Boldog Karácsonyt!

Sziasztok!

Talán sokatok el fog keseríteni ez a hír, de a megmaradt írókkal arra a következtetésre jutottunk, hogy a történetet nem érdemes folytatni. Mint tudjátok a történetet kilenc - akkor még – lelkes Robert Pattinsonért rajongó író kezdte el írni. Úgy gondoljuk, a múltat kár lenne boncolgatni, akik figyelemmel követték a blog alakulását, tudják, hogy milyen vitákon, írói válságokon mentünk át, miközben az írók száma egyre csak csökkent.

Sajnos azzal párhuzamosan, hogy az eredeti „mag” is szétesett, a kedv is elment az írástól. Azonban egy dologban többen egyetértettünk, a közös történetben lévő írók többsége nyár elejére így vagy úgy, de lezárta a Robert Pattinson korszakot, melynek eredményét TI olvasók szenvedtétek el. Mikor egy-egy ilyen problémával küzdő íróra esett a választás, az ihlet eltűnt, ezért is voltak a havi egyszeri frisselések. Sajnáljuk, hogy ilyen körülmények között kell véget érnie Mila történetének, de szerintünk mélyen legbelül ti is igazat adtok nekünk a zárással kapcsoltban. :)

Köszönjük a megértést,
Az írók

22. fejezet

Ismét hosszú késés után, de megérkezett a legújabb fejezet, amelyet ezúttal Delirium írt. A következő részt most már tényleg megpróbáljuk hamarabb hozni… főleg, hogy a december csak az ünnepekről szól. :) Most viszont jó olvasást kívánunk a részhez!

Rendkívül zavarban voltam, pontosan magam sem tudom, miért. Tanácstalanul toporogtam félúton a bejárati ajtó és a konyha között, és ide-oda forgattam a fejem, az egyik vendégemről a másikra tekintgetve.
- Hogy jöttél be? – korrigáltam az iménti durva megszólalásomat, mialatt hallottam, hogy az ajtó becsukódott Rob mögött.
- Summer kulcsával.
- Summer…?
- Kulcsával, igen.
- Hogy került hozzád a kulcsa? – kérdeztem összevont szemöldökkel, miközben a cipőmet levéve kivettem Rob kezéből a film mellé vásárolt, elpusztításra váró nassolnivalót, amit eddig maga elé fogott.
- Beugrott hozzám délelőtt, és ott felejtette. Jensennél alszik, de semmi kedvem nem volt elmenni odáig, úgyhogy elhoztam ide.
- Ez kedves tőled – mosolyogtam. Lassan megnyugodtam, de a kezdeti zavartságom cseppet sem akart múlni. – Mit csináltál a konyhában?
- Unatkoztam, gondoltam főzök neked. Meg akartam várni, míg valaki hazaér, plusz én is éhes voltam.
- Máskor is átjöhetsz, ha éhes vagy… de csak ha nekünk is főzöl - célzott léptekkel haladtam a konyha felé, mire udvariasan kinyitotta előttem az ajtót, minek következményeképp rögtön erősebben éreztem a paradicsom és az oreganó együttes illatát. Ha eddig nem voltam éhes, ezek az illatok egészen biztos azzá tettek.
- Látom, programotok van, nem is zavarok tovább. Akkor jössz holnap?
- Holnap?
- Igen Mila, holnap szerda – nézett rám jelentőségteljesen, amitől még jobban összezavarodtam és félszegen tekintgettem Rob felé, aki ekkor meg sem próbált figyelni a beszélgetésünkre, hisz könyékig belemászott a mobiljába.
- Mennem kell, itt van Jake – kapta elő Eric gyors mozdulattal a telefonját, majd elutasította az éppen beérkező hívást. – Holnap számítok rád… tudod szabad-szerda nálam. Hónapok óta csináljuk…
- Szabad-szerda… persze! – kaptam a fejemhez egy bocsánatkérő mosoly kíséretében.
- Nagylelkű leszek, és úgy teszek, mintha nem vettem volna észre, hogy tökéletesen elfelejtetted. Hétkor várunk! Mindenki ott lesz – kacsintott jókedvűen mosolyogva, majd mikor látta az őszintén viszonzott gesztust a részemről, fél kézzel finoman magához ölelt. Tudta nagyon jól, hogy tanácstalan vagyok az emberi kapcsolatok terén egy ideje…
- Örülök, hogy találkoztunk – Eric futólag kezet fogott Robbal. Mindeközben mindkettő olyan bájfejet vágott, mintha egy világmegváltó beszélgetésen lennének túl, vagy minimum régen nem látott jó barátok lennének… holott egy árva szót sem beszéltek ezt leszámítva!
- Szabad-szerda? – vonta föl a szemöldökét Rob, amint Eric jól hallhatóan becsukta maga mögött az ajtót.
- Igen. Eric, Jensen és Jake évek óta csinálják, néhány hónapja pedig Summer és én is beszálltunk… - mondtam szórakozottan, miközben előhalásztam egy nagy tálat, és betettem a mikróba a pattogtatásra szánt kukoricát.
- Miről szól ez a dolog? – szinte árnyékként követett, mikor kisiettem az előszobába, és az összes zárat duplán ráfordítottam. Mostanában sosem lehetek elég elővigyázatos.
- Változó – vontam meg a vállam, mikor visszamentünk a konyhába. – Kártyázunk, beszélgetünk, esetleg filmet nézünk…
- Értem… akkor ez valami perverz rituálé? – vigyorgott, majd mikor látta, hogy nem értem a célzását, hozzátette – Most mi mit csinálunk?... Koedukált-keddet?
- Olyan éretlen vagy Robert… - ráztam meg a fejem, de nem bírtam elfojtani az arcomra futó széles mosolyomat.
Halk pukkanások sűrű egymásutánisága és a konyhában a bolognaival keveredő kukoricaillat jelezte, hogy hamarosan át kéne telepednünk a nappaliba. Rob csacsogni kezdett nekem valami filmes szokásról, ami az egyik forgatáson annyira megtetszett neki, hogy azóta minden egyes stábtagot rávett a néhány órányi mókázásra, de alig hallottam, hogy mit mond.
Üres szemmel meredtem le a kivilágított utcára, miközben minden figyelmemet lekötötte a mikró felöl jövő szapora durrogások számontartása. Sokszor megesett az utóbbi időben velem, hogy csak egy pillanatra feledkeztem meg magamról, vagy találtam valamit a környezetemben, ami a hónapokkal ezelőtti borzalmakra emlékeztetett. Minden egyes kipattogott kukorica tompa hangja egy intenzív dulakodás effektjeit juttatta eszembe… egy dulakodásét, ami a szemeim előtt zajlott le… amit a reszkető ujjaimon keresztül is csak fél szemmel mertem nézni.
Mozgás támadt a kapualjban, így az utcáról oda fordítottam a tekintetem. Eric leért, és kisétált a kapun. Pont abban a pillanatban, mikor becsukta maga mögött a rácsos ajtót, besétált a utcai lámpa narancssárga fénykörébe egy ismerős alak, mire a gyomrom fáradtan rándult egyet. Eric és Jake gyors kézfogás után rögtön elindultak az utca vége felé, én pedig addig követtem őket a tekintetemmel, míg a mikro éles hangja fel nem ébresztett a révedezésemből.

- Szóvalzért ráztál le mindig szerdánként? – kérdezte Rob néhány órával később, mikor mindketten félrebillentett fejjel néztük az éppen véget érő film stáblistáját.
- Mi? - értetlenül fordultam felé.
- Próbáltalak elérni szerdánként, de mindig kivágtad magad valamivel. Most már tudom, hogy béna hazudságok voltak – teátrálisan felhúzta a vállait, és tüntetően felkapta a kiürült kukoricástálat.
- Nem voltak béna hazugságok. Nem voltam ott az összes találkozón. Ha nem volt kedvem, Sebastian mindig elvitt valamerre, vagy csak itthon maradtunk – megvontam a vállam.
A következő adag kukorica kissé hangosabban landolt a miikróban, mint ahogy annak lennie kellett volna, de már fel sem figyeltem rá, sőt! Az sem ért különösebben váratlanul, hogy a következő pillanatban Rob megfordult, és egy jellegzetes arccal, éles levegővétel után belevágott.
- Hogy tudsz meglenni mellette?
- Ne kezdjük el, kérlek. Jó kedvet csinált nekem ez a film, nem szeretném, ha elrontanád, inkább mesélj, milyen…
- Mindig ezzel hárítasz. Torkig vagyok a mesélj inkább témaváltásokkal! Oké, nincs szabad-szerda, de attól még a hét többi napján is beszélhetsz az életedről. Kezdem úgy érezni, hogy teljesen kirekesztettél az életedből.
Fogalmam sincs honnan jött számára ez a hirtelen kifakadás, hiszen eddig minden a legnagyobb rendben volt. Jake és Sebastian nem voltak a kedvencei, ezért nem beszéltünk róluk… most meg hirtelen mindent mondjak el a kapcsolatomról?
- A magánéletem nem csak Sebastianból áll.
- Igazad van, ott a szabad-szerda – morogta epésen, majd hosszú ideig csönd állt be kettőnk között.
Mikor kivette az elkészült kukoricát a mikróból, és a tálba halmozta azt, közelebb léptem a pulthoz.
- Neked nem szeretek róla beszélni – vallottam be végül, mire megállt a mozdulata közepén, és rosszallóan felnézett rám.
- Miért?
- Mert tudom, hogy nem kedveled – elhúztam a számat, és háttal nekitámaszkodtam a konyhaszekrénynek.
- Nem mondtam sosem, hogy nem szeretem. Csak valami sántít vele kapcsolatban…
- De azt nem tudod, hogy mi – bólintottam unottan, majd kikaptam a kezéből a sótartót.
- De mégis mennyire mély a viszonyotok? – ezzel a mondatával visszataszított egy nappal ezelőttre, így vissza kellett szorítanom egy kacajt.
- Eléggé.
- Úgy értem tud rólad bizonyos dolgokat? Leszámítva azt, hogy hogy nézel ki, és hogy sokszor úgy reagálsz a dolgokra, mint egy rossz gyerek – mondta unottan, mire a bosszú által vezérelve reflexszerűen arcon hintettem egy kis sóval, ő pedig fintorogva pislogni kezdett.
- Na valami ilyesmire céloztam – rázta a fejét nevetve, miközben lesöpörte magáról a sót.
- Természetesen tud rólam elég sok mindent – mondtam magabiztosan.
- Például? – feszítette tovább a témát, mire a pultra csaptam a sót.
- Sok mindent, oké? Ott volt velem, mikor szükségem volt rá, mikor nem tudtam senkihez sem fordulni. Mikor megalázva éreztem magam… mikor nem hittem saját magamban, ő ott volt. Látta, hogy milyen vagyok igazán, mikor félek, mikor örülök, tudja az arcomról, hogy mi tetszik és mi nem. Ismeri minden mozdulatomat… ismer engem! Nagyon kedvelem Sebastiant, szeretném, ha elfogadnád végre. Ez a barátok dolga… támogatják a másikat.
- Most azt bizonygattad, hogy ismeritek egymást.
- Utálok veled ilyenkor beszélgetni… mindig azt hiszed, csak neked lehet igazad. Teljesen egysíkú a gondolkodásod…
- Tudja, hogy a zöld a kedvenc színed? Vagy, hogy mindig baloldalról sózód meg a pattogatott kukoricát? – mutatott a kezemre meg a zöld pulóveremre, mire értetlenül pislogtam.
- Most kiragadtál két dolgot, amit így ránézésre megmondtál rólam – sóhajtottam lesajnálóan mosolyogva.
- Nem erre céloztam. Komolytalan vagy.
- Ez egy ilyen nap… komolytalan-kedd – fogalmam sincs mi ütött belém, vagy hogy ez honnan jött, de a következő pillanatban már meg is hallottam Rob jóízű nevetését.
- Amire igazán ki akartam lyukadni az az, hogy a lehető legkevésbé sem neheztelsz rá a történtek miatt? – nem mondott semmi durvát, mégis összerándultam és beleejtettem a sót a kukoricába. Rob nem sietett rögtön a közelembe, nem próbált megölelni… egyből hasonló reakcióra számítottam, hiszen elképzeltem Sebastian mit tenne hasonló helyzetben. Rob egészen biztos nem döntene ugyanúgy… hisz olyanok ők ketten, mint tűz és víz. Mikor néhány hete ezt Robnak kifejtettem azt a választ kaptam, hogy ő akar lenni a víz.

- Miért? – emlékeztem vissza rögtön.
- Mert ha a vízhez és a tűzhöz köthető dolgokat nézzük, akkor a legelső, ami eszembe jut az a levegő. Te vagy a levegő, én a víz… a lovagod meg a tűz. A vízben megtalálod az oxigént… ezek vagyunk mi… tökéletesen megvagyunk egymás mellett, talán ki is egészítjük egymást. Ezzel szemben Sebastian minden pillantásában ott van valami olyasmi, hogy „nem tudok élni nélküled Mila”, ami ha engem kérdezel közhelyes, és túlértékelt, de ha neked ez tetszik… - itt egy rendkívül ronda pillantást küldtem felé. – Szóval a lényeg az, hogy a tüzet a levegő élteti… és mivel Sebastian él-hal érted… innentől nincs több kérdésem.

Nehezen sikerült visszatalálnom a valóságba, ahol Rob türelmesen, mindenféle megbánás nélkül pislogott rám.
- Sebastian nem tehet a világon semmiről. Én hálás vagyok neki.
- Találkoztál már a többi barátjával is? Lehet, hogy mindegyik olyan jó fej, mint az az utolsó szemétláda volt.
Viszketett a tenyerem, de nem azért, mert Robot akartam megpofozni, sokkal inkább saját magamat. Ennyire elszoktam ez alatt a rövid idő alatt a természetes szarkazmusától, és attól, hogy milyen az, ha nem szeret valakit, hogy képes lettem volna magamra venni minden egyes szavát.

**

Másnap reggel a késői elalvás ellenére korán ébredtem. Egy-két pillanat kellett ahhoz, hogy teljesen összeszedjem magam, s ezután egyenesen menekültem ki a hálószoba csendjéből. Reggel egyedül ébredni sok szempontból rossz, de mégis kedvező. Túlságosan megszoktam, hogy mindig van körülöttem valaki, aki lesi minden lépésemet. Néhány röpke pillanatig azt kívántam, hogy Sebastian, de minimum Summer legyen a konyhában, de nem… teljesen egyedül voltam.
Rutinos mozdulattal álltam neki a reggeli kávém elkészítésének, majd mikor ezzel megvoltam, ugyanúgy, mint eddig minden szabad pillanatomban az ablakkeretnek támaszkodtam, és némán figyeltem az utcát.
Az előnye az egyedüllétnek, hogy nyugodtan elhagyhattam magam néhány pillanatra. Nem volt ott senki, így nem kellett szembesülnöm sem szánakozó sem aggódó tekintetekkel. Fáradt és halvány mosoly futott az arcomra, ahogy felidéztem a tegnapi mozizás néhány pillanatát. Amolyan „akkor és most” képekben felsejlett a szemem előtt, hogy a kapcsolatunk Robbal mennyire megváltozott az idő múlásával. Mikor összekötött mindkettőnket a munka jóformán utáltuk egymást… a gyűlölet egy heves érzés, épp ezért lehetett, hogy néhány ostoba napra vagy hétre elhitettem magammal, hogy vonzódom hozzá. Utólag legalábbis ezt az elméletet szajkózom magamban sokszor.
És tessék… néhány hónappal később olyan közeli barátokká válhattunk, amiről álmodni sem mertem. Igazából minden vele töltött pillanat óriási felüdüléssel járt… nem próbált meg vigyázva közeledni felém. Mindig kimondta, amit gondolt, és bár sokszor még ő is érezte, hogy túlmegy a határon, egy fásult „bocs” elég volt, hogy helyre álljon a lelki békém. Könnyebb volt kilábalnom mellette az elszigeteltségből, mint bárki más mellett. Sebastian kihúzott a gödörből, amiért örökké hálás leszek, mégis Rob volt az, aki a vicceivel és az üdítő jelenlétével képes volt visszaterelni a régi önmagam felé.
A legnehezebb pillanatok akkor jelentkeztek, mikor egyedül voltam. Minél inkább igyekeztem nem gondolkozni vagy emlékezni annál erőszakosabban törtek be a tudatomba a szörnyű képek, melyek után szinte éreztem az erős kezek szorítását a karomon, derekamon… önkéntelenül nyúltam a hajam felé, mert úgy éreztem ilyenkor, hogy újra meg újra a copfomat rángatják…
Hiába volt a kezemben a forró kávé, és hiába jött be az ablakon az augusztusi langyos szellő, mégis tetőtől talpig libabőrös lettem, ahogy végigfutott a hátamon a hideg.
Nagyot sóhajtottam, mert tudtam, ha Summer most látna, nagyon mérges lenne rám. Jensen mellett ő sokkal könnyebben összeszedte magát, felszabadult, és kivirult a szerelemtől úgy, mint még soha. Ugyanakkor menthetetlenül aggódott értem… ő volt az aki megtiltotta elsők között számomra az emlékezést. Azt sem támogatta különösebben, hogy annak idején Robbal egy hosszú éjszakán át átbeszéltük a történteket… nekem nem bizonyult elégnek az, ami számára igen.
Sebastian odaadó kedvessége és szeretete sokszor kevés volt. A féltő érintéseit hajlamos voltam erőszakosnak érezni, egyik pillanatról a másikra hátráltam ki a hívogató ölelései és csókjai erdejéből, mert nekem nem erre volt szükségem. Hosszú-hosszú órányi Robbal való beszélgetés után esett meg az, hogy én lettem a kezdeményező, és nem Sebastian.
Át kellett gondolnom… nekem gondolkoznom kellett a történteken. Ha beszéltem róla az jó volt. Megtehettem volna ugyanezt bárki mással, de csak Robnál találtam meg azt, amire szükségem volt. Úgy beszélt hozzám, mint egy egyenértékű emberhez… és nem úgy, mint egy haldoklóhoz.
Sebastiannal együtt ő is fontos részévé vált az életemnek, mialatt valaki ezzel egy időben folyton távolodott tőlem.
Elhúztam a számat annak gondolatára, hogy mi történt néhány hónapja az előtt, hogy felsétáltam a lakásba és megtörtént a baj. Nem volt időm átgondolni a lehetőségeket… nem volt időm megemészteni a hallottakat. Jake szavai egy pillanat alatt elvesztették a jelentőségüket, s én hosszú heteken át még csak nem is gondoltam rá.
Mikor Eric ötletére beszálltunk mi is Summerrel a „szabad-szerda” programjukba, majdhogynem lelkesen mentem első héten. Az volt az első alkalom, hogy Jake és én találkoztunk az után, hogy a kezembe tette a szívét, én pedig egyszerűen csak nem foglalkoztam vele… reflexből utasítottam el őt.
Hétről hétre úgy mentünk fel Eric lakására, hogy egy udvarias sziát leszámítva nem beszéltünk egymással. Jake érezhetően kerülte a társaságom, nem kérdezte meg sosem, hogy vagyok, mi történt velem, vagy segíthet-e valamit – ezek voltak ugyanis a többiek top hármas kedvenc kérdései.
A fiúk közül ő volt a legszótlanabb, ő távozott elsőként, és mikor a srácok rákérdeztek, hogy hová megy, átlátszóbbnál átlátszóbb kifogások hagyták el a száját.
Rajtam kívül senki sem tudta, hogy mi történt. Jake nyilván nem dicsekedett el Jensennek és Ericnek, hogy kosarat kapott tőlem, nekem pedig nem volt lehetőségem elmondani Summernek, mert… később már elfelejtettem… annyira jelentéktelennek tűnt.
Aztán, mikor újra kezdtem nyitott lenni a külvilág felé, számomra is feltűnt, hogy Jake többször hamar elmegy, vagy teljesen kimarad, zavarba hozott a felém irányuló konok hallgatása, és az, hogy a továbbiakban egyáltalán nem volt vevő a társaságomra… egyetlen pillanat erejéig sem.

**

- Biztos ne jöjjek érted este? Hamarabb hazajutnál, és még én is nyugodtabb lennék.
Sebastian és én már percek óta a kapuban toporogtunk. Nehezére esett elengedni, és énem lényegesen gyengébb fele vele is maradt volna, de már negyed nyolc múlt, ami azt jelenti, hogy hosszú-hosszú percek óta késésben vagyok. Mindketten fel-feltekintgettünk Eric kivilágított nappali ablaka felé, s kisvártatva sikerült összeszednem magam.
- Megleszek. Majd hazamegyek Jensennel és Summerrel, te pedig menj haza nyugodtan. Pihenned kell, látom, hogy fáradt vagy – mondtam, majd szelíden megrajzoltam az ujjbegyemmel a szeme alatti karikákat.
- Megbirkózok vele – erősködött, mire elmosolyogtam magam.
- Azt elhiszem… Fogalmazzak úgy inkább, hogy szeretném, ha hazamennél pihenni?
- Tudok máskor is pihenni – motyogta, miközben a fülem mögé tűrte egy finom mozdulattal a hajamat.
- Hónapok óta ezt mondod – sóhajtottam fel lemondóan, majd lábujjhegyre állva, csókra várva közeledtem felé. Ismerősként köszöntöttem kezei lágy érintését az arcom két oldalán, immár hamar leküzdve a viszolygó és kiszolgáltatott érzést, miszerint satuba szorítottak. Az idő múlásával megtanultam különbséget tenni érintés és érintés között… tudnom kellett, kinek mik a szándékai azzal, hogy hozzám érnek. Hosszú időbe telt, de mára maximálisan biztos voltam benne, hogy az, ami ennyire simogat, ami ennyire csábít, az nem lehet rossz. Kedvtelve néztem a lázasan csillogó szemeibe, mialatt a hüvelykujjával újra meg újra megcirógatta az arcom két oldalát.
- Vigyázz magadra, rendben? – válaszképp csak bólintottam, mire ő lassan felém hajolt. A megszokott óvatossággal, mérsékelten, fakó szenvedéllyel csókolták édes ajkai az enyémeket.
Volt ez már jobb is – mondtam magamban. – Nem is olyan rég.
A pillanatok gyors egymásutánisága az eszemet vették, s hamarosan saját magamat is megleptem, mikor Sebastianhoz közelebb lépve egy semmiből jött, hevesebb iramba hajszoltam a kezdetleges és óvatos csókját.
- Holnap látlak? – leheltem, mikor kissé kifulladva elhúzódtam tőle. A szemeimet direkt nem nyitottam ki, még néhány pillanatig lebegni akartam az édes érzésben, amit az utóbbi pillanatok váltottak ki belőlem.
- Természetesen – szinte rácsókolta a szót a számra, s mikor kinyitottam a szemeimet láttam, hogy az ajkát beharapva, a fejét megrázva hátrál el tőlem.


- Helló – rögtön mosoly futott az arcomra, ahogy megláttam Eric mosolygós arcát, mikor ajtót nyitott nekem.
- Kisszívem eltévedtél? Nem tudtam elképzelni hol vagy – szólt, majd betessékelt. Gyorsan levettem a cipőmet, majd elvettem a poharat, amit felém nyújtott.
- Itt voltam lenn a kapuba, csak meg kellett győznöm Sebastiant, hogy minden rendben lesz. Tudod ő nagyon… gondoskodó.
- Nagyon helyes – kacsintott Eric. – Különben nem te vagy az egyetlen, aki késik. Summer pár perce hívott, hogy indulnak.
- Akkor, csak mi vagyunk? – pillantottam körbe.
- Nem, Jake a konyhában van – mondta, majd mikor megszólalt a csengő szélesen elvigyorogta magát. – A pizzánk pedig a kapuban. Bátorkodtam rendelni, hogy később ne kelljen várni rá… Ne félj, nincs rajta gomba – Eric félreértette a szólási szándékomat, mert azt hitte az ostoba gomba érdekel, ugyanakkor csak azt akartam ajánlani, hogy lemegyek a pizzáért, de…
- Leugrok egy pillanatra. Addig menj be, segíts Jake-nek a konyhában… nem igazán boldogul.
- Persze – mosolyogtam fásultan, de ekkorra Eric már kiviharzott, és félhangosan becsapta maga mögött az ajtót.
Ott álltam csöndben az előszobában, miközben magamban némán szitkozódtam, és olyan káromkodás sorozatot daráltam le magamban,amit hangosan egészen biztos nem mondtam volna ki. A konyha felől halk neszezést hallottam, miközben lesajnáló pillantást vetettem saját magamra a fogas melletti tükörben. Hamar beletörődtem a sorsomba, s úgy döntöttem a kínos részen jobb most túlesni… közönség nélkül.
Nagyot sóhajtva, pillanatnyi elszántsággal robogtam egyenesen Jake felé.
- Szia – kellemetlenül élesen hasított a csöndbe a hangom, de azért a felesleges műmosolyom töretlen maradt.
- Szia – jött a szokásos élettelen válasz.
- Szóval – kezdtem némi hallgatás után, mikor tüntetően, nekem hátat fordítva pakolgatni kezdte kanalakat és villákat a fiókban – hogy vagy?
Megdermedt a mozdulat közepén. Néhány hanyagolható másodpercig a saját kezeire meredt, majd mikor megfordult, úgy nézett rám, mintha most venné csak észre, hogy valóban ott állok.
- Megvagyok – mondta hanyagul, majd hogy érzékeltesse a nemtörődömségét még jobban, lassan megvonta a vállát. – Te?
- Én is – bólintottam összepréselt szájjal.
Feszülten doboltam a poharam oldalán az ujjammal… ez volt az egyetlen, ami hosszú ideig megtörte a csendet.
Hol van már Eric?
Lángol az arcom…
Irritál a csönd.
Ilyenkor nem illik elsétálni igaz?
- Megjöttem! – szólt Eric emelt hangon, mintha nem akarna alkalmatlankodni, vagy megzavarni egy különleges pillanatot. Összepréseltem ismét a számat és haragosan Jake-re néztem. Ezek szerint Jake egyvalakinek mégiscsak színt vallott, Eric pedig szándékosan húzta el az időt.
- Minden rendben? – kérdezte, mikor bejött a konyhába, és letette a pultra a két óriás pizzát.
- Hát persze – mosolyba kényszerítettem az arcvonásaimat, majd kissé feldúltan kortyoltam bele az italomba, amiről eddig fogalmam sem volt, hogy mi az. Rumos kóla volt… lényegesen több rummal.
Eric néhány pillanatig jobbra-balra tekintgetett – ugyanis elég nagy volt Jake és köztem a távolság – majd hirtelen a fejéhez kapott.
- Telefonálnom kell. El kell mennem… máshol lenni – motyogta teljesen értetlenül, mire felsóhajtottam.
- Oké, ki vele, mi ez az egész? – kérdeztem, mikor Eric bevonult a szobájába.
- Nem tudom, miről beszélsz – mondta Jake kételkedő hangon, miközben Eric szobája felé pislogott.
- Meséltél neki… valamit? Eddig nem viselkedett így.
- Nem meséltem semmit. Nem volt mit mesélnem – mondta némi keserűséggel a hangjában, miközben nekiállt poharakat előpakolni.
- Jake…
- Ne! – feltartotta a kezét, s belém fojtotta a szót. – Eddig olyan jól megvoltunk nélküle Mila. Ne kezdd a sajnállak Jake beszédet oké? Nagyfiú vagyok már.
- Jól megvoltunk? Jake rám sem néztél! Hozzám sem szóltál!
- Nem volt mit mondanom. Aznap elmondtam neked mindent, amiről tudtam és akartam beszélgetni… de ez már régen volt. Túlléptem… jól vagyok.
- Jól vagy? Te ezt így hívod? – ismét nagyot kortyoltam az italomból, Jake pedig nekitámaszkodott velem szemben a pultnak.
- Van valakim… neked is van valakid. Jól vagyok… túl rajtad. Én így hívom – bólintott. Belefúrta a tekintetét az enyémbe, az arckifejezése pedig annyira sajátos volt, hogy mielőtt észbe kaphattam volna, gondolatban heteket, sőt hónapokat repültem vissza az időben. Egy ismerős kapualjban egy ismerős ember ismeretlen csókjának lehengerlő emlékével telt meg az elmém. Nehezemre esett volna elfelejteni még ennyi idő és megrázkódtatás után is azt a különös érzést, amit Jake „búcsúcsókja” váltott ki belőlem.
- Te így hívod… - bólintottam, s ebben a pillanatban megszólalt a csengő, éles hangjával pedig elkergetett minden kusza és zavarodott gondolatot.

21. fejezet

Tudom, hogy ismét sokat késett a fejezet, ami egyrészt az én hibám, másrészt pedig tényleg minden összejött. Bár eredetileg tényleg úgy volt, hogy én (nyc_girl) fogom írni a fejezetet, mégsem így történt. Gondolom, nem lesz nagy neheztelés abból, hogy a mostani részt egy igazán kedves – régen „látott” – ismerős írta meg. Nevezzük nevén: Candy! Sokatok kedvence, ha csak egy rész erejéig is, de visszatért közénk. :) Jó szórakozást a fejezethez. Remélem, élvezni fogjátok, ugyanis tényleg sok mindent megtett ezért a részért. :)
A következő „adagot” megpróbáljuk gyorsabban hozni, de azt nem árt tudni, hogy jelenleg 6 írónk van, ebből négyen végzősek, egy egyetemista, egy pedig már dolgozik. Remélem, megértitek, hogy bármennyire is szeretnénk írni, az írás nem mindig kerül az első helyre. Köszönjük, hogy mindezt elolvastátok, most pedig jöhet a fejezet :D

És nyc_girl bevezetője után még annyit szeretnék elmondani, hogy jó érzés újra visszacsöppenni – ha csak egyetlen fejezet erejéig is – ebbe a világba. Régóta nem foglalkoztam ilyen jellegű írással (hiszen aki olvassa a privát blogomat tudja, hogy igencsak más stílusban fogalmazom meg a mondandóm), úgyhogy csak remélni merem, hogy nem rozsdásodtam be teljesen, és élvezni fogjátok a soron következő részt!
Óh, és még ki nem megy a fejemből, elnézést a késésért, de mentségemre legyen mondva, hogy múlthétvégén kaptam meg a lehetőséget a fejezet elkészítéséhez.
Üdvözlet Londonból, Candy

Ui: És amit elfelejtettem… egy kis zene: Massive Attack - Teardrop

Az ősz kellemes aranysárgára festette a fák leveleit, amelyek már a park még mindig zöld füvén is összefüggő szőnyeget alkottak, és elmerengve néztem egy-egy barna vagy éppen rozsdavörös levelet felbukkanni az egyszínű forgatagban, melyet meg-megkavart a hűvös szél.
- Minden rendben? – simított végig az arcomon egy meleg kéz, mire riadtan kaptam oldalra a fejemet, hogy ugyanabban a pillanatban meg is nyugodjak.
- Persze, csak elbambultam egy kicsit – motyogtam zavartan, majd összehoztam egy gyengécske mosolyt, és hogy szabaduljak az engem pásztázó, kérdésektől hemzsegő tekintettől, a mellkasára hajtottam a fejem.
Hiába tudtam, hogy egyetlenegy kérdést sem fog szavakra váltani, már a gondolat is elég volt ahhoz, hogy a mélyre száműzött érzések és emlékek körül épített gát repedezni kezdjen, és menekülőre fogtam, mintha a saját múltam elől ilyen könnyedén elfuthattam volna.
- Menjünk, jó? – ragadtam kézen, mire összefűzte ujjainkat, és felállt az eddig ülőhelyünkként szolgáló padról.
Szótlanul lépdeltünk a lábaink alatt zizegő avarban, majd kiérve a park barátságos csendjéből ismét a hangos, londoni forgalomban találtam magamat, és azt az egy-két felszínre szökött pillanatképet is eloszlatta az utcákon hömpölygő tömeg, ami felvillant a szemeim előtt. Ismét csak egy átlagos, egyszerű lány voltam, aki a barátjával sétálgatott a lassan sötétedő estében.
Egészen addig észre sem vettem merre tartunk, még rá nem kanyarodtunk az otthonomhoz vezető kis közre, és feltárult előttem a tipikus londoni sorházak megnyugtató és véget nem érő láncolata. Szerettem ezt a környéket, és ugyan valamivel messzebb volt a munkahelyemtől, mint a korábbi lakásom, egyáltalán nem bántam meg a döntésemet… nem tudtam volna nyugodtan élni ott.

- Megérkeztünk – jelentette ki, majd megtorpant a bejárati ajtóban és rám függesztette csillogó szemeit.
- Igen – fűztem hozzá roppant elmésen, majd mindketten elmosolyodtunk egymás teljesen felesleges és egyértelmű megjegyzésein. – Bejössz? – A táskámban kezdtem kotorászni, miközben a válaszra vártam… amiben teljesen biztos voltam.
- Ki nem hagynám a lehetőséget – kacsintott rám, és a derekamat átölelve húzott magához egy csókra.
Ajkai finoman érintették a számat, egyetlen tolakodó vagy sürgető mozdulatot sem tett, türelmesen hagyta, hogy az én tempómban haladjunk, de én sem vágytam másra, csak hogy végre a lehető legközelebb érezhessem magamhoz, és a hajába túrva vontam még közelebb. Nyelve azonnal megtalálta az enyémet, hogy őrjítően érzéki táncba hívja, és csak arra a néhány másodpercre húzódtam el tőle, míg egy halk kattanással elfordítottam a kulcsot a zárban. Az ajtó jellegzetes nyikorgó hanggal tárult fel előttünk, és néhány pillanatig mindketten lélegzetvisszafojtva figyeltük a ház zajait… egyedül voltunk.
- Egyedül vagyunk – fogalmazta meg gondolataim, majd egyetlen mozdulattal belökte az ajtót, és újra rám emelte vágyterhes szemeit. – Csak te és én…
- Csak mi… - nyomtam újra számat az övére, majd a földre ejtve aprócska táskámat a nyaka köré fűztem karjaim és teljes testemmel hozzásimultam. Nem kellett több szó, mindent el tudtunk mondani, minden érzésünket ki tudtuk fejezni egyetlen csókkal, egyetlen gyengéd, törődő érintéssel. Kezei a hátamról a derekamra, majd a fenekemre csúsztak, és óvatosan emelt fel a padlóról, miközben fulladásig csókolt.
Az ágy lassan süppedt be alattam, ahogy óvatosan leeresztett, és a fejem két oldalán megtámaszkodva szívdobogtató féloldalas mosolyt küldött felém, mégsem mozdult. Tudtam, miért teszi, hiszen én kértem rá. Én kértem arra, hogy az engedélyem nélkül hozzám se érjen, mert hosszú hetekig azt is képtelen voltam elviselni, ha valaki megérintett…
Nem is tudom, hogy bírta ki annyi ideig mellettem, hogy volt képes órákon keresztül hallgatni, ahogy a telefonba zokogok, majd megtörve a jeget egyáltalán megcsókolni engem, azok után, hogy…
És mégis megtette. Édes Istenem, az a bátortalan, félszeg, mégis mindent a feje tetejére állító csók…

A szokatlanul hamar beköszöntő és langyos tavasz is csak lassú olvadást hozott… az életünkben is. Summer teljesen bezárkózott a történtek után, én voltam az egyetlen, aki előtt néha-néha kinyitotta a lelkét, mivel én voltam az egyetlen ember, aki tudta, mit élt át, aki tudta, mit él át még most is. Az álmatlanul töltött éjszakák, az éberen végigszenvedett néma éjjelek, amikor semmi más nem járt a fejemben, csak hogy mit csináltunk rosszul, hogy éppen velünk történt meg ez a…
Féltem az emberektől, elvesztettem az irántuk érzett bizalmamat, és még valami mást is, amit csak azok értenek meg, akikkel szintén megtörtént… Nem tudnám szavakba önteni, és senkit nem mertem közel engedni magamhoz – egészen addig a napig.
- Mila – állt fel lassan, tétovázva a kanapéról -, azt hiszem ideje indulnom.
- Igen. Elég késő van már… de… - Nem akartam, hogy elmenjen. Rettegtem az egyedülléttől, irtóztam a magányos éjszakáktól, mikor az elmém gonosz játékot űzve a legváratlanabb pillanatokban vetítette elém azt az ördögi mosolyt, zúgta a fülembe a karomban megroppanó csontok és a kéjesen búgó, de kegyetlen szavak iszonytató zaját… - Maradj még!
- Tényleg nem akarok alkalmatlankodni.
- Én… - Eszméletlen zavarba jöttem, ahogy igyekeztem maradásra bírni, és még jobban, ahogy realizálódott bennem, miért is teszem. Sokkal jobban vágytam a társaságára, mint amennyire az álmaimtól féltem. - Szeretném, hogy maradj.
Megeresztett egy halvány, alig látható mosolyt, majd visszaült mellém. Nem közelebb, nem távolabb, mégis intenzívebben érzékeltem a jelenlétét, mint bármikor ezelőtt, és végigmérve egész alakját ismét megláttam benne azt a vonzó férfit, akit a legelső találkozásunkkor is… De vajon ő is látta még bennem a nőt? Vagy már csak egy összetört, zavarodott kislányt látott az egykor általa is kívánatosnak vélt nő helyén? Talán jobb is lenne. Ugyan miért kellene még neki is viselni a terheimet?
- Nézzünk meg még egy filmet? – szakított ki gondolataimból bársonyos baritonja, mire csak zavartan bólintottam. – Jól vagy? – húzódott lassan közelebb, majd az előbbi film stáblistájának lepörgésével teljes sötétség telepedett a szobára.
- Jól – hazudtam, bár ahogy még tovább araszolt, kezdett magával ragadni egy rég nem érzett ideges-izgalom, és már nem tudtam, mi is lenne a helyes, vagy éppen helytelen válasz. – Csak össze vagyok zavarodva – mondtam ki végül, majd a sötétség által feloldozott gátlások hiányában tovább beszéltem. Egyszerűbb volt, hogy nem kellett látnom az arcát. – Már nem tudom, ki is vagyok igazán, mennyit érek… - ám alighogy belekezdtem, közbeszólt.
- Én tudom, ki vagy, Mila. Egy értékes, gyönyörű nő, aki sokkal erősebben fog felállni ebből a helyzetből, mint azt valaha is remélné. Sokkal több van benned, mint hiszed, mert talán te nem érzékeled, nem látod magad kívülről, én mindenegyes rezdüléseden érzem, napról napra látom, hogy találsz vissza magadhoz… és megbabonáz a látvány – tette még hozzá halk, alig hallható hangon.
Néhány pillanatig nem találtam a szavakat, de az enyémhez simuló test végképp elvette az eszemet. Megremegtem, ahogy tenyerét kutatón csúsztatta az arcomra, végigsimítva az államat, az alsóajkamat, és bár a tökéletes sötétség megfosztott a látásomtól, pontosan tudtam, hogy a szája centiméterekre van az enyémtől. Akadozó lélegzetvételei engem is zihálásra késztettek, és noha menekülni akartam volna, csak hallgattam a csendben egyre hangosabban dübörgő szív dobbanásait, miközben forró lélegzete lágyan simogatta a bőrömet.
- Csókolj meg – súgtam megtörve némaságunkat, mire puha ajkai az enyémre siklottak. Óvatos volt, finom… és pontosan olyan, mint két kamasz legeslegelső csókja: bizonytalan.
Ezernyi érzés, kérdés, benyomás kavargott bennem, miközben hol az egyik, hol a másik nyert egy hajszálnyival nagyobb teret…
Vajon miért csinálja?
Annyira puhák az ajkai.
Vajon szabad ezt tennem?
Hiszen élvezem!
Vajon tényleg ezt érzi, vagy csak vigasztalni akart?
Ha nem akarna, egyszerűen elhúzódna.
Félek ettől.
Nincs mitől félnem, hiszen nem akar bántani.
Nem akarom, hogy elmenjem…
Szükségem van rá!
Végül rájöttem, hogy tényleg nincs mitől félnem, sőt, ez a legjobb dolog, ami csak történhetett velem, és a nyaka köré fűzve eddig élettelenül lógó karjaim, megszakítottam csókunkat és belesuttogtam a szoba csendjébe: - Köszönöm.

- A tied vagyok – sóhajtottam, mielőtt menthetetlenül maguk alá temettek volna az emlékeim, hiszen semmi mást nem akartam, csak önfeledten élni az életem, gondtalanul boldognak lenni, és boldoggá tenni őt is.
Talán láthatott valamit a szememben, talán tudta, mi pörög le mindenegyes alkalommal a fejemben, mert továbbra sem mozdult, de ahogy megemelve a fejem az ajkaira nyomtam az enyémet, szenvedélyesen csókolt vissza. Azonnal átjárta a testem az ismerős, mégis felkavaróan újszerű vágyakozás, ami már a legelső pillanattól vonzott benne – és már nem féltem átadni magam az érzéseimnek. Tettem, amit a testem kívánt, anélkül, hogy egy pillanatig is gondolkoztam volna… és ez volt benne a legjobb: az agyam teljesen kikapcsolt, mikor vele voltam…
Lerúgva a cipőimet fentebb csúsztam az ágyon, ahova készségesen követett ő is, miután ledobta vékonyka kabátját. Óvatosan ereszkedett rám, majd kisimítva néhány eltévedt tincset az arcomból ismét az ajkaimra hajolt, hogy józan eszem utolsó morzsáit is kicsókolja belőlem, és eleddig tétlenül támaszkodó keze is megindult testem vonala mentén. A bőröm felhevült érintése nyomán, ahogy puha ujjai felgyűrve kardigánom szegélyét az oldalamra szaladtak és édes kínzásba fogtak, miként milliméterről milliméterre haladva igyekeztek végigcirógatni mindenemet. Belenyögtem a csókba, ahogy gombról gombra haladva egyre feljebb csusszant a keze, és elragadtatásomat tettekre váltva ugyanolyan érzékiséggel kezdtem simogatni őt, miként ő tette velem. Imádtam a vele töltött perceket, órákat, napokat. Az sem érdekelt volna, ha abban a pillanatban megszűnt volna létezni a világ. A tudat, miszerint vele tölthetem utolsó perceimet, milliónyi érzést szabadított fel, eddig folyton a miérteket boncolgató elmémből.

A kéj alattomosan izgató lökete pillanatok alatt elszakított a józanítás békésnek hitt talajáról, és megállíthatatlan események mámorító körforgását indította el kettőnk végletek között ingázó érzéki játékában. Abban a pillanatban, ahogy mézédes ajkai ismét csókra éhes számat ostromolták, a kétely leghalványabb szikrája is elillant belőlem. Most először éreztem azt, hogy a féléve lezajlott borzalmas események összefüggő láncolata csupán egy szörnyűséges rémálom volt, amelyet az Ő üdítő jelenléte pillanatok képes volt feledtetni örökösen rettegő énemmel. Az együtt töltött idő után az életemet is rá mertem volna bízni, így még csak meg sem fordult a fejemben, hogy tiltakozóan ellököm magamtól. Nem zárkózhattam be ismét. Hagytam, hogy hosszas várakozás után vágyhullámok tucatjai temessenek maguk alá. Kezei, melyek eddig, hergelő táncot jártak az oldalamon, egy határozott mozdulat után, már a nadrágom mielőbbi levarázsolásán fáradoztak, hogy aztán még intenzívebb gyönyör kapujába repíthessenek.

Magamat meglepve, hatalmas vágyakozással kaptam utána, melyre neki csak egy újabb lusta csók volt a válasza. Talán valóban neki volt igaza, és tényleg fokozatos mértékben kellett volna felfedezünk egymás izgató közelségét, én mégis mindenáron arra vágytam, hogy a lehető legközelebb érezzem magamhoz. Azt akartam, hogy velem együtt tapasztalja meg szívem szabálytalan ritmusát, kipirult arcom forróságát, elnyíló ajkaim közt kiáradó forró levegőt, amely szépen lassan bűvköre alá vont. A kabátok mellé rövidesen izmos testét kihangsúlyozó fekete inge is lekerült, amely némileg felgyorsította kettőnk feszengő játékát. Kezeimmel őrjítő köröket rajzoltam fedetlenné vált hátán, amelyet Ő számomra hasonló huzavonával tett még kínkeservesebbé. A testem már-már fékezhetetlen lángba borult, de a feleslegessé vált felsőm még most sem akart eltűnni rólam. Azonban még mielőtt bármit is szólhattam volna, villámcsapásként ért, ahogy puha ajkait megéreztem dekoltázsom vonalánál. Követelőző csókjainak egy percig sem tudtam ellenállni, ajkaim közül rögvest halk sóhajokat csalt elő. Ujjai művészi lassúsággal vesztek el vékony felsőm alatt, amely újabb őrjítő mozdulatokra sarkallt. Kezeimet kipirult arcára csúsztattam, és arra kényszerítettem, hogy a szemeimbe nézzem, látni akartam a szemeiben visszatükröződő vad csillogást.

Nem mérlegeltem, számat minden gondolkodás nélkül csábító ajkaira tapasztottam, és hagytam, hogy a vérem sebes irama diktálja a tempót. Izgató nyelve pillanatok alatt utat tört a számba, és heves táncra hívva enyémet, még inkább fokozta a kettőnk között pattogó szikrák intenzivitását. Kezeim önálló útra indultak tökéletes profilján, és már csak akkor vettem észre, hogy mit csinálok, amikor ujjaimmal vágyakat felkorbácsolóan belemarkoltam rakoncátlan tincseibe. Csábos tekintetében pillanatok alatt elvesztem, amely csak még tovább repített emelkedett állapotomban. Csókjai már közel sem voltak olyan puhatolózóak, mint a legelején, talán ő is rájött, nem kell attól tartania, hogy a pillanat varázsát megszakítva, kínkeserves sírógörcsbe rándulnak ajkaim. Egyre felszabadultabban cirógatta láng nyaldosta testemet, és rövidesen a felsőm is követte az eddigi ruhadarabok útját. Véget nem érő, őrjítő csókokkal tette még tökéletesebbé kettőnk bensőséges kapcsolatát. Simogató ajkaival végigcsókolta a testemet, míg el nem ért a nadrágom vonaláig, ott azonban megtorpant.

Perzselő szemei ismét az enyémeket kutatták, amelyek nem várt meglepetéseket hoztak elő belőlem. Az arcomat másodpercek alatt égető forróság öntötte el, viszont még mielőtt kipirult orcámhoz kaphattam volna, ujjait az enyémekkel összekulcsolva, megakadályozta.
- Gyönyörű vagy… - mormolta elfúló hangon, amely még inkább előhozta belőlem kéjeket hajszoló énem halvány képét. Most én voltam az, aki minden várakozást felülmúlva, az eddigi távolságot is megszakítva, közelebb vontam magamhoz. A csípőmet automatikusan megemeltem, hogy ezzel is könnyítsem a nadrágommal való bíbelődését. Már-már önkívületi állapotba repített, amikor eddigi tétlenségemet megszakítva, jobb keze után kaptam, hogy aztán együtt lazíthassunk övcsatján. Szinte észre sem vettem, de rövid idő alatt minden ruhadarabomtól megszabadított. Ahogy forró teste az enyémnek feszült, még jobban aláásta amúgy is instabil lábakon álló önuralmamat. A rám nehezedő test csak még több elfojtott érzést hozott bennem felszínre. Mikor érzéki nyelvét megéreztem a nyakam vonalánál, minden sejtem életre kapott. A vérem még az eddiginél is sebesebben száguldott az ereimben, sőt a ritmikus iramban emelkedő mellkasom is izgatottságomat sugallta.

A mámor mesésen valós állapota végleg kizökkentett a realitás végesnek bizonyuló talajáról. Hosszan elnyúló csókjai csak még több bizonyosságot szolgáltak elkötelezettségeként, amelyek gyermeki, és talán az első igazi mosolyt csalták az arcomra hosszú idő óta. Mindketten éreztük, hogy tovább, már ha akarnánk sem tudnánk húzni a tökéletes egymásra találást. Vágyaktól izzó szemei véglegesen összekapcsolódtak izgága pillantásommal, ahogy határozottan lentebb ereszkedett, majd pedig egy végtelenül gyengéd mozdulattal, minden távolságot áthidalt közöttünk. Szoros ölelésébe zárt, ahogy testünk hosszú idő után, végre minden akadály nélkül összefonódott, melyet egy céltudatos csókkal pecsételt meg. Bár a történtek óta a külvilág felé megpróbáltam magabiztos képet felállítani, Ő mindig is tudta, hogy a lelkem mélyén csak egy gyenge, kiszolgáltatott nővé váltam, amit Ő egyetlen egyszer sem használt ki. Minden porcikám sugallta, hogy most az egyszer nem hoztam rossz döntést. Vele valóban készen álltam arra, hogy félbehagyott életem tovább folytassam. Minden cselekedetét a tökéletes odafigyelés és gyengédség harmóniája jellemezte. Mozdulatai lassú, finomkodó ritmusba váltottak, amelyek újra azt éreztették velem, hogy erre megérte várni…

A szívem vad ritmusa lassan csillapodott, de minduntalan gyorsabb ütemre váltott, ahogy összetalálkozott tekintetünk.
- Köszönöm, hogy mellettem vagy, Sebastian – súgtam hálásan.
- Én köszönöm, hogy melletted lehetek. – Lágy csókot hintett a hajamra, majd cirógatni kezdte a derekamat, de a fáradtság egyre elementárisabb erővel húzott az öntudatlanságba, hiába tiltakoztam ellene…

Már az álom és ébrenlét közötti láthatatlan határon egyensúlyoztam, mikor hangos nevetés rántott vissza a szobába, Sebastian karjaiba.
- Azt hiszem megérkezett Summer – kommentálta csendes, de mosolygós hangon, miközben barátnőm önfeledt kacagásába betársult egy öblösebb hang is.
- És Jensen is. Ma volt a hónapfordulós vacsorájuk – motyogtam álmosan, ahogy belefúrtam az arcomat Sebastian nyakába… A parfümje még most is elbódított.
- Mióta is vannak ismét együtt?
- Négy hónapja… - suttogtam, majd néhány percig még csendesen hallgattuk a földszintről felszűrődő nevetést, mire az álom végül menthetetlenül magával ragadott a kimerítő nap után.

- Nem lesz semmi baj, drága, ne félj… - néztem a könnyes szemekbe, miközben tettem előre pár lépést.
- Ez kedves… - mosolyodott el gúnyosan Gerardo. – Igen, ne félj, drága, nem lesz semmi baj – nyomta a száját durván Summer arcára, aki öklendezni kezdett, aztán ismét rám nézett. – Térdelj le és tedd a dolgod! – parancsolta, miközben lejjebb húzta a nadrágját. Az undortól és a félelemtől gépiesen ereszkedtem előtte térdre… és megpróbálva a végtelenségig odázni az elkerülhetetlent, lassan emeltem a karom…
- Kezeket fel! – csattant egy ismeretlen hang mögöttem, mire elvesztettem a hirtelen felgyorsult események fonalát.
A rendőrök egy pillanat alatt elözönlötték a felforgatott szobát, majd egy kéz megragadta a derekamat és vonszolni kezdett. Az első másodpercben még ösztönösen próbáltam szabadulni az engem tartó karok közül, de ahogy hátrapillantottam erőtlenül ernyedtem el a biztonságot nyújtó ölelésben.
- Most már minden rendben lesz – súgta Dan, és abban a pillanatban tompa masszává folytak össze a dulakodás éles hangjai. Újabb és újabb egyenruhások érkeztek, akik mind-mind kíváncsian mértek végig, és le kellett hunynom a szemeimet… Egyszerűen képtelen voltam elviselni az engem vizslató tekinteteket. Úgy éreztem magam, mint egy szánalmas, mocskos senki.
Mégis hogy történhetett ez velem? Hogy történhetett ez velünk?
- Summer? – kérdeztem akadozó hangon, mihelyst felfogtam saját kérdésem értelmét.
- Már ő is biztonságban van. Vége van, Mila.
És ebben a pillanatban hagyott el az utolsó csepp erőm is… már a fájdalmat sem éreztem. Tehetetlenül hagytam, hogy Dan ölbe vegyen, mint egy kisgyereket, és keserves, hangtalan zokogásban törtem ki.

- Mila, Mila – rázott meg egy kar -, ébredj fel, kicsim! Hallod? Ébredj fel!
- Ne, ne! – próbáltam arrébb taszigálni a vállamat markoló ujjakat, de nem engedtek… - Engedj! – akartam rákiáltani, de csak halk nyögésre futotta.
- Csak én vagyok az… – búgta a fülembe egy selymes, de aggódó hang. – Csak álom volt… csak álom… - Ölelt magához, mire a kegyetlen rémképek utolsó villanásai is eltűntek lelki szemeim elől.
- Ennek sose lesz vége? – fordultam el tőle, hogy könnyáztatta arcomat a párnába fúrva meneküljek kérdő tekintetétől.
Rég találtak rám ezek az álmok, de hétről hétre, hónapról hónapra egyszer-egyszer felbukkantak, hogy megkísértsék, megmérgezzék nyugodt éjjeleimet. Sebastian a hátamhoz húzódva próbált megnyugtatni, de a vállamat és karomat szinte égette simogató érintése. Nem akartam megbántani, nem szerettem volna ismét ellökni magamtól, és csak megfeszülve, de hangosan zakatoló aggyal vártam, hogy valamelyikünk visszazuhanjon az öntudatlanságba, és egyedül maradjak a kínzó gondolataimmal.
Végül én sírtam magam álomtalan álomba…


A reggel korábban köszöntött ránk az idegesítően visító óra képében, mint vártam volna. Fáradtan, az éjszaka megviselő nyomaival az arcomon ébredtem, de Sebastian is ugyanolyan kimerültnek tűnt, mint én.
- Ne haragudj, amiért tönkretettem az…
- Nem tettél tönkre semmit – nyomott bíztató puszit a számra, ahogy szólásra, vagyis inkább ellenkezésre nyitottam azt. – Inkább menjünk le reggelizni, jó? – Megadóan bólintottam, de mielőtt kimásztam volna a meleg takaró alól, hálás csókokkal hintettem be Sebastian mellkasát, nyakát, arcát, majd végtelenül puha ajkait is.
Alighogy kitettük a lábunkat a szoba kellemes nyugalmából, Summer csacsogása ütötte meg a fülemet. A konyhában sertepertélt Jensennel együtt, aki kezdetleges szakácstudományát villogtatva állt a tűzhely előtt egy fakanállal a kezében. Az illatokból következtetve angol reggelivel próbálkozott, a felhalmozott edények látványa pedig azt sugallta, nem az első adag tojás pihent a serpenyőben.
- Jó reggelt – mosolyogtam az arcomba vágó, vakító napsugarakba, amelyek élénk sárga fénnyel özönlötték el az egész házat, és azonnal az a furcsa érzésem támadt, hogy különleges nap lesz a mai. Talán csak a szokatlanul szép időjárás tette, talán csak Sebastian óvón ölelő karjai a derekam körül, mégis szélesebb vigyorra húztam a szám.
- Jó reggelt – pördült hátra Summer, hogy hasonló arckifejezéssel viszonozza az enyémet, míg Jensen mindössze egy másodperc erejéig pillantott ránk a válla felett, majd újra minden figyelmét a készülő ételre összpontosította.
- Kértek reggelit? – tudakolózott barátnőm, mire fáradt sóhaj érkezett a tűzhely irányából, és mindannyian nevetésben törtünk ki.
- Nyugi Jensen, az angol reggeli nem tartozik a kedvenceim közé…

Fél órával később aztán mindenki a frissen vásárolt csokis és vaníliás croissantokon, valamint kávén nyammogott – Jensen próbálkozásai ugyanis folyamatos kudarcba fulladtak, és jobb híján a sarki pékség oldotta meg a reggeli problémát, miután az összes tojás sűrű szentségelések között veszett oda a hiábavaló kísérletezésben… És mégis. Nevetés, mosoly, és jó kedv. E három szóval tudnám a legérzékletesebben leírni az asztal körül helyet foglaló kis társaságunkat, és a viháncoló, hangosan fecsegő kis négyesünket belengő hangulatot.
Az egész túlontúl szirupos, már-már emészthetetlenül idilli volt – mint egy átlagos, sablonos amerikai film bevezető kockái, mégis örömmel lubickoltam a felhőtlen, napsugárként ránk vetülő boldogságban. Boldog voltam… Miért is ne lettem volna? Hiszen rég éreztem ennyire egyszerűnek és könnyűnek mindent. A többség számára feledhető, mondhatni mindennapos jelenetnek számított, ahogy a barátaival, kedvesével egy asztalnál ülve szürcsöli a reggeli, langyos tejeskávéját, nálunk valóságos megváltás volt, és ahogy még egyszer végignéztem mosolygós asztaltársaságomon, az éjszaka rémképeinek utolsó foszlányai is távolba vesztek.
- Tehát szombat, Mila, benne vagy? – A nevemre természetesen felkaptam a fejem, majd anélkül bólintottam rá a szombati napra, hogy egy fikarcnyi sejtésem is lett volna róla… bár ennyi vidám arc csak jót ígérhet. – Remek, akkor itt tartjuk a születésnapi bulimat – csapta össze Jensen elégedetten somolyogva kezeit.
- Hogy micsoda? – pillogtam meglepetten, mire a kollektív vidultság középpontjába kerültem.
- Házibulit tartunk szombaton a barátaimmal, rengeteg piával és vetkőzős lányokkal! – Házibuli? Vetkőzős lányok? Itt? Hirtelen azt sem tudtam, merre áll a fejem.
- Erről nem volt szó – fordult Summer eddig kedélyes vigyora haragos fintorba, ahogy Jensen pontot tett a mondat végére, de megelőzvén a komolyabb vitákat, magához húzta és arcon csókolta.
- Csak vicceltem – súgta a fülébe, mégis elég hangosan beszélt ahhoz, hogy engem is megnyugtasson. – A lényeg annyi, hogyha te is benne vagy, ide hívjuk a haverokat, és nagyon jól fogjuk érezni magunkat – fordult felém rövidre zárva a beszélgetést, majd magába tömte croissantja utolsó falatját is, miközben válaszra várva figyelte a reakcióimat.
Miért is ne?


- Dan, még két vörösbor lesz! – kiáltottam oldalra pillantva, ahogy a tálcára pakoltam a már kitöltött italokat, hogy kivigyem a mai utolsó rendelésemet is, és átadjam a helyem a pult végében toporgó Joannának.
Amilyen unszimpatikus volt az első napokban, olyannyira barátkoztam vele össze – hiszen ki örül neki, ha a főnöke a saját érdekeire hivatkozva vesz fel mást a helyére, hogy több időt tölthessen otthon? Persze mindkettőnk indokait és érveit meg lehetett érteni. Ő csak jót akart nekem azzal, hogy hetekre kényszerszabadságra küldött, miután három alkalommal sírtam el magam a vendégek közt forgolódva, ugyanakkor nem tudta, nem akarta megérteni, hogy nekem igenis szükségem van arra, hogy kiszakadhassak a lakásom kereteiből és valamivel lekössem a figyelmem… Hát, szerinte erre nem egy pincérnői állás volt a legalkalmasabb. Így került Joanna az első megállapodásunk alapján mindössze néhány hét erejére, majd később velem egyetemben véglegesen a Blush pultja mögé.
- Utolsó rendelés? – mosolygott rám kíváncsian, ahogy eloldalaztam mellette a roskadásig pakolt tálcával.
- Az bizony.
- Akkor siess vele, valaki már nagyon vár rád az egyik asztalnál. – Fejével az egyik legfélreesőbb sarok felé bökött, ahonnan egy félhomályba burkolózó alak intett felém diszkréten. – Vagy tudod mit? Kiviszem én, csak mondd az asztalszámot.
- Tizenhármas, és egy angyal vagy – vigyorogtam teli szájjal, miközben óvatosan megszabadított a kezeimet nyomó tehertől. – Dan… Holnap találkozunk!
Azzal már ott sem voltam. Tudtam, hogy ilyenkor ő is nyugodtan, felesleges aggodalmaskodás nélkül enged el, hiszen milyen gondok történhetnének, még az egyik legjobb barátom vigyáz rám? A kabátomat magamra kapva céloztam be az asztalát, miközben az ő arcát is eluralta az őszinte mosoly.
- Szia – köszönt halkan, ahogy felállt az asztaltól.
- Szia – viszonoztam csendes üdvözlését, majd lábujjhegyre emelkedve egy egészen rövid puszit nyomtam a kapucni által szinte teljesen eltakart arcára, és egy utolsót intve az én drága főnökömnek magunk mögött hagytuk a Blush fojtogatóan alkoholos közegét.
Nem beszéltünk, szótlanul sétáltunk le a hosszú lépcsősoron, de a legkevésbé sem aggasztott némasága. A kettőnk közötti csend nem az a kínos, fullasztó csend volt, amikor az ember csak azért kezd el a metrón olvasott újság érdektelen cikkéről beszélni, hogy megtörje a zavart, hanem az a megnyugtató hallgatás, mikor már nincs szükség felesleges szavakra a jelenlétünk reprezentálásához. Így szálltunk be a Blush előtt várakozó taxiba is, ami azonnal tovább indult, ahogy becsukódott Rob mögött az ajtó, de a kíváncsiságom végül mégiscsak beszédre késztetett, bármennyire élveztem is hangtalan békét.
- És most már mesélj, milyen volt Sydney? – Rob elmosolyodott, majd hátradöntötte a fejét és réveteg tekintettel bambult bele a semmibe, ahogy az elmúlt három hét élményeit kezdte taglalni…
Szerettem, mikor ennyire lelkesedett valamiért. Az életével járó felhajtás ugyanis egy leheletnyit sem csillapodott, a külvilág felé mutatott közönye pedig napról napra nőtt, minél többen és agresszívebben próbálkoztak áttörni az általa felépített határokat. Talán épp ezek a határok, és az emberekkel szemben érzett bizalmatlanság volt az, ami ennyire közel hozott minket egymáshoz. Igaz, máshonnan indultunk, másfelé haladtunk, és még különbözőbb állomásán tartottunk az életünknek, mindketten elvesztettünk valamit ezen úton – csak még belőle lassan, módszeresen ölték ki a feltétlen bizalom alapjait, bennem egyetlen éjszaka alatt változott meg minden.
- … és akkor végre megérkeztünk a hotelbe. Képzeld, saját koalájuk volt a belső kertben! – mondta, miközben lefékezett a taxi a lakásom előtt és újra elhallgatott.

Rob rendezte a számlát, majd magához vette az esti mozi maratonhoz felvásárolt pattogatott kukoricával és csokival tömött szatyrokat. Rutinosan nyúltam a kulcscsomómért, de feleslegesen forgattam a zárban. Az ajtó nyitva volt, és riadtan pillantottam oldalra. Ismerős borzongás futott rajtam végig, és egyetlen pillanat elég volt, hogy a legvadabb rémálmaim is sikoltva törjenek elő elmém elzárt zugaiból… pedig tudtam, hogy tőle már nem kell félnem…

A mentőautóban ülve még mindig csak bambán meredtem magam elé, Summer hangos sírása és a forgalom zajai elnyomták a mögöttem zajló halk beszélgetés hangjait… nem mintha érteni akartam volna, miről van szó. Anélkül is pontosan tudtam. Gerardo nevének említése azonban akaratlanul is odavonta a figyelmem, képtelen voltam megállni, hogy ne koncentráljak a mentősök egymás közt és rádión elhangzó szavaira.
- … A gyanúsított, Gerardo Sandrelli, életét vesztette a dulakodásban.
- Mi történt?
- Halálos koponyasérülést szenvedett. Több részletet egyelőre mi sem tudunk.
- Köszönöm Pete…
Hirtelen elképzelhetetlen boldogságot éreztem, de amilyen gyorsan jött a megkönnyebbülés, olyan gyorsan hagyott is el. Ez már igazán nem változtat semmin, hiszen a múltat senki nem képes megváltoztatni, az elmúlt órákat senki nem képes meg nem történtté tenni.

Nagy levegőt véve léptem be Robot követve, miközben azon gondolkoztam, ki lehet itthon ilyenkor, de az orromat nem várt illatok csapták meg.
- Summer? Jensen? – kiabáltam bátortalanul, miközben újabb lépést tettem a konyha irányába.
- Óh, hát megérkeztél végre! – Az ajtó mögött feltűnő ismerős arc láttán azonban mindkettőnk szemei elkerekedtek, és mindennemű illedelmesség nélkül csúszott ki a számon:
- Hát te mit keresel itt?

20. fejezet

Sziasztok! Hosszú idő után újra fejezettel jelentkezünk, amit (mint ahogy azt már a chatben is láttátok) Spirit Bliss írt. Azt elmondhatom minden író nevében, hogy megpróbálunk gyorsan dolgozni, de ehhez a Ti segítségetekre is szükség lesz. Még mielőtt nekiállnátok a mostani fejezetnek, nem rossz döntés elolvasni az előző két fejezetet, ugyanis egymásra épülnek (bár ezt nem érzékelhetitek a nagy időkihagyások miatt). A következő fejezetet megpróbáljuk minél hamarabb hozni. Sajnáljuk, de a frissel kapcsolatban egyelőre csak ennyit tudunk mondani. Most pedig nem maradt más, mint jó szórakozást a fejezethez. Reméljük, most is kapunk annyi érdeklődő hozzászólást, mint Kesha fejezeténél. :)

Jake fél pillanatig csak nézett engem ökölbe szoruló kezekkel, aztán egyszerűen hátat fordított, és öles léptekkel elvágtatott. Döbbenten pislogtam utána, mert fogalmam sem volt, mi ütött belé. Persze, kicsit félreérthető volt, amit mondtam, de még ha igaz is lenne, akkor sem kellene így reagálni rá. Végül is, mi köze hozzá, hogy férjhez megyek-e vagy sem?
- Ebbe meg mi ütött? – néztem fel Summer-re, hátha ő tudja a megoldást.
- Hogy mi ütött belé? – Summer legalább olyan meglepett volt, mint én, de volt egy olyan érzésem, hogy nem Jake viselkedése miatt. – Az előbb közölted, hogy hozzámész… ehhez… - intett Rob felé.
Rob védekezően összefonta maga előtt a karjait, de nem szólt semmit a sértő megnevezés miatt. Én a helyében biztosan Summer fejéhez vágtam volna, hogy így beszél velem, miközben segítettem börtönbe juttatni azt, aki bántotta, de ő nem tette. Büszke voltam rá emiatt.
- Én nem azt mondtam, hogy hozzámegyek – nevettem fel kissé ideges hangon.
- Akkor nemet mondtál? Hála az égnek! – sóhajtott fel Summer, mire Robert morgott valami olyasmit, hogy: Mert persze, ha igent mondott volna, az olyan szörnyű lenne… Próbáltam figyelmen kívül hagyni a csalódottságot a hangjában.
- Nem mondtam nemet – vigyorodtam el, hogy viccel üssem el a kínos helyzetet. Mert hát, hogy hiheti el a legjobb barátnőm, hogy csak úgy, hipp-hopp feladom a függetlenségemet? Főleg Rob miatt… Ennél nagyobb képtelenséget elképzelni sem tudtam volna…
Elviselni az állandó utazgatást, a sikoltozó rajongókat, a tolakodó paparazzikat és újságírókat. Nem ez volt az, amire feleségként vágytam volna. Márpedig Robert csak ezt tudta volna nyújtani a leendő feleségének. Legalább is pillanatnyilag.
- Ne mondd, hogy gondolkozol rajta… - Summer most már tátott szájjal állt előttem, mint aki éppen egy rózsaszín dinoszauruszt lát besétálni a plázába.
- Summer – tettem a két kezemet a vállára, és a szemébe néztem. – Rob csak hülyült. Nem kérte meg tényleg a kezem. Úristen, komolyan elhitted? – kuncogtam.
- Akkor ti nem…? – mutogatott idegesen ránk.
- Nem hát! Barátok vagyunk – csapkodtam meg Robert vállát úgy, ahogyan egy havertól szokás.
- Barátok – motyogta Rob maga elé, miközben zsebre dugta a kezeit. Hirtelen olyan esetlennek és gyámoltalannak tűnt, hogy megsajnáltam. Végül is, az elmúlt fél órában Summer-rel felpofoztuk, aztán Jake támadt rá, most pedig Summer közölte vele, hogy nem megfelelő férj számomra. Ez valószínűleg nem az ő napja volt. – Akkor én azt hiszem, megyek is… Majd hívlak – ígérte.
- De most tényleg, ugye? – Félredöntött fejjel hunyorogtam fel rá, hogy leolvashassam az arcáról, tényleg szándékában áll-e megtenni.
- Tényleg hívlak! Esküszöm! – tette a szívére a kezét.
- Rendben, hiszek neked – bólintottam. – Akkor szia! – nyomtam két puszit az arcára. Biccentett egyet Summer felé, amit a barátnőm egy morgással jutalmazott, aztán elsietett.
- Nem értem, miért állsz még mindig szóba vele… - nézett utána a barátnőm összeszűkült szemekkel.
- Ne kérdd, hogy megmagyarázzam, mert én sem tudom – vontam meg a vállam. – Egyszerűen csak érzek benne valamit… Valamit, ami miatt úgy gondolom, a barátja szeretnék lenni.
- Hát, te tudod, kislány… És most? – pillantott körbe Summer tétován.
- Most menjünk haza… - sóhajtottam fel. Már fájtak a lábaim, és semmi másra nem vágytam, csak egy forró fürdőre és némi hideg fagylaltra a tévé előtt Summerrel.
- Nem így értettem – rázta meg a fejét. – Mi lesz Jake-kel?
- Mi lenne vele? – ráncoltam össze a homlokomat. Summer pár pillanatig az arcomat fürkészte, aztán szólalt csak meg.
- Te tényleg nem látod?
- De hát, mit? – tártam szét a kezemet. Utáltam, mikor valaki ilyet játszik velem. Célozgat és homályos utalásokat tesz, miközben nekem fogalmam sincs róla, mire kéne rájönnöm.
- Hogy fülig beléd szeretett. Istenem, Mila, hová tetted a szemed? – nevetett fel. Most rajtam volt a szájtátás sora. Még hogy Jake szerelmes lenne? Az ki van zárva!
- Biztos, hogy tévedsz. Azt beismerem, hogy van köztünk egyfajta szikra, de ez pusztán testiség. Vonzódunk egymáshoz. Ennyi – fejtettem ki a nézeteimet, miközben elindultam az Eric lakása felé vezető úton. Summer a kezében lévő szatyrokat lóbálva csatlakozott hozzám.
- Részedről talán… Részéről koránt sem – felelte túl nagy magabiztossággal. Gyanakvóan pislogtam felé.
- Mondott neked valamit?
- Esetleg… - harapta be a száját Summer.
- Esetleg? Summer, ne csináld már! – csattantam fel. – Mit mondott? És mikor?
- Hát, mikor kimentél mosdóba a cukrászdában – fürkészte úgy a földet, mintha valami nagyon érdekeset látna. Meredten bámultam rá, hogy folytassa, de direkt húzott engem.
- Summer! – morogtam. Kuncogva rebegtette meg a szempilláit.
- Megérdemled azok után, hogy az infarktust hoztad rám a kamu-lánykéréssel – nyújtotta ki a nyelvét.
Megforgattam a szemem, de valójában örültem neki, hogy annyira jól érzi magát, hogy már bolondozni is képes. Jó volt ott látni a régi Summert a tekintetében, még ha biztos is voltam abban, hogy ez az ideiglenes jókedv elmúlik majd, és még lesznek mélypontok. Sajnos, egy ekkora traumát képtelenség volt napok vagy hetek alatt feldolgozni. Sokszor egy élet is kevés volt rá.
- Oké, oké, megkövetlek… Szörnyen, nagyon, iszonyatosan sajnálom, hogy a frászt hoztam rád – hajtottam meg felé a felsőtestem színpadiasan.
- Bocsánatkérés elfogadva – mosolyodott el. – Szóval… Jake azt mondta, hogy komolyak irántad az érzései, és szerette volna tudni, hogy szerintem, mennyi esélye van arra, hogy a szilveszteri ballépése után még komolyan vedd és bízni tudj benne – mesélte. Most, hogy így visszagondoltam, mikor visszamentem a mosdóból, tényleg mindketten furán viselkedtek. Akkor ez volt az oka…
- És mit mondtál neki? – komolyodtam el.
Sejtettem, hogy Jake akar tőlem még valamit, de hogy ez szerelem lenne… Kissé hihetetlennek tűnt. Hiszen, csak úgy lelépett akkor szó nélkül, és utána is alig találkoztunk.
- Azt, hogy fogalmam sincs, de a kitartás mindig meghozhatja a gyümölcsét.
- Szóval, bíztattad – fintorodtam el. – Summer… Én nem akarok semmit sem Jake-től – jelentettem ki.
- Biztosan? – érdeklődött tőlem csalódott hangon.
- Biztosan – erősítettem meg. – Helyes pasi, de nem bízom benne.
- Rob is átvert és mégis adtál neki még egy esélyt – biggyesztette le a száját. – Ha az a selyemfiú megérdemelte, akkor Jake miért nem?
- Robert a barátom. És Jake-nek is megadtam a barátságra a lehetőséget. Arról nem én tehetek, ha ő többet szeretne – vontam meg a vállam, de a gyomrom összeszorult. Miért kell minden férfinak összezavarnia és felidegesítenie? Miért akarják a karomat is, ha a kisujjamat feléjük nyújtom?
- Azért ez most nem eshetett neki túl jól… Még mindig azt hiszi, hogy férjhez fogsz menni. Nem akarod felhívni és megmagyarázni neki? – aggodalmaskodott Summer.
- Majd, ha hazaértünk felhívom – adtam meg magam. – A férfiakkal mindig csak a gond van! – sóhajtottam fel, mire Summer arca elkomorult. Majdnem kiszakadt belőlem egy bocsánatkérés, de aztán jobbnak láttam, ha mégsem szólalok meg. – Jó volt ez a mai nap – próbáltam meg visszahozni a kellemes hangulatot. Summer halványan elmosolyodott, de nem felelt. A hazafelé vezető út további részét csendben tettük meg, miközben magamat átkoztam, amiért elszúrtam a kedvét.
Már azt hittem, ennél rosszabb nem is lehet, mikor befordulva a sarkon észrevettem, hogy Jake ott ül a ház előtti lépcsőn. Megfordult a fejemben, hogy egyszerűen karon ragadom Summert, megfordulok és elmenekülök, de még mielőtt valóra válthattam volna a tervemet, Jake észrevett.
Félhangosan szitkozódva mentem tovább, miközben azon gondolkoztam, mi a fenét kezdjek egy elméletileg szerelmes, gyakorlatilag valószínűleg csak kanos férfival.
Mikor a lépcsőhöz értünk, Jake feltápászkodott az egyik fokról, és egy szatyrot nyújtott felénk.
- Ez nálam maradt. – A hangja elég komornak tűnt.
- Kösz – vettem át tőle, és már éppen azon kezdtem elmélkedni, milyen kifogással küldjem el, mikor szó nélkül hátat fordított nekünk, és elindult az ellenkező irányba. Egy torkomra fagyott mondattal bámultam utána, mígnem Summer meglökte a vállam.
- Menj már utána és beszélj vele! – szusszantott bosszúsan, aztán kivette a kezemből a szatyrot.
- Nem hagylak egyedül – ráztam meg a fejem. Hálásan rám pislantott, aztán mély levegőt vett.
- Jól vagyok. Felmegyek addig a lakásba és kipakolom, amiket vettünk – felelte elég magabiztosan ahhoz, hogy higgyek neki. – Felpróbáljuk majd újra az összest, aztán benyomunk valami dvd-t, és agyfagyásig jégkrémezünk – vigyorgott rám lelkesen.
- Rendben, mindjárt jövök – ígértem. Megvártam, amíg belép az ajtón, aztán kocogva megindultam Jake után. – Hé! Várj! – kiáltottam neki, de mintha meg sem hallotta volna. – A francba, Jake, nem vagyok futáshoz öltözve! Állj már meg! – kértem.
- Miért? – torpant meg hirtelen, és széttárt karokkal fordult felém. – Hogy végighallgassam, milyen jó menyasszonynak lenni, és milyen boldog leszel azzal a beképzelt sztárocskával?
- Rob nem beképzelt – védtem ösztönösen, mire Jake felmordult.
- Akkor menj és vele beszélgess! – intett nekem, és újra el akart indulni, de még sikerült időben elkapnom a karját.
A következő pillanatban Jake megragadott és magához rántva lecsapott a számra. A kezeimmel megpróbáltam eltolni magamtól, de az ajkaim megadták magukat a határozott követelésnek. Mikor végre sikerült eltolni magamtól, a kezem önkéntelenül lendült az arca felé. A pofon hangos csattanásától még én is összerezzentem. Jake jobb arcán ott vöröslött a tenyérlenyomatom.
- Ehhez nincs jogod! – sziszegtem. – Azt hiszed, hogy bármikor csak úgy megcsókolhatsz? Mit képzelsz, ki vagy?
- Egy senki, tudom… - A düh kihunyt Jake tekintetéből, a helyét pedig átvette valami szomorúságféle.
- A francba, Jake! Miért kell velem játszanod? – túrtam bele idegesen a hajamba.
- Én nem játszom… - motyogta maga elé megsemmisülten.
- Felszedsz, lefektetsz, aztán szó nélkül eltűnsz. Bocsánatot kérsz, azt mondod, felejtsük el, legyünk barátok, beleegyezem, erre most már másodszor csókolsz meg erőszakkal. Szerinted, ez mi? – róttam fel neki minden elkövetett bűnét.
- Megijedtem – sütötte le a tekintetét, mint egy rossz gyerek.
- Megijedtél… – ismételtem el értetlenül. Végigmértem Jake-et. Magas, izmos, erős férfi volt, akiről sok jelző az eszébe jutott az embernek, de az ijedős semmiképpen sem. Még csak tippem sem volt arra, mi rémiszthette meg mégis.
- Igen. Én… eddig csak olyan lányokkal találkoztam, akik egy kis szórakozásra vágytak, és ezt meg is tudtam adni nekik. De te… - Idegesen hátat fordított nekem és tett két lépést, aztán újra felém fordult.
- Mikor megláttalak, abban a pillanatban tudtam, hogy különleges lány vagy, de igyekeztem úgy viselkedni veled, mint a többiekkel. Nem tudom, mi történt velem. Csak rád néztem, és kattant bennem valami. Őrültségnek hangzik, igaz? – túrt a hajába. – Hiszel az első látásra szerelemben? – fúrta hirtelen a tekintetét az enyémbe.
- Nem igazán – ismertem be.
- Én sem hittem – bólintott. – Aztán aznap éjjel, miután szeretkeztünk… Te elaludtál, én pedig néztelek téged. Most először figyeltem meg egy lányt azután, hogy… És olyan gyönyörű voltál, nekem meg eszembe jutott, hogy ha húsz év múlva feküdnénk így egymás mellett, akkor is ilyen szépnek látnálak-e. Egy hang azt mondta a fejemben, hogy igen. – Elakadó lélegzettel hallgattam Jake monológját, és fogalmam sem volt, mit kéne mondanom.
- Mila, én halálra rémültem! – nevetett fel elkeseredve. – Én és a szerelem… A házasság, gyerekek… Sosem gondoltam ilyesmire addig a percig, érted? Csak kiugrottam mellőled az ágyból és elfutottam, mint egy gyáva nyúl, mert attól féltem, hogy ha még egy pillanatnál tovább figyellek, akkor örökre magadhoz láncolsz anélkül, hogy tudnál róla. De persze, már késő volt – vonta meg a vállát, mint aki már beletörődött a sorsába.
- Folyton rád gondoltam… Másnap felszedtem egy lányt, de miközben… Szóval, én… Végig téged láttalak magam előtt. Mintha belemartad volna savval az emlékedet az agyamba. Tudom, hogy elszúrtam… De könyörögöm, ne menj feleségül ahhoz az alakhoz! Kérlek mindenre, ami szent! – kérlelt kétségbeesett hangon. Megrendülve bámultam rá, mintha most először látnám. Talán így is volt…
- Jake, én nem fogok hozzámenni Robhoz – feleltem azt, ami a legegyszerűbb volt. Ebben az egyben legalább tökéletesen biztos voltam, de minden más felkavarodott bennem. Erre a vallomásra egyáltalán nem voltam felkészülve.
Jake egy másodpercig csak meglepetten nézett rám, mint aki nem is számított a győzelemre, aztán hirtelen ismét hozzám lépett. A kezét az arcomra csúsztatva hajolt közelebb, hogy újra megcsókoljon, de nem hagytam.
- Ne… - toltam el magamtól, aztán mély levegőt vettem. – Ez nem jelenti azt, hogy tőled akarnék valamit – lomboztam le. – Igazán aranyos, amiket mondtál. Ha újév reggel hallom tőled ezeket a szavakat, valószínűleg azt gondolom, hogy egy igazi mázlista vagyok, aki megtalálta élete férfiját, de…
- Mindent elrontottam – hajtotta le a fejét.
- Sajnálom – sóhajtottam.
- Kérhetek még egyetlen dolgot? – emelkedtek rám a nagy kiskutyaszemek.
- Persze – egyeztem bele.
- Megcsókolhatlak még egyszer, utoljára? – fúrta a tekintetét az enyémbe. Habozva bólintottam egyet. Ennyit megtehetek, ha ez megnyugtatja végre a lelkét…
Megborzongtam, mikor a tenyere újra az arcomra simult, és halk sóhaj szakadt fel belőlem, ahogy az ajkai az enyémekhez értek. Jake csókjait mindig a vadság és a szenvedélyesség jellemezte, de ez most teljesen más volt. Egy igazi szerelmes gyengéd csókja.
Remegni kezdtek a lábaim, és mikor elengedett, pár másodpercig képtelen voltam kinyitni a szemem.
- Légy jó… - hallottam a halk köszönést, de szinte fel sem fogtam. Ahogyan azt sem, hogy Jake megfordult és elsietett.
Úgy éreztem magam, mint aki becsiccsentett. Megráztam a fejem, és igyekeztem összeszedni magam. Mikor kicsit sikerült, elindultam vissza a házhoz.
Kótyagosan szálltam be a liftbe és még akkor sem voltam teljesen magamnál, mikor kiszállva a kulcsok után kutattam, amiket Eric adott. Már épp a kezembe akadtak, mikor az ajtó előtt megállva ledermedtem. Summer nyitva hagyta volna nekem?
Halkan löktem be az ajtót és lábujjhegyen osontam a nappali felé, miközben a szívem a torkomban dobogott, de ami ott fogadott, arra nem voltam felkészülve. A cuccok, amiket vettünk, a földre voltak dobálva, az állólámpa felborult és összetört, a függöny pedig félig le volt szakítva. Te jó ég, betörtek vagy mi a fene történt itt?
Legszívesebben Summer nevét kiabáltam volna, mert az, hogy sehol sem láttam, halálra ijesztett. Visszafojtott lélegzettel hajítottam a táskámat a kanapéra, aztán megragadtam egy vázát a tévé melletti szekrényről, és a hálószoba felé lopakodtam.
- Ne, kérlek… Kérlek… - A nyöszörgés olyan halk volt, hogy először fel sem fogtam. Egy ujjal löktem be az ajtót azon imádkozva, hogy ne nyikorduljon meg.
- Nyugalom, kiscicám, élvezni fogod… - Megborzongtam a kéjes-kegyetlen hangtól, még mielőtt megláttam volna az ágyon Summer-t. Gerardo kezei leszorították őt, de valószínűleg, annyira sokkos lehetett, hogy szabadon is képtelen lett volna tiltakozni. Hogy engedhették ki ezt a szadista állatot?
Erősen megmarkoltam a váza száját, és egyre közelebb lopództam, miközben figyeltem, ahogy az az undorító féreg meglazítja a nadrágövét.
A következő pár pillanatot képtelen lettem volna utólag pontosan felidézni. Előre vetődtem, és lesújtottam a vázával Gerardo fejére, hallottam a kiáltását és láttam, ahogy előre zuhan Summer-re. Azt hiszem, le akartam húzni róla a férfitestet, mert meghallottam a halk zokogást, de mikor meg akartam fogni Gerardo csuklóját, hirtelen felemelkedett a keze és megragadott. Az ágyra zuhantam melléjük egy halk kiáltás kíséretében.
- Nem, ne! – A kezeim ösztönösen csapkodni kezdtek, körmeim pedig végigszántották a férfiarcot. Hirtelen csattanást hallottam, és elhomályosult előttem a világ. Kellett pár másodperc, mire ráeszméltem, hogy pofon vágtak.
- Te kis ribanc! Azt hitted, hogy elintézhetsz a rendőrséggel, ha? – fröcsögte az arcomba közvetlen közelről, majd belemarkolt a hajamba. Sziszegve kaptam az ujjaihoz, de nem tudtam kiszabadulni. Ahogy a nyelve végigszántott az arcomon, hányingerem lett. – Vagy talán féltékeny voltál? Az voltál, igaz, szajha? Hogy nem téged választottalak, hanem a kis barátnődet.
- Eressz el, te szemétláda!– nyüszögtem. Felhúztam a lábam, hogy megpróbáljam megrúgni, de röhögve szorított az ágyhoz. Hallottam magam mellett Summer hisztérikus sírását, és fogalmam sem volt, mit tegyek. Pánikba esve kapálóztam, ahogy tudtam, de Gerardo sokkal erősebb volt nálam.
- Nyugalom, te is megkapod, ami jár. – A durva csóktól felhasadt a szám. Éreztem a vér ízét, és a gyomrom még jobban kavarogni kezdett. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, amit történik. Mintha hirtelen bekerültem volna egy rémálomba, amelyből nem tudok felébredni.
- Hagyd békén! – Az eszelős sikoltás félbeszakította a csókot. Gerardo felnyögött, ahogy Summer püfölni kezdte a kezeivel, és egy kicsit enyhült a szorítása. Újra megemeltem a lábam, és amilyen erővel csak tudtam, előre nyomtam az ágyékába a térdem. A hangos káromkodás jelezte, hogy sikerrel jártam.
- Szemét kurva! – A férfitest felemelkedett rólam. A szemem sarkából láttam, ahogy Summer egy ütésnek köszönhetően leesik az ágyról, aztán újabb pofont kaptam. Próbáltam pislogni, mert éreztem, hogy közel állok az ájuláshoz. Mintha valami mély űr magába akarta volna szippantani a tudatomat.
- N… neh… - Újabb erőtlen tiltakozás tört elő belőlem, ahogy Gerardo feljebb rángatta a toppomat, és belemarkolt a mellembe. A megaláztatástól és a fájdalomtól könnyek gyűltek a szemembe. Ez nem történhet meg velem…
- Summer elhitette veled, hogy megerőszakoltam? – lihegte a nyakamba. – Pedig nagyon is élvezte a kis ribanc, és hidd el, te is élvezni fogod! – Ahogy Gerardo fogai a vállamba martak, felsikítottam. Az éles fájdalomtól csillagokat láttam, de a kiáltozásom cseppet sem számított neki, sőt, csak még inkább beindította.
Az ágyéka megkeményedve dörgölőzött a combomnak, miközben a szája a vállamról a mellem felé haladt. Oldalra fordulva észrevettem egy szilánkot a vázából a lepedőn, de a rám nehezedő súlyától nemhogy mozdulni, lélegezni is alig tudtam.
- Várj… Kérlek… - csúszott ki a számon végső kétségbeesésemben. – Kérlek, jó leszek. Bármit megteszek, amit csak akarsz… - suttogtam. Először azt hittem, hogy semmi hatása nem lesz a kérésemnek, aztán Gerardo lassan rám nézett és kéjesen elmosolyodott.
- Tudtam, hogy te is csak megjátszod magad. Mert valójában azt akarod, hogy megdugjalak, igaz? – nyomta hozzám ismét az ágyékát. Keserű íz öntötte el a torkomat, de végül sikerült megszólalnom.
- Igen. Igen, azt akarom – motyogtam. Nem voltam biztos benne, hogy jó-e, amit teszek, de ez volt az egyetlen esélyem. Summer felé pillantottam, de az arcát eltakarta a haja. Egyáltalán nem mozdult és nem hallottam a szipogását sem. – Csak szeretnélek megérinteni, de így nem tudlak – mozgattam meg a csuklómat az ujjai alatt.
- Hol szeretnél megérinteni? – lihegett bele a fülembe rekedt hangon. Tudtam, hogy mit akar hallani, de már a gondolattól is rosszul voltam, hogy ki kell mondanom.
- Ha elengedsz, megmutatom – próbálkoztam.
- Mit szólnál, ha inkább én mutatnám meg, hol akarom, hogy megérints? – húzta lejjebb a kezemet.
- Ne! – A tiltakozás önkéntelenül tört ki belőlem. – Mármint… Nem lenne sokkal érdekesebb, ha én találnám ki, mit szeretsz? – próbáltam meg csábítóan nézni.
- Nem gondoltam volna, hogy te vagy a bevállalósabb – nézett rám elégedetten Gerardo. – Summer vadabbnak tűnt, mint te, ezért is választottam őt, de mikor tennie kellett volna a dolgát, csak panaszkodott. Te viszont, tudod, mi a dolga egy nőnek, igaz? – Újabb ágyékdörzsölés, hányinger, mély levegő.
- Igen, tudom – feleltem. – Az a dolgom, hogy megtegyek bármit, amit szeretnél.
- Okos kislány… Akkor gyere és tedd, amit szeretnék. – Ahogy újra belemarkolt a hajamba, felnyögtem. Most nem volt annyira durva, mint először, de így is fájt. A hátára fordult, és az egyik kezével lehúzta a sliccét. Oldalra fordultam, mintha közelebb akarnék húzódni hozzá, miközben az járt a fejemben, mi vár rám, ha nem sikerül a tervem. A napközben befalt sütemények kavarogtak a gyomromban, és féltem, hogy tényleg elhányom magam. – Na, gyere… - Gerardo szabaddá tette az ágyékát, én pedig még közelebb húzódva nyújtottam ki a kezemet. Az ujjaim megkönnyebbülve fonódtak a szilánkra, az sem érdekelt, hogy a tenyeremet végigvágtam vele.
- Menj a pokolba! – Ahogy belevágtam az oldalába, éreztem, hogy az éles tárgy átvágja a bőrt és áthatol a húson. A kezemen forró, vörös ragacs folyt végig, az ordítás pedig tompán hatolt a fülembe. Most, vagy soha.
Pár tincsemet hátrahagyva téptem ki magam Gerardo markából, aztán legurultam az ágyról. Az ajtó felé mászva nyomtam fel magam négykézlábról talpra, és a konyha felé rohantam. Ahogy kirántottam a fiókot, az egész a földre esett hatalmas csörömpölést keltve. Remegő kézzel vettem fel az egyik nagykést az ép kezemmel. A másik csak most kezdett el fájni, és a vér a padlóra csöpögött róla. Nem tudtam eldönteni, hogy a sajátom vagy Gerardó-é. Az is lehet, hogy mindkettő.
Magam előtt tartva a fegyveremet indultam a nappali felé, ahol a táskám maradt. Segítséget kellett hívnom, de nem mertem Gerardó-t egyedül hagyni Summer-rel. Hallgatóztam, de semmi zajt nem hallottam a hálóból. Lehet, hogy megöltem őt? Istenem, bár úgy lenne!
Mikor megláttam a fekete bőrtáskát, majdnem elsírtam magam, de ehelyett gyorsan odasiettem hozzá, és kiborítva a tartalmát felkaptam a mobilomat. Egy csík mutatta, hogy hamarosan lemerülök. Azonnal a gyorshívót nyomtam meg, mert nem akartam megkockáztatni, hogy a rendőrséggel való beszélgetés közepén szakadjon meg a vonal. Mire kiderítik, honnan hívtam őket, beletelik jó pár percbe.
- Halló! – Dan hangja olyan volt most, mintha egy angyal szólított volna meg.
- Itt vagyunk Ericnél, Gerardó is itt van, gyere ide, kérlek! Gyorsan! – sírtam a telefonba.
- Azonnal tűnj el a lakásból! – hallottam meg a másik oldalon az utasítást.
- Nem lehet, Summer még vele van… - suttogtam szipogva. Remegve pillantottam a hálószobaajtó felé, de még mindig nem volt semmi jele annak, hogy Gerardo magánál lenne. – Siess, kérlek!
- Már elindultam, azonnal ott leszek! – ígérte Dan. – Nem lesz semmi… - kezdte, aztán hirtelen csend lett.
- Dan? – pillantottam le a mobilomra, aminek sötét volt a képernyője. Sírva hajítottam a vérrel összekent telefont a kanapéra, aztán mély levegőt vettem. Muszáj visszamennem, hogy megnézzem, Summer jól van-e. Ha fel tudnám ébreszteni, és együtt el tudnánk menni innen, minden rendben lenne…
A kézfejemmel megdörzsöltem a szememet, hogy rendesen lássak, aztán visszaindultam a hálóba. Ahogy belöktem az ajtót, megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy Gerardo az ágyon fekszik és nem mozdul. Az oldalán vörösre festette a vér az ingét.
Gyors léptekkel siettem oda Summerhez és letérdeltem mellé.
- Summer… Summer, kérlek, ébredj fel – simogattam ki a tincseket az arcából összekenve őt egy kicsit a véremmel. – Kérlek… - Hangosan sikoltva rezzent össze, és egészen az éjjeliszekrényig kúszott. Ijedten néztem fel az ágyra, de Gerardo meg sem mozdult. Summer követte a pillantásomat és rémülten zihálni kezdett. – Kérlek, könyörögöm, ki kell jutnunk innen – nyújtottam Summer felé reszketve a kezemet. Tartottam tőle, hogy teljesen összeomlott, és nem lesz hajlandó velem jönni, de végül engedelmesen csúsztatta a kezét az enyémbe.
Megkönnyebbülve álltam talpra és húztam fel őt magammal, aztán az ágyat nagy ívben kikerülve indultunk az ajtó felé. Éppen átléptem a küszöböt, mikor Summer hirtelen hátrarántotta a karomat. A halk reccsenést szörnyű fájdalom követte. Sikoltva rogytam a földre, és egészen addig nem értettem, miért tette ezt, míg meg nem hallottam Gerardo hangját.
- Nem mentek sehová! – kiabálta dühösen, miközben Summer-t háttal magához húzta, és az egyik karját a nyakára szorította. – Állj fel, te hazug ribanc! – ordított rám. Remegő lábbal tápászkodtam fel, miközben úgy éreztem, a karomban lüktető fájdalomba belehalok. – Dobd el a kést! – nézett le az ép kezemre. Tétovázva szorítottam az egyetlen fegyveremet. – Dobd el, különben eltöröm a barátnőd nyakát! – fenyegetett meg és hogy bizonyítsa, tényleg megtenné, erősebben szorította magához Summer-t. A fuldokló hangot hallva az ujjaim eleresztették a kés nyelét.
- Megsérültél, el kéne látni… - pillantottam Gerardo oldalára. – Ha… ha most elmész, ígérem, hogy nem szólok a rendőröknek egy pár óráig. Lesz időd elmenekülni – próbálkoztam, mire felnevetett.
- Ostobának nézel? Gyere ide! – intett a fejével felém, miközben Summer-t oldalra húzta, de a nyakát még mindig satuban tartotta.
- Nem lesz semmi baj, drága, ne félj… - néztem a könnyes szemekbe, miközben tettem előre pár lépést.
- Ez kedves… - mosolyodott el gúnyosan Gerardo. – Igen, ne félj, drága, nem lesz semmi baj – nyomta a száját durván Summer arcára, aki öklendezni kezdett, aztán ismét rám nézett. – Térdelj le és tedd a dolgod! – parancsolta, miközben lejjebb húzta a nadrágját. Az undortól és a félelemtől gépiesen ereszkedtem előtte térdre.

19. fejezet

Hosszabb kihagyás után újra itt vagyunk. Még az előző fejezetben jeleztük, hogy örülnénk a segítő „kezeknek”. Egy biztos, egy új írónk már biztos, van Kesha személyében. Rögtön a mélyvízbe dobtuk, ugyanis ez a fejezet tőle származik. Igazán nem fogunk megharagudni, ha ezúttal több biztató kritikát kapunk! :) Jó olvasást!
(ps.: Ne kérdezzétek, hogy mikor lesz új fejezet, megpróbáljuk a lehető leghamarabb megcsinálni!)

Nem igazán értettem Rob félelmét és még mindig azt gondoltam, hogy paranoiás. De per pillanat nem is igazán érdekeltek a félelmei, hisz az enyémek sokkal jobban lekötöttek. Beszélgetés helyett inkább azért imádkoztam magamban, hogy élve megússzam az utat mellette, ugyanis olyan eszméletlen tempóban vezetett, mintha autóversenyzőnek képzelné magát. A házak homályos folttá mosódtak össze, ahogy kinéztem a száguldó autó ablakán, mégse szóltam rá még egyszer, hogy lassítson. Gondoltam a sebesség lenyugtatja, ha már én nem vagyok olyan állapotban, hogy megtegyem. Iszonyatosan fáradtnak éreztem magam. Túl sok minden történt az elmúlt napokban, amit végig kellett volna gondoljak, de nem voltam képes rá. Egyszerűen csak aludni szerettem volna, de nem tehettem meg, hisz Summer volt per pillanat az első. Fogalmam sem volt róla kiheveri-e valaha, ami vele történt. Tehetetlennek, dühösnek és csalódottnak éreztem magam. Mintha minden összeesküdött volna ellenem és sehogy nem találtam a jó utat. Aztán itt volt Jake, Sebastian na, meg Rob. Ők csak még jobban összekuszálták a dolgokat. Jake és az a csók. Még most se igazán értettem mi történt ott a konyhában. Azt hittem már lezártuk azt, ami köztünk volt. Feltéve, ha egyáltalán volt köztünk több, mint egyetlen közös éjszaka, ami után elfelejtett keresni... Most viszont ez az elméletem is borulni látszott. Talán ha az után az éjszaka után nem tűnik el, akkor máshogy alakulnak a dolgok. De eltűnt. Rob mégis keményebb dió volt nála. Barátok vagyunk, elvileg. De tényleg csak barátkozni akarok vele? És ő is csak a barátom akar lenni? Egyáltalán képes vagyok benne megbízni újra annyira, hogy a barátomnak nevezhessem? És mi van, ha több ez, mint szimpla barátság? A pillantásom az arcára siklott. Még mindig feszültnek tűnt, de volt valami más is a vonásiban, amit nem tudtam megfejteni. Kész rejtély volt számomra ez a pasas, és képtelen voltam kiigazodni rajta. És én leszek pszichológus... Kész vicc az egész. Még a saját lelki világom se tudom kezelni, nemhogy másokét. Rob az utóbbi időben tény és való, hogy normálisan viselkedett velem. És amit ma tett, azért örök életemben hálás leszek neki. De még mindig nem tudtam elfelejteni neki a múltban történteket. Megbocsátottam ugyan, de elfelejteni nem voltam képes azt a megaláztatást, amit miatta szenvedtem el, többször is. Túl mély sebet okozott. Sokan mondják, hogy az idő begyógyít mindent. Csak remélni mertem, hogy tényleg így van. A három srác közül Sebastian okozta a legkevesebb fejfájást, bár még vele is lett volna miről beszélgetnem. Rajta gondolkodni már nem maradt időm, ugyanis Eric lakása elé értünk. Rob nem mozdult pár pillanatig csak bámult ki a szélvédőn. Itt volt az ideje elköszönni és minden nyomorom a kocsijában hagyni, hogy odafent Summerrel tudjak foglalkozni. A biztonsági övem kicsatoltam, majd Rob felé fordultam.
- Hát akkor szia - motyogtam, mire felém fordította a fejét és a tekintetét az enyémbe mélyesztette. Fogalmam sincs miért, de a hideg futkosott a hátamon a pillantásától. Mintha a vesémig látott volna. - Köszönök mindent - hadartam, majd kinyitottam a kocsi ajtaját. Készültem volna kiszállni, mikor megéreztem az ujjait a karom köré fonódni, ami megállásra késztetett. Kérdőn pislogtam rá a vállam felett.
- Találkozunk holnap? - Kérdezte félve.
- Még nem tudom. Summernek szüksége van rám. Meglátjuk - feleltem, mire csalódottan felsóhajtott.
- Rendben. Megértem. De nekem is szükségem van rád - suttogta. Ezzel pedig újabb kérdőjelek keletkeztek a fejemben. Mi az, hogy szüksége van rám? Miért pont rám? És miben tudnék én segíteni, neki? Nem értem. De most nem akartam rákérdezni. Volt egy olyan érzésem, hogy ha ebbe belemennénk még nagyobb katyvasz keletkezne az amúgy sem rendezett gondolataim között. Azt hiszem ez tipikus esete volt annak, hogy jobb a tudatlanság jótékony ködébe burkolózni.
- Szia - köszöntem el még egyszer. Rob vette szerencsére a lapot és elengedett, így ki tudtam szállni. Az ajtó felé tartva meghallottam a hangját ismét.
- Mila - kiáltott utánam.
- Igen? - Sóhajtottam fel, miközben megtorpantam és szembe fordultam vele.
- Holnap hívlak! Jó éjt - mondta mosolyogva, majd beindította a motort és padlógázzal elindult.
Fáradtan lépkedtem fel Eric lakásáig. Próbáltam kiüríteni az agyam. Summer az első, nem én. Vele kell törődnöm, hisz nagyobb szüksége van rám, mint valaha. A csengő helyett inkább kopogtam, mikor felértem. Fél percbe se telt és már ki is nyílt az ajtó előttem.
- Elintéztétek? - Kérdezte Eric türelmetlenül.
- Igen. Remélhetőleg már a fogdában van és ott is fog megrohadni - bólintottam, miközben lehámoztam magamról a kabátom. - Summer?- Kérdeztem.
- Alszik. Jensen vele van. De ahogy látom neked se ártana egy kiadós alvás. Gyere - fogta meg a kezem és a nappali felé kezdett húzni. Amint a fejem a párnára került el is nyomott az álom. Még éreztem, hogy Eric betakar, aztán viszont se kép, se hang.

Reggel halk susogásra keltem. Lassan nyitogattam a szemeim és néztem körbe a lakásban. Először fel se fogtam hol vagyok, de aztán lassan minden a helyére került. Úgy éreztem magam, mint a mosott rongy. Teljes kiütéssel győztek felettem az elmúlt napok. Ahogy ülő helyzetbe tornáztam magam nem várt látvány fogadott. Summer kacsázott felém egy bögre kávéval.
- Szia - köszönt egy halvány mosollyal az arcán.
- Szia, szívem - köszöntem vissza.
- Tessék - nyomta a kezembe a bögrét, amit hálás mosollyal vettem el tőle. - Pocsékul nézel ki - közölte a tényeket, mégis elnevettem magam a bók hallatán.
- Köszönöm ez igazán kedves volt - mosolyogtam rá, miközben mellém huppant és a fejét a vállamra hajtotta. Fogalmam sincs mennyi ideig ültünk ott csendben a gondolatainkba mélyedve.
- Nem nézünk meg valami filmet? - Kérdezte hirtelen.
- De - vágtam rá, mire felállt és a polchoz lépve válogatni kezdett a filmek közt. Mikor sikerült választania betette a lejátszóba és visszaült mellém. A feje ismét a vállamon landolt. A vállát átölelve bámultam a képernyőt. Meg nem tudtam volna mondani mit is nézünk. A gondolataim ide-oda cikáztak. Csodáltam Summert. Ha velem történt volna az, ami vele, már rég megbolondultam volna. Tudtam, hogy nincs jól, de legalább próbálkozott visszatérni a rendes kerékvágásba. Nekem nem lett volna hozzá erőm. Az egész napom vele töltöttem. Nem beszélgettünk, de tudtam, hogy tudja, mellette állok, és rám számíthat bármiben. Egy idő után Eric és Jensen is csatlakozott hozzánk és együtt Dvd-ztünk, majd nekiálltunk vacsorát főzni. Summer is képes volt mosolyogni egy-egy hülye poénon, amit többnyire a srácok sütöttek el, de azt még mindig nem viselte el, ha hozzá is értek. Rob is hívott délután. Vagy fél órán keresztül beszélgettünk, míg meg nem ígértem neki, hogy egyik nap összefutunk egy vacsora elejéig.

A napok teltek-múltak, Summer kezdett jobban lenni, de még mindig nem volt az igazi. Eric lakásából nem volt hajlandó kitenni a lábát, de legalább már nem gyötörték rémálmok, és nem rezzent össze, ha a bátyja vagy Jenesen véletlenül hozzáért. Nem erőltettünk semmit rá, hagytuk, hogy a maga tempójában haladjon. Velem már képes volt beszélni a történtekről is. Persze mindig elsírta magát, de sikerült megnyugtatnom többnyire. Szörnyű volt ugyan hallgatni, hogy mit is művelt vele az az állat és utána a szívszaggató zokogását, de reméltem, hogy segít neki, ha kibeszélheti magából a történteket. Próbáltam állandóan mellette lenni így mondhatjuk, hogy beköltöztem Erichez. Gerardot szerencsére lecsukták, de még hátra volt a tárgyalása, amire engem is beidéztek. Reméltem, hogy életfogytig tartó börtönbüntetést kap majd, ha már a halálbüntetést eltörölték Európában. Sose voltam igazán az erőszak híve, de most még a villamosszék is enyhe szankciónak tűnt, azért amit Summerrel és a többi szerencsétlenül járt lánnyal tett. Rob viszont nem jelentkezett napok óta. Nem értettem mi történt, de nem sokáig kellett várnom arra, hogy kiderüljön, miért is tűnt el. Jake hozta a megoldást a rejtélyre. Csak én és Summer voltunk a lakásban, mikor megjelent egy rakás magazinnal a kezében. Köszönés nélkül rontott be, mikor ajtót nyitottam. El nem bírtam képzelni min húzta fel magát ennyire.
- Te komolyan együtt vagy ezzel a pojácával? - Sziszegte. Teljesen összezavarodtam.
- Mi van? - Kérdeztem kissé ingerülten. Nem túlzottan értékeltem, hogy ha valaki rámtörte az ajtót, köszönés nélkül beviharzott egy olyan lakásba, amihez semmi köze és még nekem is támadt. Főleg úgy, hogy azt se tudtam miről beszél.
- Rob és te - mutogatott bőszen az egyik újság címlapjára. Azonnal kikaptam a kezéből a lapot, és olvasni kezdtem a főcímet. Bár ne tettem volna.
"Robert Pattinson új barátnője zűrös életet él"
Ez volt a szalagcím, alatta pedig egy kép, amit Rob rajongói a rendőrség előtt készítettek. Az arcom nem igazán látszott, de akkor is felhúztam magam. Azonnal a cikkhez lapoztam és olvasni kezdtem:
" Robert Pattinson újdonsült barátnőjét, az ifjú színésznek kellett kihoznia a fogdából! Sajnos lapzártáig nem sikerült kiderítenünk ki is a titokzatos hölgy, aki meghódította Rpattz szívét, illetve mit követetett el, amiért meggyűlt a baja a törvénnyel, de az tény, hogy a helyi örsre a párja ment érte. Rob barátai nem igazán értik, mit is keres a híres színész egy olyan lány mellett, aki állítólag nem először került fogdába, kisebb-nagyobb vétségek miatt. Mindenesetre a lány megfogta az Isten lábát a sztárral, hisz nem kell attól tartania, hogy nem tudják majd érte kifizetni az óvadékot. Robert bankszámláján van elég pénz ahhoz, hogy ne kelljen sokáig a rácsokat nézegetnie a vétségei után, és mivel a sztár fülig szerelmes, a hírnevének és a pénzének köszönhetően a hölgy minden ügyét el fogja tudni tusolni, nyomtalanul. Reméljük Rpattz azért időben észhez tér és a titokzatos hölgy nem rángatja bele a zűrös ügyeibe."

Azt hittem felrobbanok. Hihetetlen, hogy mit ki nem találnak ezek az átkozott firkászok. Tehát Robnak mégis igaza volt, hogy a címlapon fog szerepelni. Én meg még azt hittem, hogy paranoiás. Csak arra nem számítottunk, hogy azt hiszik majd ezek az idióták, hogy én keverem bajba. Törni-zúzni akartam dühömben, de nem tehettem. Helyette a szennylapot cincáltam apró cafatokra. Jake döbbenten pislogott rám, de nem mert hozzámszólni. Jobban is tette, hisz a robbanás szélén álltam. A táskámhoz trappoltam, majd a tartalmát az egyik székre borítottam. A szerte szét szóródott dolgokkal nem törődve kaptam ki a kupacból a mobilom és azonnal Robot tárcsáztam. Persze nem vette fel. Ha kiderítik ezek az idióták, hogy ki is a "titokzatos hölgy" és leközlik fuccs a karrieremnek, még akkor is, ha semmit se követtem el, csak lecsukattam egy vadállatot, aki a barátnőm mellett több lányt is megerőszakolt. De most már legalább értettem, miért is nem keres Rob. Biztos félti a karrierjét. Hát ennyit a nagy barátságunkról. Még a telefonját se képes felvenni, azért, hogy közölje velem a tényt, miszerint felejtsem el, mert a karriere fontosabb és nem akarja, hogy azt higgyék, hogy köze van egy "zűrös" nőhöz. Legszívesebben egy kanál vízbe fojtottam volna bele, amiért ezt teszi velem. Önző barom. Fogalmam sem volt mit kéne tennem. Ha ez kiderül, lehet, hogy még az egyetemről is kirúgnak, de hogy állást soha nem fogok kapni az tuti. Pereljem be a lapot, aki leközölte ezt a szemetet? Semmi értelme. Rob nem veszi fel, rá nem számíthatok, pedig ő jobban ért ahhoz, hogy mit kell tenni ilyen esetben. De gyáva féreg és egyedül hagyott a pácban. Ő könnyen kimosakszik ebből, hisz ha nem kapják többet le velem a paparazzik, akkor arra fognak következtetni, hogy szakítottunk. Pedig soha nem is jártunk, szerencsére... Vagy csak kiad a sajtósával egy hivatalos közleményt, miszerint semmi köze hozzám és ennyi. De én mi a fenét csináljak? Imádkoznom kell! Azt hiszem, vasárnap beköltözök egy templomba és imádkozni fogok egész nap. Meg gyónni. Igen, rajtam már csak a csoda segíthet. Ha van Isten muszáj kihúznia a csávából. Hisz nem vagyok én olyan rossz lány. Oké már nem megyek szűzen férjhez, meg párszor nem tartottam be a tíz parancsolat szabályait, na de azért mégse kéne a pokol legmélyebb bugyrába taszítani, míg élek. Nem öltem meg senkit. Bár ha jobban belegondolok Robot meg kellett volna ölnöm, amíg megtehettem. Késő bánat. Azt hiszem, kezdek megőrülni.
- Mila, mi történt? - Kérdezte Summer rémülten.
- Rob és a firkászok. Az történt - fújtattam dühösen.
- Na, jó elmagyaráznád, hogy mi ez az egész? - Csattant fel Jake. - Most együtt vagy Robbal vagy sem?
- Nem - vágtam rá. - Csak barátok vagyunk. Azaz voltunk - helyesbítettem.
- Én most semmit nem értek - rázta meg Summer a fejét. Mély levegőt véve beavattam, hogy mi is történt.
- Szóval nem jártok - fújta ki Jake megkönnyebbülten a levegőt miközben leült. Most komolyan csak ennyi ragadt meg a fejében, hogy nem vagyok együtt Robbal? Mi van ezzel? Hitetlenkedve pislogtam rá. Tuti, hogy ő se normális. A gondolataimból Summer rángatott vissza, aki két szóval tökéletesen jellemezte a helyzetem.
- Szar ügy - bökte ki. Ennél tömörebben, mégis kifejezőbben én se összegezhettem volna a dolgok jelenlegi állását.
- Nekem mondod? - Temettem az arcom a kezeim közé. - Most mi a frászkarikát csináljak?
- Menjünk el sütizni meg vásárolni - dobta fel Summer az ötletet.
- Te-tessék? - Hebegtem. Már lassan másfél hete nem tette ki a lábát az utcára. Azt hittem rosszul hallok. Summer mosolyogva nézett rám.
- Jól hallottad. A süti és a vásárlás mindig segít - közölte, majd felpattant és berohant a szobájába. Jakkel összenéztünk egy fél pillanatra, majd ismét Summer szobája felé fordultam. Csodálkozva bámultam az ajtót, ami mögött minden bizonnyal a barátnőm készülődött. El se akartam hinni, hogy ez történik. Nevethetnékem támadt. Azt hiszem ezt nevezik a sors iróniájának. Az én életem romokban, de legalább Summer jobban van. Csak az számított ebben a pillanatban, hogy visszakapjam az én drága mindig csacsogó, kissé bolond barátnőm. Kit érdekel az egyetem és a jövőm, ha Summer végre helyre jön? Hirtelen minden bajom eltörpült a boldogság mellett, amit azzal okozott számomra, hogy sütizni és vásárolni akar menni velem, önszántából. Körülbelül fél óra múlva elő is került. Az arca őszinte vidámságot tükrözött. Nem igazán értettem mi történt vele, de nem is érdekelt. A lényeg, hogy pont olyan volt ebben a pillanatban, mint amilyen a Gerardoval való találkozása előtt. Persze látszott rajta, hogy kicsit fél még, de mégis erőt vett magán és karöltve indultunk le a lépcsőn. Jake is jött velünk egy darabig. Már csak egy lépés választott el minket az utcától, mikor Summer megtorpant egy pillanatra. Vettem a lapot.
- Nem kell megtenned. Visszamehetünk - mosolyogtam rá bíztatóan.
- Mila, inkább azt mondd, hogy nem lesz semmi baj, ha kilépek innen, és nem fogok abnormális módon viselkedni senkivel vagy sikítozni, ha valaki a közelembe jön, ezáltal pedig nem csinálok magamból tiszta hülyét az egész város előtt - hurrogott le. - Amúgy is vásárolnom kell! Érted te ezt? Valami azt súgja, hogy muszáj vennem valamit. Még nem tudom mit, de muszáj az biztos - magyarázta vigyorogva. Elnevettem magam a lelkesedését látva.
- Oké Summer, nem lesz semmi baj - mondtam teljes meggyőződéssel.
- De ha mégis baj lesz, azt leverem rajtad Mila Denings!
- Hazudtam én neked valaha? - Kérdeztem rosszallóan, miközben összeráncoltam a homlokom.
- Nem. Azaz nem tudok róla. Szóval, ha lehet ne most kezdd el - kérte vigyorogva mire felnevettem.
- Megyünk? - Kotyogta közbe Jake a hátunk mögött, mire mindketten csúnyán néztünk rá. - Jól van, jól van nem szóltam egy szót sem - emelte fel a kezeit védekezően.
- Helyes! Induljunk - mosolygott Summer, majd lenyomta a kilincset és kilépett az utcára.
Egész nap bolondoztunk, felvásároltuk az összes boltot és annyi sütit tömtünk magunkba, amennyit csak tudtunk. Minden gondomról sikerült tökéletesen megfeledkezni és úgy tűnt Summert sem kísértik a történtek. Jake is velünk volt egy darabig, de miután a huszadik boltba is felpróbáltuk az összes ruhát inkább úgy döntött, hogy a közeli parkban megvár minket, amit egy cseppet sem bántunk. Késő délután volt, mikor úgy döntöttünk ideje hazamenni. A jó időre való tekintettel gyalog szándékoztunk megtenni az utat. Egy valamivel viszont nem számoltam. Méghozzá azzal, hogy összefutunk Robbal. Már messziről kiszúrtam, hogy ő halad egyenesen felénk. Pechemre ő is meglátott minket, mikor felnézett. Azonnal sarkonfordult és megpróbált eliszkolni, de nem volt mákja.
- Hé te - kiáltott utána Summer dühösen. - Megállj!
Rob azzonnal megtorpant. Tudta, hogy lebukott. Summer karonragadva kezdett rángatni egyenesen felé. Mire odaértünk ismét szemtől szembe állhattam vele. Iszonyatosan dühös voltam ismét, de a barátnőm úgy tűnt még dühösebb rá.
- Meg tudom magyarázni - kezdett Rob mentegetőzni feltett kezekkel, amint elé értünk.
- Na idefigyelj! Marhára nem érdekel a magyarázatod. Egy görény vagy - sziszegte a barátnőm, majd egy hatalmas pofont kevert le neki. Teljesen ledöbbentem. Persze nem voltam ezzel egyedül. Rob is értetlenül pislogott ránk, azaz inkább Summerre, miközben a kezét az arcára szorította.
- Mila én... - kezdett volna bele ismét, de most engem öntött el a méreg olyan szinten, hogy nem bírtam kontrolálni magam és én is megütöttem. Egy lenéző pillantásra méltattam még, majd Summert karon ragadva elindultam. Persze most se volt szerencsém. Kellett nekem felkelni ma. Rob a derekam után nyúlva visszarántott magához. A hátam egyenesen a mellkasának csapódott, és ha nem tart szorosan, akkor el is estem volna. Azt hittem, hogy amint megbizonyosodik arról, hogy stabilan állok elenged, de nem így történt.
- Vedd le rólam a mocskos kezed - fújtattam dühösen.
- Mila beszélnünk kell! Muszáj meghallgatnod! Kérlek - súgta a fülembe, amitől az egész testem libabőrös lett.
- Hagyd már békén - kiáltott rá Summer. - Nem kíváncsi rád érted? Egy utolsó aljas gazember vagy.
- Fogd be - dörrent rá Rob. Summer szóhoz sem jutott hirtelen csak tátogott, mint egy partra vetett hal.
- Mit akarsz még tőlem Rob? Nem volt elég? - Fordultam vele szembe, ami kissé nehézkesen ment, hisz a karjai még mindig szorosan ölelték körbe a derekam.
- El kell mondanom mi történt. Kérlek, halgass meg - nézett rám könyörgően.
- Nem akarlak meghallgatni. Engedj el és itt se vagyok. Még a végén valami zűrbe keveredsz miattam - vágtam hozzá.
- Nem engedlek el, míg nem adsz egy esélyt, hogy megmagyarázzam -közölte halálosan komolyan.
- Summer menj haza Jakel - szóltam rá a barátnőmre.
- De hát... - kezdett volna akadékoskodni, de most nem voltam olyan kedvembe, hogy leálljak vele vitázni.
- Most! - Parancsoltam rá. Vette a lapot sarkonfordult és elment arra, amerre Jake várt minket. Egyedül maradtam Robbal. Egymás szemébe nézve álltunk ott a nyílt utcán, miközben még minden szorosan ölelt magához. Három lehetőségem volt. Először is: egy apró mozdulattal a lábai közé csúsztatom a térdem és egyetlen rúgással illetem a legnemesebb testrészét, majd miután remélhetőleg összecsuklik a fájdalomtól, kitépem magam a markaiból és olyan gyorsan futok amennyire csak tudok. Kettő: meghallgatom a hazugságait. Három: nekiállok segítségért visítani és reménykedem a jó szerencsében, ami ma még nem igazán állt mellettem. Komoly dilemma volt.
- Mila, kérlek beszéljük meg - nézett rám könyörgően. Én pedig elgyengültem és a második számú opció mellett döntöttem.
- Rendben. Kapsz két percet. Egy másodperccel se többet! De előbb engedj el - követeltem. Rob kezei lehullottak a derekamról, majd a szemét lesütve a cipőjét kezdte tanulmányozni. Nem szólalt meg. Én meg elvesztettem a türelmem.
- Telik az időd - szóltam rá kimérten, mire kézen fogva az egyik közeli padhoz húzott.
- Miattad tűntem el, nem magam miatt. Én nem akarlak bajba sodorni. Megpróbáltam eltusolni az ügyet, de nem ment elsőre, pedig esküszöm, minden követ megmozgattam Stepahnie-val, hogy ne derüljön ki, hogy a rendőrségen voltunk. De nem tudtunk semmit tenni azért, hogy ne közöljék le azt a szemetet, a szenzációhajhász idióták. Viszont tegnap adtam egy interjút, ami jövő héten megjelenik, és az majd remélhetőleg tisztáz mindent. Sajnálom Mila, hogy bajba kevertelek és belerángattalak ebbe a cirkuszba, ami körülöttem zajlik. Esküszöm nem akartam. Meg akartalak kímélni a sajtótól. Istenem, mit is hittem? Hisz ha valaki velem mutatkozik, előbb utóbb a címlapokra kerül. Miért hittem, hogy meg tudlak védeni ettől? Bocsáss meg nekem, kérlek - nézett rám könyörgően, miután elhadarta a mondandóját. Be kell valljam meglepődtem. Nem erre számítottam. Így már minden egész más megvilágításba került. De voltak még tisztázásra váró kérdéseim.
- Miért nem vetted fel a telefont? - Kérdeztem.
- Azt hittem, hogy elküldesz a francba - hajtotta le a fejét szégyenkezve. - Nem akartam hallani, hogy soha többé nem akarsz látni.
A vallomásától nevetésben törtem ki. Még soha nem hallottam azt hiszem ennyit beszélni. Ráadásul mindent egy szuszra mondott el. Percekig csak kacagtam, míg már levegőt is alig kaptam és a könnyeim is csorogni kezdtek az arcomon. Rob úgy nézett rám, mintha teljesen megőrültem volna. Volt benne valami. Túl sok volt ez nekem.
- Mila jól vagy? - Kérdezte, mikor már csak kapkodtam a levegő után.
- Azt hiszem igen - bólogattam. - De ha lehet, máskor engedd át nekem a döntést, hogy mit is akarok. Elég nagy kislány vagyok ahhoz, hogy el tudjam dönteni kivel akarok barátkozni és kivel nem - mondtam a szemébe nézve. A barátkozás szónál viszont fura grimaszba torzult Rob arca, amit nem tudtam mire vélni.
- Akkor nem haragszol? - Kérdezte félénken.
- Nem. Azaz de, csak nem rád - helyesbítettem.
- Én tényleg sajnálom. Nem így akartam. Nem hittem volna, hogy téged kevernek bele a dologba. Azt hittem azt hiszik majd, hogy én csináltam valamit.
- Most már mindegy. Szerencsére nem látszódott az arcom a képeken. Ha minden jól megy soha nem derül ki, hogy én voltam a titokzatos hölgy, aki bajba keverte a híres sztárt. Ha meg mégsem úszom meg a dolgot, akkor életem végéig munkanélküli leszek, szóval fognom kell egy gazdag pasit aki eltart - mondtam ironikusan.
- Ha akarod elveszlek - villantott felém egy féloldalas mosolyt. - Van elég pénzem, hogy eltartsalak életed végéig és a kis stiklijeid eltusoljam. Ígérem, hogy mindig le fogom tenni érted az óvadékot, hogy ne kelljen sokáig a rácsokat nézegetned és azt is megígérem, hogy jó férjed leszek - mondta vigyorogva. A levegő a tüdőmben rekedt. Tudtam, hogy nem gondolja komolyan, na de azért mégis. A fejembe bevillant egy kép, amint Rob az oltár előtt vár. Azonnal el is hessegettem.
- Inkább kihagyom, köszi. Nem hiszem, hogy jó férj alapanyag lennél - böktem ki.
- Igenis jó férj leszek - húzta fel duzzogva az orrát.
- Hát persze - nevettem fel.
- Nem hiszed el? - Kérdezte kikerekedett szemekkel.
- Már meg ne haragudj Rob, de szerintem pocsék családfő lennél. Nem vagy az a típus. Persze majd biztos lesz olyan hülye valaki, hogy hozzád menjen és a kölkeid nevelje. De az a nő nem én leszek - feleltem kacagva.
- Szerinted nem lennék jó apa? - Kérdezte kissé sértődötten.
- Nem tudom. Nem bírlak elképzelni egy gyerekkel - mosolyogtam rá, miközben megvontam a vállam.
- Ez fájt - kapott a szívéhez színpadiasan.
- Sajnálom, de a véleményem kérdezted, én meg elmondtam. De ha azt szeretnéd, hogy hazudjak, akkor csak szólj - vigyorogtam rá.
- Tudod Mila, szerintem igenis jó apa leszek, majd ha eljön az ideje. És jó férj, ha megtalálom azt a nőt, aki elviseli az összes hülyeségem és elfogad olyannak amilyen vagyok. Akivel együtt nevelhetem a kölkeim, ahogy te nevezted az utódaim. Majd állatkertbe fogunk járni, megtanítom a srácaim gitározni, zongorázni, biciklizni meg ilyesmi és boldoggá fogom tenni a családom. Én leszek a legjobb apa a világon és a feleségem pedig a legboldogabb nő mellettem - mondta elgondolkodva.
- És hol találsz olyan nőt, aki elviseli az összes hülyeséged? - Kérdeztem kacagva.
- Ha azt vesszük te is elviseled a baromságaim - nézett rám mosolyogva. Aztán olyat tett, amire nem számítottam. Térdre vetődött előttem és megköszörülte a torkát.
- Rob mit csinálsz? - Kérdeztem kissé hisztérikusan, miközben a karjánál fogva megpróbáltam felrángatni a földről. Kétségbeesetten pislogtam körbe és azért imádkoztam, hogy nehogy lekapja ezt a jelenetet egy fotós vagy egy rajongó, mert akkor tuti, hogy ismét a címlapokon kötünk ki. Rob viszont nem foglalkozott ilyen "apróságokkal".
- Mila Denings leszel a feleségem? - Kérdezte vigyorogva.
- Te megőrültél - nevettem el magam.
- Nem veszel komolyan látod - hajtotta le a fejét csalódottan, de a szája sarkában ott bújkált egy apró mosoly, amivel elárulta magát. Mégse olyan jó színész, mint hittem.
- Rob, pocsék színész vagy - közöltem vele is a megállításom. Rob elnevette magát ezen a kijelentésemen.
- Köszi. Ez most tényleg nagyon jól esett. Mondtam már, hogy mennyire jót teszel az egómnak? - Vigyorgott, mint a tejbetök.
- Az egód így is az eget veri. Inkább köszönd meg, hogy kicsit lejebb veszek belőle - mosolyogtam. - Amúgy, ha nem akarsz ismét a címlapokon kikötni jobb lenne, ha felállnál, mert elég félreérthető, hogy itt térdelsz a lábaim előtt.
- Félreérthetőbb lenne, ha a lábaid között térdelnék - húzta csibészes mosolyra az ajkait, miközben kacsintott egyet, majd elkomorult. Nem tudtam, mi történt, ami a kedvét vette a bolondozástól. De fél percbe se telt, hogy megkapjam a választ.
- Mi a francot csinálsz te ott? - Hallottam meg Jake dühös hangját a hátam mögött. Hátrafordulva láttam, hogy dühtől vörös arccal közeledik felénk Summerrel a sarkában.
- Ajaj - nyögtem fel. Rob felállt pont abban a pillanatban, mikor Jake elé ért.
- Közöd? - Kérdezte Jake-től hanyagul, miközben elé állt. A mellkasuk csak fél centi választotta el. Úgy álltak ott, mint két harcias kiskakas. A testtartásuk feszült és fenyegető volt, amiből leszűrtem a következtetést, miszerint ebből tutira balhé lesz. Azt viszont még nem igazán tudtam, hogy akadályozzam meg, hogy egymásnak essenek itt a nyílt utcán, ami valljuk be, nem lett volna túl szerencsés. Főleg, hogy Robot bármelyik percben kiszúrhatják és akkor káosz lesz.
- Summer nem megmondtam, hogy menjetek haza? - Kérdeztem rosszalló pillantást vetve rá.
- Hogy hihetted azt, hogy ezzel a szemétládával hagylak egyedül? - Kérdezte halálosan nyugodtan.
- Summer... - kezdtem volna bele Rob védőbeszédébe, de Jake félbeszakított.
- Mi a fenét csinált veled? - Kérdezte szikrákat szóró szemekkel.
- Öhmmm... Az igazat akarod hallani? - Tettem fel a kérdést félve.
- Szerinted Mila? - Kiabált Jake türelmetlenül.
- Ne üvölts vele - szólt rá Rob, mire azt hittem Jake behúz neki egyet. Helyette csak ökölbe szorította a kezeit és mély levegőt vett.
- Nem hozzád szóltam - sziszegte Rob felé.
- Srácok nyugi. Ha tudni akarod Jake, akkor Rob megkérte a kezem.
- Hogy micsoda?- Kerekedtek ki Summer szemei, miközben a kezében tartott szatyrok kiestek a kezéből. Na, jó igen, ez elég félreérthető kijelentés volt. Épp helyesbíteni készültem, és elmagyarázni, hogy Rob csak viccelt, mikor Jake szorosan lehunyta a szemeit, majd egy fél perc múlva kinyitotta és dühtől izzó pillantással nézett végig rajtam. Be kell valljam, kicsit megijedtem tőle, bár nem nekem volt félnivalóm.