16. fejezet

Ne haragudjatok a késésért! Ma este indulok nyaralni két hétre, és elég sok dolgom volt a fejezet megírása mellett(nyc_girl), de gondolom, titeket nem ez érdekel. Viszont annyit mindenképp meg kell jegyeznem, hogy mind a négyünk élete elég sűrű lesz mostanában. Azt mindannyian tudjátok ki innen, ki onnan, hogy Candy már Londonból boldogít minket, Spirit a hamarosan megjelenő könyvét intézi, Delirium pedig személyes okokból szintén elfoglalt lesz augusztus elejéig. Így a fejezetek 10 napos intervallumát lehet, hogy egy kicsit átlépjük, de fejezet mindig lesz. Remélem, megértitek. :)
Most viszont olvasásra fel! Remélem, tetszeni fog a fejezet. Várjuk a hozzászólásokat. :)

Úgy éreztem, hogy sokkot kaptam a szemeim elé táruló képtől. A jobb kezemmel még mindig erőtlenül markoltam a fehérre festett ajtó kilincsét, mintha attól várnám a súlyos problémát megoldó válaszokat. A légzésem pillanatok alatt felgyorsult, hiszen ahogy az üres vizsgálóasztal fogadott, rémképek sorozatát indította el tébolyult elmémben. A kistáskát a fölre hajítva berohantam, és reménykedve körül néztem a félhomályba burkolózott vizsgálóban, de semmit sem láttam. Pont ettől féltem. Barátnőm a legkisebb jelét sem adta, hogy akár egyetlen percig is itt rejtőzködött volna el. Miért kellett ezt csinálnod, Summer? Kiszáradt ajkaim elé kaptam a kezeim, és megpróbáltam nem hangosan felsírni, ahogy a tehetetlenség és az aggodalom sunyi leple látatlanul begyűrűzött az életembe, teljes felfordulást okozva. Egészen addig, míg egy melegséget sugárzó kéz érintését meg nem éreztem a vállamon, észre sem vettem, hogy a vizsgáló padlóján térdelek magamon kívül.
- Mila, csillagom mi történt? – követelte tőlem a válaszokat. Aggodalommal teli szemeitől kicsit sem éreztem jobban magam. A tudatomba beférkőző gyötrő gondolat, nem hagyott nyugodni. Ha nem hagytam volna magára Summert, akkor most mindezt nem kellene átélnünk. Úgy éreztem magam, mint egy idegroncs, aki nemhogy egy egész mondatot, de még értelmes szavakat sem képes kipréselni magából. Dan sürgető rázogatása azonban észhez térített önmarcangoló gondolatim közül, de bűntudattól égő szemeimet képtelen voltam rá emelni.
- Summer… Summer… – motyogtam megsemmisülten. Az elmémre telepedő sokk teljesen leblokkolt, nem tudtam értelmesen beszélni. Dan is észrevehette az arcomra kiült zavart, mert ezúttal jóval szelídebben próbálta kierőszakolni belőlem a válaszokat. Biztonságot sugárzó tenyereit az arcomra csúsztatta, és arra kényszerített, hogy a szemeibe nézzek.
- Mila, kérlek! El kell mondanod, hogy mi történt! Hol van Summer? – szegte nekem számon kérő kérdéseit. Mélyeket lélegezve higgadtságot erőltettem magamra, és megszólaltam.
- Summer eltűnt. Mire bejöttem már hűlt helye volt. – A hangom szinte ordításnak hallatszott a csendbe burkolózott szobában. Dan vonásai pillanatok alatt megkeményedtek, és a kezei úgy hullottak le az arcomról, mintha azt mondtam volna, hogy embert öltem. Kitágult szemekkel meredt rám, majd rögvest felállt mellőlem, és kirohant a szobából egyedül hagyva kínzó gondolataim nem túl szimpatikus társaságában. Feszülten figyeltem, hátha meghallok valamit, ami kicsit is megnyugtat, de csak annyit értem el, hogy még idegesebb lettem. Szépen lassan összeálltak a sötétség homályába veszett képkockák. Summer ügyesen kihasználta az alkalmat, amíg Dan az illemhelységben volt, én pedig dr. Farellel beszéltem, és csendesen megszökött az őt vallató emberek kíváncsi gyűrűjéből. A csend nem csak a vizsgálóra telepedett rá, mintha az egész kórházban egy lélek sem járt volna. A szemeibe beleégett látvány, amikor Summer szívszaggatóan felzokogott, ahogy tudatosult benne, mit is művelt vele az a szarházi, csak még tovább fokozta rossz előérzetemet. Viszont egy idő után érdekes hangokat hallottam, mire zavarodottan felkaptam a fejemet és a szemeimmel az ajtót kémleltem, de most is csak a kellemetlen magánnyal találtam szembe magam. Mire realizálódott bennem, hogy ezeket a furcsa, és mindenképp kellemetlen hangokat én adom ki, elszégyellve magam, a vizsgálóban lévő mosdóba rohantam. A tükörbe bámulva még gyászosabb kép fogadott. Az arcommal egyenesen riogatni lehetett volna, ugyanis az ebédre szánt viszonylag tetszetős sminket, teljes egészében lebőgtem magamról. Percekig bámultam magam a hatalmas csíkban betört tükörben, amely ezernyi apró képben torzított tovább megjelenésemen. A hatalmas nagyságú sós cseppek szüntelenül áztatták falfehér arcomat. Egy szánni való idióta voltam, aki most is csak a kinézetével és érzéseivel foglalkozott, miközben ki tudja, hogy Summer hol kóborolhatott… ezek után, mégis hogy merem magam a barátnőjének nevezni? Bár hatalmas erőfeszítés kellett, míg kievickéltem az önsajnáltatás látszólagos feneketlen mocsarából, de a cselekedeteimet siker koronázta. Ügyetlenül visszaszaladtam az ajtó elé dobott táskámért, majd a tartalmát a vizsgálóasztalra borítva, magamhoz emeltem annyi zsebkendőt, amennyit csak tudtam, és megpróbáltam elfogadható ábrázatot magamra varázsolni. Mikor ez megtörtént, magamhoz vételeztem Summer itt hagyott vékony kis kabátját, és elindultam Dan után.
Nem kellett sokáig keresnem, ugyanis a recepciós pultnál magyarázott valakinek. Mire közelebb értem, az ismeretlen sziluettje teljes egészében kirajzolódott előttem. Talán a húszas évei végét taposó, viszonylag magas és meglehetősen vékony vékony, barna hajú férfi faggatta az én biztonságomat sugárzó mackó külsejű „megmentőmet”. Ahogy mellé sétáltam, rögtön tisztázódott bennem, hogy Dan az egyik rendőrtiszttel beszélgetett, akinek a névtábláján Ray Collins állt.
- Kisasszony, ne haragudjon, de fel szeretnénk tenni néhány kérdést Summer Wilson eltűnése miatt. Az úr pár perce jelentette, hogy ön és a hölgy meglehetősen jó kapcsolatban állnak egymással. Úgy gondolom, segíthetné a keresés előrehaladását, ha esetleg megadna egy-két kritériumot, hogy hol kereshessük, mivel a kórház területét szemtanúk szerint elhagyta – világosított fel. Úgy tűnt, rajtam kívül mindenki tájékozottabb. Hogy is segíthetném a keresés előrehaladását, ha per pillanat még a saját nevemmel sem vagyok tisztában? Viszont Summer kedvéért meg kellett őriznem azt a maradék lélekjelenlétem, amely arra késztetet, hogy fel ne álljak és visítva el ne rohanjak. Rövid gondolkozás után elhadartam nekik a lehetséges címeket, ahol Summer meghúzhatta magát. Bár, ahogy szegénykém most meg van rémülve, kötve hiszem, hogy az egyik barátjánál akarja most álomra hajtani a fejét. Viszont a bátyja, Eric lakását meghagytam magamnak. Muszáj volt valamit csinálnom, nem ülhettem ölbe tett kezekkel, nem viseltem volna el, ha nem tehetek valamit Summerért. Rövid eligazítás után Dan kivonszolt magával a kórház, zsúfolásig megtelt parkolójába, és a kinyitotta előttem az ősrégi fekete furgonja rozsdás ajtaját. Üveges szemekkel meredtem magam elé, míg Dan is elhelyezkedett a vaníliás illatósító által körbelengett kocsi légterében.
- Figyelj, tudom, hogy ez most nehéz, de Summer kedvéért ki kell tartanod – szólalt meg percekkel később az indulásunk után. Bár a hangja bizakodó volt, mégsem reménykedtem. Csak szótlanul kibámultam az ablakon a mindig forgalmas londoni útra a türelmetlen egybefüggő kocsi tengert felé, miközben megállás nélkül tördeltem az ujjaimat. Teljesen magamba zuhantam. Milyen újrakezdés ez? Mióta vagyok én ennyire balszerencsés? Talán Dan is megunhatta a némaságba burkolózásom, mert az egyik piros lámpánál ismételten maga felé fordított. – Mila, az lesz a legjobb, ha ma este nem leszel egyedül. Jenny és én szívesen látunk… van hely, szóval nem fogadok el nemleges választ. Most pedig szedd össze magad, még a végén Jenny azt fogja hinni, hogy valami halálos betegségben szenvedsz. – közölte velem tényszerűen, majd elfordítva rólam a fejét befordult egy szűkebb utcába. – Nyugi, Summer seperc alatt megkerül. Most csak meg van ijedve, de biztos vagyok abban, hogy jó kezekben van – bíztatott tovább egyre lelkesebben. Percekkel később, mikor már velem is sikerült elhitetnie, hogy a dolgok még jóra is fordulhatnak, felvetettem neki nagyszabású ötletemet.
- Dan, nem tehetnénk egy kitérőt Eric házánál? Érzem, hogy Summer ott lesz… ott kell lennie, máshová nem mehetett! – könyörögtem neki kétségbeesetten. Bár először szúrós pillantásokkal jutalmazott, amiért a rendőrök előtt hallgattam Eric lakásának a címéről, de aztán megenyhült szívvel elfuvarozott a kért címre. A szívem egyre nagyobbakat vert, ahogy felismertem az ismerős, hatalmas fákkal tarkított környéket. Alighogy Dan megállította a motort, kipattantam és a magas épület felé rohantam. Bár magas sarkú volt rajtam, és kétszer is megbotlottam, elszántan futottam az ajtó felé, melytől megváltást vártam. Szerencsémre egy idős hölgy épp kilépett a hatalmas kapun, így csengetés nélkül besurrantam a lépcsőházba, és hangos csattogás kíséretében további maratoni távot készültem lefutni. Mire felértem a negyedik emeletre zihálva borultam az ajtóra és hangosan dörömbölni kezdtem.
- Summer, én vagyok az! Nyisd ki! Tudom, hogy itt vagy… kérlek, gyere ki! Csak Dan van velem. Beszéljük meg… – imádkoztam az ajtónak mindhiába. Egy árva hangot, de még motoszkálást sem hallottam odabentről. A lakás nem pont úgy nézett ki, mintha bárki is járt volna erre az utóbbi fél órában. Percekkel később, mikor már Dan is felért, összetörten, ismét magamba roskadva ütögettem a fejemet faajtónak, miközben a bűntudat okozta könnyekkel küszködtem. Úgy borultam Dan nyakába, mint valami ötéves. Nem sírtam, de közel álltam hozzá. Egyszerűen csak Dan ingébe markolva meredtem a semmibe. Nem szólt semmit, csak csendesen letámogatott a lépcsőkön, és újfent beindította a kocsi motorját, amely hangosan feldorombolva ismét jelezte, hogy készen áll az útra.
A Jennyvel közösen vásárolt lakásáig megtett úton az egyedüli zajforrás a rádió alig hallható hangja volt. Dan ismerős country zenét dúdolgatott, de még így sem kerültem el féltő pillantásait, amelyekkel fél percenként megjutalmazott. Mikor végre leállította a motort, várakozóan rá pillantottam, de ő csak mosolyogva megcsóválta a fejét és becsapta maga mögött a kocsi sokat használt ajtaját. Mintha a lábaimra ólmot öntöttek volna, mindenegyes lépés megtétele fájdalmasan nehéz volt. A tudat, hogy nem tehetek semmit Summerért, még inkább kiakasztott. Ha nem lettem volna ennyire letörve, talán megcsodáltam volna a kertváros szépségét. Mintha egy teljesen más városban, nem pedig Londonban lettem volna, de most ez csak annyira tűnt érdekesnek, minthogy mi lesz a ma esti tévé műsor. Fikarcnyit sem érdekelt.
Lehangolt állapotomnak kicsit sem tett jót, hogy szem és fültanúja voltam, Jenny és Dan boldog egymásra találásának. Amikor kinyitotta az ajtót, az arca egy szempillantás alatt felragyogott, és a filmekhez hasonló szerelmes csókot váltottak. Annyira bensőséges volt ez kettejük között, hogy már én éreztem tapintatlanságnak, hogy őket bámulom. Végül azonban halk köhintéssel kénytelen voltam megzavarni ezt a kívülálló számára varázslatos pillanatot. Jenny megfeledkezve Danről együtt érző pillantásokat lövellt felém, amiért még nyomorultabbul éreztem magam. Kedvesen beinvitált a belül is káprázatos házba, és egyenesen a konyhába vezetett. Igaza volt Dannek, valóban egy igazi tünemény volt Jenny, minden apró részletre odafigyelt. Mire megérkeztünk, meleg vacsorával és forró teával várt minket. Dannel ellentétben, én képtelen voltam egyetlen falatnál is többet magamba erőltetni. Így még kedvenc főnököm a hasát tömte, addig Jenny megmutatta a szobát, hogy is alhatok, majd pedig magamra hagyott. A gondolatok, amelyek Summer eltűnése óta üldöztek, ismét rám találtak, és hihetetlen vehemenciával nehezedtek rám. Mindenegyes agysejtem Summer körül forgott, ő volt a mindenem. Nem lehet semmi baja! Hiába győzködtem magam, a félelmekre okod adó „ha” mindig ott volt lelki szemeim előtt.
Viszont muszáj volt legalább egy percig elrugaszkodnom Summertől, ugyanis nem tehettem meg, hogy mindenkit elüldözök magam mellől. Kelletlenül elővettem a táskám aljába csúsztatott telefonomat, amelyen további két nem fogadott hívás volt Sebastiantól. Mivel jelen állapotom szerint senkivel sem volt tanácsos beszélnem, így egy rövid üzenetet írtam neki, amelyben nagyvonalakban vázoltam, hogy mi a helyzet Summerrel, és keresem, ha rendeződnek a dolgok. Abban viszont már reménykedni sem mertem, hogy akkor még élni fog az bizonyos vacsorameghívás. Bár az ismeretlen nő még most is foglalkoztatta a kíváncsiságom, annyira mélyrehatóan nem ismertem Sebastiant, hogy komolyabb nyomot hagyjon bennem. Mint ahogy az várható volt, az üzenet elküldése után rögtön rezegni kezdett a telefon a nevével a kijelzőn, de én megmakacsolva magam, a fejemre húztam a párnámat. Hagytam, hogy magával ragadjon a sötétség hívogató keze.

***

A másnap sokkal hamarabb eljött, mint ahogy azt gondolni is mertem. A nap persze nem telt másból, mint a folytonos ide-oda rohangálásból és kérdezősködésből. Dan megértő volt, és engedményt adott a munka alól, míg Summer elő nem kerül. Viszont csak a délelőtt volt ilyen mozgalmas. Sajnos pontban tizenkét órára az összes be nem fizetett csekket befizetettem, a leveleket feladtam a postán és még arra is maradt időm, hogy a jóformán üresen álló hűtőmet megtöltsem különféle élelmiszerekkel. Így jogosan jöhetne a kérdés, hogy mit csináltam a nap hátralevő részében? Nos, a válasz nem rejt magában semmilyen ördöngösét, ugyanis az asztalra helyezett telefonomat bámultam, hátha megcsörren… legalább valamilyen hírrel kapcsolatban. Viszont akárhogy meresztgettem a szemeimet arra a szerencsétlen készülékre, az mindvégig hallgatag maradt. A némaság csendjét egy halk kopogás zavarta meg. Nagyot nyelve felálltam, és hevesen dobogó szívvel elindultam ajtót nyitni. Szinte feltéptem az ajtót, de ahogy megláttam a látogatómat, rögtön lekonyultak mosolyra éhes ajkaim. Az ajtóban félszegen álldogáló Rob, talán a személye elleni nem tetszést feltételezhette volna, egészen addig, míg magamra sem ismerve, zokogva a vállába nem temettem az arcomat. A reakciójából könnyen leszűrtem, amelyet szabad szemmel nem láthattam, a meglepettség pillanatok alatt megrohamozta vonásait. Tisztán megjelent előttem tágra nyílt szürkéskék szemei, a homlokán elmélyülő ránc és csodálkozó arcának egyvelege. Kezei félénken simultak sírástól remegő testemre. Abban a pillanatban nem érdekelt, hogy mekkora fájdalmat okozott, ugyanis képes lettem volna elveszni biztonságot nyújtó karjai között. Ujjai nyugtató táncot jártak hátamon, melytől a hideg alattomosan végigjárt tetőtől talpig. Nem szólt semmit, türelmesen kivárta, míg sírásom hüppögéssé csendesül, és mikor már ő is látta, hogy képes vagyok normális emberi reakciókra, forró tenyerébe csúsztatta a kezemet, és maga után húzott a lakásba. Pár lépése után már tudtam, hogy a nappaliba akar vezetni. Nem sokkal később ő már az egyik fotelben, én pedig a kanapén ültem.
- Sajnálom, hogy mindezt látnod kellett. Alapjáraton nem ilyen vagyok… - próbáltam bizonygatni az igazamat, mialatt izgatottan csavargattam a kezemben lévő zsebkendőt. – Rob, sajnálom, de nekem ez ma nem fog menni – Alighogy kimondtam, a sírás újabb hulláma környékezett meg. Kénytelen voltam az egyik díszpárnába rejteni az arcom, ekkora szerencsétlen is csak én lehetek, hogy már ma már másodszor bőgöm el előtte magam. Viszont a várt gúnyos beszólás helyett valami egészen más történt. Éreztem, ahogy a kanapé besüllyed a súlya alatt, és igaz erőszakosan, de kivette a párnát görcsös szorításomból.
- Szerintem mindenkinek jobb lesz, ha ez a párna túléli az éjszakát – mosolygott rám őszintén, amely igazán meglepett. Valóban meg akar változni? De, miért? Viszont még mielőtt tovább merülhettem volna az elemezgetésben, tovább folytatta. – Tudom, hogy nem az én dolgom… sőt, még csak jogom sincs arra kérni, hogy mondd el, mi bánt. De, ha kiadod magadból, akkor sokkal jobb lesz. Már velem is volt hasonló, amikor minden összejött. Nem kell szégyellni, hogy néhanapján a legerősebbek is kiakadnak – Nem értettem mi van velem. És egyáltalán miért nem húzódtam el az arcomat cirógató ujjai elől? Sőt, felbátorodva a vállára hajtottam a fejemet, és mélyeket lélegeztem.
- Ha esetleg van valami programod… - nyeltem egy nagyot, ugyanis tudtam, mit kellene mondanom, mégsem akaródzott kimondani. Nem akartam, hogy elmenjen. Önző módon azt akartam, hogy valaki velem is foglalkozzon, valaki az én lelkemet is ápolja mialatt majd’ kettéfeszülök a Summer hiánya okozta idegességtől.
- Nem, nem… jó helyen vagyok most itt. Különben is mozit beszéltünk meg, te vagy a programom. Furcsa, de már hosszú ideje nem volt szabad estém, ez az első… - mélázott el vidáman. Nem akartam megint ellágyulni a megnyerő jellemétől, de ahogy beszélt és a mozdulatok, amelyekkel elhalmozott, elaltatták a gyanakvás őrlángját. Képtelen voltam magamban tartani a tegnap történteket, kibukott belőlem az egész történet. Talán szépítenem kellett volna, de egyszerűen kijött belőlem a teljes igazság. Rob csak felszisszenve és hogy ő megmondta, valami nincs rendben a pasival mondattal kommentállta az egész beismerő vallomást, amelytől tényleg megkönnyebbültem, majd a végén bizalmasan felém nyújtotta karjait és én már másodjára simultam bele ölelésébe. Erősen magamba szívtam a kabátjából áradó meggyes aroma, dohánnyal összekapcsoló megigéző illatát. Annyira könnyebb volt vele átvészelni Summer hiányát, viszont pofátlan módon nem kérhettem meg arra, hogy velem töltse haverilag ezt az éjszakát. Mintha csak ismét belém látott volna, mert érdekes feltevéssel állt elő.
- Esetleg, ha gondolod itt is maradhatok… - mintha zavarban lett volna előttem. Pont előttem? Aki igazi drámázást alakított előtte? De amint felfogtam a kérdését, a szám hamarabb reagált a választ fontolgató agyam helyett.
- Igen… mármint nem… akarom mondani, ha nincs más dolgod… akkor nem foglak kirúgni, vagy ilyesmi – dadogtam előtte, mint valami idióta, de ahogy mosolyra húzta jellegzetes ívű ajkait, engem is nevetésre késztetett. – Viszont akkor nem hagyhatom, hogy éhezz! Ha már itt vagy, és ilyen sikeresen eltereled a figyelmem… Summerről – itt rögtön lehervadt a számról a nehéz munkával kicsiholt vigyor -, akkor összeüthetnék valami vacsorát. Remélem, megelégszel rántottával, mert a szakácstudományomat még nem volt időm tökéletesíteni – mondtam neki elpirulva, mialatt szinte a teljes felsőtestemmel elvesztem a hűtőszekrényben.
- Nekem megfelel, de ugye van kólád? Anélkül nem tudok élni… – Arra egyáltalán nem számítottam, hogy közvetlenül mögülem fogom hallani a hangját, így szabályszerűen hátrahőköltem a meglepettségtől. Viszont, a sors kifürkészhetetlen útjainak köszönhetően, erősen nekiütköztem a mellkasának. Az arcom pillanatok alatt vörösbe váltott, ahogy a megtámaszkodáshoz nem épp a megfelelő helyre nyúltam, így megilletődötten a földet kezdtem el tanulmányozni. – De ha nincs, az sem baj – szólalt meg csendesen kis idő után. Amikor képes voltam higgadtan rápillantani, már az egyik széken ült és zavarba ejtően figyelte mindenegyes mozdulatomat.
- Van a hűtőben. – közöltem vele, viszont tovább fűztem gondolataimat. – De, ha ma még szeretnél enni, akkor mondjuk, idejöhetnél segíteni. Azt hallottam, te sem mozogsz valami otthonosan a konyhában, legalább tanulhatnál valami egyszerűt, nehogy éhen halj a későbbiek folyamán. – Azt hiszem, most sikerült beletaposnom férfiúi büszkeségébe, mert összeszorított ajkakkal közeledett felém. Talán egy kicsit elvetetettem a sulykot, ő egyszer sem szólt be… miért kell mindig olyan önfejűnek lennem? Viszont a következő pillanatban csak megsemmisülten pislogtam, ahogy kivette a kezemből a serpenyőt, és beleütött egy pár tojást.
- Nézd csak, a bénák így csinálják – vetette oda csibészes vigyorral az arcán. Na, jó… mondjuk ki, megcsinálta helyettem a munka kötelező részét, így nekem nem volt más faladatom, mint megteríteni az asztalt két személyre. Épp végeztem a tányérok kipakolásával, amikor elégedetten mögém állt és közelebb hajolt. – Látom, az evőeszközök kipakolása nem okoz gondot. Na, gyere… gondolom, ma még nem túl sokat ettél – susogta bizalmasan a fülembe, melytől majdhogynem elgyengültem. Majdhogynem! A bizalmas állapotot a telefonom rezgése zavarta meg. A szám elé kaptam a kezem, és csillogó szemeimmel Robot kutattam, aki egy „na, mire vársz még?” pillantást lövellt felém. Gyorsan a nappaliba rohantam, a kijelzőn egy régi, vegyes érzéseket előhozó ismerős neve állt. Jake neve ma már másodjára villogott az éjszaka közepén a telefonom kijelzőjén, így csakúgy, mint az első alkalomnál, most is kinyomtam a zaklatását. Nem, Jake… most nem! Csüggedten hátradőltem a kanapén, és lehunytam a szemeimet, most nem akartam utat engedni a csalódottság nem kívánt könnycseppjeinek. De azt is tudtam, bunkóság lenne magára hagyni Robot, így erőt vettem magamon, és műmosolyt magamra erőltetve, visszacammogtam a konyhába, ahol ő már a tányérokra kiszedett rántottával várt.
- Ki volt az? – kérdezett rá minden kertelés nélkül.
- Nem fontos… téves hívás volt – közöltem vele tapintatosan, hogy lesz, ha ezt a témát jegeljük. Mivel több hozzáfűznivalója nem volt, csendesen el kezdett falatozni. Meglepetten figyeltem, ahogy tudomást sem véve rólam, minden figyelmét a rántottájának szenteli. Felvont szemöldökkel figyeltem a mozdulatait, de ő még csak hajlandóságot sem mutatott arra, hogy egyáltalán rám nézzen. – Jó, Jake volt az… de nem tudom, hogy mit akart, mivel kinyomtam a hívást. Most már boldog vagy? – kérdeztem tőle szemrehányóan, mire vigyorogva bólogatni kezdett. – Hogy, te milyen…
- Milyen vagyok? Bájos? Elbűvölő? – feszítette tovább azt a képzeletbeli húrt, amelyen borotvaélen táncolt. – Most viccet félretéve, haverok vagyunk, nekem bármit elmondhatsz! – erősködött továbbra is.
- Jó, azért annyira ne szaladjunk előre! Alig egy napja egyeztünk meg ebben, még bármi történhet – morcoskodtam továbbra is.
- Viszont kérdezhetek valami? – Sejtelmességével engem is kíváncsivá tett, így bár rosszat sejtve, de beleegyezően bólintottam. – Miért nem eszel? Nem olyan rossz, amit csináltam. Amint látod, még élek… téged sem akarlak megmérgezni. – A kijelentésére mindketten hangosan felnevettünk, és ki-ki a maga tányérja fölé hajolva falatozni kezdett. Meg kell jegyeznem, valóban finom volt…
Miután sikerült elpusztítanunk a vacsorát, és még együttes erővel elmosogatni is sikerült minden fennakadás nélkül, ismét a nappaliban találtuk magunkat, nem mindennapi témákat boncolgatva. Rob furcsa okfejtésein gyakran hangosan felnevettem, ilyenkor sikerült elérnem, hogy zavarba hozzam. Ugyanis akárhányszor felkacagtam, a fogait kivillantva, mosolyt erőltetett magára, de ezzel párhuzamosan ösztönösen beletúrt védjegyévé vált barna hajkoronájába. Mivel Rob mindenáron erősködött, hogy ő már pedig az éjszaka folyamán akkor is filmet akar nézni, megenyhülve, felfedtem előtte a dvd gyűjteményem. Az elém táruló jelenet mindenképp megmosolyogtató volt, ugyanis Rob olyan képet festett, mint egy kisgyerek, ami most bontogatja a karácsonyi ajándékokat. Némelyik film láttán érdekesen felvonta a szemöldökét, viszont akadt olyan darab is, amelynél elismerően bólogatott. Végül azonban egy Jack Nicholson klasszikus ragadt a kezében, amelyet vágyakozva meglobogtatott előttem. Így még én popcorn ellátásról gondoskodtam, addig ő betette a filmet a dvd lejátszóba, majd pedig egy viszonylag vastagnak mondható takaróval együtt befészkeltük magunkat a hívogatóan kényelmes kanapéra, csakis kizárólag, mint haverok.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a film lekötött, mert nem így van. Bár kétségkívül sikerült kikapcsolni folyamatosan pörgő elmémet, ugyanis Rob önfeledt nevetése, és ahogy a kezeink össze-össze súrlódtak, amikor a kukoricáért nyúlt, átmenetileg elfeledtették velem a problémáimat. Azt eddig is tudtam, hogy a Rob által nyújtott kísértés túlságosan is hívogató, de ennyire gyengének sem gondoltam magam. Nem viselnék el még egy olyan fájdalmas arcon csapást azok után, hogy bolond módon ismét megnyíltam neki. Hiába próbáltam magam győzködni, ragaszkodtam hozzá, és a ma esti megjelenése csak még inkább összezavarta, amúgy is kusza érzelmeim sokaságát.
Másnap reggel nem igazán tudtam, hogy mi történt, viszont a derekamon pihenő férfikéz biztosított afelől, hogy a tegnapi nap igenis megtörtént. Kíváncsian hátrafordultam, és megbabonázva figyeltem kisimult vonásait, amelyek a sok bosszankodás nélkül egész gyermeki külsőt kölcsönöztek neki, de amelyek ennél is szembetűnőbb voltak, azok a lányosan hosszú szempillái. Az arca bámulását ismét zengő-bongó telefonom zavarta meg. Most már kellően kíváncsi voltam arra az ürügyre, amiért Jake képtelen befejezni a zaklatást.
- Igen? – szóltam bele ingerülten.
- Szia. Jake vagyok – motyogott bele a telefonba. Mintha nem tudnám, hogy kivel van dolgom!
- Tudom, hogy ki vagy. De mi az a sürgős és halaszthatatlan, ami miatt már tegnap este óta nem hagysz békén? – kérdeztem tőle elég modortalanul, de abban a percben egyáltalán nem érdekelt, hogy mennyire vittem túlzásba a bunkóságomat.
- Csak gondoltam, szeretnéd tudni, hogy Summer már két napja nálam van. Megnyugodhatsz, minden rendben van. A gondját viselem. – biztosított a vonal másik végéről. Viszont az információ, amellyel szembesülten, rögtön sokkolt.
- Mégis hogy került hozzád? – kérdeztem tőle sürgetve, mialatt körbe-körbe jártam a lakásban.
- Ez nem telefontéma. Ide tudsz jönni a lakásomra? Tudod a címem?
- Igen… Summer még régen említette, hogy hol laksz. Sietek! Ne hagyd elmenni! Amint tudok, ott leszek! – kiáltottam a telefonba, mire rögtön Robra pillantottam, hátha felkeltettem, de úgy tűnt, ő már elég hosszú ideje figyelhetett, ugyanis a fotelben ülve rágcsált valamit, de amint kinyomtam a hívást, határozottan ennyit mondott:
- Én is veled megyek!

15. fejezet

Mikor már teljesen eldőlni látszott a szavazás, a lányok előtt is felfedtem az írókat, így a következő fejezet Spirit Bliss „tollából” származik. Igazából semmi érdemlegeset nem fűznék az aktuális részhez, de az a szabály még most is fenn áll, hogy aki nem tudja szép szavak keretein belül megválogatni a mondandóját vagy esetleg beképzel dolgokat, annak nem kötelező olvasni a történet további fejezeteit. Mi nem erőltetjük rátok a dolgokat.

Viszont azt talán nem árt tudnotok, hogy innentől fogva moderáljuk a kommentárokat az esetleges félreértések elkerülése végett. De minden építő kritikának és egyéb megnyílvánulásnak nagyon örülnénk. :)

Magamban fortyogva fordultam vissza Rob felé, és komolyan elgondolkoztam azon, hogy bekuporodok az asztal alá egy pár órára. Igaz, legszívesebben odamentem volna Sebastianékhoz, hogy felelősségre vonjam őt, de tudtam, egy nap után semmi jogom nem lenne ehhez, és ezzel csak hülyét csinálnék magamból. Így csak ültem összepréselt szájjal, és az üres tányérokra meredtem.
- Nos, semmi vélemény? – hallottam meg Rob jókedvű hangját.
- Véleményt akarsz? – húztam gonosz mosolyra a számat. – Én is itt ülök most veled, nem igaz? Pedig még csak a barátom sem vagy… Miért jelentene ennél többet, ami a másik asztalnál folyik? – vontam fel a szemöldökömet, mire az eddig vidám arcvonások megkeményedtek.
- Szóval, barátok sem vagyunk… Akkor mik vagyunk egymásnak? – szólalt meg fél percnyi csend után.
- Semmik. Ezt próbálom megértetni veled – szorultak össze az ujjaim az asztal alatt a térdemen. Nem tudom, miért, de szó szerint, fizikailag nehezemre esett kimondani ezeket a mondatokat.
- Akkor miért ülsz itt velem most? – Rob keze is ökölbe szorult az asztalon, én pedig fáradtan felsóhajtottam.
- Fogalmam sincs róla. Talán, mert sajnállak az életed miatt… Vagy csak szimplán mazochista vagyok – vontam meg a vállamat.
- És ő? – intett a fejével a másik asztal felé, mire behúztam a nyakamat. Nem akartam, hogy Sebastian észrevegyen, mert biztos voltam benne, hogy akkor nem tudom tartani a számat, és ha burkoltan is, de rá fogok kérdezni arra, ki az a nő vele. – Mennyivel jobb nálam? Mi az, ami miatt ő érdekel téged, de én nem?
- Talán, hogy ő nem alázott meg többszörösen is – vetettem fel csevegő hangon, de a torkom összeszorult az emléktől. Szinte égni kezdett a mellkasom, ahogy visszagondoltam, milyen érzés volt, mikor Robert becsúsztatta a dekoltázsomba a pénzt, mint egy olcsó ribancnak.
- Azt mondtad, hogy már megbocsátottál – hajtotta le a fejét.
- Ez így is van, de az, hogy megbocsátottam neked, nem jelenti azt, hogy el is tudom felejteni a dolgot. El tudod te képzelni, hogy mennyire iszonyatos érzés volt? – néztem egyenesen a szemeibe, pár fogalmam sem volt róla, honnan szedtem ehhez elég bátorságot.
- Csak sejtem… - motyogta. – El sem tudom mondani, hogy mennyire szörnyen…
- Ne! – emeltem fel a kezemet. – Nem kell, hogy újra és újra bocsánatot kérj. Csak felejtsük el egymást, rendben? – nyúltam a táskámért, hogy végre lezárhassam ezt a kínos beszélgetést, aztán fel akartam állni a székről.
- Az nem fog menni – állított meg Rob halk, de határozott hangja. A döbbenettől eltátott szájjal ültem vissza.
- Hogy mondod? – kérdeztem tőle hitetlenkedve.
- Azt mondtam, hogy nem foglak tudni elfelejteni. És nem is akarlak – vonta meg a vállát lazán, de az arca komoly maradt.
- És akkor mit tervezel? Követni fogsz, telefonon zaklatni, leveleket irkálsz majd nekem? – nevettem fel.
- Ettől megenyhülnél? – vigyorgott rám bosszantóan öntelten.
- Nem! Természetesen, nem! – csattantam fel. – És ha ilyesmiket mersz csinálni, én… - kezdtem volna fenyegetőzésbe a rendőrséggel többek között.
- Hé, nyugi, lehet, hogy lelki beteg vagyok, de azért őrült még nem – túrt bele a hajába zavartan nevetve. – Sosem zaklatnálak – komolyodott meg, miközben a tekintete összekapcsolódott az enyémmel.
- Tudom – fújtam ki a levegőt a tüdőmből. Tisztában voltam vele, hogy Robert lenne az utolsó, aki zaklatni kezdene bárkit is. Ő pontosan tudta, milyen is az, mikor az embert nem hagyják békén még a legintimebb pillanatokban sem. – De fogalmam sincs, mihez kezdjek veled – ismertem be. A józan eszem azt diktálta, hogy álljak fel, menjek haza és felejtsem el őt, amilyen gyorsan csak lehet. Valami mégis az asztal mellett tartott.
- Csak találkozz velem néha… - A hosszú ujjak az asztalterítőt kezdték babrálni. – Semmi kötelezettség. Nem randi, nem vagyunk barátok sem, ha nem akarod. Csak néha összefutunk egy-egy közös programra. Aztán később eldöntöd, mihez is akarsz kezdeni velem – mosolygott rám, de ebben a gesztusban most nem volt semmi fölényes vagy gúnyos. A szürkéskék szempár inkább könyörgött nekem, hogy mondjak igent.
A számat harapdálva próbáltam rájönni, mi lenne a helyes, de minden annyira zavaros volt. Ha Robot bármilyen kis mértékben is újra az életembe fogadom, azzal azt kockáztatom, hogy megint megsérülök. De ha elküldöm őt… Nem, elküldeni nem lenne erőm – döbbentem rá.
- Rendben – suttogtam erőtlen hangon. – Csak pár haveri program. Nem több! És ha mégis szemétkedni mernél velem, azt megbánod, remélem, megértetted – próbálkoztam egy esetlen fenyegetéssel, de Rob komolyan vette, mert beleegyezően bólintott.
- Ígérem, hogy jófiú leszek!
- Ajánlom is, különben rád küldöm Summert! Ha engem kell megvédenie, olyan, mint egy anyatigris – kuncogtam fel.
- Igen, ezt már észrevettem, ijesztőbb, mint a testőreim, pedig ők aztán benga állatok – húzta el a száját, de mikor látta, hogy rosszalló tekintettel nézek rá, gyorsan témát váltott. – Akkor mit szólnál egy mozihoz ma este?
- Bocs, de ma este randim van – pislantottam a hátam mögé. Sebastian még mindig azzal a nővel volt, de nem úgy tűnt, mintha lenne köztük valami – bár a nő feltűnően csinos volt. Csak ettek és beszélgettek, Sebastian arcán pedig inkább udvarias, semmint csábító mosoly volt.
- Még mindig találkozni akarsz vele? – Rob ajkai összepréselődtek, de egy újabb pillantásomra védekezően felemelte mindkét kezét. – Oké, igaz, semmi közöm hozzá… - sóhajtott fel.
- Helyes, jófiú – vigyorogtam rá, mire elfintorodott, nekem meg muszáj volt kuncognom rajta.
- De azért vigyázz magadra, jó? – nézett rám aggódva. – Mi, férfiak, elég szemetek tudunk lenni… Nem akarom, hogy megbántson – fektette a kezét az enyémre. Először önkéntelenül vissza akartam vágni neki, hogy már ő is épp eleget ártott nekem, de aztán visszanyeltem a hirtelen feltörő múltbeli sértettséget. Új alapokra helyeztük a kapcsolatunkat – vagyis a haverságunkat -, én pedig tartani akartam magam ehhez.
- Nagylány vagyok, tudok vigyázni magamra. Ne aggódj! – húztam ki a kezem az övé alól nem törődve a bizsergéssel.
- Megpróbálok – vetett futó pillantást a mögöttünk lévő asztal felé. – De valamiért nem tetszik nekem ez a pasi – csóválta meg a fejét. – De a te életed, a te döntésed, én csak egy haver vagyok – kezdte idegesen rendezgetni az evőeszközöket a tányérjában.
- Így van. Nekem viszont, lassan mennem kéne – pattantam fel, miután Sebastian bocsánatot kérve a partnernőjétől kivonult a mosdóba. Ha most gyorsan el tudnék tűnni innen, megúsznánk a kínos pillanatokat, és később, miután már emésztgettem magamban a dolgot, értelmesen meg tudnám beszélni vele, ki is ez a nő.
Rob is azonnal felállt, és tekintete megint a másik asztal felé fordult. Tudtam, hogy érti, miért akarok indulni.
- Rendben – bólintott. – Menjünk.
- …jünk? – vontam fel a szemöldökömet.
- Gondolom, nem autóval jöttél. Hazaviszlek – ajánlotta.
- Erre semmi szükség – tiltakoztam.
- Le akarsz lépni innen minél előbb, nem? Akkor ne tiltakozz, csak gyere – ragadott kézen. Annyira meglepődtem, hogy még tiltakozni sem jutott eszembe. Ahogy kiléptünk az utcára, megkönnyebbültem, hogy megúsztam a Sebastiannal való találkozást.
- Hé, nem fizettünk! – Annyira lefoglaltak a gondolataim, hogy már csak az autóban kaptam észbe. – Fordulj vissza! – pillantottam hátra az étterem távolodó épületét nézve, de Rob csak nevetve indexelt, és lefordult balra. – Lehet, hogy vannak biztonsági kameráik, ha miattad a rendőrök otthon várnak majd, én esküszöm, hogy… - dühöngtem, de ez mintha csak fokozta volna a jókedvét.
- Nyugi, kis fúriám! Számlám van abban az étteremben – magyarázta még mindig vigyorogva. – Csak hozzáírják a többihez, és kiküldik a végösszeget hónap végén.
- Ó – nyögtem fel. – Elmondhattad volna még azelőtt, hogy infarktust kapok! – morogtam félhangosan, miközben matatni kezdtem a táskámban. Mikor végre megtaláltam a pénztárcámat, gondterhelten ráncoltam össze a homlokomat. Igaz, próbáltam az olcsóbb ételek közül rendelni, de így is többe került az ebédem, mint egy heti élelem, amin tengődni szoktam. – Tessék, ez azt hiszem, elég lesz – nyújtottam Robert felé a bankjegyeket, mire meglepetten arcot vágott. – Az ebédre – magyaráztam.
- Meghívtalak – rázta meg a fejét Rob.
- Szó sem lehet róla! – tiltakoztam. Nem akartam semmivel sem tartozni neki, nehogy a végén megint rosszul süljön el valami, és az orrom alá dörgölje. Inkább éhezem a hónap végén, mintsem hogy megint azt éreztesse velem, hogy ki akartam használni. – Tedd el!
- De…
- Semmi de. Vagy az én szabályaim szerint játszunk, vagy sehogy! – lóbáltam még mindig felé a pénzt. Nagyot sóhajtott, aztán végül átvette.
- Nem értem, miért nem hagyod, hogy kedves legyek veled… - meredt az útra, miután a bankjegyeket a műszerfal tetejére hajította.
- Mert ez nem randi volt. Ha Summerrel kajálok, akkor is kifizetem a saját részem – magyaráztam.
- Kénytelen leszek máskor olcsóbb helyre vinni, ha nem akarom, hogy az önérzeted miatt éhen halj hónap végére – mosolyodott el majdnem pontosan elismételve a gondolataimat.
- Azt hittem, hogy csak a szereped, az az izé… Hogy is hívják azt a vámpírsrácot? – néztem rá kérdőn.
- Edward – segített ki.
- Szóval, azt hittem, hogy csak ő tud gondolatot olvasni… - fejeztem be a mondatomat.
- Hát, úgy tűnik, a forgatások során sikerült vele teljesen azonosulnom – nevetett Rob. – De melyikre is gondoltál? Hogy olcsóbb helyre kéne járnunk, hogy túlzottan önérzetes vagy, vagy hogy éhen fogsz halni? – érdeklődött.
- Az utolsóra. De ne aggódj, legrosszabb esetben majd beosztatom magam minden napra Dannel, és lopok az ingyen sósmogyoróból, amit a pultra szoktunk tenni.
- Szép kis kilátások… - rándult meg Rob szája. – Biztos, hogy nem akarod inkább eltenni azt a pénzt? – biccentett a műszerfal felé. – Nekem igazán nincs szükségem rá.
- Azt tudom, de a pénz a tiéd – feleltem határozottan.
- Te tudod… - fordult be ismét balra. Felismertem az utcát, és rájöttem, hogy már nem is vagyunk olyan messze a végcélunktól. Valószínűleg, Rob is rájött erre, mert lassított egy kicsit, mintha még tovább akarná húzni a búcsúzás időpontját. Ettől a gondolattól pillangók kezdtek verdesni a gyomromban, csak azért, hogy utána leszidjam magam gondolatban. Csak haverok vagyunk!
- Mit szólnál a holnap estéhez? – törte meg a csendet Robert.
- Tessék?
- Ma este elfoglalt vagy – fintorodott el. – De holnap? Mozi? Velem?
- Nem fognak szétszedni az emberek, ha csak úgy besétálsz egy moziba? – értetlenkedtem.
- Megoldom – villantotta meg ismét a vigyorát, mire kíváncsian felvontam a szemöldökömet. – Majd meglátod… - felelte titokzatosan. – Csak legyél kész holnap este nyolcra, rendben? – fékezett le a ház előtt, aztán kérlelő pillantással fürkészte az arcomat.
- Mozi, nyolckor… - próbáltam meg tiszta fejjel végiggondolni. Summer ezért meg fog ölni… - Rendben – egyeztem bele végül.
- Remek! – pattant ki a kocsiból, hogy aztán az én oldalamra sietve kinyissa nekem az ajtót. – Hát, akkor… - kísért el a ház bejáratáig.
- Hát akkor?
- Jó szórakozást estére! – sütötte le a szemeit, és a cipőjével egy igen érdekesnek tűnő kavicsot kezdett rugdosni.
- Köszönöm. Holnap találkozunk, szia! – köszöntem el, mire végre felnézett rám. Egy leheletnyit előre mozdult, mintha arcon akarna puszilni, de aztán meggondolta magát, és a tarkóját dörzsölve indult vissza az autójához. Amint beszállt, bementem a házba.
Felfelé menet a lépcsőn próbáltam kitisztítani a fejemet, de túl zűrzavaros lett megint magánéltem. Persze, csak magamnak köszönhettem…
Robon már nem is próbáltam meg törni a fejemet, mert egyszerűen képtelen voltam megérteni a vele kapcsolatos érzéseimet. Az egyik pillanatban el akartam küldeni még a pokolba, a másikban pedig adtam neki egy újabb esélyt. Igaz, csak mint… távoli ismerősnek. De ez is épp elég… Elég jól ismertem magam ahhoz, hogy tudjam, valójában nem ebbe a kategóriába sorolom őt. Ha elmondom Summernek, tényleg meg fog ölni. De legalább is leordítja a fejemet.
Summer végig velem volt abban az időszakban, mikor teljesen ki voltam borulva Rob miatt, és pontosan tudja, mennyire nem tudom kezelni a vele kapcsolatos dolgokat. Nehéz lesz vele elhitetni, hogy most pontosan tudom, mit csinálok, mikor még én magam sem vagyok biztos ebben.
Na és persze, ott volt Sebastian is. Tegnap annyira kedvesnek tűnt, és be kellett vallanom magamnak, hogy vonzódtam is hozzá, de ez a nőügy teljesen összezavart. Megpróbáltam visszapörgetni a fejemben az étterem emlékképeit, de még mindig úgy gondoltam, hogy nem volt túl intim Sebastian viselkedése az étkezőpartnerével. Robert és én inkább néztünk ki szerelmespárnak, mint ő és az a nő.
A hangos dörömbölésre összerezzentem – valaki egy ajtót vert ököllel a folyosón. Lelassítva a lépteimet másztam meg egy újabb lépcsősort, miközben hallgatóztam. Semmi kedvem nem volt belefutni egy őrültbe – vajon, az ötödiken lakó nő férje az, akit nemrég dobtak ki otthonról? – elmélkedtem el. Egy másodpercre csend lett, de mikor kezdtem volna megnyugodni, újra kezdődött a durva kopogás.
- Nyisd már ki! – hallottam meg Summer hisztérikus hangját, néhány halkabb és tompább koppanás kíséretében. Futva tettem meg a hátra lévő másfél emeletet.
- Hé, te meg mit rugdosod az ajtómat, bántott téged? – mértem végig, de csak lehajtott fejjel félreállt az utamból. Gyorsan előkerestem a kulcscsomómat, és miközben kinyitottam az ajtót, igyekeztem nem foglalkozni Mrs. Bromwellel, aki a saját lakásának az ajtaját résnyire tárva leskelődött. Meglepetten néztem Summer után, mikor egy szó nélkül elviharzott mellettem a hálószoba felé.
- Hol voltál? – kérdezte olyan hangon, ahogy egy férj követelné a választ a feleségétől, miközben a megcsalás gyanúja kínozza.
- El. De neked mi a fene bajod van?
- Kerestelek, de nem voltál itthon – nézett rám, és most már tényleg megijesztett, mert megtelt könnyel a szeme.
- Sajnálom, ebédelni mentem – mentegetőztem eltitkolva a Robos részt, mert nem voltam biztos abban, hogyan reagálna rá ilyen állapotban Summer. – Miért nem hívtál fel? – halásztam elő a mobilomat a táskámból, de nem volt rajta egyetlen nem fogadott hívás sem. Summer egy másodpercig csak nézett rám, aztán lerogyott az ágyra, és kitört belőle a sírás. – Summer? – ültem le azonnal mellé, és riadtan nyúltam a kezei után. Remegve kapaszkodott bele az ujjaimba, de nem nézett rám. – Mi történt? – kérdeztem meg halkabb hangon, hátha akkor megnyugszik majd.
- Eltört a mobilom – rázkódott meg a sírástól. – Hívni akartalak, de… kiesett a kezemből… - motyogta.
- Semmi baj. Most már itt vagyok – feleltem. – Miért akartál felhívni? – próbáltam egy közvetett kérdéssel kiszedni belőle, mi történt.
- Nem tudtam, mit csináljak… - rázta meg a fejét. Most, hogy elmúlt a dührohama, és volt időm rendesen megfigyelni, rájöttem, hogy halálsápadt, és elég zilált állapotban van.
- Hozok neked egy pohár vizet, jó? – próbáltam meg felállni mellőle, mire rémült szemekkel nézve rám olyan erővel kezdte szorítani a kezemet, hogy az sajogni kezdett.
- Ne! Ne hagyj egyedül, kérlek!
- Rendben… Rendben, nem hagylak – ültem vissza mellé, hogy megnyugodjon. – Miért nem tudtad, mit csinálj? – folytattam tovább a kérdezést, miközben a szívem vagy ezerrel kezdett verni.
- Mert fáj. Mindenem fáj – nyöszörgött fel halkan. Összepréselte az ajkait, majd elengedte a kezemet, és hátrébb kotorva a haját lejjebb húzta a felsőjét egy kissé. A lélegzetem elakadt és a szemeim kikerekedtek a sokktól. A nyakán és a vállán kék-zöld foltok és véres horzsolások voltak. A kezét félre tolva még lejjebb húztam a rajta lévő toppot. Halkan felszisszent, én pedig remegve állapítottam meg, hogy az egész felső teste ugyanolyan állapotban van, mint a válla.
- Máshol is… - A zihálástól nem tudtam befejezni a kérdést. Mikor bólintott, ökölbe szorultak a kezeim. Lehunyta a szemeit, és újabb könnycseppek gördültek végig az arcán. – Ki? – Képtelen voltam ennél többet kinyögni.
- Gerardo. – A nevét szinte tátogta, úgy kellett leolvasnom az ajkairól. Nem mertem megkérdezni, mi történt. Egyfelől, mert féltem a választól, másfelől, mert nem tudtam, nem ártanék-e azzal még jobban Summernek.
- Bemegyünk a kórházba – jutott eszembe az első értelmes gondolat a sokk után.
- Ne! – Summer rémült kiáltása visszhangot vert a szobában.
- Summer…
- Ne, ezt te nem értheted! – tiltakozott kétségbeesve. – Az én hibám volt, én tehetek róla!
- Dehogy tehetsz róla, hogy is tehetnél? – simítottam a tenyeremet az arcára.
- De, de igen. Én szedtem fel, én mentem haza vele, én… én akartam… Először akartam… - zihálta a levegőt kapkodva. – Én igent mondtam neki. Nem is értem… - túrt bele a hajába és hisztérikus nevetés hagyta el a száját. – Az egyik pillanatban még csókolóztunk, és akartam… Aztán… Hirtelen befogta a számat, és… - Meg kellett támaszkodnom az ágyon, hogy ne essek oldalra, mikor Summer hirtelen felpattanva az ágyról véletlenül meglökött engem. Egyenesen a fürdőszoba felé rohant, és pár pillanat múlva hallottam az öklendezést. Teljesen kiborulva siettem utána, és legszívesebben ordítottam volna a tehetetlenségtől, mikor a haját összefogva – hogy le ne hányja -, észrevettem a hátán lévő sebeket is.
Jó tíz perc elmúltával Summer összekuporodott a padlócsempén, miközben én igyekeztem összeszedni magam. Nem omolhattam össze pont most, mikor szüksége volt rám.
- Muszáj megvizsgálnia egy orvosnak… - szólaltam meg pár perc után. – El kell… el kell látni a… Muszáj, szívem… – nyúltam a karja után. Hagyta magát felhúzni a földről, én pedig eltámogattam az ágyig. Tétován néztem szét, mert fogalmam sem volt, hová tettem a táskámat. Mikor végre megláttam az ágy mellett, felkaptam, és elővettem a telefonomat, de az ujjaim tétován álltak meg a gombok fölött. Ha a mentőket hívom, az egész ház tudni fogja, hogy történt valami – már így is épp elég figyelemfelkeltő volt Summer dörömbölése, nem akartam, hogy az összes lakó ezen csámcsogjon -, taxira pedig nem volt pénzem a mai ebéd után. - A francba… - töröltem meg a szememet, hogy Summer ne lássa a kicsorduló könnycseppet, majd kikerestem az egyetlen személy nevét az ismerőslistámból, aki most segíthetett.
- Mila vagyok! Ide tudsz jönni a lakásomhoz most rögtön? – kérdeztem, és mikor igenlő választ kaptam, azonnal kinyomtam a telefont. – Jól van, mindjárt indulunk, nem lesz semmi baj… - kuporodtam le Summer elé a földre.
Szótlanul bámultunk mindketten magunk elé, egészen addig, míg nem csöngettek. Ahogy szembetaláltam magam Dan aggódó pillantásával, egy hajszálon múlt, hogy nem kezdtem én is zokogni.
- Mi történt? Jól vagy? – lépett beljebb, és azonnal vizsgálgatni kezdett.
- Nekem semmi bajom – szólaltam meg halkan egy torokköszörülés után. – De Summert be kell vinni a kórházba. Nem tudtam, ki másnak szólhatnék… - tördeltem az ujjaimat.
- A kórházba? – ismételte meg Dan, amit mondtam, majd a háló felé akart indulni, de még időben elkaptam a karját.
- Bántották… Egy férfi… - tettem hozzá remélve, hogy Dan megérti, és nem kell kimondanom, mi történt. A mindig kedves vonások dühösen keményedtek meg.
- Ki volt az? – kérdezte mély hangon.
- Ez most lényegtelen… - ráztam meg a fejemet. Majd, ha a barátnőmet biztonságban tudom, kitalálom, milyen módszerrel csináljam ki azt a szemétládát! – Menj le kérlek, leviszem a kocsihoz. Nem hiszem, hogy most jó lenne, ha bejönnél… - suttogtam. Dan egy pár pillanatig tétovázott, aztán elindult a kijárat felé.
- Közvetlenül a bejárat előtt leszek – ígérte.
- Kösz, Dan! – csuktam be utána az ajtót, aztán visszasiettem Summerhez. – Jól van, szívem, gyere… - húztam fel őt óvatosan az ágyról, aztán a karját a nyakam köré fontam. Valószínűleg, mostanra került teljesen a mélypontra, mert ellenkezés nélkül hagyta, hogy azt tegyek vele, amit csak akarok. Mint egy rongybaba…
Elvánszorogtam vele a liftig, miközben azon gondolkoztam, hogy juthatott el hozzám ilyen állapotban. És egyáltalán, miért csak most jött? Fogva tartotta az a szemét, miután… Miért is hagytam, hogy elmenjen vele egyedül? Miért nem állítottam meg Summert? A barátnője vagyok, az lett volna a dolgom, hogy vigyázzak rá…
Dan tartotta az ígéretét, és tényleg közvetlenül előttünk parkolt le. Gyorsan beültettem Summert hátsó ülésre, aztán bemásztam én is mellé. Egész úton egy szót sem szólt egyikünk sem. Dan előre szegezett tekintettel vezetett, Summer csukott szemmel dőlt neki a vállamnak, én pedig elszoruló torokkal próbáltam visszanyelni a feltörni akaró zokogást.
Azt hittem, hogy majd ha megérkezünk a kórházba, akkor megnyugszom, de nem így történt. Summerrel akartam menni a vizsgálóba, de nem hagyták, a folyosón várakozva pedig hajszálnyira voltam az összeomlástól. Dan az egyik műanyagszéken ülve figyelte egy darabig, ahogy fel-le mászkálok, aztán mikor ismét elé értem, finoman megfogta a csuklómat.
- El fogsz szédülni – szólalt meg, aztán lehúzott a maga melletti üres helyre.
- Hogy történhetett ez? – néztem rá, aztán hirtelen kitört belőlem a sírás. Az arcomat belefúrtam a vállába, és megkönnyebbültem, hogy végre utat engedhetek a könnyeimnek.
- Ki tette? – ismételte meg Dan a már otthon is feltett kérdést.
- Csak annyit tudok, hogy valami Gerardónak hívják – motyogtam az ingébe. – Summer tegnap ismerte meg egy szórakozóhelyen.
- Minden helyre jön majd – éreztem meg a hatalmas tenyeret a hátamon. Ebben a pillanatban Dan volt az egyetlen, akinek ezt el tudtam hinni.
Mikor Farell doktornő kijött a vizsgálószobából, azonnal felkaptam a fejemet, és gyorsan megtöröltem az arcomat.
- Elláttuk a barátnője sérüléseit, és levettük a mintákat a feljelentéshez – nézett rám együttérző tekintettel. – Nem sokára lejön egy pszichológus hozzá, és egy rendőrt is ideküldenek, hogy felvegye a jegyzőkönyvet, addig mindenképpen bent tartjuk – mondta el a szokásos eljárást, amivel a tanulmányaim miatt teljesen tisztában voltam. – De éjszakára nem akart itt maradni. Lehet, hogy ha beszélne vele… - tanácsolta.
- Persze, persze, megyek – dörzsöltem meg újra az arcomat, aztán Danhez fordultam ellenőrzésképpen.
- Nem látszik, hogy sírtál – nyugtatott meg, mielőtt még feltehettem volna a kérdést. Hálásan nyomtam egy puszit az arcára, aztán feltápászkodtam, és a vizsgáló felé indultam. Mikor kinyitottam az ajtót, Summer épp háttal állt nekem, és próbálta óvatosan magára venni a ruháit. A sebeit látva egy pillanatra le kellett hunynom a szememet, aztán felnézve megköszörültem a torkomat. A hangra összerezzent, és maga elé kapta a felsőjét.
- Csak én vagyok – léptem beljebb. Azt hittem, hogy ez majd megnyugtatja, de még mindig mozdulatlanul állt a ruháját szorongatva. – Gyere, segítek – fejtettem le róla az ujjait, aztán öltöztetni kezdtem, mint egy gyereket. – Jól van, emeld fel szépen a kezedet, ez az… - biztattam, és próbáltam nem kimutatni, mennyire megvisel minden egyes fájdalmas szisszenése. – Dr. Farell azt mondta, hogy jobb lenne, ha itt maradnál éjszakára… - próbálkoztam, miután leültettem a vizsgálóasztal előtti székre, és letérdeltem elé, hogy ráadjam a cipőjét.
- Haza akarok menni – szólalt meg halkan.
- Tudom… De ha szükséges…
- Jól vagyok – felelte, de a hangja annyira megtört volt, hogy még a világ legnaivabb embere sem hitt volna neki.
- Itt maradnék veled – ígértem, de csak fejrázást kaptam válaszként. – Jól van… - sóhajtottam fel. – Nem sokára jön majd pár ember, akikkel beszélned kéne – mondtam el, amit valószínűleg már a doktornő is közölt vele.
- Nem akarok feljelentést tenni – markolt bele a szék szélébe.
- Tessék? – néztem fel rá meglepetten.
- Nem fogom feljelenteni – kezdett ismét heves fejrázásba.
- Az a szemét… ő… téged… - A dühtől képtelen voltam összerakni egy értelmes mondatot. – Muszáj feljelentened! – pattantam fel előle.
- Nem, nem muszáj.
- De hát… Az a mocsok… megerőszakolt! – préseltem ki a szót a számon az erőfeszítéstől egész testemben remegve.
- Nem, én mentem fel hozzá, nem tiltakoztam – fehéredtek el az ujjai a szék szorításától.
- Mert befogta a szádat. Bántott téged, Summer… – térdeltem vissza elé, és a kezeim közé vettem az arcát. A szemei fókuszálatlanul néztek mindenfelé, csak éppen rám nem. Megvártam, amíg rájön, addig nem engedem el, amíg a szemembe nem néz, és mikor pár perc múlva ez megtörtént, csak akkor folytattam. – Az a férfi megerőszakolt téged – mondtam ki határozott hangon. Egy pillanatig csak hitetlenkedve bámult vissza rám, aztán a szék hangosan csattanva dőlt hátra, ahogy előrevetette magát a nyakamba.
- Megerőszakolt – zokogta a nyakamba, miközben ringatni kezdtem. – Megerőszakolt.
- Semmi baj, drága, semmi baj – susogtam, miközben ő újra és újra elismételte a tényeket. Eddig valószínűleg, fel sem fogta, mi történt vele – vagy legalább is, nem akarta bevallani önmagának -, és csak remélni tudtam, hogy jót tettem azzal, hogy beismerésre kényszerítettem.
Mikor kinyílt az ajtó, és egy rendőr jelent meg a résben, megráztam a fejemet, hogy még adjon nekünk egy kis időt. Megértően biccentett egyet, aztán ismét magunkra hagyott. Summer csak szép lassan nyugodott meg, de a végén fáradtan szuszogva hunyta le a szemeit.
- Gyere, kérünk neked egy ágyat, alszol egy kicsit, a többi most ráér – mozdultam meg. Beletelt pár percbe, mire felkászálódtam vele a földről, és sikerült visszaültetnem a székre. – Maradj csak itt, mindjárt visszajövök… - indultam Dr. Farell keresésére.
Amint kiléptem a folyosóra, Dan felkapta a fejét, és kérdőn nézett rám.
- Hadd mondjam el később – kértem. – Dr. Farell merre van? – néztem körbe.
- Arra fele ment – mutatott Dan a jobb oldali folyosóra. – Várj – szólt utánam, mikor elindultam a megadott irányba.
- Igen? – fordultam vissza.
- Csörgött a telefonod – emelte fel a táskámat, amit kint felejtettem nála. – Valami Sebastian volt a mai vacsora miatt. Mondtam neki, hogy a kórházban vagyunk, és holnap felhívod.
- Kösz, Dan – bólintottam, majd elsiettem. Teljesen kiment a fejemből a vacsora, de jelen pillanatban, igazából nem is érdekelt.
Szerencsére, két folyosóval arrébb rábukkantam Farell doktornőre, akivel visszaindultunk Summerhez.
- Örülök, hogy sikerült hatnia a barátnőjére – írt fel valamit egy kórlapra menet közben. – Keresünk neki egy szobát, ahol nyugodtan kipihenheti magát.
- Köszönöm – feleltem, miközben elhaladtunk egy vérző fejű férfi és egy influenzásnak kinéző kisgyerek és az anyukája mellett.
Ahogy visszaértünk a szobához meglepetten vettem észre, hogy Dan eltűnt a váróból. Már éppen kezdtem volna idegeskedni, mikor kinyílt a nem messze lévő férfimosdó ajtaja, és kilépett rajta. Ha nem ebben a szörnyű helyzetben lettünk volna, akkor viccesnek találtam volna, hogy az én női kistáskámmal jár az illemhelyiségbe, de így egy röpke mosoly nélkül nyomtam le a vizsgáló ajtajának a kilincsét, hogy aztán az üres helyiség látványától halálra rémüljek.