13. fejezet

Mint, ahogy ígértük: új hónap, új fejezet, amit ezúttal Candy jóvoltából teszünk még kedvezőbbé. Nekem már volt szerencsém a fejezethez (ezért jó, hogy elvállaltam a blog irányítását), és ismét csak annyit mondhatok, hogy az a bizonyos labda elég magasra lett feldobva a következő írónak.

Csakhogy a számok is beszéljenek: több mint száz rendszeres olvasónk gyűlt össze kevesebb, mint fél év alatt. Ezért ne sajnáljátok tőlünk a hozzászólásokat. Egy írót a kommentek sokkal jobban ösztönöznek, mint a semmibe vetett vak remény. Talán nem is kell olyan sokat várni a folytatásra, ha ti is dolgoztok.

Rob két hatalmas bőrönddel állt az ajtóm előtt és hirtelen azt sem tudtam, hogy köpjek vagy nyeljek. Nem tudtam mire vélni, amit látok, hiába néztem meredten a táskákat, nem akartak választ adni… bár még a kérdés sem fogalmazódott meg bennem, amire magyarázatot várhattam volna.
Mit csinál itt? Miért vannak nála bőröndök? És miért néz rám szikrákat szóró szemekkel?
Én azt hittem a kórházban már mindent megbeszéltünk, de ezek szerint még mindig tartogatott számomra néhány bántó szót és kellemetlen pillanatot. A gyomrom apróra zsugorodott, ahogy közelebb lépve bevágta az ajtót, mégiscsak szoborrá dermedve figyeltem durva mozdulatait és egy pillanatra még lélegezni is elfelejtettem, ahogy mélyre süllyedtem a döbbenetben.
- Miért csináltad? – sziszegte az arcomba, ahogy a csomagjain átlépve beinvitálta magát. Nem értettem, miről beszélhetett, és tanácstalanul fordultam utána, de a hátába ütköztem, ahogy türelmetlenül toporogva nyúlt a zsebébe egy cigarettáért.
- Mit? – kérdeztem bátortalanul, ahogy minden elhatározásom ellenére egy pillanat alatt elgyengültem a jelenlététől.
- Azt mondtad, nem számít. Tudnom kellett volna, hogy hazudsz! – Gúnyosan felnevetett és egy félfordulatot téve szembekerült velem. Fogalmam sem volt, a legutóbbi beszélgetésünk óta mit tehettem… hiszen a kórházon és a lakáson kívül máshol nem jártam, az orvoson és Summerön kívül mással nem beszéltem. Rob mégis olyan elszántan dühös tekintettel nézett végig rajtam, valósággal megijedtem tőle.
- Nem tudom, miről beszélsz – ingattam a fejem.
- Ne játszd már meg magad!
- Az nem az én szokásom – vetettem oda halkan, félénken, mire láthatóan még jobban felszívta magát.
- Ugyan, Mila – csattant fel. – Ne nézz már ennyire hülyének! Azt hiszed, nem tudom, hogy beszéltél Kristennel?
- Kristennel? – kérdeztem vissza kerekre nyílt szemekkel, ahogy még jobban elvesztettem a fonalat. Nem értettem, mit keres itt Rob, miért kiabál és veszekszik velem Kristent emlegetve, miután tegnap félreérthetetlenül közölte velem a rólam alkotott véleményét… Azt hittem, már mindent lezártunk.
- Ne add az ártatlant, tudom, hogy kitálaltál neki!
- Hogy micsoda? – emeltem fel én is a hangom, ahogy leesett végre miről beszél. – Még azt is rám akarod kenni, hogy összevesztél a barátnőddel?
- Nem csak összevesztem, kidobott! – fröcsögte indulatosan az arcomba.
- És nekem mi közöm van ehhez? Megmondtam, hogy nem fogom Kristent belekeverni ebbe és tartottam magam a szavamhoz, de az már nem az én bajom, hogy mégis megtudta valahogy! Te basztad el a kapcsolatotokat azzal, hogy belevontál a perverz játékaidba, hát légy végre felnőtt és viseld a tetteid következményét, ne bűnbakokat keress, amiért elszúrtad az életed!
- Ne gyere ezzel a pszicho blablával! Tudom, hogy te voltál!
- Ezt Kristen mondta neked? – vettem vissza a hangomból, bár kegyetlenül nehéz volt türtőztetnem magamat, mikor legszívesebben teli torokból üvöltöttem volna, hogy észhez térjen végre.
- Azt mondta, tudja, hogy van valakim, aztán minden további magyarázat nélkül hozzám vágta a cuccaim és elküldött a francba!
- Szóval engem meg sem említett – vontam le hidegen a konklúziót, mire Rob összepréselte szóra nyílt ajkait és elhallgatott. – És te mindezek ellenére még mindig úgy gondolod, hogy én beszéltem tele a fejét? Szerintem csak nem vagy képes elfogadni, hogy belebuktál a mocskos hazugságaidba! És tudod mit? Nagyon is megérdemelted, hogy kaptál végre egy igazi pofont az élettől!

- Tudom, hogy te voltál – szajkózta tovább rövid szünet után, de már feleslegesen bizonygattam volna az igazamat. Túl ideges, túl értetlen, vagy egyszerűen csak túl makacs és büszke volt ahhoz, hogy belássa a tévedését.
- Persze, győzködd csak magad, ha téged ez megnyugtat, de ez egyelőre az én lakásom és meguntam, hogy azt kell hallgatnom, mekkora szarkeverő vagyok, szóval… - hagytam függőben a mondatot, ahogy egy széles karmozdulattal a még mindig nyitott ajtó irányába mutattam.
Nem sokáig bírtam volna tovább hallgatni a jogtalan rágalmait. A szememet megint egyre erősebben feszítették a könnyek és nem akartam neki újra megadni azt az örömet és elégtételt, hogy sírni lát, így összeszorítottam az állkapcsom és makacsul tartottam a kezem.
- Még nem fejeztük be – jelentette ki, és látszólag egyáltalán nem állt szándékában megmozdulni.
- De nagyon is befejeztük! Vagy mit akarsz még? Ide akarsz költözni? – böktem a küszöb előtt árválkodó bőröndökre.
- Eszembe sem jutna – vágott undorodó arckifejezést, amivel újabb löketet adott a kitörni készülő könnyeimnek.
- Akkor takarodj innen! – sziszegtem elhomályosuló tekintettel, majd vettem egy nagy levegőt, hogy utolsó kétségbeesésemben Summerért kiáltsak. Másodpercekre voltam az újabb kiborulástól, de mintha barátnőm is érezte volna, hogy az önuralmam végére értem, hívás nélkül sétált elő a fürdőből.
Rob elhűlten nézte végig, ahogy Summer emelt fejjel, de határtalan utálatot árasztó arckifejezéssel áll meg előtte.
- Nem hallottad mit mondott? – fonta össze maga előtt a karjait. Rob a meglepetéstől meg sem bírt szólalni. – Megkukultál? Tudod mit? Jobb is! Viszlát! – Még mindig semmi reakció, de Summer önuralma még az enyémnél is végesebb volt és egy hirtelen mozdulattal nagyot lökött Robon. – Mondom viszlát!
Rob valósággal átesett a küszöbön, és barátnőm magához véve az én kezemből már réges-régen kicsúszott – vagy talán soha meg sem szerzett – irányítást bevágta a bejárati ajtót és elfordította a kulcsot.
Néhány néma másodpercig csak a becsapódott ajtó ijesztő hangját visszhangozta a folyosó, de Rob nem adta fel és dörömbölni kezdett.
- Ha nem takarodsz el innen feljelentelek zaklatásért! – fenyegette Summer, mire végre elhalt az indulatos kopogtatás.
- Holnap folytatjuk – morogta, majd hallva a táskák kerekeinek jellegzetes görgő hangját erőtlenül csúsztam le a faltövébe.

- Ennek sose lesz vége? – kérdeztem elkínzott hangon, ahogy a tenyerembe temetve az arcom keserves zokogásban törtem ki.
Summer bekísért a szobámba és próbált csitítgatni, hogy ne foglalkozzak Robbal, hogy nem éri meg miatta sírni, de minden szava csak olaj volt a tűzre. Rob a mai látogatásával végképp megadta a kegyelemdöfést… de ennek ellenére sem tudtam volna elfelejteni. Nem tudtam nem érezni iránta semmit. Szívből utáltam, haragudtam rá, gyűlöltem… ugyanakkor vágytam rá, érezni akartam és magam mellett tudni. Annyira ambivalens érzelmek dúltak bennem, majd’ kettészakadt tőlük a fejem és barátnőm folyamatos csacsogása sem segített sokat.
- Summer, kérlek…
- Oké-oké – emelte maga elé a kezeit -, befogtam.
- Köszi.

A másnap sem indult jobban. A végigbőgött éjszaka letagadhatatlan nyomai kérés nélkül is mindent elmondtak a hangulatomról… úgy éreztem magam, mint aki egy centrifugában töltötte az utóbbi óráit, ahol felkavarták, kifacsarták, és nem mellekésen teljesen összetörték. Amint elég erőt éreztem magamban, hogy felkeljek, kivonszoltam magam a hálószobámból, de meglepetten láttam, hogy Summer a nappali kényelmetlen kanapéján fekszik, és azonnal elhatároztam, hogy megpróbálom jóvátenni a tegnapi taplóságom.
Bár sosem szerettem, vagy tudtam különösebben sütni és főzni, most mégis buzgón vetettem bele magam a hálareggeli készítésbe, amiről mint utóbb kiderült, terápiának sem volt utolsó. Egy negyedórára legalább megfeledkeztem a sajgó bokámról, Rob bunkóságáról, az egész kisiklott életemről… mindenről, és olyannyira belemerültem a serpenyő bámulásába, észre sem vettem, hogy Summer mögém lopakodott.
- Jó reggelt! – Riadtan kaptam fel a fejem a hangjára, de az ijedelmem hamar elmúlt és még egy mosolyt is kisajtoltam magamból.
- Neked is, Summer. Remélem éhes vagy!
- Éhes, de nem ennyire – nevetett fel a hadseregnek is elég rántottát látva.
- Majd meglátjuk, miután megkóstoltad! – Próbáltam jókedvűnek tűnni, nem akartam, hogy aggódjon értem, de az én drága barátnőm sem most mászott le a falvédőről. Egyből átlátott rajtam és a megjátszott derűmön.
- Előttem nem kell színlelned – mondta csendesen, majd magához ölelt egy hosszú pillanatra és felpattant a konyhapultra. – Egyébként mik a terveid mára? – Tanácstalanul rántottam meg a vállam, majd villámcsapásként cikázott végig az agyamban Rob utolsó mondata: „Holnap folytatjuk.”
- Félórán belül a forgatáson kell lennem! – A pánik azonnal kitört rajtam és kapkodva forgolódtam körbe-körbe, ahogy azon gondolkoztam, mitévő is legyek.
- Állj már meg, teljesen elszédülök tőled – ragadta meg a vállam Summer, mire kétségbeesetten pislogtam rá. Mintha ő lett volna a nagy, okos felnőtt, aki minden helyzetet egy csettintéssel meg tud oldani… és talán tényleg. – Tehát, ma nem mész sehova. Szépen fogod a telefonod, betelefonálsz annak a nőcinek, hogy baleseted volt és nem vagy jól, úgyhogy a következő napokban ne számítsanak rád. Ahogy mondtad úgy sem volt sok dolgod, tudni fognak nélkülözni pár napra, addig pedig kitaláljuk hogyan tovább. Rendben? – Néhány másodpercig mérlegeltem a szavait, majd rábólintottam az ötletre… nem tudtam volna szembekerülni vele.
- Rendben.

Reggeli közben aztán letudtam néhány kötelező telefont. Felhívtam Lorát, hogy tájékoztassam az állapotomról – ami ugyan közel sem volt olyan súlyos, mint ahogy előadtam, mégsem mondhattam neki, hogy kibékíthetetlen ellentéteink vannak a film sztárjával -, majd rácsörögtem Danre, hogy ne aggódjon miattam, és végül a szüleimnél is bejelentkeztem egy rövid beszélgetésre.
Egészen megnyugodtam, hogy a mai naptól már nem kell félnem… bár azzal is tisztában voltam, hogy nem menekülhetek a végtelenségig. Ahogy magamat ismertem – és ahogy be is bizonyosodott az utóbbi hetekben – nem voltam olyan szerencsés, hogy ennyivel lezártnak tekinthessem a kettőnk közötti feszült viszonyt, és mérget vettem volna rá, hogy nem a tegnapi volt az utolsó alkalom, mikor Rob kellemetlen pillanatokat okozott nekem…


Robert azonban nem jelentkezett többet, a napok pedig egyre-másra maradtak el mögöttem és kezdtem összeszedni magam. Summer jobb híján minden szabad idejét nálam töltötte, de mint kiderült, ő sem volt olyan jó passzban, mint ahogy mutatta… bántották a Jensennel történtek. Nem egyszer még poénkodtunk is azzal, hogy megöregedni is kettesben – pontosabban ketten egy rakat macskával – fogunk, de akárhányszor valamelyikünk előrevetítette ezt a nem kifejezetten vágyott jövőképet, újult erővel láttunk neki a teendőinknek… illetve én csak láttam volna, mivel a napjaimat leginkább a lakás falain belül tengettem.
Dan kényszerszabadságra küldött, mondván ne játsszam a superman bicebócát a pult mögött, amíg nem vagyok százszázalékos, de akárhogy is pislogtam és könyörögtem neki, hajthatatlan volt. Az iskolából is kimaradtam – onnan leginkább azért, mert az első ott töltött napomon megrohamoztak a jól értesült csoporttársak néhány bennfentes pletykáért és információért -, ráadásul a Mr. Flemminggel lefolytatott felettébb kellemetlen beszélgetésem során a St. Cutlerben eltölthető gyakorlatomról is inkább lemondtam, csakhogy ne kelljen még egyszer szemtől szembe kerülnöm Robbal.
Lehet gyáva voltam, amiért a könnyebb utat választottam… de nem érdekelt. Inkább elmenekültem a problémáim elől, és ahogy telt az idő, egyre bizonyosabb lettem benne, hogy a jó megoldást választottam.

A stáb időközben átköltözött Budapestre – Robbal együtt – és végre minden félelmem elmúlt. Így, hogy több ezer kilométerre volt tőlem, valósággal felszabadultam, és három hét távlatából már kezdtem egészen máshogy látni a kettőnk közt történteket… már csak örülni tudtam, hogy lezártuk a kapcsolatunkat. Persze régen én is álmodoztam arról, hogy egy világhíres sztár lesz a párom… de így visszagondolva már inkább tűnnek ezek a rózsaszínbe fulladó álmok rémálmoknak. Az a néhány úgymond felsőkörökben eltöltött napom gyökeresen megváltoztatta a véleményemet a sokak által vágyott és csodált világsztárokról. Nem voltak ők többek, jobbak… sőt… magukat is felsőbbrendűnek érezve, bűntudat nélkül gyalogoltak át mindenkin, akin kedvük tartotta. Lehet nem mind ilyenek, de én ennyit kaptam az ő világukból, és nem is vágytam vissza…
Robra mindezek ellenére sokat gondoltam, de úgy hiszem, ezt senki nem vethette a szememre. Az iránta érzett haragom lassan elmúlt - beláttam, hogy ő is csak egy félresiklott életű fiatal, aki nem tudja feldolgozni az életében bekövetkezett száznyolcvan fokos fordulatot, és mindennemű kontrol nélkül sodródik az árral -, mégis minden alkalommal, mikor szembejött velem egy képe vagy egy filmjének plakátja, megdobbant a szívem. Ilyenkor mindig eltökélten ismételgettem magamban, hogy el kell felejtenem, hogy nem gondolhatok rá… és idővel úgy tűnt, használ a módszer.


Az előszoba nagy tükre előtt álltam és magamat bámultam. Kritikusan méregettem minden aprócska részletet a sminkemtől kezdve a hajamon át a ruhám legutolsó gyűrődéséig, míg végül indulásra késznek nyilvánítottam magamat. Summer ugyan már percek óta toporgott mellettem, miközben arról győzködött, hogy mennyire jól nézek ki, de a mai estének meg kellett adnom a tiszteletet és nem hallgathattam a sürgetésnek szánt dicséreteire.
- Mehetünk – mondtam ki végül nagyot sóhajtva a végszót, majd magamra kaptam a kabátom és már kattant is a zár.
Summer kapkodva húzott maga után, de nem bántam az erőszakosságát, hiszen legalább annyira várta az estét, mint én. A mai napot neveztük ki ugyanis az újrakezdés napjának, amikor magunk mögött hagyva minden keserű emléket – egészen konkrétan Rob és Jensen emlékét – tisztalapot nyitunk és újra belevetjük magunkat az életbe. Persze mindketten tudtuk, hogy egy jelképes dátum és egy fergetegesnek ígérkező buli nem fogja megváltani a világot, lelkesen indultunk neki az éjszakának, hogy végre igazán kitomboljuk magunkból az utóbbi hetek feszültségét.

A taxink már percek óta várakozhatott a ház előtt, ahogy a sofőr morcos arckifejezéséből le tudtam szűrni, ennek ellenére mi töretlenül vigyorogtunk tovább és Summer szinte énekelve diktálta be a címet.
- 78 Wells Street. A club Crystal – tette még hozzá csilingelő hangon, mire a taxis egy lomha mozdulattal a kulcshoz nyúlt és felmordult a motor. – Alig várom, hogy odaérjünk végre – súgta a fülembe. – Azt mondták London egyik leggyönyörűbb szórakozóhelye.
- Csak engedjenek be – sóhajtottam, mire Summer meglökött a vállával.
- Nyugi, bent leszünk.
Nos, igen, drága barátnőm pozitívizmusa határtalan volt, ezért sikerült kiválasztania a mai este helyszínének London egyik legelitebb – és nem mellesleg legdrágább – klubját, mondván az új életet csak egy ilyen helyen kezdhetjük meg… de engem sem kellett sokáig győzködni. Ennyi kényeztetést mindketten megérdemeltünk.
Bő negyed óra autókázás után végül megérkeztünk a már kívülről is impozáns látványt nyújtó épülethez, és kifizetve a menetdíjat beálltunk a bejárat előtt kígyózó, végtelenül hosszúnak tűnő sorba.
- Sose fogunk bejutni – összegeztem lemondóan az észrevételeimet, ahogy az éjszakához fűzött reményeim azonnali apadásnak indultak.
- Mila – rivallt rám barátnőm -, szedd már össze magad! Nehogy eltántorítson már egy kis sorban állás!
- Summer, legalább harmincméteres a sor! – mutattam a fal mellett ácsingózó tömött oszlopra.
- Akkor megkerüljük! Probléma megoldva. – Elhivatottan rántott ki a másodpercek alatt mögöttünk is feltorlódó embertömegből, és célirányos léptekkel indult meg a legalább négy biztonságival megerősített kapuhoz. Többen elégedetlenkedésüknek adtak hangot, ahogy Summer senkit sem kímélve tolakodott előre, és kezdtem magam egyre kényelmetlenebbül érezni barátnőm gátlástalansága miatt.
- Summer – szorítottam meg a kezét. – Szerintem ez nem jó ötlet.
- Ne nyafogj már! Öt perc és bent vagyunk!
Újabb métereket tettünk meg szorgos anyázás közben – az én részemről pedig sűrű bocsánatkérések közepette, mikor Summer hangos sikításban tört ki és a nyakába ugrott az egyik marcona küllemű biztonsági embernek. A nagy hangzavarban nem igazán értettem őket, de tény, ami tény, néhány percen belül tényleg odabent voltunk.
- Ugye megmondtam – kacsintott rám, de értetlen arckifejezésemet látva tovább beszélt. – Ő egy régi ismerősöm volt, tudod… - kezdte magyarázni, hogy nekem honnan kellene ismernem, de hamar az ő figyelmét is lekötötte a hely leírhatatlan hangulata.
Néhány percig csak szótlanul, egymás kezét markolva nézelődtünk. A plafonról lelógó milliónyi kristály vörös fényt árasztott magából, ami újabb ezernyi helyen csillant meg a fényes fém és üvegfelületeken. Az emberek önfeledten tomboltak a lüktető zenére, a másodpercenként összekoccanó poharak hangja pedig valósággal szomjassá tett.
- Mégiscsak jó választás volt, de mit is iszunk? – vigyorogtam oldalra, ahogy újabb lendületet nyertem a csábító miliő által.
- Azt hiszem, maradhatunk a szokásosnál!

A percek és órák valósággal repültek, ahogy mi is hamar beleolvadtunk a táncoló tömegbe, és semmivel és senkivel nem foglalkozva adtuk át magunkat a zene pörgő ritmusának. Egyik pohár pezsgő csúszott le a másik után, mégis igyekeztem mértékletes maradni és nem elveszíteni a fejem… abból sosem sült ki semmi jó. Kellemes bódulatban, egymás kezét fogva és tökéletes szinkronban ringattuk magunkat az erőteljes dallamokra, miközben egyre többen és többen fordultak meg utánunk.
- Az a hapsi ott mögötted, le sem veszi a szemét a fenekedről – súgta a fülembe széles vigyorral Summer.
- Milyen?
- Magas, vállas, helyes szőke, pimasz mosollyal – kaptam meg a címszavas összegzést, mire egy pillanatra sem kiesve a zene üteméből hátat fordítottam barátnőmnek, hogy én is szemügyre vehessem az érdeklődőt. Kifejezetten jól nézett ki, majd ahogy feltűnt neki, hogy őt bámulom, biccentett egyet és felém emelte a poharát. Egészen zavarba jöttem egy másodpercre, de összeszedve magam rávillantottam a legédesebb mosolyom és csak utána fordultam vissza.
- Tényleg nem rossz…
- Hát akkor mire vársz?
- Summer – húztam el a szám -, erre egyelőre még nem vagyok készen.
- Óh, dehogynem! Ez az újrakezdés éjszakája, nem ér tovább Rob miatt szomorkodni! Beszélgess vele egy kicsit… Én is kinéztem már valakit. – Oldalra nézett, és követve a tekintetét kiszúrtam egy tipikus ’Summer esete vagyok’ fickót, aki szintén minket méregetett.
- Rendben – adtam meg magam, mire barátnőm egy hatalmas puszit nyomott az arcomra, és elhadarva egy ’sok sikert’ magamra hagyott.
Elnéző mosollyal néztem utána, majd vettem egy nagy levegőt és némi hezitálás után én is becéloztam a bárpult egy kevésbé zsúfolt szakaszát. Magabiztosnak tűnő lépésekkel közeledtem, és őszintén kellemes érzésekkel töltött el a tudat, hogy a fickó le sem veszi rólam a szemeit… igéző tekintete volt. A pulthoz érve aztán kikértem magamnak egy újabb italt, de mire a csapos kitöltötte, már mellettem volt az ismeretlen férfi.
- Még egy ilyet kérnék – szólt közbe, mielőtt fizethettem volna. – Sebastian vagyok – koccintotta a poharát az enyémhez.
- Mila – mosolyogtam rá, majd aprót kortyoltam a martiniból. – És köszönöm az italt!
- Egy ilyen szép hölgynek bármikor…

A pult mellől aztán rövidesen áttelepedtünk egy csendesebb sarokba és Sebastianról hamar kiderült, hogy nagyon kellemes társaság. Néhány kérdésével és mondatával legyőzte minden szorongásomat, és alig néhány perc után már úgy éreztem magam mellette, mintha ezer éve ismernénk egymást. Egyáltalán nem éreztem szükségét, hogy cenzúrázzam előtte a gondolataimat és szavaimat, ráadásul egyszerre volt tökéletes hallgatóság és lelkes mesélő is. Közvetlen volt, de nem tolakodó, készséges és mégsem sok… meglepően jól éreztem magam vele.
- És a barátod ennyire megijedt szegény kiscicától? – kérdeztem nevetéstől könnyes szemekkel, ahogy Sebastian csak megállás nélkül mondta és mondta.
- Meg – bólogatott lelkesen. – Azóta is sajnálom, hogy nem volt nálam egy kamera, hogy felvegyem… de késő bánat, nem igaz? – Ezúttal én bólintottam, de mielőtt még hangosan is véleményt nyilváníthattam volna, beelőzött. – Újabb ital?
- Benne vagyok, de ezt a kört én állom! – Már ellenkezésre nyitotta a száját, mikor egy hirtelen jött ötlettől vezérelve az ajkaira tapasztottam a tenyerem. Mindketten elmosolyodtunk a bizalmas mozdulaton, de a bensőséges érintés ellenére egyáltalán nem éreztem magam kényelmetlenül és Sebastian sem dacolt tovább. – Szóval még két ilyen – böktem az üres poharakra, majd felpattantam és egy pimasz kacsintás után célba vettem a pultot.
Jókedvűen sasszéztam és szlalomoztam a táncoló és beszélgető emberek között, majd vigyorogva támaszkodtam a pultra és buzgón integetve próbáltam magamra vonni valamelyik pincér figyelmét.

Percek óta álldogáltam ott, mikor valami udvariatlan barom mellém nyomakodott és meglengetett egy ötvenfontos bankjegyet. Bizonytalan volt a mozgása, valószínűleg nem az első felesért állt sorba… Neheztelően ráztam meg a fejem, de ahogy a lábamra taposott csak kiszaladtak a visszanyelni próbált szavak.
- Hülye bunkó, nem néznél a szemed elé? – Lassan fordult oldalra, de ahogy az arcába húzott csuklya alá láttam, teljesen elhűltem. – Rob? – Döbbenten kerekedtek ki a szemeim, ahogy végigmértem és mindenkétséget kizáróan megállapítottam, hogy ő az. Sok mindenre számítottam az estével kapcsolatban… csak rá nem. Az italokról megfeledkezve fordítottam neki hátat, hogy visszameneküljek Sebastianhoz, de Rob utánam nyúlt és megragadta a vállam.
- Mila, várj! – Minden porcikámat megborzongatta a hangja… de nem lehettem gyenge. Lehunytam a szemeim és vettem egy nagy levegőt, majd felkészülve a következő megszégyenítésre pókerarcot vettem fel és szembefordultam vele.
- Mit akarsz tőlem?
- Beszélgetni szeretnék – húzott még közelebb, mire gyanakvóan ráncoltam össze a homlokom. Egyáltalán nem tetszett ez a helyzet és keresni kezdtem a menekülő útvonalat.
- Ne haragudj, de nem érek rá – feleltem kimérten, de Rob továbbra sem engedett.
- Bocsánatot szeretnék kérni…


Candy üzenete: Millió köszönet Bebének!