7. fejezet

Íme, a legújabb fejezet, méghozzá Candytől. Ismét csak a szokásossal jönnék: Jó szórakozást és minden véleménynek nagyon örülünk! Nem telik bele olyan sok időbe! Nem kérünk tőletek túl sokat!

A színpadias, talán kissé túl látványosra sikeredett csók és szenvedélyes összesimulás első másodperceiben mindent elnyomott az a tudat, hogy Rob engem néz, és szinte éreztem a hátamra szegeződő perzselő tekintetet, de ahogy a kezdeti meglepettség után Jake is belelendült a játékba, egy pillanatra teljesen megfeledkeztem az eredeti célomról… jól esett a csók. Zavartan húzódtam el, de fenntartva az idilli, turbékoló párocska látszatát, még gyorsan nyomtam egy puszit a szájára, majd anélkül, hogy egy pillantást is vetettem volna Robékra, karon ragadtam és gyors lépésekkel távoztam hirtelen felindulásból improvizált kis jelenetem színhelyéről.
Bekanyarodva az első utcába szembefordítottam magammal Jake-t, hogy megmagyarázzam neki az utóbbi percekben előadott mutatványomat, de ahogy a diadalittasan csillogó tekintetébe néztem elillant minden kellemetlen érzésem a nagyon is kellemes csók miatt. Ugyan egy kicsit még zavarban voltam, Jake ismét csak egy nőcsábász pasi volt a szememben, akire a tervem megvalósításához volt szükségem.
- Ne mondj semmit – előztem meg, látva, hogy szóra nyitja a száját. – Nem változott a véleményen veled kapcsolatban.
- Akkor? – Az előbbi győzedelmes arckifejezés menten eltűnt az arcáról, és értetlenül, oldalra billentett fejjel nézett rám.
- Te is kihasználtál engem – kezdtem bele, és bár közbe akart vágni, egy hanyag mozdulattal elhallgattattam -, és most nekem is szükségem volt rád. – Flegmán megrántottam a vállam, ezzel is palástolva a csók közbeni kis megingásomat.
- Micsoda? – Látszott rajta, hogy tényleg meglepődött… bár saját magamat is megleptem a viselkedésemmel.
Rövid idő alatt, már sokadjára ragadtattam magam olyasmire, amit korábban el sem tudtam volna képzelni… Először lefekszem egy idegennel, majd Robert Pattinsonnal csókolózok egy U2 koncerten, és egy sornyi általa okozott fejfájás után ismét a már ismerős idegennel próbálom bosszantani. Teljesen megzavarodtam, mióta először megláttam őt azon a szűk lépcsősoron… de akkor is vissza fogja kapni, amiért ilyen velem. Nem érdekel, hogy világsztár, nem érdekel, hogy nők milliói omlanának a karjaiba, velem nem fog szórakozni!
- Mila – lengette meg az arcom előtt Jake a kezét, ezzel visszarántva engem a valóságba. – Mondd már el végre, akkor mégis mi volt ez? Csak hogy legközelebb fel tudjak rá készülni – vette ő is lazábbra -, mikor rám veted magad.
- Remélem nem lesz legközelebb – morogtam szemforgatva, mire Jake elnevette magát.
- Pedig én élveztem.
- Akkor jól jegyezd meg, mert ez volt a legutolsó alkalom. – Édelgő vigyort villantottam, majd hátat fordítottam neki és elindultam haza, de Jake a karom után kapott és visszarántott. – Mi van? – dörrentem rá.
- Merre mész?
- Haza – feleltem szűkszavúan, miközben kiszabadítottam magam a fogásából.
- Ha nem gond elkísérnélek, éppen arra van dolgom. – Nagyot fújtam, de nem akartam bunkó lenni, elvégre egy hívásom elég volt ahhoz, hogy perceken belül ideérjen, és ha tudtán kívül is, de segítsen nekem egy kicsit.
- Nah, gyere – adtam meg magam, majd Jake-kel együtt indultam el a haza vezető úton.
Eleinte ugyan nem kifejezetten vágytam a társaságra, főleg az övére nem, a majd’ félórás séta sokkal kellemesebb és oldottabb hangulatban telt, mint vártam, és meg kellett állapítanom, hogy ha Jake éppen nem próbál felszedni, egész jó fej tud lenni. A szilveszteri elszúrt este emléke ugyan ott motoszkált még a gondolataim közt, pozitívan csalódtam benne az első igazi, teljesen józanon és zavarótényezők nélkül megejtett beszélgetésünk alatt és szinte csalódva álltam meg a bejárat előtt.
Két - szigorúan egymás arcán – elcuppantott puszi után indultam fel a lakásba, de amint beléptem az ajtón újra eluralkodott rajtam a fáradtság. Ólomsúlyúra nehezült végtagokkal vonszoltam el magam az ágyig és utcai ruhában dőltem a tiszta ágyneműbe, majd percek alatt el is nyomott az álom.

A csengő kíméletlenül vert fel, és a szememet dörgölve botladoztam el az előszobáig, hogy ajtót nyissak, és jól lekiabáljam nem várt látogatóm fejét, amiért felkeltett. Meg sem néztem ki az, elfordítottam a kulcsot a zárban, mire az ajtó olyan lendülettel csapódott ki, csak döbbenettel vegyes rémült pislogásra futotta tőlem. Ő egy veszett ragadozó elborult tekintetével nézett vissza rám, majd egy szó nélkül lépett beljebb és a megilletődöttségemet kihasználva kapott az ölébe. Azonnal az ajkaim után kapott és mintha milliószor járt volna már itt, rögtön megtalálta a hálószobám és szenvedélyesen gyűrt maga alá a rendetlen ágyban.
- Rob, ne csináld ezt… hagyd abba… ezt nem szabad… Rob…

A saját hangomra ébredtem és izzadtan, zihálva ültem fel az ágyban, majd amint eljutott a tudatomig, hogy egyedül vagyok és ez csak egy álom volt, megsemmisülten dőltem vissza a párnák közé. Alig egy órát aludtam. A fejem csak úgy zsongott a még mindig túl élénk és nagyon is valósághű álomképektől…
Már a saját elmém is ellenem fordult volna? Talán a tudatom egy eldugott kis zugában nagyon is vágytam erre, megnyugtattam magam azzal, hogy ebben semmi meglepő nincs. Rob egy fiatal, helyes, vonzó hapsi… mindemellett egy nagyképű, magát mindenhatónak képzelő felfújt hólyag, aki azt hiszi, kénye-kedve szerint szórakozhat az emberekkel… Hirtelen már nem is tűnt olyan vonzónak az álmom, sőt, inkább tetszett rémálomnak, és újra elhatároztam magamban: én nem leszek a játékszere.
Megpróbáltam visszaaludni, de akármilyen görcsösen szorítottam is a szemeim, már nem ment… és talán jobb is volt. Még egy ilyen álom és besokalltam volna. Mivel a mára betervezett unalmas, forgatásos kényszermunka elmaradt és a Blush-ba sem voltam berendelve, felszabadult az egész estém, és hirtelen nem is tudtam, mit kezdhetnék ennyi szabadidővel. Rövid gondolkodás után aztán beugrott az én jó barátnőm, és abban reménykedve nyúltam a telefonomért, hogy ő is rá fog érni egy kis csajos trécselésre… és haditervgyártásra. Summernek mindig remek ötletei akadtak, ha valakinek a bosszantásáról vagy kiidegeléséről volt szó, és soha nem is tartott eme tudományának bevetésétől, ha éppen arra került a sor.
Szerencsére neki sem volt jobb dolga délután, és a megbeszéltek szerint – azaz a szokásos késését beleszámítva – pontosan öt előtt tíz perccel meg is jelent nálam.
- Hali csajszi – libbent be az ajtón, majd mellettem elslisszanva hatalmas puszit nyomott az arcomra. – Mi újság?
- Szia Summer. Fontos küldetésünk van. – A szemében azonnal izgatott fény gyulladt.
- Részleteket akarok. – Ledobta magát a kanapéra és a kezével sürgetve várta, hogy belekezdjek a beszámolóba.
- Azt hiszem nem meséltem el mindent, ami a koncerten történt – ültem le mellé, majd a már el sem dugott dugi cigi után nyúltam és rágyújtottam. Summer gyanakodva nézte, ahogy beleszívtam a cigarettába, tudta, hogy az utóbbi időben nem nyúltam alapos ok nélkül érte. – Robert Pattinson megcsókolt – böktem ki némi hezitálás után.
- És te ezt csak így?! – kerekedett el a szeme, majd bizalmasan közelebb húzódott, mintha a lakásban kémektől kellene tartania, és szinte suttogva folytatta. – Mesélj már!
Igyekeztem minden részletet kitálalni előtte, amelyeket az odaillő helyeken hangos húúzással és háázással, valamint még több keresztkérdéssel fogadott, és már biztos voltam benne, hogy sejti, mire szeretném megkérni.
- Ez bosszúért kiállt! – jelentette ki felháborodottan, majd további kérdésekkel bombázott meg. – Mennyire akarjuk földbe döngölni?
- Kevésbé, mint Marc Ashtont - Summer egyik nagy – és igencsak csalfa – szerelmét, aki egy szál alsónadrágban szambázott végig a Harrodson, hogy utána a biztonságiak tegyék ki a mínusz tíz fokos utcára -, de jobban, mint Timothy Bennettet – aki nekem okozott álmatlan éjszakákat, majd akinek ezek az álmatlan éjszakák eredményeztek kellemetlen perceket egy forgalmas sugárúton elhelyezett nyilvános vécében.
- Rendben – csapott a combjaira, majd felpattant és járkálni kezdett a szobában. Oda, vissza. Oda, vissza. Oda, vissza. Kezdtem teljesen becsavarodni tőle, mikor huszadjára haladt el előttem, de nem szóltam, tudtam, hogy ilyenkor messze jár és nem akartam összezavarni a gondolatait.
Igaz, az első ilyen magánakcióját még nemigen értékeltem, Summer már csak egy ilyen ’vicces’ lány volt. És a legjobb barátnőm. Aztán a következő hasonló eset után nekem is rá kellett jönnöm, hogy a legszebb öröm a káröröm… legalábbis az ilyen, és az ehhez hasonló esetekben biztosan.

- Megvan – torpant meg előttem ördögi vigyort villantva. – Ott fogjuk támadni, ahol a leggyengébb. És mi egy színész achillese?
- Öhm… fogalmam sincs? – tártam szét tanácstalanul a karjaim.
- A hírneve! Megtépázzuk egy kicsit – kacsintott rám elégedetten, mire tovább nőtt a fejemben a sötétség. - Kivetjük a hálónkat a mi Robert barátunkra!
- Mi? Én semmilyen hálót nem vetegetek rá. – Eltökélten ráztam a fejem, mire Summer hangosan felnevetett.
- Neked nem is kell. Illetve nem pont úgy, ahogy sejted. Arra gondoltam, érhetné pár kínos perc, mondjuk egy… melegbárban, egy olyan környéken, ahol mindig lézeng pár paparazzi. – Ártatlanul felhúzta a vállát, és én is elkezdtem nevetni. Kétségkívül nagyon aljas ötlet volt, talán még aljasabb, mint az alsónadrágos Marc esete a marcona biztonságival. Tapasztalatból tudom, hogy a legliberálisabb gondolkodású pasikat is kirázza a hideg az ilyen helyektől, és bár az ötlet elég gyermetegnek tűnt... De ugyan kit érdekel? Látni akartam az arcát, ahogy kétségbeesetten menekül.
- És hogy gondoltad lecsábítani egy melegbárba? És hova? – tettem fel az elsőként fejembe ötlő kérdéseket.
- Carson biztos tud tippeket adni, hova hívhatnád el… - És ezzel megkezdődött a részletek kidolgozása.
Egész este lelkesen cseverésztünk és telefonálgattunk, miközben a mi drága Carson barátunkat is bevettük a szervezkedésbe egy webcamera segítségével. A megtréfálandó személy kilétét ugyan nem osztottuk meg vele, örömmel segített nekünk az előkészületekben.

Másnap reggel meglepően kipihenten ébredtem, és széles vigyorra húztam a szám, ahogy az előttem álló napra gondoltam, bár tudtam, hogy lesz még egy-két húzós köröm Roberttel és nem is garantált a siker, nyeregben éreztem magam. A kedvenc számomat dúdolva piperézkedtem a fürdőszobában, és a megszokottnál egy kicsivel erősebb sminket tettem fel, ahogy a hajam is kacér hullámokba rendeztem. Igyekeztem a mindennapokban hordott farmer-póló összeállításomat is feldobni, így esett a választásom egy szűk, fekete nadrágra, és egy konzervatív, mégis kihívó blúzra.
Magabiztos lépésekkel közeledtem a mágikus 144-es számú házhoz, de ahogy egyre közelebb értem kezdtem elbizonytalanodni. Tényleg ezt akarom? Tényleg azon ügyeskedem, hogy keresztbetegyek egy olyan embernek, akit nem is ismerek?
- Kisasszony, ide nem mehet be… – kezdte a jól bejáratott szövegét az én kedvenc biztonsági őröm, ahogy lefékeztem az ajtó előtt, mire unottan vettem le a nagy pelyhekben szállingózó hó miatt fejemre húzott kapucnit. Már épp belekezdtem volna a lassan mindennapossá váló kis párbeszédünkbe, mikor csodák csodájára kinyitotta előttem az ajtót és rám mosolygott. – Kellemes napot.
- Óh… hát köszönöm – léptem be mellette, és vissza is csukódott a hatalmas ajtó.
A felfordulás ismét óriási volt, mindenki olyan fejvesztettem szaladgált, mint egy megpiszkált hangyabolyban. Hogy senki ne rohanjon belém, a falhoz lapulva osonkodtam fel a Summer által nemes egyszerűséggel kihallgató szobának keresztelt helységbe, de meglepődve láttam, hogy már várnak rám.
- Szia – köszönt rám gondterhelt arccal Christina. – Tudom, hogy elvileg még itt sem kellene lenned, és nem is azért jössz, hogy a magánéletemmel traktáljalak, de…
- Pontosan ezért vagyok itt – szakítottam félbe, miközben ledobtam a kabátom és beültem az asztal mögötti székre. – Hallgatlak.

Két végtelenül hosszú, de végre hasznosan eltöltött óra után Christina megkönnyebbülten állt fel a fotelból, és az arcán látott mosoly engem is meggyőzött arról, hogy most először tényleg volt értelme bejönnöm ide. Ugyan a problémája – magánjellege és kínos mivolta miatt - tényleg nem az én hatáskörömbe tartozott, jól esett az a fajta bizalom, amivel kitűntetett.
- Még egyszer nagyon szépen köszönöm – nyújtott kezet, majd felkapva a szövegkönyvét kihátrált a szobából és magamra hagyott.
Nagyot sóhajtva dőltem hátra és azon kezdtem agyalni, mitévő is legyek Robbal kapcsolatban. Egyfelől vágytam a bosszúra, arra, hogy legalább olyan idióta helyzetbe hozzam, amilyenben én éreztem magam tegnap, másfelől az ilyen gyerekes visszavágás nem az én stílusom volt. Nem tudtam, mitől lágyultam meg ennyire - talán csak egy kiadós alvásra volt szükségem ahhoz, hogy helyreálljon a lelki békém – így a terveimet határozatlan időre jegeltem, és elhatároztam, hogy ha találkozom vele, úgy fogok tenni, mintha az utóbbi napokban mi sem történt volna… de egy rossz szó és…
Épp csak annyi időm volt, hogy meghozzam a döntést, újra kinyílt az ajtó. Rob lépett be rajta. Elővettem a hibátlan „milyen szép napunk van ma” mosolyomat, és azzal néztem végig, ahogy egy szó nélkül az asztalom elé lép és a szélére támaszkodva az arcomba mászik.
- Segíthetek? – kérdeztem töretlen mosollyal.
- Nem hinném.
- Akkor megtudhatnám, hogy miért vagy itt? – Az arckifejezésem egy szemernyit sem változott és ez láthatóan kezdte bosszantani őt.
- Csak mondani akarok valamit – felelte flegmán.
- Hallgatlak – csúsztam hátrébb a székkel, ahogy Rob olyannyira közel hajolt hozzám, hogy már a lélegzetét is éreztem.
- Feleslegesen próbálkozol azzal, hogy felizgass. Teljesen hideg hagy, ha mással látlak és az a tegnapi csók is…
- Miből gondolod, hogy az a csók neked szólt? Nem csak te vagy ezen a világon, kedves Robert – vettem fel a kesztyűt, ahogy kezdett felhúzni ezzel a határokat nem ismerő egoizmussal, és minden vele kapcsolatos jó szándékomat a sarokba hajítottam.
- Ugyan már – rántotta meg a vállát. - Teljesen egyértelmű, hogy engem próbáltál féltékennyé tenni.
- Átlátsz rajtam – váltottam taktikát, és Robhoz hasonlóan az asztal szélére könyököltem. Az arcunk vészesen közel került egymáshoz, mire ő húzódott arrébb és az egyik legjellegzetesebb mozdulatával túrt bele a hajába, majd amint észrevette önkéntelen gesztusát, gyorsan a zsebébe tuszkolta a kezét. Élveztem, hogy zavarba hoztam, mivel ez minden kijelentésével ellentétben azt jelentette, hogy nem közömbös irántam… de akkor is meg akartam leckéztetni. – Tényleg miattad volt.
- Na ugye – vágta rá, amint összeszedte magát.
- De tudom, hogy nem lehet köztünk semmi. – Tettetett - és talán a szívem mélyén egy csöppnyi valódi – csalódottsággal húztam fel a vállam. Akárhogy is tagadtam volna, imponált nekem Rob helyes arca és termete, valamint maga a tudat, hogy tetszem neki, de a viselkedése mégis ellenszenvessé tette és emiatt egészen ambivalens érzéseim voltak irányába, amelyek hol ez egyik, hol inkább a másik irányba billentek, attól függően, hogy éppen milyen hangulatban voltam, vagy ő hogy viselkedett velem… és most határozottan a negatív érzéseim nyertek teret.
- Miből gondolod?
- Abból, hogy barátnőd van. – Olyan arcot vágott, mintha új információt közöltem volna vele… de hisz’ ő is csak férfiból volt, nem is értem, miért lepődtem meg a reakcióján.
- Mit szólnál ahhoz, ha ezt este megbeszélnénk egy ital mellett? – Újra az asztal szélére támaszkodott és megint zavaróan belemászott az intimszférámba, de ezúttal álltam a pillantását.
- Hétkor a New Age-ben? – húztam fel a szemöldököm, miközben idegesen toporogtam az asztal alatt. Tény, hogy én tegnapig nem tudtam, hogy a New Age milyen orientáltságú hely, előfordulhatott, hogy Rob már hallott róla és ennyivel be is dőlt a terv.
- New Age?
- A Baker Streeten – feleltem magabiztosan.
- Rendben. Akkor hétkor. – Ezzel kifordult a szobámból és rám csukta az ajtót.
Elégedetten könyveltem el magamban, hogy nagyon is jól játszottam a szerepem és Rob meglepően könnyen harapott rá a csalira, mi több, ő kezdte el vágni a fát maga alatt, de ezzel egy újabb csomó érzelmet váltott ki belőlem… Tényleg ennyit jelentene neki az állítólagos szerelme? Ennyire felszínes lenne?

A nap Rob villámlátogatása után a megszokott semmittevéssel telt. Bámultam a plafont, a várost, számolgattam a környezet barátságosabbá tételének szándékával elhelyezett hatalmas virág leveleit, a blúzom apró mintáit, újrarendezgettem a két napja Rob által kínosan szabályos sorba rakott papírstócokat, miközben folyamatosan a délutánon törtem a fejem és telefonkonferenciákat tartottam Summerrel.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire Lora nem sokkal a munkaidőm lejárta előtt bejött és felajánlotta, hogy nyugodtan menjek el. Kapva-kaptam az alkalmon és lóhalálában siettem haza, hogy rendbe szedjem magam és felkészüljek a ’randimra’, és egy újabb esti műszakra a Blushban. Ha minden a tervek szerint fog alakulni, Danhez is nyugodt tempóban oda fogok érni. Summer nem sokkal félhét előtt futott be, és olyan vigyor volt a képén, mintha legalább a világ megváltására készültünk volna. Ő mindig élvezte és izgatottan várta az ilyen alkalmakat…
- Na, készen állsz, csajszi? – vigyorgott rám.
- Készen – sóhajtottam, majd hagytam, hogy Summer kitoloncoljon a lakásomból.
A ház előtt várt ránk a taxi és megcéloztuk a belvárost. Nem volt hosszú az út, de egyre hevesebben dobogó szívem megtéveszthetetlenül jelezte, hogy közeledünk, míg végül megálltunk annak a sétálóutcának a bejáratánál, ahonnan a New Age utcája nyílt, és próbáltunk a lehető legkevesebb feltűnéssel elvegyülni a környéken mászkáló emberek között. A terv ugyanis még mindig elbukhatott, Rob dönthetett úgy, hogy mégiscsak kihagyja az estét, és a meghívása is lehetett egy újabb szívatás, így Summerrel csak figyeltük az órát és vártunk.

Már elmúlt hét, de Rob még mindig sehol sem volt.
- Sejtettem, hogy átverésre készült – fordultam lemondóan barátnőmhöz, aki szintén egyre letörtebb volt, ahogy peregtek a percek. Pedig minden adott volt, egy tökéletes revanshoz. Ha paparazzik nem is bóklásztak a környéken, Summer a nála lévő fényképezőgéppel biztosította, hogy Rob és a melegbár feltűnjön egy képen, Carson és néhány barátja pedig tudtukon kívül álltak lesben a gyanútlan Robra várva. De ő sehol sem volt.
- Nyugi. Még várunk egy kicsit, lehet csak dugóba került. – Nem volt valami meggyőző, de aztán hirtelen felcsillanó szemét látva hátrakaptam a fejem és megpillantottam őt. A fejébe húzott kapucniban közelített és némi leskelődés után besietett a New Age-be. Summerrel vigyorogva osonkodtunk utána, de rögtön a bejáratnál megtorpantunk és behúzódtunk egy sarokba, majd onnan kezdtük nézni a jelenetet.
Rob kezdetben még csak rutinosan kerülgette az asztalokat, ahogy engem keresett, majd egyre gyorsabban kapkodta a fejét, ahogy nem talált. Kezdtem egyre jobban szórakozni, ahogy felállt az első ismerkedős kedvében lévő törzsvendég, egy különben egész helyes, de zsigereiben is meleg harmincas. Hallani éppen nem hallottuk a párbeszédet, Rob rémült arckifejezése és hátrálása nevetésre késztetett, majd ahogy beleütközött a háta mögött álló asztalba, megilletődötten váltott irányt és jóformán a karjaiba vetette magát egy nagydarab, macis hapsinak. Onnan is kétségbeesetten lépett tovább, de az útját minden irányból elállták a rajongók, és miután az első delikvens fejében megszületett a nyakharaptatás ötlete, elszabadult a pokol. Az arca egyre reményvesztettebb volt, ahogy kereste a kijáratot a szorosan záródó körből, és Summerrel már a hasunkat fogva röhögtünk, mikor Carson odalépett mellénk.
- Drágáim, ti tényleg Robert Pattinsont hoztátok ide? – kérdezte azzal a jellegzetes meleg hanglejtéssel, és túljátszott csodálkozással nézte az egyre komikusabb jelenetet. – A fiúkák darabokra fogják szedni, ha nem léptek közbe, szóval ha nem akarjátok, hogy apró, zsebben hordható kis szuvenírekként végezze, ajánlom, hogy mentsétek ki a karmaik közül.
- Csak még egy kicsit hagy nézzük – affektált Summer is.
- Ti tudjátok édeseim – rántotta meg a vállát -, de akkor már én sem maradok ki a jóból. Azt hiszem, én a hajából fogok eltenni egy tincset. Na csocsipuszi kedveseim! – Csókot dobott felénk és ő is lelejtett a lépcsőn a gyorsan hatványozódó tömeghez.
- Lehet, hogy tényleg ki kéne menekíteni, nem gondolod? – méregettem Rob elkínzott, halálfélelmet sugárzó tekintetét.
- Úgy érzed eleget kínlódott már?
- Úgy – bólintottam, mire Summer kihátrált a New Age-ből, én pedig kihúztam magam és határozott léptekkel indultam le.
A hely határozottan hasonlított egy méhkashoz, amelyben Rob volt a kis méhkirálynő, akit mindenki meg akart… öhm… szeretgetni kicsit.
- Bocsi fiúk, ő velem van – törtem az utat, mire mindenki előzékenyen engedett előre. Többek közt ezt szerettem ezekben a fiúkban. Mindig olyan udvariasak voltak a nőkkel. – Ne haragudj – néztem bocsánatkérően egyikükre, ahogy a lábára léptem. – Istenem, ez egy igazi Armani? Ez a darab egy kincs – húztam végig a kezem a nyakába kötött kendőn, mire büszkén húzta ki magát és ő is elengedett. – Rob – nyújtottam a kezem, ahogy elérhető közelségbe került. Úgy kapott utánam, mintha egy mocsárban készülne elsüllyedni és olyan erősen markolta az ujjaim, másodpercek alatt elzsibbadtam.
- Mila – kiáltott fel, és még görcsösebben mart bele a kezembe.
- Gyere, drágám. – A fiúk látva, hogy Rob nem szabad préda, udvariasan rebbentek szét, és ő mintha tényleg fuldoklott volna, nagy levegőkkel csillapította oxigénéhségét. – Ne haragudj, hogy elkéstem – vágtam bűnbánó arcot, miközben még mindig alig bírtam nevetés nélkül megállni.
- Ezt direkt csináltad – nézett rám durcásan, majd ellökte a kezemet és megindult a kijárat felé.
- Én tényleg nem akartam – előztem be -, egy barátom ajánlotta a helyet nemrégiben… de talán nem egy olyan helyre kellett volna elhívnom téged, amire a meleg barátom azt mondta, hogy a legtutibb helyecske a városban. – Rob teljesen felszívta magát, és ha nem nő lettem volna, nagy valószínűséggel meg sem próbálta volna visszafogni magát. – Most tényleg haragszol?
- Haragszom-e, amiért majdnem megetettél egy csapat kanos buzival? – A csapos csúnya pillantást vetett ránk, és most éreztem azt, ha tényleg maradunk még egy percet, Rob valóban darabokban fogja végezni.
- Css – intettem csendre -, még a veszélyzónában vagy – majd elkaptam a kezét és magam után vonszoltam, de mielőtt kiléptünk volna az ajtón, szembefordítottam magammal és a fejére húztam a kapucniját. Úgy éreztem ennyi bőven elég volt neki a megleckéztetésből…
- Köszönöm – csúszott ki a száján meghökkentően normális hanglejtéssel, mire mindketten meglepetten pillantottunk egymásra.
- Nincs mit. – Megengedtem még magamnak egy aprócska mosolyt is, majd kinyitottam az ajtót és lehajtott fejjel léptünk az utca szürke térkövére. Furcsamód én is megkönnyebbültem, hogy egy vaku sem villant közvetlen közelről az arcunkba, majd tanácstalanul néztünk össze. Hirtelen nem tudtam, mitévő legyek, és Summer után kezdtem nézelődni, aki felmutatta a hüvelykujját és eltűnt az utca forgatagában. Remek. Most köszönjek el és induljak el valamerre? Vagy egy szó nélkül hagyjam faképnél? A dilemmámat végül Rob oldotta meg.
- Ez tényleg aljas volt.
- Megérdemelted – rántottam meg a vállam. – Végigaludtam abban a lehangoló szobában egy egész délelőttöt, aztán Lora keltett, hogy nyugodtan menjek inkább plázázni ahelyett, hogy teljesen feleslegesen szobrozok ott. Tök kínos volt.
- Hidd el nekem, ez sokkal rosszabb volt, mint egy szürke falú szobában alukálni – vágta rá durcásan, de végül elnevette magát. – Nekem tényleg halálfélelmem volt… Mikor belemarkolt a fenekembe az a két méteres vadállat, az egész életem lepörgött a szemeim előtt.
- És mit láttál? – Kérdésemre azonnal elkomorodott.
- Semmi jót. De most gyere – kezdett el maga előtt tolni.
- Hova megyünk? – néztem értetlenül hátra.
- Tovább menekülünk. Kiszúrtak a fotósok. - Rutinosan és nagyon gyorsan tűntünk el a forgalmas közből, és a legközelebbi utcába bekanyarodva elfoglaltunk egy járda mellett parkoló, sötétített üvegű taxit.
- És most? – fordultam hozzá, mikor ő is bevágódott mellém. – Hogyan tovább?

Candy üzenete: "Semmi bajom a melegekkel, sőt, Carson Kressley és Adam Lambert nagy szerelmem, szóval elnézést a kanos buzikért, megkívánta a helyzet!"

6. fejezet

A héten én (nyc_girl) is sorra kerültem a történet írásában. Lehet, hogy most sokan utálni fogtok a hirtelen váltásért, de a történet megkövetelte a háborús hangulatot! :)

Jó olvasás, és várunk minden jellegű véleményt!

Ha eddig azt hittem, hogy az este folyamán a Jake-kel való beszélgetéstől már nem lehet rosszabb, akkor tévedtem… méghozzá nem is kicsit. Az arcomat az egyik pillanatról a másikra lepte be az a kellemetlen melegség, amelyet mindenképp el akartam kerülni. Ilyenkor kívánja azt az ember, hogy bárcsak megnyílna alatta a föld, de velem közel sem ez történt. Jake karjaiban megsemmisülten néztem végig, ahogy Rob gúnyosan, Kristen mosolyogva, míg Tom meghökkenve sétált el mellettem. A találkozás kétségkívül az kettőezer tízes top ötös „hogyan kerüljünk minél kellemetlenebb helyzetbe” listám élére ugrott, hiszen a Robbal aligha mondható baráti kapcsolatomat is sikerült porig rombolnom. Épphogy eljutottunk arra szinte, hogy végre két értelmes felnőtt ember módján kommunikáljunk egymással, amikor egy ilyen, mindenképp félreérthető szituációban kell újra szembesülnöm lesajnáló pillantásaival.
Úgy éreztem, hogy menten szétszakadok. A kíváncsiság, hogy vajon Robert mit csinálhat, vagy egyszerűen mit gondolhat ezek után rólam, hatalmas vehemenciával csapott le rám, és nem hagyott szabadulni. Az izgalom, amelyet Jake váltott ki belőlem, hirtelen csak szellőcskének tűnt, a Rob utáni tornádó pusztításával. Nem értettem, hogy honnan jött ez a hírtelen késztetés iránta, hisz még csak nem is ismertem őt kellőképpen ahhoz, hogy tökéletes véleményt formálhassak róla. A hívogató ismeretlenbe való ugrás mindig is felvillanyozott, de az, hogy Kristen barátja, némiképp csökkentette a rá irányuló figyelmem száz százalékát.
Hiába volt számomra megfejthetetlen a viselkedése. Egyszerűen ott volt az hatalmas mértékű vonzás, amely egyre jobban kezdett elhatalmasodni rajtam. Viszont másrészt mégsem alázkodhattam meg előtte azzal, hogy odamegyek, ahhoz túlságosan is büszke voltam. A Blush bejáratához mégis Jake hangja húzott vissza.
- Hahó… Mila! – lengette meg előttem kezét. Ennyire elkalandoztam volna? – Itt vagy? – nézett a szemeimbe kíváncsian, de már közel sem volt meg az a kezdeti heves szívdobogás, mint szilveszterkor… alkoholmámoros állapotban. Emlékeim nem csaltak, sőt tényleg minden kétséget kizáróan helyes volt, és még a borosta is sokat lendített a kinézetén. Viszont a viselkedését nem tudtam tolerálni. Habár józanabbik énem rögtön megálljt parancsolt, mégis kíváncsi voltam gyenge indokaira, hogy vajon milyen sürgős és halaszthatatlan dolga akadt, amely arra késztette, hogy csak úgy ott hagyjon.
- Persze… mégis hol lennék?! – vetettem oda váll rántva. – De kérlek, gyorsan, ha lehet… benn elég sokan vannak, és Dan sem venné jónéven, ha pont most, a legnagyobb forgalom idején szünetelnék. Szóval, hallgatlak! – kibújtam az öleléséből, és egy lépést hátráltam miközben kezeimet összefontam magam előtt.
- Nézd, Mila… nem is tudom, hogy hol kezdjem… - szinte már csak suttogta. Ha nem figyeltem volna annyira, talán meg sem hallottam volna.
- Talán az elején…
- Igazad van. Egy bocsánatkéréssel tartozom. Szemét módon viselkedtem, nem is tudom, hogy mit hozhatnék fel mentségemre. – próbálkozott gyenge magyarázatával, ami kicsit sem hatott meg, sőt inkább azt vettem észre magamon, hogy minél előbb szabadulni szeretnék. Te jó ég! Mégis miket gondolok? Még magamnak is nehéz volt beismerni, nemhogy másnak… zavart, hogy Rob csak úgy lelépett, legalább ideköszönhetett volna, nem?
- Bocsánatkérés elfogadva, most viszont megyek! – épp meg akartam fordulni, amikor megfogta a karomat és visszahúzott. – Ez fáj!
- Ne haragudj – majd pedig kezével, amely eddig bilincsként fonódott a karom köré, idegesen beletúrt a hajába. Mintha nem találta volna a megfelelő szavakat. – Tudom, hogy most legkevésbé is erre a beszélgetésre vágysz, de azt tudnod kell, hogy én nem ilyen vagyok. Jó, talán az esetek nagytöbbségében nálam csak egy éjszakára kell kalibrálni, veled mégis mást terveztem. Viszont a rámenőséged és a vadságod megrémisztett, nem mindennap találkozom olyan nőkkel, mint te!
- Jó, azt hiszem… én ezt tovább nem szeretném hallgatni! Jake, nem vagyok értelmi sérült. Nekem tényleg semmi bajon nincs a te életviteleddel. Találkoztam már hozzád hasonló férfiakkal. Nehogy félreértsd, nem vagyok könnyen kapható, de az, hogy egy árva szó nélkül eltűntél, kicsit felháborító. Nehezedre esett volna legalább egy üzenetet hagyni? – az éjszaka csendjében egyenesen fülsüketítő volt a kitörésem.
- Tudom… már Summertől is megkaptam a magamét. Hidd el, én sem így akartam lelépni. Viszont, ha bármi mással kiengesztelhetnélek, csak szólj… - talán nem a legszebb módon váltunk el, mégis megvolt az a felettébb rossz szokásom, hogy képtelen voltam sokáig haragban lenni.
- Az lesz a legjobb, ha elfelejtjük ezt az egészet. Tekintsünk úgy az éjszakára, hogy mindkettőnknek jó volt, de ennyit. Nincs folytatás. Rendben?
- Azt hiszem, ez megoldható – húzta mosolyra száját. – Szerintem ideje lesz bemennünk. Gondolom, Summer már epekedve várja, hogy mit sikerült kihoznunk ebből a beszélgetésből. Meg persze már jól esne legurítani egy korsó sört… - majd pedig csibészesen rám kacsintott, viszont előbbi eszmefuttatásával ellenkezően, nem mozdult. Sőt, ismét önállósította magát, és közelebb jött hozzám. – Azért egy baráti ölelés még belefér, ugye? – hirtelen jött kérdésére nem igazán tudtam mit felelni, így csak bénán bólintottam. Mire feleszméltem, már csak annyit éreztem, hogy kezei oltalmazóan összekulcsolódnak a derekam körül. Jóleső érzés járta át a testem, tudva, hogy tőle már nem kell többre számítanom. Elégedetten hajtottam a fejemet a vállára, és mély levegőt véve megcsapott, a számomra kifejezetten andalító mentol illata.
Miután sikerült levergődnünk a tömegbe, rögtön Dan felé vettem az irányt, aki lévén, hogy egyedül volt, majd’ beleszakadt a kimerítő munkába. Miután Jake is levált rólam, azzal az indokkal, hogy megkeresi Summert és Jensent, kénytelen voltam egyedül szembenézni Dannel.
- Mila, drágám… mégis hol a fészkes fenében voltál? Épp a legnagyobb hajtásban kell itt hagynod engem? Vigyázz, te lány… nehogy túlságosan megerőltessem magam! – nézett rám megrovóan, de a szája szélén ott bujkált az a kis elfojtott mosoly, majd pedig az arcát a szokásos engesztelő puszira tartotta.
- Dan, csak a napi mozgásmennyiségedre ügyeltem. – mondtam a kelleténél kicsit hangosabban, persze a Blush-ban szóló zenét még így sem tudtam túlordítani.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy kövér vagyok?
- Dehogy! Én így szeretlek, ilyen mackósan! – kacagtam fel jóízűen.
Rekord gyorsasággal értük el az éjfélt, sőt az egy órát is épphogy magunk mögött hagytuk, de az emberek még mindig megállás nélkül szállingóztak be a pubba. Persze egy szusszanásnyi szabadidőm sem volt. Épphogy kivittem az egyik rendelést, a másik asztaltól jött a következő, nem értettem, hogy honnan ez a nagy érdeklődés hétköznap lévén. Dan is szorosabban fogta a gyeplőt, hiszen árgus szemekkel figyelte mindenegyes mozdulatomat… mintha ismét meg akarnék szökni Jake-kel. Még a gondolat is abszurd volt, hogy mi ketten újra együtt! Sajnos vagy épp szerencsére - kinek mi a szimpatikusabb -, Dan volt olyan kedves és magára vállalta Rob társaságának a kiszolgálását. Bármit megadtam volna egy találkozásért, hogy mégis miként viszonyuljak hozzá, de nem következett be. Úgy tűnt, tökéletesen elvoltak. Ráadásul Summer, Jensen és Jake is megunták a semmittevést, így még féltizenkettő körül likvidálták magukat.
Amikor már úgy éreztem, hogy végre leborulhatok a pultra, legalább egy fél másodpercig, Dan ismét lecsapott.
- Mila, ezt a pár üvegsört kivinnéd Robéknak? Nekem el kell szaladnom egy fél órára, Kelly most telefonált. – majd a kezembe nyomta az üvegeket, és kisietett az ajtón. A szívem pillanatok alatt váltott ritmust, és kezdett heves dobogásba. A kezeim is furcsamód remegésbe kezdtek, és legszívesebben elfutottam volna! Nem értettem, hogy mi van velem, mert elméletileg örülnöm kellene, hiszen itt a nagy találkozás, amelyet egész éjszaka vártam. De akkor miért szorongok ennyire?
Végül aztán leküzdve minden fenntartásom és félelmem, elindultam feléjük. Már pár méterrel arrébb is lehetett hallani, hogy a hangulat arra a bizonyos tetőfokra hágott, viszont egy valami, jobban mondva valaki hiánya rögtön feltűnt. Kristen sehol sem volt. A tudat, hogy nem láttam, még inkább mosolyt csalt az arcomra, és megszaporáztam lépteim. Habár legszívesebben pofon vágtam volna saját tükörképemet, hogy mégis mit művelek, elvégre nem pont ezt ígértem meg magamnak Kristennel kapcsolatban, de akkor senki és semmi nem érdekelt. Viszont, ahogy az asztalhoz léptem, rögtön az arcomra fagyott a mosoly. Annak ellenére, hogy Tom kacsingatva próbált jelzéseket adni, Rob magasról tett arra, hogy egyáltalán a világon vagyok. Minden jel szerint sokkal érdekesebbnek találta a sörösüveg oldalán lévő szöveget, minthogy rám nézzen. Csalódottan megfordultam, amikor szembe találtam magam Kristennel.
- Szia, Mila! – köszönt vidáman, ami nála ritkaszámba ment. – Na, mesélj! Milyen volt a koncert? Tomból már nem igazán lehetett kihúzni egy értelmes mondatot. Már Marcuséknál is elég hívogatóak voltak a sörök. – „Milyen volt a koncert? Kérdezd meg a barátod, ő több információval tud szolgálni.” Talán ezt tűnt a leglogikusabb válasznak, mégis más lehetőség mellett döntöttem. Válaszomra nem csak Kristen volt kíváncsi, Rob is feszülten várta, hogy mikor fog lesújtani a feje felett lebegő bárd, na… nem mintha figyeltem volna a reakcióját.
- Eszméletlen! Nem tudom elégszer megköszönni ezt a lehetőséget. Mindenképp új tapasztalatokkal lettem gazdagabb. – vetettem szúrós pillantásokat Rob felé, aki érzelemmentesen állta tekintetem.
- Oh, hát ennek nagyon örülök! – mesélte, mialatt ismét visszabújt Robert mellé. Elégedetten összekulcsolta ujjaikat, és tovább faggatózott. Kezdett túlságosan is fullasztóvá válni a kialakult helyzet. Viszont akaratlanul is kiböktem, ami már jó ideje foglalkoztatott.
- És, te vagyis ti? Mit csináltatok? Hogy-hogy nem ti mentetek a koncertre?
- Nos, úgy volt… de egyedül nem volt kedvem elmenni, ráadásul nem is éreztem túl jól magam. Szóval, így tegnap fiús napot tartottak a többiek. Igaz, Rob? – simított végig az arcán, aki jól kivehetően azt sem tudta, hogy mit kérdeztek tőle.
- Persze… persze. Tegnap Bobbyéknál zenélgettünk. – mire az említett félrenyelt. Viszont a kis jelenetből Kristennek semmi sem tűnt fel. Mialatt megütközve végignéztem, ahogy Rob szemrebbenés nélkül belehazudott a barátnője szemébe, kérdéseket vetett fel bennem. Vajon még miben hazudhatott? Viszont rövid eszmefuttatásomnak egy újabb sokk vetett véget. Úgy éreztem magam, mint akit nyakon öntöttek egy vödör jeges vízzel. Rob, hogy hazugságát még inkább hitelesítse, határozottan Kristen felé fordult, és mindenki előtt neki esett. Habár ajkaik vészjósolóan szinkronban mozogtak, Rob szemei nyitva voltak, reakciómat fürkészve. Ki érti a pasikat? Ez lenne az a fene nagy szerelem, amit Kristen iránt érez? Rá kellett jönnöm, hogy hiába a vonzó külső vagy a csibészes féloldalas mosoly… ő is ugyanolyan, mint a többi sztárpalánta, akit Hollywood mézes-mázas varázsa magával rántott egyre mélyebbre és mélyebbre.
Fejcsóválva megfogtam az üres korsókat, és megpróbáltam feltűnés nélkül elmenekülni a látottak elől. Viszont menekülési kísérletem nem volt tökéletes, ugyanis még fél füllel meghallottam, hogy Tom mindenkitől elnézést kérve utánam somfordált. Épp, amikor már ledobtam magam a bárpult mögötti székben, elérkezettnek látta az időt a rajtaütésre.
- Mila… rég találkozunk! Mi ez a gondterhelt arc? Talán van valami baj? – jöttek aggódó kérdései. Tényleg nagyon édes volt, hogy ennyire izgatta, hogy vajon mi lehet velem, de csak nem tálalhattam ki előtte az egész, utóbbi időben kisiklott életem. Még ha szót is ejtettem volna Jake-ről, a Robbal való talán kölcsönös vonzódásnak nevezhető fázist csak nem vele kellett volna megvitatnom. Ráadásul a mostani este után erőteljesen el kell gondolkoznom azon, hogy egyáltalán akarok-e további, hasonló kimenetelű élményeket… a válasz erősen a nem felé húzott.
- Jaj, nem… dehogyis… csak kicsit fáradt vagyok. Tudod, a tegnapi koncert kicsit sok volt! De nézzenek oda… - majd játékosan meglöktem a vállát – te nem pont úgy nézel ki, mint aki hajnali négyig éjszakázott. – mosolyogtam fesztelenül, mialatt kezdtem egyre kínosabban érezni magam. – És mondd csak, mostanában már nem zenéltek? Dan valami olyasmit rebesgetett, hogy itt ismerkedtetek meg…
- Dan már csak tudja! – vigyorgott ő is megállás nélkül. Miután némi körültekintés után úgy véltem, hogy senki sem szorul további alkohol utánpótlásra, rögtön Tom mellé telepedtem a bárpult másik oldalán, mialatt elé csúsztattam egy újabb sörös korsót. – Viszont abban tényleg igaza van, hogy itt ismerkedtünk meg. Anno, amikor Patty még nem volt ilyen befutott, mindannyian itt csöveztünk… ez amolyan törzshely volt, tudod pia-kaja… aztán még több pia. Viszont a történet kicsit sántít. Csak úgy, mint Rob, én is a színész szakmában utazom. Habár, Rob csillaga jóval fényesebben ragyog. – merengett el. Viszont mintha némi iróniát véltem volna felfedezni a hangjában.
- Áh, értem. De talán nem mindig olyan kedvező, hogy paparazzik ezrei lesik minden lépésed! Legalábbis én így gondolom.
- Nehogy félreérts. Tényleg nagyra tartom, hogy Patty ilyen jól bírja, sőt… teljesen higgadtan kezeli a körülötte lévő felhajtást. Mert, ha belegondolok, ő nem pont ilyen életet képzelt el magának. Talán legvadabb rémálmaiban vágyott ekkora nagy cirkuszra. Tudod, Rob egyáltalán nem olyan, mint amit a külvilág felé mutat. – ezen a kijelentésén, mintha akaratlanul is megrándult volna a szám. Ráadásul a késztetés - hogy Tomot felvilágosítsam állítólagos legjobb barátja viselkedéséről -, is felszínre akart törni.
- Hát akkor mégis milyen? Csak azt ne mondd, hogy kedves, aranyos és imádnivaló?! Mert szerintem egyáltalán nem! Hiába próbálja azt bemagyarázni, hogy más személyiség. Őt is ugyanúgy magába szippantotta a hollywoodi külcsín. Azt hiszem, hogy nekem bőven elég volt ennyi ismeretség Robert Pattinsonnal! – kezdtem egyre jobban belelendülni, kitörni készülő beszédembe. Viszont Tom mély hallgatása és sokat sejtető arca, rögtön rávilágított a lényegre, már megint rosszkor nyitottam ki a szám.
Égővörös arccal fordultam hátra, hogy szembesüljek újabb baklövésemmel. Nos, valóban nem tévedtem, Rob állt mögöttem, és karba tett kezekkel méregetett, mire csak zavarodott felnyögéssel reagáltam.
- Jó tudni, hogy ilyen véleménnyel van rólam a pub pincérnője! – gúnyosan hümmögött, majd pedig leült Tom másik oldalára, és rágyújtott egy szál cigire. A torkom rögtön égni kezdett, ahogy cigije káros füstjét magamba szívtam. Legbelül reszkettem azért az utolsó szálért, ami a hanyagul asztalra dobott dobozban bujkált. Nem túl erős elhatározásomnak köszönhetően már szeptember óta sikert leállnom a cigiről. Az az egy-két különlegese alkalom igazán nem számított. De még a cigi utáni sóvárgásom sem segített a kínos csenden.
- Egyáltalán minek jöttél? Nem gondolod, hogy Kristennel kellene foglalkoznod? – bukott ki belőlem a kérdés. Egyáltalán nem tetszett, hogy itt van, hogy bámul, és egyáltalán a tudat, hogy csak Tom választ el minket egymástól.
- Nyugi, nem miattad! Mint már mondtam, te csak csinos kitérő voltál az életemben… jobban mondva ezt megengedhetem magamnak, nem? Még most keresem az egyéniségem, neked ezt csak tudnod kellene… vagy legalább illett volna észrevenni a gesztusaimból! Amúgy meg Tomért jöttem! Nem jól venné ki magát, hogy totál elázva kellene hazavinnünk. Szóval, ha most megbocsátasz. Mi megyünk… - majd pedig villámgyorsan felpattant a bárszékről, és Tomot megragadva ismét a VIP részleg felé vonult, de két lépés után megtorpant, és visszafordult. – Ja… és Mila, még valami! Holnap délelőtt, mondjuk úgy fél kilenc felé tedd szabaddá magad. Christinával meglátogatunk…
- Tudhatnád, hogy mindig ott vagyok! Ezt kérned sem kell, elvégre nem én voltam az, aki a legutóbb is elfutott önmaga elől! – mondtam neki szintén kimérten egy álmosoly kíséretében. Kedvem lett volna az arcába önteni Tom korsójában megmaradt sört, viszont csak nem tehettem meg a híres világsztárral, már csak Dan miatt sem.
Az éjszaka hátralevő része szinte eseménytelenül telt. Robék, rövid beszélgetésünket követően úgy döntöttek, hogy lassan nekik is ideje lesz távozni. Így félhárom felé már az ő társaságukat sem „élvezhettem”. Szarkazmussal átitatott megjegyzéseitől legszívesebben a falat kapargattam volna. Nem értettem, hogy miként változhat meg ennyire a véleményem róla. Minden idegesített benne, legfőképp a tenyérbe mászó képe, ahogy az arcomba vigyorgott.
Miután sikeresen lekéstem a taxit a hosszúra nyúlt pakolásnak köszönhetően – mivel Dan valamilyen furcsa oknál fogva nem jött vissza -, kénytelen voltam hazagyalogolni. Persze az út folyamán, ha ezerszer nem, akkor egyszer sem játszottam el azzal a gondolattal, hogy mosolygósan odaállok Kristen elé, és beszámolok neki a koncerten történtekről, elvégre nekem mi vesztenivalóm lenne? Talán nem lesz a legjobb barátnőm? Túlélem! Nem bírtam elviselni, hogy Robert ennyire a nyeregben érezte magát. Meg kellett osztanom valakivel a bennem felgyülemlett érzelmek sokaságát, de ahogy a telefonomon lévő órára pillantottam, rögtön elvetettem az ötletet, hogy felhívjam Summert, ugyanis majdnem háromnegyed négy volt. Szerencsémre, még az eső rákezdett, így amikor végre megláttam az ismerős lakástömböt, futva tettem meg az utolsó métereket. Habár a ruháimból csavarni lehetett a vizet, az első dolgom mégsem az volt, hogy levegyem. Mint minden kocadohányosnak, nekem is volt dugi cigim, így miután feltúrtam a legalább tízedik cipőmet, amelyben káros szenvedélyemet sejtettem, csillogó szemekkel ölelgettem magamhoz a felbontatlan cigis dobozt.
Túl ideges voltam az alváshoz, sőt meg sem fordult a fejemben, hogy ezután az éjszaka után, akár egy percet is képes legyek aludni. Ahogy újra és újra végigpörgettem magamban a „csodálatos” beszélgetésünk, képtelen voltam ellenállni a kísértésnek. Kiültem az ablakba, és rágyújtottam egy szálra. A tudatomra fokozatosan ereszkedett rá a jóleső köd, ami majdnem… de csak majdnem, elfeledtette velem, hogy holnap jobban mondva pár óra múlva újabb menet következik mindenki kedvencével. Idegesen beletúrtam a hajamba, miközben folyamatosan azon agyaltam, hogy mit csinálhat. Vajon őt is ugyanúgy bosszantja a jelenlétem, mint ő az enyémet? Nem túl gyakran, de megesik, hogy két ember nincs egy hullámhosszon akárhogy is akarják. Jó, talán az akarás nálunk egy kicsit túlzás volt, hisz még csak meg sem próbáltuk…

***

Nem tudom, hogy mikor, de csak elaludtam. Így másnap, amikor a telefon ébresztője megszólalt szokásos idegőrlő hangján, kénytelen voltam felkelni. A tükörbe nézve le sem tagadhattam, hogy egy hosszú éjszakán voltam túl. Még szerencse, hogy tartottam otthon szemcseppet, mert képtelen voltam akár egy fél percnél is tovább nyitva tartani a szemeimet, ráadásul a szemeim alatt húzódó fekete karikákat még a jó minőségű alapozóm sem tudta eltűntetni. Egyre jobban indul a nap!
Viszont a következő meglepetés akkor ért, amikor az órámra pillantottam. Már negyed kilenc is elmúlt, ami csak annyit jelentett, hogy késésben voltam. Ráadásul, amilyen szerencsés csillag alatt születtem, Rob még ki is használja ezt az alkalmat, hogy ismét földbe döngöljön. Viszont akármennyire rizikós volt a késésem, nem tudtam csak úgy egyszerűen elsétálni a 144. házzal szemben lévő pékség mellett. Miután a kiflik és croissant-ok mesés kínálata újabb perceket vett el az életemből, már nem érdekelt, hogy ki mit fog szólni. Elvégre napokat töltök el a nagy semmittevéssel! Talán nem fog senki sem belehalni a hiányomba, már ha valakinek feltűnik, hogy nem vagyok ott.
Miután elégedetten átsétáltam az út másik oldalára, megütötte a fülemet a csend. Tegnaphoz képest szokatlanul bántó volt a sikítozás vagy a sok elszánt tini rajongó hiánya. Már akkor fel kellett volna tűnnie valaminek, amikor kedvenc biztonsági őröm nem toloncolt ki az ajtón, sőt egyáltalán hol van ilyenkor?
Végül azonban egy vállrándítással elintézettnek éreztem az egészet, és az aktuális szobám felé vettem az irányt. Nem nagy meglepetésre, sem Rob, sem pedig Christina nem volt ott. Határozottan ledobáltam a cuccaimat a kanapéra, és elindultam az ablakhoz, majd pedig felhúztam a száz évesnek tűnő redőnyöket. Annak ellenére, hogy talán London volt az egyik legesősebb város, amit ismertem, most szokatlanul jó idő volt, még a nap is sütött. Bár figyelmemet egyáltalán nem kerülte el az asztalomon maradt mappaköteg.
Ahogy közelebb léptem, rögtön bevillantak a tegnapi képek. Akaratlanul is, de újra végighúztam az ujjaimat az asztalon, amit Rob tegnap készségesen rendbetett, csakhogy az egyik papírnál, jobban mondva a papír alatti kis fecninél megállt a kezem. Tétovázva, de csak érte nyúltam.

Ha esetleg nem lenne elég vendég vagy csak Dan érdekfeszítő társasága nem kötne le, nyugodtan felhívhatsz! Egy baráti beszélgetés mindig jól jön! A számomat meg úgyis tudod!

u.i.: Rob voltam! :)

Nem hittem a szemeimnek. Miért épp most kellett ezt megtalálnom? Ha legalább csak pár órával hamarabbra visszatekerhetném az időt, talán egy-két dolgot másképp csinálnék. Megbabonázva ledőltem a kanapéra, és újra meg újra elolvastam Rob rövid, de annál lényegre törőbb üzenetét. Levakarhatatlan mosoly ült ki az arcomra. Úgy viselkedtem, mint egy tini, aki most kapta meg élete első szerelmeslevelét. A tegnap este történtek egyszerre túl távolinak tűntek. A Robbal elképzelt beszélgetés sokkal hívogatóbbnak tűnt…

***

- Mila, ébredj! – kúszott be a fülembe egy ismerős női hang. Biztos nem aludhattam el, hiszen csak egy pillanatra csuktam le a szemeimet, azt is csak azért tettem meg, hogy pihentessem. – Mila!
- Ébren vagyok! – dörzsölgettem meg a szemeimet, miközben megpróbáltam értelmes mondatokat megformálni. Mikor már számomra is tisztázódott, hogy csak Lora az, nagy levegőt véve felsóhajtottam. – Jaj, ne haragudj… én tényleg nem akartam…
- Ugyan miért is kellene haragudnom? Neked senki sem szólt, hogy ma nem lesz forgatás? Hm… pedig Rob kihangsúlyozta a tegnap reggeli megbeszélés után, hogy majd szól neked, na mindegy! Mivel tegnapelőtt nem jöttek meg a szükséges kellékek, így kénytelenek voltunk elnapolni a forgatást. Szóval, drágám, te mi a fészkes fenét keresel itt ahelyett, hogy mondjuk, vásárolnál valamelyik plázában? – érdeklődött mosolyogva, mialatt az ablakhoz sétált, és bezárta.
- Hogy mit keresek itt? Nos, azt én is kérdezhetném! – még hogy rendes és visszahúzódó! Mi jogon, jön ahhoz, hogy csak így játszadozzon velem? A saját maga kis unalmas életét tegye rendbe! Mégis mit képzel? Attól, hogy ő egy színész, nem teheti meg! Elegem van ebből a kibírhatatlan alakból! Mindenegyes percet bánni fog, amit az elkövetkezendő időben itt fog tölteni! – Lora, azt hiszem, hogy félreértés történt! Biztos, csak félreinformáltak. Viszont, ha ma nincs forgatás, megpróbálom értelmesen eltölteni a napomat. – majd pedig feldúltan a kezembe kaptam a táskámat, és elővettem a telefonomat, hogy jól elmagyarázzam drága Robertnek, hogy a barátaival szórakozzon! Mégis milyen gyerekes viselkedésre vall?
- Rendben, de holnap a szokásos időpontban! Szia!
- Szia! – majd pedig a napszemüvegem mögé bújtam. Már csak másodpercek kellett ahhoz, hogy megnyomjam a hívás gombot, amikor letettem az ötletemről. Mivel lennék jobb, ha elhordanám mindennek? Biztos, erre a reakcióra vár. Most már csak azért sem fogja megkapni, így végül Summert hívtam. Természetesen Summernek kár telefont venni, gyakrabban beszél az ember a hangpostjával, mint vele. Most sem történt másként.
Viszont délután kettő lévén és mivel a pár méterre lévő kávézó hívogatóan csalogatta a gyalogosokat, én sem tudtam ellenállni. Higgadtságot magamra erőltetve, bevánszorogtam és a lehető legtávolabbi asztalhoz letelepedtem. Sejtéseim nem csaltak, egy vakító mosollyal rendelkező alig húszéves pincérlány jött felvenni a rendelésem. Miután a lehető legerősebb kávé és egy saláta mellett döntöttem, mint aki jól végezte dolgát, hátradőltem. Na, pont hogy nem kellett volna.
Tökéletes rálátásom volt a bejárati ajtóra, így pechemre kik léptek be az ajtón? Nem más, mint Tom és Rob! Miért kell ilyen balszerencsésnek lennem? Londonban millió meg egy kávézó van, és nekik pont ezt kellett kiszemelniük? Mi ez, ha nem a sors fintora?! Miért kell vele itt is összetalálkoznom? Mégis mit tehetnék, hogy megőrizzem méltóságom utolsó morzsáit? Kétségbeesetten kattogott az agyam megoldásért, de egyszerűen nem jutott eszembe tökéletes mentség, sőt még az sem, hogy miként menekülhetnék el feltűnés nélkül. Ha mindez nem lett volna elég, akkor boldogságom beteljesedéséhez még az is hozzájárult, hogy majdnem a közvetlen közelemben foglaltak helyet. Ilyenkor áldom a hatalmas szobanövényeket. Legalább akkor takar, amikor égető szüksége van rá az embernek!
Viszont egy röpke pillanat alatt minden kétségem elszállt. Megszületett a fejemben a tökéletes bosszú! Mosolyogva elhúztam a táskámból a telefonomat, és kikerestem a nekem szükséges nevet, és már hívtam is!
- Jake! Szia, Mila vagyok! – kezdtem bele határozottan. Szükségem volt Jake-re… ráadásul épp aktuálisnak ígérkezett, hogy törlesszen!
- Szia! Nem számítottam a hívásodra! Egy kicsit meglepett, esetleg túl sokat ittam, hogy nem emlékszem? – viccelődött a vonal másik oldalán.
- Nem! De égető szükségem van rád! Itt vagyok a Cafe Rouge-ban! Nagyon örülnék neki, ha ide tudnál jönni. Egy kicsit beszélgethetnénk… legalább tiszta lappal kezdhetnénk a jövőben! – vetettem fel nagyszabású ötletem. Tudtam nagyon jól, hogy nem fog tudni majd ellenállni. – Kérlek! Biztos vagyok abban, hogy te sem a rossz élményekre akarsz majd a későbbiek folyamán emlékezni. Nem kerülgethetjük egymást… Jensen és Summer mindig össze fognak minket kötni! Ez te is tudod!
- Jó, rendben! Max egy tíz perc és ott vagyok. Megfelel úgy?
- Persze, tökéletes! Várlak! – majd pedig a hatás kedvéért belecuppantottam a levegőbe, és kinyomtam a hívást.
Most már csak fel kellett hívnom magamra a figyelmet az kiszemelt „áldozatok” előtt. Így mit sem törődve azzal, hogy sokkal egyszerűbb módon is rendelhettem volna egy újabb kávét, egyszerűen felálltam, és az asztaluk mellett elsétálva próbáltam odatipegni a pulthoz. Viszont alig tettem meg egy lépést, amikor Tom hangosan felkiáltott.
- Mila! Micsoda véletlen! – mosolygott, majd pedig megszüntetve a köztünk lévő akadályt, gyorsan adott két puszit az arcomra. – Látom, nem tudok tőled szabadulni! Mi járatban? – érdeklődött elszántan. Habár megpróbáltam fenntartani a kapcsolatot, nem tudtam nem Robra figyelni. Már épp ő is felállt, hogy két puszival üdvözöljön, amikor elhajoltam előle.
- Sziasztok! – próbáltam összeszedni minden vidámságomat, de legfőképp minden önuralmamat, hogy ne rendezzek hatalmas nagy botrányt mindenki előtt. – Épp a közelben volt dolgom, aztán gondoltam beugrom, és ti?
- Gyere, ülj le mellénk! Vagy már indulni készülsz?
- Neeeem, még bőven van időm – kezdtem rosszul lenni magamtól, meg az imént levágott kis színjátékomtól. Biztos, hogy ezt akarom?
- Akkor nem tűrünk ellenvetést, igazam van, Rob? – bökte oldalba Tom.
- Ja… persze! – jött az unalmas válasz. Nem csak Tom számára volt válasz. Még inkább biztosabb lettem döntésem helyességét illetően.
- Tom, ha szépen megkérlek, kérsz nekem egy capuccinot? – megpróbáltam a lehető legcsábosabban Tomra nézni, sőt a tipikus női hajbabrálást is bevetettem. Talán kicsit szemét módon viselkedtem, de ez volt az egyetlen lehetőség, hogy kettesben maradjak Mr. Tökéllyel.
- Nos, Rob… csak, hogy tisztán lásd a dolgokat! Én is tudok játszani, csak velem nem érdemes kikezdeni! Nekem nincs vesztenivalóm azzal, ha mindent elmondok Kristennek, szóval jobban teszed, ha távol tartod magadat tőlem! – közöltem vele világosan!
- Édesem azzal már kicsit elkéstél… – vigyorgott bele önelégülten az arcomba. – Kristen már nincs Angliában. Így az esélyeid, hogy bármit is mondj, eléggé közel állnak a nullához! Meg amúgy is… az én szavam áll a tiéddel szemben. Mégis kinek hinne? Neked vagy nekem? Gondolom, a választ te is tudod!
- Talán… de még nem ismersz eléggé! – szúrtam neki oda a végére, mivel Tom is megérkezett a gőzölgő capuccinoval. – Köszi, Tom! Viszont lenne egy kérdésem… véletlenül nem tudjátok, hogy merre van a St. Claire könyvtár?
- De… véletlenül tudjuk! – büszkélkedett Tom, viszont Rob hírtelen átvette a szót.
- Ha szépen megkérsz, elkísérlek! – ajánlkozott.
- Köszi, de nem fontos… nem szeretnék másnap az újságok címlapján szerepelni, mint a legújabb szerelmed… vagy, az a nő, aki megpróbálja elválasztani az álompárost. Ebből azt hiszem, nem kérek. – majd közelebb hajoltam és tovább folytattam. - Jobban tennéd, ha te is inkább a saját magánéleteddel foglalkoznál, mint másokéval! Tudod, ez egy elég idegesítő szokásod! Meg talán a későbbiekben a hajtúrásról is leszokhatnál… rögtön elárul, hogy zavarban vagy… mint, ahogy most is! De azért ne aggódj, ez a kislányoknak biztos bejön. De megsúgom, mi nők a határozott férfiakat szeretjük – majd pedig mosolyogva rákacsintottam. – Viszont fiúk, ha nem haragszotok, nekem most mennem kell… kint vár a barátom, és nem szeret sokat várakozni! De azért örültem a találkozásnak. Tom, remélem, még összefutunk. Robert… akkor majd holnap! –végezetül elégedetten megmarkoltam az arcát, és mint egy ötéves kisfiúnak, meghúztam. Látszólagos mosollyal kisiettem az idők közben megérkező Jake karjaiba, természetesen egy heves csókkal jutalmazva!

5. fejezet

Ígéretünkhöz híven meghoztuk a legújabb részt, amit most Deliriumnak köszönhettek. A történet ismét érdekes fordulatot vesz a koncert után, szóval érdemes velünk tartani! :)

Jó olvasást! Várjuk a véleményeiteket!

A hirtelen történt események némiképp összezavartak, de közel sem annyira, mint gondoltam, vagy talán amennyire Robert reménykedett benne. A mondandójával talán el tudott bizonytalanítani, és színész lévén még a mimikájával sem lett volna gond, de az érintése egyáltalán nem volt meggyőző.
A kezei ugyan megragadták a csuklómat, falhoz bilincselve azokat, ugyanakkor nem éreztem semmi olyasmit, amit szerettem volna, vagy amit egy ilyen helyzetben éreznem kellett volna.
Ha ennyire megszédítettem, hogy lehet, hogy mégse préselődik hozzám vágyakozva, de minimum akkora hévvel, mint ahogy belekezdett a csókba?
Nem hagytam magam sokáig rágódni ezen, mert vonzalom ide vagy oda, még egyszer nem leszek senki könnyű prédája!
Ki sem tudott teljesedni kettőnk között, a meghittnek még csak túlzással sem mondható csók. Rob ajkai éppen csak felfedezni félték az enyémeket, mikor kirángattam a kezeimet a gyenge szorításából. Egy pillanatig sem tétováztam, a szemeimet még csak be sem csuktam… a kezeim rögtön a mellkasához emeltem, majd a tőlem telhető legnagyobb lendülettel eltaszítottam magamtól. A hatás nem maradt el, szinte rögtön hátratántorodott, de mégsem tetszett nekem a helyzet.
Másfél lépésnyire tőlem szemtelenül vigyorogva méregetett, mire én bármi kérdés nélkül visszakézből meglendítettem a kezemet, ami rövid időn belül hangos csattanással landolt az arcán.
- Aú! Mi vagy te, pehelysúlyú bokszoló? A fenébe is, ez fájt! - Elégedettséggel töltött el, hogy a vigyorát egy pillanat alatt letöröltem az arcáról, s a következő pillanatban már fel is szakadt belőlem a jogos és felháborodott kérdés.
- Miért csináltad ezt? – igyekeztem nem átváltani rikácsoló üzemmódba, de ez a hirtelen jött csók sokkal jobban felzaklatott a vártnál. Túlságosan is eszembe juttatta a szilveszteri baklövésemet, ami immáron az új évem szégyenfoltjaként nőtte ki magát.
- Kíváncsi voltam… - morogta, de közben fájdalmas grimaszba torzult arccal nyitogatta a száját, és járatta az állkapcsát.
- És kíváncsiságból már meg kell csókolnod az első ellenkező neműt? – fújtattam, s közben egy cseppet sem sajnáltam azért, amiért az arca baloldalán vöröslő foltokban kezdett kirajzolódni a tenyerem vonala.
- Rád voltam kíváncsi, nem másra. – határozottan sértetten csengett a hangja, miközben nekem hátat fordítva elindult a szemben lévő üveghez, ami az idebent lévő fény és a kint lévő sötétség miatt jelenleg szellemképes tükörként szolgált, és óvatosan megnyomogatta az arcát.
- Remélem jó lecke volt, hogy ne kíváncsiskodj többet semmilyen téren velem kapcsolatban! – még mindig magasan a plafont verte a vérnyomásom, így haragos mozdulattal összefűztem a karomat a mellem előtt, így nem csak szóban, de fizikailag is elzárkóztam előle. Jelenleg a lehető legkevésbé sem akartam, hogy eszembe jusson, hogy tulajdonképp az iménti pillanat után ácsingóztam titokban azóta, hogy először rám villantotta a hamiskás mosolyát szilveszterkor. Nem akartam magam emlékeztetni arra sem, hogy nem voltam azért annyira elégetetlen az ideiglenes munkát illetően, miután megtudtam, hogy ő is ott dolgozik. Öröm az ürömben… azt hiszem, így mondanám.
- Azt hiszem, felfogtam… - dörmögte, majd egy utolsó lesújtó pillantást vetett a saját tükörképére, és újra felém fordult.
- Egyáltalán mi a ménkűnek csókoltál meg? – majdnem vigyorra rándult a szám, ahogy kimondtam a csók szót. Még a legnagyobb gúnnyal sem csúfolnám annak.
- Mondom, kíváncsi voltam. Te nem azért jöttél hozzánk, hogy kisegíts a kétségeinkből, és segíts azonosulni a szerepünkkel? – felvonta a szemöldökét – nos, pontosan ezt teszteltük. Felvettem egy pillanatra a karakterem jellemét, és teszteltem, hogy pszichológusféle létedre mire mész egy ilyen hirtelen jött érzelmi sokkal. De ahogy látom, kézben tartod a dolgokat. Szó szerint. – cinikus tekintettel nézett rám, miközben savanyú hangon mondta a magáét, az én figyelmem pedig a vöröslő arcára irányult újra.
- Pontosan ez a baj veletek celebekkel! Elfelejtitek, hogy mit lehet megtenni, és mit nem. Nem vagytok tekintettel más emberekre. Azt hiszed, hogy kedved szerint szórakozhatsz az emberekkel, és ha kedved támad egy kis szakmai túlórához, bárkit megcsókolhatsz?
- A mondandód elején még általánosságban beszéltél… jól érzem, hogy kiélesedett a téma rám? – gesztikulálva próbált követni, miközben tökéletesen játszotta az értetlent. Mélyet sóhajtottam, és kibámultam az ablakon.
- Miért nem vallod be, hogy egyszerűen csak meg akartál csókolni? Hogy nincs szó semmiféle szerepazonosulásról, egyszerűen csak vonzódsz hozzám, de mivel meg van kötve a kezed, mert foglalt vagy, nem tudod, miképp tudasd mindezt velem. Talán tudat alatt átléptem egy általad felhúzott határvonalat? – ez a feltevés az önbizalmamnak sokkal jobban tetszett, mint az ő állítása. A szavaim hallatán árnyék suhant át az arcán, majd egy pillanatig fürkészve méregetett.
- Tévedsz – mondta végül, és mosoly bujkált a szája szegletében. – Szeretem Kristent.
- Én egy szóval sem mondtam, hogy nem. Mindössze megjegyeztem, hogy te sem vagy más, csak egy egyszerű hormonvezérelt férfi. Ti semmi mással nem törődtök, csak magatokkal! Csábosan mosolyogtok, teszitek a szépet néhány percig, és amikor mi lányok elgyengülünk, azonnal lecsaptok, és elveszitek, ami szerintetek nektek jár. Hát hadd mondjak valamit! Ez nem normális dolog!
- Biztos rólam beszélünk? – most valamivel őszintébb értetlenség suhant át az arcán, mint az előbb, mikor kiparodizálni próbált. Zavartan pislogtam egyet, és morgolódva vettem tudomásul, hogy már megint Jake jár a fejemben. Dühösen fújtam egyet, majd Robert szemébe néztem.
- Te is csak férfi vagy…
- Igen, de szeretem Kristent. Csinos lány vagy Mila, de számomra ennyit jelenthetsz. Egy nagyon csinos lányt… - kissé elhúzta a száját, miközben a saját szaváról igyekezett meggyőzni engem.
Erősen próbálkozott, amit figyelemreméltónak tartottam, de közel sem csinálta olyan jól, hogy ne jöjjek rá, nem a teljes igazságot mondja. Zavarban volt, sűrűn pislogott, és a padlóval szemezett időközben. Tipikus esete annak, amikor az igazság útja szóban kimondva kissé elferdül…
Mosolyognom kellett, és idejét láttam, hogy távozzak, azonban egy utolsó elgondolkodtató megjegyzést nem tudtam nem megejteni.
- Mialatt azt bizonygatod nekem, hogy szereted Kristent, inkább mélyedj el a témában, és próbálj meg rájönni, miért nem a barátnődként nevezted meg őt… Ja, és ha legközelebb egy olyan lánynak akarod bizonygatni, hogy hidegen hagy, akit előtte hirtelen felindulásból a falnak préseltél, és megcsókoltál, fogadd meg a tanácsom, és gyakorold a tekintettel hazudozást. Később a munkád során is jól jöhet még. – lassú léptekkel, és emelt fővel sétáltam el mellette, de a végére még megengedtem magamnak egy kifejezetten szemtelen gesztust. Csatát nyert vigyor mellett rákacsintottam, majd a vállam mögé vetettem a hajamat, és elindultam abba az irányba, amerre Tomot sejtettem.

A koncert egyszerűen leírhatatlan volt. Egész különleges élmény volt ezúttal nem a tolongóban, korláthoz préselődve, sípoló tüdővel és talpig verejtékesen végigtombolni azt a néhány órányi mennyországot, amit számomra már kezdetek óta biztosított a U2. Nem csak Tom, és én voltunk az emeleti, erkélyszerű lelátón, rajtunk kívül még talán tízen lehettek, de egyikük sem tűnt annyira felajzottnak az eseményektől, mint én. A kedvenc számaimnál a korlátnak dőlve ugrándoztam és énekeltem önfeledten Tommal, akinek bár itt-ott hiányos volt a dalszövegtára, de azért elég derekasan végigüvöltötte velem a majd’ két órás koncert nagy részét.
Tudtam jól, ha legközelebb találkozom Kristennel, mindenképpen millió köszönömöt kell majd a nyakába zúdítanom, hiszen ha ő nem küldi ezeket a jegyeket, valószínűleg nem jöttem volna el erre a koncertre, vagy ha mégis, ekkorra már tenyérnyi lila foltjaim lennének.
Olyannyira jó kedvem volt, és annyira magával ragadott a hangulat, hogy csak a tombolás legvégén tűnt fel valami… Robert egyáltalán nem nézte meg a koncertet…

- Ez valami frenetikus volt! Te is élvezted, igaz? – a szám szélét a fülemhez sikerült ragasztanom, és már egy jó ideje csak vigyorogtam. Tom hitetlen tekintettel figyelte, hogyan pattogok mellette menet közben fel és le. Megfordult a fejemben, hogy talán megbánta a felvetését, miszerint sétáljunk hazáig.
- Igen, tényleg klassz volt! – bólintott mosolyogva, és közben szórakozottan nyomogatta a kezében maradt söröspoharat. Egy pillanatra meglepetten nézett a saját kezére, majd az első nyilvános szemetesbe hajította a poharat.
Saját magammal versenyezve emlegettem fel a koncert legjobb pillanatait, mire ő bőszen bólogatott, és kiegészítette a hiányzó részletekkel az együttest ismét az egekig magasztaló mondókámat. Összességében remekül megtaláltuk a közös hangot onnantól kezdve, hogy küszködő hangszálakkal próbálta elvisítani a számok többségének gitárszólóját emlékezetből – a környéken lakók nagy örömére. Könnyesre nevettem a szemeimet rajta, és valóban csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire jól döntöttem, hogy – bár akkor még más választásom nem révén – őt hívtam el magammal. Summer minden bizonnyal képtelen lett volna szívből örülni velem.
Egyáltalán nem tűnt hosszúnak a közel háromnegyed órás séta hazafelé, és még azt sem mondanám, hogy elfáradtam volna. Megfordult a fejemben, hogy talán felajánlom Tomnak, hogy ha van kedve, jöjjön fel hozzám, hogy tovább csevegjünk, de végül ezt az ötletet elvetettem. Talán félreértené a szándékaimat.
Így hát, mikor megérkeztünk az ismerős ház elé, lassítottam a lépteimen, majd jóval visszafogottabbra állítottam a mosolyomat, amit ő egy pillanatig sem habozott viszonozni.
- Szóval… köszönöm, hogy eljöttél velem! Tényleg remekül éreztem magam, és most legalább tudom, hogy veled érdemes koncertre járni. Legközelebbis téged hívlak, ígérem!
- Én köszönöm, hogy meghívtál! Feldobtad az unalmasnak ígérkező estémet, úgyhogy hálás vagyok érte. És természetesen legközelebb is a legnagyobb örömmel veled tartok majd. – zsebre vágta a kezeit, és felszabadultan mosolygott rám. Rögtön tudtam, hogy nem fogja magát rám erőszakolni, így ahogy azt eredetileg terveztem, közelebb léptem hozzá, és megpusziltam az arcát.
- Jó éjt, Tom!
- Jó éjt, Mila – kacsintott, majd hátrálni kezdett. Nyomban lakáskulcs után kezdtem matatni a táskámba, majd mielőtt beléptem volna a kapun, még egy utolsót intettem neki.
A lépcsőházban sötét volt, és mély csend. Mögöttem az ajtó visszhangozva csukódott be, én pedig vaksin tapogatóztam a feketeségben a villanykapcsoló után.
Mikor sikerült megtalálnom, gyorsan felkapcsoltam, majd felszaladtam a lépcsőn. Mikor felértem a lakásomhoz, meglepve pislogtam egy, az ajtóra akasztott kis cetlire, amin a következő állt: „Reggel hívj fel mindenképp! Fontos! S”
A rövid üzenetet bámulva rúgtam be magam mögött az ajtót, és kapcsoltam villanyt az előszobában. Sejtelmem sem volt róla, mit akarhatott Summer, amire azt írja, hogy mindenképp, és hogy fontos. Ha fontos, akkor egyáltalán miért ér rá holnap reggelig?
Megráztam a fejemet, és lerúgtam magamról a cipőt. Eszeveszettül cigaretta szagom volt, így az első dolgom az volt, hogy a fürdőszoba felé vettem az irányt. Menet közben már dobáltam le magamról a ruháimat, és mindet a karomba tartottam, mire csukódott mögöttem a fürdő ajtaja.
Miután a szennyes kosarat félig megtöltöttem a szagos ruháimmal, a tükör felé fordultam. Az arcom kipirult volt, ugyanakkor furcsa, kissé hamuszínű volt. A szemfestékem kellemetlen módon teljesen elmaszatolódott a szemem körül, így úgy néztem ki, mint aki egy kiadós orrtörésből gyógyulgat. Lesajnálóan kinevettem magam, majd szinte azonnal beálltam a zuhany alá, ahol percek alatt teljesen ellazultam olyannyira, hogy kis híján ott ragadott el az álom.
A melegvíz annyira kiszívta az energiámat, hogy zombi módjára vonszoltam magam az ágyam felé. Ahogy leroskadtam az ágyra, úgy éreztem, megmoccanni sincs erőm, de mivel fáztam, egy fáradt nyöszörgéssel betakargattam magam.
A testem lehet, hogy kornyadozott a kimerültségtől, de az elmém vadul zakatolt. Fel kellett dolgoznom pár perc alatt a mai este eseményeit.
Végiggondoltam mindent a legelejétől a legvégéig, és maximálisan elégedett voltam mindennel… Innen nézve még Rob ügyetlen próbálkozása is egész hízelgőnek tűnt, és bűntudat nélkül járattam rajta az agyamat egészen addig, míg el nem nyomott az álom.


Hétfő reggel az ébresztőórám undok és megmásíthatatlan csörömpölésére ébredtem. Száz százalékig állítom már évek óta, hogy az emberek emiatt a hang miatt olyan agresszívak… elrontja az egész napjukat.
Hunyorogva nyúltam a telefonom felé, és mivel sikerült nem elfelejtenem Summer sürgető üzenetét, ezért az első dolgom az volt, hogy felhívjam őt. Lustálkodva, kezem-lábam szétdobva nagyot nyújtóztam, majd a fülemhez emeltem a telefont, és vártam a választ a túloldalról.
- Na végre! Azt hittem, már sosem hívsz! – szólt bele Summer türelmetlenül csengő hangon.
- Most ébredtem. Van két percem rád… - a hangom a tegnapi kiabálás után némi bejáratásra szorult, hisz jelenleg igencsak repedtfazék-effektusban jöttek ki a hangok. Miután túljutottam az e feletti megrökönyödésemen, gyorsan hozzátettem: - Mit szeretnél?
- Találkozni veled. – a szavaira rögtön elhúztam a számat, és lemondóan lehunytam a szemeimet.
- Nem megy… mennem kell unatkozni a forgatásra. – a lelkesedésem hallatán Summer jóízűt nevetett rajtam, ám én egyáltalán nem tudtam ezt honorálni jelenleg. Egyrészt azért, mert valóban semmi kedvem nem volt egész nap a négy fal közé ragadva ücsörögni a téli szünetem utolsó napjaiban, plusz amihez végképp nem volt kedvem, az a Roberttel való találkozás. Egyik részem kíváncsi volt, hogy miképp fog a jelenlétemre reagálni, mialatt a másik a pokol legmélyebb bugyrába kívántam őt az összes férfival együtt.
- És este összefutunk?
- Este pedig be vagyok osztva… de Dan nem hinném, hogy megorrolna rám, ha egy kis pihenőt tartanék néha.
- Rendben, hánytól dolgozol este?
- Nyolctól, úgyhogy majd gyere, mikor tudsz!
- Rendben… - sóhajtást hallottam a másik oldalról. – Különben milyen volt a koncert? És Tom?
- Fantasztikus volt. Rég éreztem magam ennyire jól… Tom pedig egyszerűen csak nagyon kedves és vicces volt. Jól kijöttünk, viszont el sem hinnéd mi történt!
- Na mi? – a hangja élénkebb lett, én pedig elmosolyogtam magam. Summer le sem tagadhatná, hogy mekkora pletykafészek a saját tudtán kívül.
- Majd este elmondom… nagyon meg fogsz döbbenni!
- Hát rendben. – hagyta rám. – De egy dolgot mondj… csók volt? – Hát persze, csak nem Tommal… morogtam magamban.
- Nem, Summer nem volt. Tommal mi nem úgy vagyunk… nem is leszünk úgy.
- Ha te mondod… - ebből a mondatból tudtam, hogy rögtön ki fog kérdezni minden apró részletről, amint este megpillant.
- Különben mi volt az üzeneted sürgető része?
- Jaj, tényleg, ezt mondani is akartam! Tegnap Jensennél voltam este, mert valami pókerpartyfélét tartottak a barátaival, és el sem hinnéd, ki volt ott!
- Brad Pitt? – tippeltem fáradtan.
- Majdnem… - nevetett Summer. – Jake! – a szemeim rögtön kipattantak, és lendületből felültem az ágyban. Álmosságnak már nyoma sem volt.
- Te találkoztál Jake-kel? – kérdeztem elhűlve.
- Igen-igen. Érdeklődött rólad, de kicsit szerintem megbántottam. Felvilágosítottam róla, hogy elég negatív dolgot művelt szilveszterkor.
- Summer… nem kellett volna akcióznod. Ez belefér… Ő egy ilyen srác.
- Nem ilyen Mila… Rátört a bűntudat, és találkozni akart veled, de én mondtam, hogy előbb inkább veled egyeztetnék. Szóval… te akarod őt látni?
Kattogni kezdett az agyam, és a lehetőségeket mérlegeltem. Ha nem találkozom vele, megkímélem magam egy szörnyen kínos beszélgetéstől, viszont nem tudok majd továbbra sem nyugodt szívvel aludni. Ha találkoznánk, az mindent megoldana, plusz jól megmondhatnám neki a magamét… mindent, amit gondolok.

Summer és én megegyeztük abban, hogy megpróbálja este magával csábítani Jensent és Jake-et, így ő sem fog unatkozni, míg mi beszélgetünk. Nyűgösködve rúgtam le magamról a takarót, és vettem tudomásul, hogy elkerülhetetlenül megint egy új nap kezdődött.

Reggel, mikor megérkeztem a 144-es szám alatt lévő ház alá, már nagy volt a felfordulás nem úgy, mint eddig. Az utcán és a környéken sok ember lézengett, legtöbbjük fiatal lány, úgy tűnt, várnak valamire, hiszen általános izgatottság jelent meg az arcukon.
Ráérősen sétáltam a bejárati ajtó felé, és már majdnem túl volt a cipőm orra a küszöbön, mikor mellbevágó élményként megjelent előttem egy erős kar, én pedig nekimentem, és a szusz belém szorult.
- Sajnálom hölgyem, ide nem mehet be!
- Már hogy ne mehetnék be! – pislogtam fel némileg felháborodva a magas biztonsági emberre. Hogy hatásosabb legyen a szúrós tekintetem, lekaptam a nagy napszemüvegemet, s így már premier plánból láthatta az arcomat a feledékeny őr. Lehetetlen, hogy nem emlékszik rám!
- Ez itt egy forgatási terület, magánemberek nem mehetnek be. Kérem, ne háborgassa a dolgok menetét, és fáradjon vissza az utca másik oldalára! – kifogástalanul udvarias mozdulattal intett, hogy csatlakozzak az odaát álldogáló lányok sleppjéhez.
- Ez azért már mégiscsak sok! – fakadtam ki – Újra elmondom magának, ahogy már múltkor is megtettem! Nem magánemberként vagyok itt, én dolgozom! A nevem Mila Dennings, és az egyetemről küldtek ide erre a hülye forgatásra!
Hiába voltam határozott, és őszintén felháborodott, az őr ugyanazzal az unott monotonitással darálta be az információkat az adó-vevőjébe, mint múltkor, én pedig egyre rosszabb néven vettem a nevetséges megvárakoztatást.
- Rendben, mehet! – egy perccel később már nem volt előttem semmilyen testi akadály, és könnyűszerrel nekilódulhattam. Végigtrappoltam a folyosón, egyenesen a számomra berendezet jellegtelen szoba felé, amikor az egyik szobából szintén valaki kirobogott villámsebességgel. Az ütközés és néma szitkozódás persze nem maradhatott el, ám rögtön elakadt a lélegzetem, mikor felnéztem.
- Bocs… - motyogta összevont szemöldökkel Rob, de mielőtt reagálhattam volna a szavaira, már kereket is oldott. Kifelé menet az orrára biggyesztette a napszemüvegét, és elvett az egyik polcról egy alkoholos filcet. Megsemmisülten bámultam utána.
A tegnapi elgondolkodtató szövegem után arra számítottam, hogy legalább egy kicsit kellemetlenül érzi majd magát a jelenlétemben, de pont az ellenkezője történt. Nem váltott ki belőle a jelenlétem semmit… csak annyit, hogy bocs. Se egy mosoly, se egy grimasz, vagy megjegyzés. Semmi.
Egészen addig bámultam a hűlt helyét, amíg odakinn hangzavarral megspékelt sikítozás nem vette kezdetét. Rögtön megértettem, hogy miért álldogálnak ott azok a lányok kinn.


Nem szakadtam meg a munkában ezen a napon sem. Többet beszélgettem a sminkesekkel és a takarítókkal, mint a színészekkel. Mivel a mai napon nem számíthattam arra, hogy Rob néhány gúnyos vagy épp provokatív megjegyzéssel felgyorsítja az idő múlását, így teljesen halálra ítélve gubbasztottam a folyosó végén, olyan arccal, mint egy büntetésben lévő óvodás.
Játszottam a szövegkiemelőkkel, elfeküdtem a kanapén, kibámultam az ablakon, mereven bámultam a padlót és a plafont, sétáltam néhány kört… de sehogy sem akart eljönni a forgatás vége.
Ebédidőben ugyan volt részem egy kis akcióban, ugyanis kicsit előbb merészkedtem elő a „barlangomból”, és belestem a forgatásra. A jelenet és a körülmények nem változtak… Rob megint Chrisszel hempergett az ágyban, meglehetősen alulöltözve. Lopva szétnéztem, hogy valaki szemmel tart-e, majd mikor láttam, hogy tiszta a terep, megengedtem magamnak, hogy biztos távolból végigmérjem Robertet. Igaz, sokat nem tudtam felfogni a látványból, mert a heves csókok és a kéjes nyögdécselések nem engedtek száz százalékosan koncentrálni, de amit láttam az a legnagyobb örömömre és sajnálatomra, meglehetősen tetszett. Elidőztem hosszan Rob félmeztelen felsőtestén, valamint, mikor a hempergés közepette felülre került, néhány szemvillanással elraktároztam magamban a fenekéről egy képet. Egészen addig bámészkodtam, míg le nem álltak a jelenet felvételével, és széledni nem kezdett a stáb. Rögtön elhúztam a csíkot, mikor Rob az ágyról leheveredve rögtön az ajtó felé nézett, és meglátott engem. Egy pillanatig néztünk egymásra, ő dacosan, én pedig attól tartok még mindig elismerően néztem rá.
Nevetséges, hogy ezt tartottam a mai napom csúcsának, de valóban meglehetősen unalmasnak bizonyult minden itt töltött perc. Nem tudtam, hogy örüljek-e, hogy lett egy ilyen lehetőségem, és így máris jobb lehetőségeim voltak a St. Cutlernél, vagy pedig bosszankodjak, amiért a napom nagyját elunatkozom, mikor hasznosabb teendőim is akadtak volna.

Valósággal kőkeményre ültem a fenekemet a nap végére, és mikor eljött a háromnegyed hét, úgy kezdtem el készülődni, mint akit üldöznek. Az ablakokat becsuktam, a kikészített cuccokat elpakoltam, valamint lázasan matattam a táskámban a holmim után, mikor halkan kopogtak a nyitott ajtón. Kérdőn felpillantottam, majd a szám szabályos O formájúra kerekedett.
- Sajnálom, már nem érek rá a lelked ápolására, mennem kell dolgozni. – hadartam, mikor Rob a válaszomat meg sem várva beengedte magát a szobába, és megállt velem szemben, az asztalom előtt. Nem válaszolt, pedig vártam – majdhogynem akartam -, hogy felvegye velem a kesztyűt, és egy kicsit civakodjunk, de nem… csak továbbra is állt ott némán, félszegen, és szórakozottan tologatta az asztalon lévő papírokat, tollakat és ceruzákat. Türelmesen megvártam, míg teljesen rendbe rakta az íróasztalt, és felnézett rám fáradt tekintettel.
- Nézd Mila… - ez után szinte rögtön habozott, így tudtam, hogy a következő szavak nehezen fognak jönni. Kivettem a kezeimet a táskámból, és fél lépést hátrálva az ablakkeretnek támaszkodtam. – Sajnálom, hogy tegnap úgy ajtóstul rád rontottam, elismerem, elég szemtelen húzás volt tőlem. – egyetértően morogtam, ő pedig folytatta. – Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy ilyen vagyok. Elég sok fejtörést okoztál nekem az utolsó néhány mondatoddal. Pontosan úgy viselkedtem veled, ahogy senkivel sem akartam soha… nem mondom, hogy kifejezetten fontos számomra, hogy mit gondolnak rólam az emberek, de azért mégis fontosnak éreztem, hogy tudd, én nem ilyen vagyok. Próbáltam mentséget találni a viselkedésemre, de csak nem jöttem rá, hogy miért csókoltalak meg tegnap. Nem szoktam ilyesmit csinálni… nem szoktam idegeneket megcsókolni, még akkor sem, ha rendkívül csinosak. – elfojtottam egy mosolyt. Nem gondoltam, hogy képes lesz így elém állni, és miközben bocsánatot kér, még bókol is nekem… - Azt hiszem igazad volt abban, hogy én is csak férfiből vagyok. De ez a többi dolgon mit sem változtat. – felnézett a szemembe, és halványan elmosolyogta magát. – Én tényleg szeretem Krist, mindössze hullámvölgyeink vannak, és én elbizonytalanodtam. De ha agyonütnek, sem tudom, mire volt jó ez a tegnapi akcióm… - megdörzsölte az arcát, majd várakozóan rám nézett.
Mérlegelnem kellett a szavait… megint ambivalens érzéseim támadtak, hiszen akartam is ezeket a szavakat hallani, meg nem is. Most egyszerűen csak hízelgőnek találtam a gesztust, hogy idejött hozzám, és már nem is éreztem felháborítónak a tegnap történteket. Ostoba módon inkább magamra voltam mérges, hogy miért löktem el őt olyan hamar magamtól.
Tudom, később aztán magyarázkodtam volna magamnak, de akkor most talán mégsem érezném azt a kellemetlen kíváncsiságot, ami mind ahányszor elkapott, mikor az ajkaira tévedt a tekintetem. Játszottam a lehetőséggel, hogy cserébe néhány megjegyzésért képes lennék-e őt úgy letámadni, mint ő engem. A válaszért reménykedő mosolyából ítélve a válasz igen volt, csupa nagybetűvel.
Magamban őt is szidtam egy kicsit, amiért a levegőforrósító mosolya mellett ilyen szerethető és lovagias gesztusokra is képes…
- Köszönöm, hogy ezt elmondtad. Nem mondom, hogy ezzel semmissé tehetjük a történteket, mert amit eddig mondtam, azt még mindig úgy gondolom.
- Persze, természetesen. – bólintott, majd tanácstalanul szétnézett. – Akkor nem is zavarlak tovább, látom, indulni készültél.
- Igen, vár a munka. – motyogtam, majd a vállamra kaptam a táskámat.
- Szőrösszívű főnökúr még most sem ad kimenőt?
- Ismerjük Dan szőrös szívét mindketten… - jegyeztem meg nevetve, mire Rob is mosolygott. Dannél engedékenyebb embert aligha hordott a hátán a föld.
- Lehet, hogy ma még összefutunk. Tommal meg még néhány haverral megbeszéltük, hogy beülünk egy-két sörre. Legalább tudjuk előre, hogy a pincérnő csinos lesz. – vigyorogva rám kacsintott, nekem pedig jóleső mosoly futott az arcomra. Miért kéne rossz néven vennem, hogy flörtöl velem? A kapcsolatok hullámvölgyébe belefér az ilyesmi, nem?


- Dan, megjöttem! – szóltam oda a pulthoz, mikor éppen csak betettem a lábamat a munkahelyemre. Dan felnézett a sörcsapolásból, és mosolyogva bólintott. Gyorsan hátramentem, és átvettem a ruhámat, lófarokba kötöttem a hajamat, és néhány perc pepecselés után már ki is nyargaltam Dan mellé a pultba.
- Szia Mila! – megsimogatta a hátamat fél kézzel, mikor eloldalazott mögöttem, és a pultra rakott két korsó sört.
- Hol a nagyra becsült tömeg innen ma este? – fintorogva körbenéztem, és a tekintetem megállapodott mind a hét jelenlévő vendégen. Azt már biztos nem élném túl, ha még itt is unatkoznom kéne…
- Nyugi, még csak nyolc óra lesz. Később nem fogjuk bírni az iramot! De addig is… adjuk át magunkat a Dan-perceknek. – indítványozta, majd lehajolt, a pult alól kivett két üveg kólát, mindkettőt kinyitotta, majd az egyiket felém nyújtotta. Mosolyogva koccintottunk, majd miután mindketten ittunk, várakozva nézett rám. A Dan-percek nála annyit jelentett, hogy én jártatom a számat az unalmas életemről, ő meg vagy kinevet, vagy együtt érez. Mivel semmi kedvem nem volt neki ecsetelni a frissülő viszonyomat Roberttel – tekintve, hogy Dan is ismeri Kristent -, ezért inkább meséltem neki Tomról, és a tegnapi U2 koncertről. Ő is, akárcsak Summer, egyből rákapott a Tom-témára, és faggatni kezdett. Mikor elmondtam neki, hogy Tommal már ő is találkozott Rob és Kristen lévén, na akkor aztán teljesen belelkesült, és mindenféle Rob-Kristen, Tom-Mila négyes randikat vizionált be maga elé, még a karjába nem csíptem, hogy ideje leállni.
Summer, Jensen és Jake nem sokkal fél kilenc után érkeztek meg. Ekkorra már beteljesedett Dan jóslata, hisz szűk fél órán belül a hely rendesen benépesült, így már nekem is behúzott hassal kellett a tálcával lavíroznom az asztalok, és a vendégek között. Annyira lekötött a munka, hogy először észre sem vettem, hogy megjöttek, mert háttal nekik éppen felvettem a kettestől a rendelést. Mikor aztán elindultam vissza a pulthoz, a mosoly az arcomra fagyott, mert megláttam, hogy Summer és Jensen Dannel nevetgélnek, míg Jake tökéletesen hátat fordított a többieknek, és fogva tartott a tekintetével.
Egy pillanat alatt érzelmek sokasága suhant át az arcomon. Első reakcióként elismerő pillantással mértem végig, mert most is rendkívül vonzó volt, s bár az arcáról hiányzott az általam már ismert féloldalas komisz mosoly, az arca jellegzetes vonásai most is rögtön felkeltették a figyelmemet. A testem úgyszintén rögtön reagált a jelenlétére. Ahogy a szemébe néztem akaratlanul is bevillant néhány emlék a szilveszter éjszakáról, az együttlétünkről, és egyáltalán… a rövid, de eseménydús ismeretségünkről.
Rögtön melegem lett, és kicsinek és túlzsúfoltnak éreztem a helyet ahhoz, hogy túl sokáig tartsam a szemkontaktust Jake-kel.
Félszeg léptekkel botorkáltam vissza a pulthoz, majd remegő kézzel Dan kezébe nyomtam a rendelést, és mosolyt erőltetve az arcomra, szembefordultam a látogatóimmal.
- Sziasztok! – köszöntem vidáman, mintha a világon semmi probléma nem lenne. Summert fél karral magamhoz öleltem, Jensent megpusziltam, Jake-nek pedig egy kurta sziát mondtam.
Most, hogy megjöttek, kezdhettem újra az élménybeszámolómat a koncertről, bár ez most jóval tovább tartott a szomjas vendégek miatt.
Szörnyen zavarban éreztem magam, és nem tudtam, miképp kéne kezelnem ezt az új helyzetet. Sosem hagytak még faképnél a srácok az után, hogy lefeküdtem volna velük, s most, hogy ez megtörtént, nem tudom, jogos-e a felháborodásom, vagy inkább lapítanom kéne-e, amiért ilyen könnyelműen viselkedtem. Néha-néha megengedtem magamnak egy óvatos pillantást Jake felé, és próbáltam rájönni a helyes viselkedési módra. Sehogy sem sikerült.
Az idő múlt, a vendégek jöttek mentek, de még mindig nem történt semmi azon kívül, hogy Jake egyre sűrűbben vonta magára a figyelmem. Szerettem volna vele beszélni a múltkor történtekről, de egyelőre annyi lélekjelenlétem nem volt, hogy egy tisztességes mondatot kisajtoljak magamból.
Az imáim végül meghallgattattak, mert alig fél óra múlva Jake odalépett mellém, a keze a karomra csúszott, és finom szorítás mellett közelebb hajolt hozzám, és halkan beszélni kezdett, egész közel a fülemhez.
- Van pár szabad perced? – nagyot nyeltem, mert kirázott a hideg, ahogy a leheletét megéreztem a fedetlen nyakamon.
- Persze… - motyogtam, majd a pultra tettem a tálcát, és egy Summerre vetett jelentőségteljes pillantás után követtem Jake-et az ajtó felé.
Kivezetett magával a bejárathoz, az életveszélyes lépcsőkhöz a sötétségbe. Annyira ügyeltem arra, hogy a lábaim ne remegjenek, és ne viselkedjek furcsán, hogy nem figyeltem arra, hogy merre lépek, és lecsúszott a lábam a legfelső lépcsőfokról.
Fel sem fogtam igazán, hogy mi történik, éppen csak reflexből volt időm megnyikkanni, de addigra Jake már elkapta a karomat, és egy nagy rántással visszahúzott. Erőteljesen a mellkasának ütköztem, mire ő kihasználva a közelségemet, magához húzta a derekamat, és ott is tartotta. A másik kezével visszasimította a copfomból kibomló tincset a helyére, majd merően nézett a szemembe. Rögtön átjártak az ismerős, kellemes-kellemetlen érzések, és csak zavartan hümmögtem, ő azonban nem eresztett. Feszülten néztem rá, és nem tudtam, hogy az ösztöneimre, vagy az eszemre hallgassak-e… mindkettő mást mondott.
A nagy dilemmámat aztán ismerős hangok oldották meg, én pedig olyan arccal néztem az újonnan jöttekre, mint akit épp rajtakaptak. Tom, Rob, Kris, és néhány számomra ismeretlen fiú volt ott. A tekintetem rögtön Robra villant, aki ugyan fogta Kristen kezét, kettejük között azonban még ezen a szűk lépcsőn is majd’ egy méter volt a távolság. Abból, ahogy nézett rám, mindent megtudtam… valóban olyan volt, mintha ő kapott volna rajta, és igaz, ezt még magamnak sem akartam beismerni, átjárt egy jóleső, kellemes bizsergés attól a képtől, amit akkor magam elé képzeltem.
Megjelent előttem, hogy csak ő és én vagyunk a tegnapi koncerten… és én nem tolom el őt magamtól, sokkal inkább közelebb húzom…
Nyomorult érzés volt, hogy nem ez történt.