12. fejezet

A chatben Delirium már tett utalásokat, hogy esetlegesen ő írhatja a következő fejezet, most viszont én leszek az, aki megerősítette. Kiderül, hogy mekkora absztraktot kanyarított a „ceruzájával”, és hogy sikerült-e megoldani a helyzetet… A következő fejezet már csak júniusban érkezik!

Mint az eddigi fejezetéknél, most is minden hozzászólásnak nagyon örülünk! Hajrá!

A Legfontosabbat majdnem elfelejtettem. Híreim vannak Szaszáról. Gondolom, mindannyian tudjátok, hogy Szaszának van egy kislánya, Bella. Neki most ő a legfontosabb. Így remélem, mindenki megérti, hogy egy időre most ő is kiszáll a blogból. Lehet ez még változni fog, hiszen hamarosan itt a nyár. Ez még a jövő kérdése. Amint megtudok valami újat, jelzem!

Abban a feszült pillanatban, amikor megláttam az éjjeli, és nem kevésbé hívatlan látogatóm arcát, egyből kiugrott az álmosság a szememből. Összepréselt ajkaim sehogy sem akartak felengedni, a szemeim villámokat szórtak, ahogy a kórterem ajtaja automatikusan becsukódott, kizárva ezzel a kintről beszűrődő fényt, és halk zajokat.
- Mit akarsz? – kérdeztem újra, nem kedvesebb hangnemben. Nem hallottam sem cipők koppanását a kórházi linóleum padlóján, sem a farmer vagy épp a kabát anyagának súrlódását, és hiába pislogtam magam elé vaksin, nem láttam a világon semmit.
Sajgó bordákkal, elmacskásodott végtagokkal és ropogó gerinccel ülő helyzetbe küzdöttem magam az ágyon, és felnyúltam jobbra nagyjából arra, amerre a villanykapcsolót sejtettem. Rövid céltalan tapogatózás után aztán mikor végre a kezeim célba értek, felkattintottam a kapcsolót, és a kislámpa az ágyam fölött először szaggatottan villant fel, majd néhány pillanat után már teljes fény volt a szobában.
- Ne haragudj, hogy ilyen későn zavarlak – mondta Rob először kissé félszegen, majd egy dacos vállrándítással megindult felém. Lopva körbenéztem, majd mikor bal oldalt megtaláltam a kezem mellett a nővérhívó gombot, észrevétlenül rátettem a kezemet. Csak végszükség, és egy újabb nyolc napon túl gyógyuló megaláztatás esetére…
Talán arra számított, hogy majd valami válasz-félét kap tőlem. Lehet, hogy várt arra, hogy „ugyan, nem zavarsz”. Bár ha van némi sütnivalója, akkor inkább olyasmire számíthatott, hogy „engem innentől kezdve minden pillanatban zavarsz”.
Némán, felháborodott arccal figyeltem, ahogy az ágy alól kihúzza a látogatóknak bekészített széket, és odahúzódik az ágyam mellé. Tüntetően elfordítottam a fejemet, és mereven magam elé bámultam. Látszólag nagyon elfoglalt voltam, de hiába néztem annyira a szemben lévő semmitmondó három ecsetvonásos festményt a kopott szekrény fölött, semmit sem láttam belőle.
- Mila? – szólított meg olyan hangon, mintha a legutóbbi beszélgetésünk meg sem történt volna.
- Mit akarsz tőlem? – vetettem oda foghegyről a kérdést.
- Csak úgy éreztem be kell jönnöm – mondta, nekem pedig megfeszült az ujjam a hívógombon, és hangosan kifújtam a levegőt. Nagy kegyesen felé fordítottam a fejemet, és engedtem, hogy néhány hosszú másodpercen át egyenesen a szemembe nézzen.
Én jóformán nem is láttam őt, mert emlékeztem.
Visszaemlékeztem a mai estére, minden egyes becsmérlő szavára, a lekezelő és megalázó mozdulataira, és engedtem, hogy az arcom mindent elmondjon helyettem. A szám újból egy vonallá keményedett, szinte nem is pislogtam, annyira igyekeztem hatásosan visszaadni neki mindent.
Mikor aztán láttam, hogy a homlokán és a szemöldöke között megjelennek a ráncok megvetően és keserűen elmosolyogtam magam, és fejcsóválva lehajtottam a fejem.
- Ha ennyit akarsz mondani, akkor mehetsz is.
- Nem… én nem csak ezt akartam.
- Nos, tudod, ezt igazán sajnálom, mert innentől kezdve egyetlen szavadat sem hiszem el – felkaptam a fejemet, és újra a tekintetemet az övébe fúrtam. – Mostantól, amit mondasz, az egyik fülemen bemegy, a másikon pedig ki. Innentől kezdve nem létezel számomra.
Egy pillanatra meghökkent, de aztán csak bólintott. Mikor előredőlt a széken egy keserédes pillanatig azt hittem, hogy menni készül, de tévedtem. Csak közelebb húzta a székét.
- Én azért mégis elmondanám, hogy miért jöttem.
- Inkább azt mondd meg, hogyan jutottál be ide? – kérdeztem, szinte meg se hallva a szavait. Ránéztem a lustán ketyegő faliórára, ami szerint nemrég múlt el hajnali negyed kettő.
- Ügyesen – felvonta a szemöldökét.
- Képzelem… kinek csúsztattál még pénzt a dekoltázsába? Ez már úgyis nagyon megy neked.
- Ó, nem Mila, azt ki kell érdemelni – susogta bizalmas hangon, mire felment bennem a pumpa, és lenyomtam a nővérhívó gombot. Semmi kedvem nem volt egy újabb megaláztatáshoz.
- Miben segíthetek? – dugta be a nővér a fejét a ajtón.
- Kérem, szóljon a biztonságiaknak, hogy az urat ki kéne kísérni – mondtam kedvesen mosolyogva, Rob pedig értetlenül meredt rám. A nővér bólintott, és eltűnt az ajtó mögött.
- Mit csinálsz?
- Nem látom értelmét annak, hogy tovább beszélgessünk. Rosszul vagyok tőled, és jobban járnál, ha máson köszörülnéd a nyelved tovább.
- Ez most fenyegetés volt? – felvonta a szemöldökét, és közelebb hajolt.
- Csupán egy amolyan figyelmeztetés féle.
- Mit tennél velem Mila? Beküldesz egy újabb melegbárba, vagy a szemem láttára megcsókolod az összes srácot, akihez valaha közöd volt? Mert ha ez a legtöbb… - megvonta a vállát, és közben megcirógatta az arcomat.
- Vidd innen a kezed! – löktem el nagy lendülettel, majd összeszűkített szemekkel néztem rá, és gúnyos mosolyra húzódott a szám. – És nem Robert, nem lesz több melegbár, és az, hogy kit csókolok meg, amikor te épp nem tudod rólam levenni a szemed, az a te bajod. Kiszálltam a szánalmas kis játékaidból. Feladom… te nyertél! – értetlenül meredt rám hosszú pillanatokig. Mérlegelte a szavaimat.
- Mit akarsz elérni ezzel a fordított pszichológiával?
Mielőtt válaszolhattam volna, nyílt az ajtó, és bejött rajta egy idősebb, kissé kopaszodó, nagy pocakú férfi, de mielőtt becsukódott volna mögötte az ajtó, a nyomában bejött egy számomra ismerős férfi. Minden nap láttam őt a forgatáson. Ő volt Rob személyi testőre.
Mielőtt megkérhettem volna a kórházi alkalmazottat, hogy vezessék ki a hívatlan vendégemet, addigra már ki is hátrált a szobából.
- Mi volt ez? – kérdeztem elhűlve.
- Szeretem befejezni a beszélgetéseimet, remélem nem bánod – mosolygott rám csatátnyert mosollyal, mire dühösen meredtem rá. – Szóval? Mire készülsz Mila? Mert ugye képtelenség, hogy nem fordult meg semmi abban a csinos kis fejedben.
- De, tényleg megfordult néhány dolog benne. Először arra gondoltam, hogy kitálalok mindent Kristennek…
- Nem hinne neked. – legyintett kényelmesen.
- …, és bizonyítékokkal támasztanám alá a szavaimat. Úgy, mint az ominózus melegbáros felvételek, szemtanúk az edzőteremben, és a telefonom híváslistája, amin ugye elég sokszor ott volt a neved mostanában. – A szavaim hallatára valami megvillant a szemében, és már nem volt olyan fölényes arca. – Tudom, hogy ez az, amitől a legjobban félsz, és ezzel árthatok neked a legtöbbet, ugyanakkor mégsem fogom megtenni. Kristen nem ártott nekem semmit, őt nem akarom bántani a te saraddal. Úgyhogy úgy döntöttem nem számít.
- Hogy nem számít?
- Tudod, elgondolkoztam… és arra jutottam, hogy elég elcseszett személyiséged van.
- Ugyan már… - nevetett fel, és kaparászni kezdte az ágyneműhuzatot. – Már megint ezzel az elemezgető dumával jössz?
- Komolyan… milyen lelki sérülés jelét mutatja az olyasmi, amit te csinálsz? Mert szerintem elég nagyot. Nézd, azt vágtad az arcomhoz, hogy te bíztál bennem, de én átvertelek. Számodra egy történet mindig ott kezdődik, ahol veled történik valami? Meg sem fordult az eszedben, hogy annak a melegbáros dolognak is volt előzménye? Vagy később meg sem fordult a fejedben, hogy az után az este után én megpróbáltam Summerrel elsimíttatni az ügyet? Kértem, hogy ne küldje el a képeket, de késő volt. Azon az estén bennem tényleg valami pozitív irányba mozdult el veled szemben, és tényleg féltem attól, hogy hogyan fog téged érinteni ez az eset. De te… téged, egy cseppet sem érdekelt, hogy velem mi van, igaz?
- A bizalom nagy dolog Mila, amit ha egyszer eljátszol…
- Hallod, amit beszélsz!? – csattantam fel. – Bizalomról beszélsz te nekem? Közel engedtelek magamhoz… megnyíltam előtted, te pedig mindvégig az orromnál fogva vezettél! Az istenért Robert megcsókoltál többször is, miközben megvolt rólam a véleményed! Hogy tudtál így egyáltalán a szemembe nézni? Mégis milyen vastag a bőr a képeden? – a zaklatottságom a felszínre tört egyetlen mondatától. Most rajta volt a sor, hogy leblokkoljon, mint ahogy tettem én is a Blush előtt még este. Akkor annyira meglepett a szavaival, hogy nem tudtam volna visszavágni neki, de most, hogy idejött, és önként szembenézett a haragommal, most már nem tudtam visszafogni magam. – Hogy néztél ezek után a barátnőd szemébe?
- Nem volt itt Londonban. Semmi közöd ahhoz, hogy hogyan számolok el magammal Kristen előtt. Semmi jogod nincs arra, hogy bármit is számon kérj tőlem. Férfi vagyok Mila, nekem ezek nem jelentenek annyit, mint neked. Nem mondom, már az első pillanatban felkeltetted az érdeklődésemet minden téren, de a gyenge visszavágásod után, hogy a karrieremen keresztül akarsz nekem ártani… onnantól kezdve nem tudtam mit tenni. A helyzet megkövetelte a nyilvános megaláztatásodat.
- Úgy viselkedsz, mint egy gyerek – mordultam fel és fintorogva végigjártattam rajta a szemem. – Még hogy nyilvános megaláztatás? Semmi nyilvános nem volt abban, hogy négyszemközt mindennek elmondtál, és a tetejébe még utcalány módjára kezeltél azzal, hogy pénzt adtál nekem. Ebben semmi nyilvános nem volt, és ha belegondoltál volna akár egy kicsit is abba, hogy mit tettél, biztos vagyok benne, hogy saját magadtól is hányingered lenne.
- Talán igazad van, és olyan vagyok, mint egy gyerek, de a megfelelő kioktatást azt hiszem, nem tőled kell megkapnom. Egyetlen szavadban sem bízhatok meg… ugyanolyan vagy, mint a többi lány. Szörnyen hétköznapi jellem, csinos pofi mögé rejtve. Egyszerűen csak szerencséd volt ezzel az agyturkász melóval a forgatáson. Találkozhattál velem, kipipálva. Beszélgethettél velem, kipipálva. Sok lány erről álmodik… Közel kerültél hozzám, ezért mások biztosan irigyelnének.
- Szerinted az irigylésre méltó, hogy találkozol valakivel, akiért tény és való több millióan rajonganak, beszélgetsz vele, de mielőtt igazából elkezdenéd megkedvelni, kiderül róla, hogy csak egy sztárallűrös, gátlástalan bunkó, akit nem érdekel csak a saját igaza? Ez lennél te Robert? Ez?
- Te jellemeztél engem. Nem tehetek az idétlen észrevételeidről. Talán tévedsz.
- Nem tudom eldönteni, hogy ki vagy te valójában. Az egyik pillanatban kedves voltál… valóban egy szeretetreméltó ember. Mikor kész voltál engem megvédeni a Blush-ban, az mi volt? Csak szerepet játszottál, és valóban érzések nélkül képes vagy átgázolni rajtam? Nagyon szeretném azt hinni, hogy nem így van, és nem csak magam miatt. Sok lány álma dőlne romba, ha megtudnák, hogy valójában milyen vagy. – mondtam csendesen. Valóban elbizonytalanodtam, ahogy így végiggondoltam az elmúlt napokat, elidőzve néhány friss emléken.
Rob hosszú ideig meredten nézett rám, kifújta a levegőt, és az ujjait tördelte. Az arca haragos volt.
- Nem akarom, hogy a szavaim keményen csattanjanak, de ezzel már rég elkéstem, de… Mila, nem érzem úgy, hogy jogod lenne igazán megismerni engem.
- Tessék? – felvontam a szemöldököm, és újra elfogott a méreg. – Szóval te valami olyasmi vagy, amit csak a legjobbak ismerhetnek meg?
- Nem ezt mondtam. Nem tudok lépést tartani a saját életemmel… nincs időm ilyenekre. Nincs időm rád. Nem tudok azzal foglalkozni, hogy miként viselkedem másokkal, és nem tudok új embereket befogadni az életembe. Megvan a saját közegem, amibe te nem tartozol bele, így aztán nem is éreztem fontosnak, hogy foglalkozzak azzal, hogy mi bánt téged, és mi nem. – Miközben a nyers szavakat szinte hozzám vágta, keményen nézett a két szemem közé. Valóban közönyös volt a hangja, mint amilyen közönyös voltam én számára. – A családomon, barátaimon és Kristenen kívül nem tudom, kit engedhetnék be az életembe, de téged eszemben sem volt… ezt már az első pillanatban tudtam.
Elhűlve pislogtam, tehetetlen dühvel küzdve. Semmibe néztek… egy senki voltam. Rob egy kis szünetet tartott, majd folytatta.
- Mila, te meg én egyszerűen csak egy helyen dolgoztunk, és dolgozunk. Munka közben pedig aztán tényleg mindenre van időm, csak ismerkedni nem. A Blush-ban, mikor találkoztunk, ott igaz, hogy csak te dolgoztál, de velem ott volt Kristen. Nem akartalak megismerni, mert komoly kísértést jelentettél nekem még azokban a pillanatokban, mikor ott volt mellettem Kris. Igazából nem tudom, miért mondom el ezt neked, mert semmi jelentősége nincs. Ami akkor volt, az már a múlt.
- Nem… nem jelentettem neked semmit? – kérdeztem elcsukló hangon. Most sikerült tompa aggyal végre felfognom, hogy újra megaláznak.
- Semmit a világon – mondta a linóleumot bámulva, majd megrázta a fejét. – Különben nem tudtalak volna bántani, nem igaz?
- Nem tudhatom… nem ismerlek. – mondtam torokhangon, de utána rögtön összeszorítottam a fogaimat. A könnyeim dühösen döfködni kezdték a szemeimet, ami ettől rögtön égni kezdett, s Rob arca egy pillanat alatt elhomályosodott előttem.
- Ebben végre egyetértünk – bólintott, majd a keserű mosolyt letörölve az arcáról felsóhajtott, és felállt a székből.
- Mennem kell, holnap korán kelek – motyogta, és visszalökte az ágy alá a széket. Elfordítottam az arcomat tőle, és a szoba sarkába bámultam. A testemben minden izom megfeszült az erőlködésben. Nem akartam, hogy sírni lásson.
Vártam ugyanazt a cipőkopogást a linóleumon, és a kabát anyagának súrlódását, mint mikor bejött, de nem hallottam semmit. Így ment ez majdnem öt percen át.
- Mila?
- Menj már el! – mondtam furcsa hisztérikus hangon, amitől még én magam is megilletődtem. Túl fájdalmasan hangzott. Ahelyett, hogy szót fogadott volna, leült az ágyam szélére, és a kezébe vette az én kezemet, de rögtön elrántottam onnan, és ökölbe szorítva a mellkasomra tettem. Dühösen meredtem rá, könnyekkel teli, őszintén megbántott szemekkel. Elmosolyogta magát.
- Gyűlölsz… remek. Így sokkal könnyebb nekem is, és neked is.
- Nem akarom, hogy könnyű legyen neked! Azt akarom, hogy minden nehéz legyen számodra. Azt akarom, hogy legyen bűntudatod, mikor rám nézel! Hogy mikor a barátnődet akarod megcsókolni, kapjon el a rosszullét, hogy mennyire kijátszottál engem, csak azért, mert neked nehéz az élet! Azt akarom, hogy szenvedj úgy belül, ahogy én szenvedek most. – vetettem oda keményen, és elfordultam tőle megint.
- Jobb, hogy nem ismerjük egymást. Jobban jársz. – mondta csendesen, majd elfordította a fejét, és ő is a sarokba bámult egy ideig. – Gyűlölj nyugodtan így ismeretlenül. Én attól még sajnálni fogom, hogy bajod esett. – mondta csendesen, majd mit sem törődve a tiltakozásommal és a fészkelődésemmel, a két keze közé fogta az arcomat, és hosszan a szemembe nézett.
A szívem nagyot zökkent, aztán gyors vágtába kezdett, a szemeim az ajkára tévedtek, a lélegzetem elakadt.
- Nagy a kísértés – motyogta, majd kínosan elmosolyogta magát, a hüvelykujját végighúzta az arcomon, majd elengedett, és elindult a kórterem ajtaja felé.
Ha még akartam valamit kérdezni, úgy éreztem most, vagy soha.
- Leszámítva, hogy játszottál velem… ért neked valamit is az a néhány csók kettőnk között?
Menet közben megtorpant, de nem fordult meg. A hajába túrt, és habozott néhány pillanatig, míg végül megfordult, és a szemembe nézve, félvállról válaszolt.
- Olyan volt, mint egy film. Játszottam egy szerepet… ezekben a szerepekben néha meg kell csókolnod a partnered, de ez általában nem több, csak kellemes szórakozás, minden érzelem nélkül – mondta vállvonogatva, én pedig összepréselt ajkakkal bólintottam.
- Jobbulást… - motyogta, majd sarkon fordult, és már ott sem volt.

Kellemes szórakozás… érzelem nélkül. Szóval csak egy kihívás voltam számára… egy unaloműző bábú.
Ha lehet, most még nyomorultabbul éreztem magam, mint mikor indulatból pénzt adott nekem, vagy különböző dolgokat vágott a fejemhez. Ezek eddig csak lógtak a levegőben, de most…
Annyira összefüggéstelenül szövegelt magáról, rólam… a környezetéről. Tisztán látszott, hogy nem érti, hogy mi történik körülötte.
Bármennyire is gyűlölni akartam, mégsem tudtam annyira, mint amennyire kellett volna. A tettei és a szavai ellenére szánni valónak tartottam a helyzetét, megértettem a bizonytalanságát… mindössze ezen helyzetek kezelésével állt hadilábon.
Mindenesetre nem vagyok ostoba. Megbántott… pokolian megbántott, és ezen még az sem változtat, hogy ő azt hiszi, ennyi idő alatt egyáltalán nem ismertük meg egymást. Meg van riadva, össze van zavarodva, és csak kapálózik az élet tengerében. Én pedig csak belekeveredtem mindenbe.
Én voltam a naiv kívülálló, akinek valóban bármennyire is tagadtam, kecsegtetett ez az állás.
Felületesen lélegeztem, és miközben visszafojtottam a könnyeimet, végiggondoltam az együttöltött órákat. Mikor arra gondoltam, hogy mennyire idegesített, az arcom elkomorodott, mikor a mókás pillanatok jártak az eszemben, elmosolyogtam magam, mikor gondolatban a karjait éreztem magam körül, akaratlanul is érthetetlen vágyakozásba kezdtem, és mikor arra a néhány letagadott és tilos csókra gondoltam, ami elcsattant köztünk, szinte megbabonázva húztam végig az ujjamat az ajkamon.
A kísértés nálam ugyanúgy megvolt, mint nála. Úgy éreztem, pokolian kell, pont azért, mert tudom jól, nem lehet az enyém. Azt pedig, hogy minden nap láthatom, nekem kell eldöntenem, hogy ez jó dolog-e.
Kétségtelen, hogy ez a nap, és főként ez az éjszaka sok mindenre megtanított, sok mindent adott nekem, és sok mindent elvett tőlem. Néhány órája még azt hittem van egy kezdődő barátságom, némi izgalommal… most viszont az elképzelt viszony füstölgő romjai között álltam tehetetlenül a tény fölött, hogy képtelen vagyok megfelelően reagálni bizonyos dolgokra. Bosszúsan gondoltam vissza a szívem heves dobogására, ahogy nemrég két keze közé vette az arcomat… hogy ennyi megaláztatás után is ostobán borultam volna az ismerős ismeretlen karok közé. Ott és akkor jöttem rá, hogy féligazságban élek, mert talán ő azt hiszi, hogy nem adott nekem magából semmit, de valamit muszáj volt. Mindenképp… különben miért zsugorodott össze a gyomrom az elutasító, és semmibe vevő szavaitól?

*

Másnap reggel arra ébredtem, hogy kivágódik a kórterem ajtaja, beáramlik a folyosó hűvös huzatja, és az első dolog, amit felfogtam az új nap indulásából, az a barna hajzuhatag volt, ami rögtön az arcomba csapódott.
- Istenem, Istenem, Mila, mit csinálsz magaddal? – sopánkodott Summer, miközben hevesen megölelgetett, én pedig panaszosan felnyögtem, mikor néhány sajgó ponton szeretgetett.
- Semmit… Summer, megfulladok! Eressz… eressz el! – nyöszörögtem, majd levegőért kaptam, mikor elengedett. Aggódva végigjártatta rajtam a szemét.
- Jól vagy? – suttogta elfátyolosodott szemekkel.
- Persze – mondtam reflexből, és megvontam a vállam. Summer cinikusan felvonta a szemöldökét. – Tényleg, esküszöm. Csak bokaficam, meg néhány karcolás és zúzódás.
- Oké, ez a fizikai diagnózis. A szemeid be vannak dagadva, és vörösek. Nem most jöttem le a falvédőről Mila, úgyhogy ki vele. Dan tegnap mondta, hogy zaklatottan rohantál el a Blush-ból nem sokkal a baleset előtt.
- Ugyan már, ez nem balesett, csak egy kis… koccanás. Csak súrolt a kocsi. Nagyobb a pánik, mint a baj.
- Teszel feljelentést? – Summer már elő is kapta a telefonját.
- Nem, nem teszek, teljesen felesleges. Nincsenek sérüléseim.
- Már hogy ne lennének? Bokaficam? És mi van, ha megrepedt a bordád? – hadarta, és nyomkodni kezdte az oldalam, mire a kezére csaptam, és bosszúsan nézett rám.
- Ezt az orvosok jobban tudják. A bokaficam pedig különben is már azt hiszem korábbról volt meg. A Blush lépcsőit sosem kedveltem.
- Mesélj Mila… - mondta együtt érző hangra váltva, és kihúzta az ágy alól a látogatók székét. Néhány pillanatig ledermedve bámultam a kis fehér kerek vasszékre, majd visszarángattam magam a valóságba. Nem tudtam, hol kezdjem a dolgokat, mielőtt azonban eldönthettem volna, nyílt az ajtó, és megjelent mögötte a kezelőorvosom.
- Jó reggelt Miss Dennings.
- Jó reggelt doktor – motyogtam. Gőzöm sem volt, mi a neve.
- Nemsokára megérkezik a reggelije, de gondoltam előtte beugrok a zárójelentésével, hogy jobb étvágya legyen – mondta a doki kedves mosollyal.
- Zárójelentés? Szóval hazamehetek? Máris? – az arcom rögtön felvidult.
- Nem látom akadályát. A bokaficamját helyre tettük, így csak annyit kérnék, hogy a következő egy hétben ne akarja lefutni a maratoni távot. A zúzódásai otthon is lilák lesznek, és gyanítom, jobb szeretne otthon lábadozni, mint ebben a barátságos kórteremben – nézett körbe savanyú mosollyal, mire felnevettem.
- Köszönöm doki, ez igazán klassz! De várjon… muszáj megvárnom a reggelit? – kérdeztem bocsánatkérő arccal, mire megrázta a fejét. – Köszönöm!
- Csak írja ezeket alá, és rendben is vagyunk. Mehet haza. – tolta elém néhány papírt, amiket vígan firkantottam alá. Mikor végeztünk, a kezembe nyomta a szükséges papírokat és a leleteimet, majd elköszönt, és további jó egészséget kívánt nekem.

Summer szerencsére megkapta az üzenetemet, és hozott nekem ruhát, amiben hazamehettem. Menet közben megálltunk a kedvenc pékségünknél. Én a kocsiban maradtam, Summer pedig beszaladt néhány croissant-ért és kakaós csigáért.
Mikor megérkeztünk hozzám, én elmentem letussolni, és rendbe tenni magam, addig az egyszemélyes életmentő seregem teát főzött, és a meleg nappaliban tálalta a frissen beszerzett reggelinket. Mikor minden rendben volt, pokrócba tekerve üldögéltünk, forró feketeteát szürcsölve, és én a kakaós csigától porcukros szájjal meséltem Summernek a tegnapi napom minden egyes mozzanatát.
Nem volt jó beszélni róla. Ha lehet, még rosszabbul érintett a sok megaláztatás felelevenítése, mint ott, éles helyzetben.
Úgy éreztem, nincs értelme tovább Summer előtt mindenféle féligazságokkal és füllentésekkel jellemezni Robert és az én kapcsolatomat, hogy én miképp érzek, és hogy ő mit hisz, hogy én mit érzek. Hatalmas megkönnyebbülés volt, minden tekintetből.
Az órák múlásával maximálisan megnyugodtam. Az utóbbi napokban, hetekben nem sok időnk volt egymásra Summerrel, hisz mindkettőnknek megvolt a saját problémája. Neki Jensen, nekem pedig a vívódásom önmagam és Robert között, most viszont végre csak mi voltunk, és ettől úgy éreztem, hogy végre visszakaptam a barátnőmet.
- Tudod, úgy érzem, nekünk ez jár. Valamit nagyon elszúrhattunk, vagy odafenn a Nagyöreg nagyon nem bírhat minket. Kezdem úgy érezni, hogy ez a sok negatív dolog miatta van – hajolt közel hozzám Summer bizalmasan suttogva, és sokat tudóan bólogatott, mire felnevettem.
- Sosem hittél az ilyesmiben, miért pont most kezdenéd el?
- Nem tudom, Mila, ez most komolynak látszik. Nincs még két olyan szerencsétlen ember, mint mi.
- Talán csak túl nagy fába vágtuk a fejszénket – tippeltem, mire Summer bólintott.
- Nagyon nagy, és kemény fába.
- Talán nem is a mi hibánk…
- Igen, mert lehet, hogy a fejszénk nem elég éles. – helyeselt.
- Vagy csorba.
- Vagy már rég elrohadt – dünnyögte Summer a bögréjébe, majd mikor nem jött a részemről válasz, felpillantott, és belevihogott a teájába a kétkedő fejem láttán. – Nyugi, az utóbbi időkben ilyesmin jár az eszem.
- Ettől nem lettem nyugodtabb! – ráztam a fejem mosolyogva, és egy croissant-ért nyúltam, de mielőtt beleharaphattam volna, Summer kilopta a kezemből.
- Jellemző… - sóhajtottam, majd egy következőért nyúltam.
- Tudod… azért csodállak.
- Miért? – nyammogtam teli szájjal, és kérdőn felvontam a szemöldököm.
- Bocs, hogy felhozom megint ezt a témát, de emiatt a Robert miatt. Mármint… sajnálhatja, hogy nem ismer, mert hihetetlen jó ember vagy. Én nem tudom, hogy képes lennék-e ezek után valami pozitívot mondani róla. Te viszont még most is kedvesen beszélsz róla. Törődsz vele.
- Summer hidd el, ettől nem leszel rossz ember. Sőt, inkább talpraesettebb, és sebezhetetlen. Én téged irigyellek, mert akármennyire is tudom, hogy hülyeség, nem tudok nem foglalkozni vele. Szánalmas, de jó érzés, mert tudod… nagyon rég nem éreztem olyasmit, mint amit akkor érzek, mikor egy kicsit is kedvesebben néz rám, vagy hozzám ér. És tudom… tudom, hogy őrültség, hiszen igazán tényleg nem ismerem, de elcsavarta a fejemet az akaratomon kívül. És most, hogy kitálalt mindent, hogy én mennyire nem érdeklem őt, emiatt csak főhet a fejem. De látod egy jó dolog. A beletörődésben már nagy múltam és gyakorlatom van. – keserűen elmosolyogtam magam.
- Miért nem mondtad el neki?
- Hogy megsajnáljon? Vagy hogy újra átvágjon? Esetleg hazug taktikázósnak állítson be? Ugyan… Nem fogok belepusztulni az ilyesmibe. Tényleg nem ismerem őt…
- Te tudod, de…
Mindketten az ajtó felé kaptuk a fejünket, mert tétova kopogtatást hallottunk.
- Nem jó a csengőd? – kérdezte Summer.
- De… - vontam össze a szemöldököm. Kibújtam a pokróc alól, eligazítottam magamon a melegítőt, és az ajtó felé indulva felborzoltam a hajam.
Lábujjhegyre álltam, és kinéztem a kukucskálón. Kis híján felnyögtem.
- Ő az! – tátogtam szélesen artikulálva Summernek, mire nagyra nyíltak a szemei. Gyorsan visszafordultam az ajtó felé, és újra kinéztem a kis lyukon. A világért sem mukkantam volna meg, csak kapkodva vettem a levegőt. Rob türelmetlenül álldogált az ajtó előtt, és a telefonján pötyögött. Mikor aztán megszólalt, majd megállt a szívem.
- Mila ne bénázz. Tudom, hogy leskelődsz az ajtó másik oldalán. Hallom, ahogy szuszogsz – jegyezte meg unott hangom, majd a mondandója végére a farzsebébe csúsztatta a telefonját, s összefűzte a kezét a mellkasán. – Na, mi lesz, beengedsz, vagy még játszadozunk egy kicsit öt évesek módjára?
Tanácstalanul Summer felé fordultam, aki éppen a fürdőbe somfordált be, és elmutogatta, hogy tegyek úgy, mintha ő nem lenne itt, majd magára csukta az ajtót. Tudtam, hogy hallgatózni fog, és ha elmérgesedik a helyzet, előugrik a semmiből, és kihajítja innen Robot, ha én nem leszek rá képes.
Nagyot nyeltem, megköszörültem a torkom, és miközben kifújtam a levegőt, elfordítottam a kulcsolt a zárban. Az ajtó lassan, kattogva nyílt ki, de fél távon megállítottam, és kidugtam rajta a fejem.
Abban a pillanatban, ahogy kihajoltam, az állam a földet verte, és két kézzel kellett az ajtóban megkapaszkodnom a nem várt fordulattól.

11. fejezet

Többé-kevésbé megpróbáltuk tartani a határidőt, de előre szóltunk, hogy elfordulhatnak csúszások. A legújabb fejezetet ezúttal Spirit Bliss írta, de csak úgy, mint az eddigieknél, itt is tovább bonyolítottunk a történeten! Reméljük, hogy mindenki tetszését elnyeri. Minden véleményt szívesen olvasunk!

Izgatottan túrtam bele a hajamba – mintha Rob a telefonon keresztül láthatta volna, hogy is nézek ki -, aztán mikor rájöttem, hogy milyen idióta vagyok, halkan felkuncogtam. Gyorsan megnyomtam a hívást fogadó gombot, aztán a fülemhez helyeztem a mobilt.
- Igen? – szóltam bele kissé remegő hangon.
- Szia, Rob vagyok – hallottam meg az ismerős, borzongató hangot.
- Igen, tudom – vigyorodtam el. Kivételesen tényleg örültem, hogy egy telefonbeszélgetéshez nem tartozik vizuális kép is, mert amilyen infantilisen viselkedtem, Rob biztosan őrültnek tartott volna.
- Végeztem mára… Lenne kedved találkozni? – kérdezte, mire én rögtön pár centivel az ágyam fölé emelkedtem, és még szélesebb vigyor ült ki az arcomra. Pár pillanatig hümmögve várattam – nehogy azt higgye, hogy azonnal rohanok elé -, aztán feleltem csak.
- Hát, végül is csak tévét néztem, szóval, oké… - adtam végül lanyha pozitív választ, miközben elképzeltem az arcát. Teperjen csak értem, ha tényleg akar… - Hol találkozzunk?
- Nagyon frusztráló lenne, ha a szabadnapodat is a Blush-ban kéne töltened? – nevetett fel halkan Rob, mire bizsergés járta át minden porcikámat. Szívem szerint, azt feleltem volna neki, hogy akár a pokol legszörnyűbb bugyrába is vele mennék, de végül visszanyeltem ezt a mondatot.
- Nem, egyáltalán nem. Akkor ott egy óra múlva?
- Rendben, addig is, légy jó! – búcsúzott el Rob, aztán kinyomta a telefont.
Gyorsan felpattantam az ágyról, kikapcsoltam a tévét, aztán a szekrényemhez siettem. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy tinédzserlány, aki most éli át az első szerelemmel kapcsolatos eseményeket. Kidobáltam egy csomó ruhát az ágyamra és a földre, mire megtaláltam azt, amiről úgy gondoltam, hogy megfelelő egy randevúhoz, aztán gyorsan berohantam a fürdőszobába. Körülbelül fél óra múlva sikerült indulásra kész állapotba hozni magamat.
- Hol a lakáskulcsom? – morogtam az üres szobának idegesen, miközben körbeforogva kerestem az említett tárgyat. A lakás a széthajigált ruhák miatt úgy nézett ki, mintha tornádó dúlt volna benne. Mikor megláttam a kulcscsomót az éjjeliszekrényen heverni, gyorsan felkaptam, majd megragadtam a táskámat is, aztán elindultam végre.
Eredetileg taxival akartam menni, de amilyen szerencsétlen voltam, nem találtam egyet sem a környéken, pedig máskor vagy öt-hat is szokott állni a házunktól nem messze lévő parkolóban. Elgondolkozva kutattam a táskámban a telefonom után, hogy hívjak egyet, de sehol sem találtam.
- Jaj már… - nyögtem fel, mikor rájöttem, hogy a Robbal való beszélgetés után, ott felejtettem az ágyamon. Ez nem az én estém… - sóhajtottam fel, aztán gyalog indultam a Blush felé.
A csinos, de kényelmetlen cipőmben botladozva siettem végig az utcákon, de már így is jó tíz perces késésben lehettem. Mikor végre befordultam az utolsó sarkon, meglepetten torpantam meg. A Blush eddig is nagyon népszerű hely volt, de a tömeg, ami most előtte állt, túltett minden eddigin. Csak mikor közelebb mentem, akkor fogtam fel, hogy nem egyszerű tömegről van szó. Vakuk villantak mindenfelől, és mivel mindenki egyszerre beszélt, így a hangjuk egyetlen érthetetlen morajlássá olvadt össze.
Aggódva gyorsítottam fel a lépteimet. Ha az újságírók és paparazzik rátaláltak Robra, akkor valószínűleg, lőttek a ma esti randinknak…
- Elnézést… - próbáltam meg átfurakodni a tömegen, de egy nagydarab férfi, valami hiperszuper fényképezőgéppel a kezében nem volt hajlandó megmozdulni. – Hé, elnézést! Én itt dolgozom, bemehetnék? – próbálkoztam újra, miután megkopogtattam a vállát. Nagyon morcos képet vágott, de végül arrébbhúzódott annyira, hogy át tudjam préselni magam mellette.
- Szóval, Kristen és te együtt vagytok? Randiztok? – hallottam meg egy férfi kérdését nem messze tőlem. Arrébb löktem az utolsó embert is, de a látványtól, ami a szemeim elé tárult, nem voltam képes továbbhaladni. Rob a Blush ajtajában állt Kristennel együtt, a keze Kristen derekán nyugodott, miközben egy hamiskás mosollyal az arcán megrázta a fejét.
- Kristen nagyon… - egy pillanatra elgondolkozó arcot vágott, aztán a pillantása rám talált a tömegben. - …közel áll hozzám – fejezte be a mondatot.
- De ez mit jelent pontosan? – próbálkozott tovább a riporter, mire Rob felnevetett.
- Azt hiszem, már ennyi volt… Nem válaszolunk több kérdésre – emelte fel a kezét, mire megjelentek a testőrei – őket eddig még sosem hozta magával ide. A négy nagydarab férfi elállta az utat addig, míg Rob és Kristen bementek a Blush-ba, aztán kettő közülük követte a párt, a másik kettő pedig az ajtóban maradt őrködni.
Jó pár perc kellett, mire össze tudtam szedni magam annyira, hogy egyáltalán gondolkozni tudjak. Fogalmam sem volt, mi történt az előbb. Hogy került ide Kristen, és miért volt ez az egész kis színjáték? Hiszen, Rob szakított vele, engem hívott találkára, engem csókolt meg…
- Elnézést, be kell mennem! – léptem az egyik testőr elé, aki elállta az utat befelé. Tudnom kellett, hogy mi folyik itt. Biztosan csak egy félreértés. Rob idejött találkozni velem, Kristen követte, aztán lecsaptak az újságírók… Vagy valami ilyesmi… - nyugtatgattam magam.
- Sajnálom, de azt nem engedhetem – felelte határozottan, de udvariasan.
- De én itt dolgozom. Pincérnő vagyok.
- Tudod, hogy hányszor hallottam már efféle füllentéseket? – mosolygott rám szánakozó-együttérző arckifejezést vágva. – Inkább menj haza. Nem éri meg megalázni magad senki miatt – intett a fejével az ajtó felé.
- De én nem… - vettem egy mély levegőt, hogy kissé lenyugtassam magam. – Nem vagyok rajongó, érti? Itt dolgozom. Kérem, menjen be, és kérdezze meg Dant. Ő a hely tulaja. Mondja meg neki, hogy Mila várakozik itt kint. Kérem… - néztem rá könyörgő szemekkel. Egy másodpercig kutakodóan fürkészte az arcomat, aztán bólintott.
- Rendben, kislány – bólintott. – De ajánlom, hogy ne verj át. Nem szeretem, ha a szemembe hazudnak.
- Nem hazudok – jelentettem ki. Pár pillanatig susmorgott valamit a kollégájával, aztán bement a Blush-ba. Toporogva várakoztam odakint egy percig körülbelül. Mikor kinyílt az ajtó és a testőr felém intett, közelebb mentem.
- Oké, bemehetsz – engedett be.
- Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan, amiért hitt nekem, mire biccentett egyet.
Igyekeztem úgy szedni a lépcsőfokokat, hogy ne essek hasra bennük, de ez nehezen ment, mivel remegtek a lábaim a feszültségtől. Ahogy beléptem a bárba, meglepetten tapasztaltam, hogy teljesen üres – vendégek szempontjából legalább is.
Dan a pult mögött állt, és hunyorogva nézett fel rám, mikor beléptem.
- Nem akartak beengedni? – nevetett fel jókedvűen.
- Szörnyen vicces – húztam el a számat. Tudtam, hogy nem gúnyolódni akar rajtam, de most semmi kedvem nem volt nevetni. – Hol van Rob? – tértem azonnal a lényegre.
- Kibérelte a helyet egy egész éjszakára. Őrület, ami odakint van – rázta meg a fejét Dan hitetlenkedve. – De jó reklám a Blush-nak, úgyhogy belementem a dologba Rob kedvéért.
- De hol van Ő? – kérdeztem újra türelmetlen hangon.
- Hátul, a szokott helyen – intett a boxok felé. – De te ma nem is dolgoz… - kezdett volna bele a kérdezősködésbe, de nem vártam meg, hogy befejezze a mondatot.
A szívemmel a torkomban indultam hátra, hogy aztán úgy érezzem magam, mint akit gyomron rúgtak. Rob és Kristen összebújva üldögéltek, és nagyon nem úgy tűnt, mintha épp nemrég szakítottak volna. Mikor egy apró csók is elcsattant közöttük, megbizonyosodhattam arról, hogy nem csak a képzeletem játszik velem.
- Mila! – Kristen arca felderült, mikor meglátott engem, de én teljesen lefagytam. – Dan azt mondta, hogy ma nem dolgozol…
- Úgy… úgy volt – nyögtem, miközben a szemeim Robra tapadtak.
Azt vártam, hogy majd felkel és azt mondja: Április elseje! – annak ellenére, hogy még csak pár napja volt újév -, aztán hozzám lép, és megcsókol. Ehelyett csak felpillantott rám, aztán hirtelen elégedett vigyor ült ki az arcára. Én pedig megértettem, mi történt…
Miért? Miért csinálta Rob ezt velem? Miért vert át, és miért játszott velem? És Kristen? A pékségben az csak egy színjáték volt? Az arcom undorodó fintorba rándult, ahogy rájuk néztem, és olyan idiótának éreztem magam.
- Nektek minden csak játék, igaz? – telt meg a szemem könnyel, bármennyire is igyekeztem visszafogni magam. – Menjetek a pokolba! – fordítottam hátat az asztaluknak, hogy aztán a lehető leggyorsabban eltűnhessek innen. Még hallottam Dan hangját, ahogy utánam kiált, de nem foglalkoztam vele. Csak ki innen, haza, a takaróm alá, ahol senki sem bánthat… - kezdtek el potyogni a könnyeim, hogy elhomályosítsák a látásomat. Talán, ez vagy a béna cipőm volt az oka, hogy végül megbotlottam az egyik lépcsőfokban. Szerencsére, nem gurultam le, de a lábamba fájdalom hasított.
- A francba! – rázott meg a zokogás, ahogy feltápászkodtam. A harisnyám kilyukadt, és vérző horzsolás keletkezett a térdemen. Sántikálva tovább akartam indulni, mikor egy kéz elkapta a csuklómat. Dühösen fordultam vissza, és ez az érzés csak nőtt bennem, mikor megláttam, hogy Rob az, aki visszatartott. – Eressz el! – próbáltam meg kirángatni magam a szorításából, de nem hagyta. – Mi a fenét akarsz még? Nem elég, hogy átvertél, hazudtál, játszottál az érzéseimmel, és mindehhez még a barátnődet is felhasználtad? Miféle perverz elmebeteg vagy te? – kiabáltam vele teljesen kikelve magamból.
- Kristennek ehhez semmi köze – nyomott a falhoz Rob, valószínűleg azért, hogy végre abbahagyjam az ellenkezést.
- Igazán? Akkor a pékségben miért játszotta meg, hogy szakítottatok? Még meg is sajnáltam… - töröltem meg a szabad kezemmel az arcomat, mert most már a tehetetlen düh könnyei áztatták.
- Megkértem, hogy tegye meg, de nem tudta, hogy valójában miért. Azt mondtam, hogy kitaláltál valami hülye terápiás játékot, ami által te is jobban át tudod élni majd a karaktereket, és így jobban tudsz segíteni nekünk a filmnél – magyarázta teljesen higgadt hangon, ami még inkább kiborított.
- Ennél nagyobb baromságot nem tudsz kitalálni? Majd biztos elhiszem, hogy bevette ezt a maszlag szöveget… - nevettem fel keserű hangon.
- Márpedig így volt, mert bízik bennem – vonta meg a vállát flegmán. – És tökéletes színésznő, nem igaz? Beadtam neked, hogy Kristen drogozik, hogy nem bírom tovább mellette, és te azonnal a lábaim előtt hevertél… - Szégyenkezve hunytam be a szemeimet.
- Miért? – suttogtam. Nem lettem volna képes ennél többet kinyögni, de tudnom kellett, mivel érdemeltem ezt ki.
- A bizalmamba fogadtalak, kedveltelek, azt hittem, hogy te is kedvelsz, de valójában csak ki akartál használni! – csattant Rob hangja pofonként. Zavartan néztem fel rá. – Sok mindent elnézek, de ezt nem. Annyian átvertek már, hogy soha többé nem hagyom magam.
- Tessék?
- Elcsaltál abba a melegbárba, aztán a képeket nyilvánosságra hoztad. Azt hiszed, beveszem, hogy véletlen volt? Hogy nem így tervezted? – nevetett fel. – Mit hittél, hogy ha melegnek hisznek, és összeugrasztasz Kristennel, akkor majd te lehetsz a hős megmentő? – Az ujjai már fájón szorítottak.
- Hős megmentő? – nyögtem. – Nem értem…
- Elcsábítasz, a média megtudja, hogy egy nővel vagyok együtt és mégsem vagyok meleg, te pedig kihasználod a hálámat és a barátnői státusszal járó előnyöket – magyarázta meg, mire elnyílt a szám a döbbenettől.
- Te… te komolyan azt gondolod, hogy… hogy én emiatt… - dadogtam elkerekedett szemekkel.
- Az első perctől kezdve próbálsz elcsábítani, igyekeztél Kristen bizalmába férkőzni, megjátszva, hogy a barátja vagy, hogy aztán elszakítsd tőlem – igen, tudok a kis mosdóbeli beszélgetésetekről. Mikor beszéltünk, megpróbáltál összezavarni, elhitetni velem, hogy nem tudom, mit érzek iránta – sorolta a képzelt vádakat.
- Azok rávezető kérdések voltak. Nem bemesélni akartam neked, hogy gondjaitok vannak, hanem elő akartam hozni azt, ami tényleg benned van – próbáltam megmagyarázni teljesen kétségbeesve. Fogalmam sem volt, hogy áldozatból mikor változtam vádlottá, de ez teljesen más megvilágításba helyezte a történteket.
- Csakhogy én szeretem Kristent! – sziszegte az arcomba, amitől a dühöm és zavarom ellenére összerándult a szívem.
- Akkor miért nem mész vissza hozzá? – kérdeztem elszoruló torokkal. – Bosszút álltál rajtam. Vagy esetleg a képembe akarsz még nyomni egy tortát? Akkor essünk túl rajta, hadd menjek – gúnyolódtam.
- Nem, nincs nálam torta. Csak még meg akarom adni, ami megjár. Nem szeretek tartozni… - eresztette el a karomat Rob, aztán a kabátja zsebében kezdett el kutatni. Megfordult a fejemben, hogy ki kéne használnom, amíg nem figyel, és el kéne menekülnöm, de képtelen voltam megmozdulni. Egész testemben reszkettem, abban sem voltam biztos, hogy nem esnék-e össze az első lépés után, így csak figyeltem, ahogy előveszi a tárcáját, hogy abból előhúzzon pár bankjegyet.
- Tessék, azt hiszem, ennyi elég lesz… - tartotta az arcom elé a mutató és a középső ujja között tartva a pénzt. – Egy része azért, amiért megtanítottál rá, hogy senkiben sem bízhatok, a másik pedig, azért a pár csókért, amit kaptam. Kár, hogy Kristen miatt nem mehettem egy kicsit tovább, mert be kell ismernem csinos kis prosti vagy, és többet is érnél, de hát, szeretem őt, és hűséges vagyok hozzá, ez van… - sóhajtott fel színpadiasan. – Vedd el! – A hangja ellentmondást nem tűrő volt, én pedig összerezzentem.
- Menj a pokolba! – nyögtem, és megpróbáltam elütni a kezét az orrom elől, de a szabad kezével ismét lefogott. A sokktól és a meglepettségtől ledermedve tűrtem, hogy a dekoltázsomba csúsztassa a pénzt, mintha tényleg egy egyszerű utcalány lennék. Miután eleresztett, és egy szó nélkül visszasietett a bárba, percekig álltam ugyanabban a pózban, amiben otthagyott. Egy autó kipufogójának a durranására ébredtem fel ebből az állapotból, és hirtelen úgy éreztem, a bankjegyek égetik bőrömet.
- Menj a pokolba, menj a pokolba, menj a pokolba! – mondogattam félhangosan, miközben apró cafatokra téptem a pénzt.
- Hé, kislány, minden rendben? – kapta el az ajtóban a karomat a biztonsági őr, aki korábban beengedett. Hirtelen vakuk villantak a képembe, amitől ijedten téptem ki magam a kezéből, és anélkül, hogy megköszöntem volna a törődését, rohanni kezdtem. Csak el innen jó messzire…
Két sarokkal később álltam csak meg egy másodpercre, hogy levegyem a cipőimet, mert magas sarkúban nem tudtam olyan gyorsan haladni, ahogyan szerettem volna. Ösztönösen a táskámhoz kaptam, hogy felhívjam Summert, és mikor eszembe jutott, hogy nincs nálam a telefonom, ismét sírva fakadtam.
Hogy lehettem ilyen idióta, ennyire vak? Miféle pszichológus lesz belőlem, ha még arra sem jövök rá, hogy valaki tényleg szeret-e vagy csak szerelmet hazudik? Alig pár napja fogadtam meg, hogy soha többé nem hagyom magam kihasználni, erre tessék. Hiába nem feküdtem le Robbal, sokkal jobban fájt az árulása, mint Jake-é. Égetett, mart, szúrt. Lihegve álltam meg egy ház tövében, hogy lecsússzak a mentén a földre. Nem érdekelt, hogy felfázom, hogy hülyének nézhetnek az erre járók, csak letettem magam mellé a cipőimet, és a tenyeremet az arcomra tapasztva sírtam.
A fejem megfájdult a benne lévő zűrzavartól – mintha egy tornádó minden agysejtemet ringlispílezésre kényszerítette volna. Először magamat vádoltam, amiért belementem Summer hülye tervébe a melegbárral kapcsolatban, aztán akaratlanul is eszembe jutott, hogy minden az ő hibája – de fél perc múlva el is szégyelltem magam az igazságtalan gondolattól -, végül rá kellett döbbennem, hogy teljesen mindegy, mit tettünk. Ha Rob képes így viselkedni valakivel, akkor talán, jobb is, hogy most derült ez ki, és nem később…
Persze, az is eszembe jutott, hogy mivel vagyok jobb, mint Robert – hiszen, én is bosszúból akartam ártani neki -, aztán meg is válaszoltam a saját kérdésemet. Én megsajnáltam őt, és még azelőtt félbe akartam hagyni a bosszúmat, hogy igazán ártottam volna neki. Ő viszont végigcsinálta. Igazán ártott nekem… - értettem meg.
Jake iránt nem éreztem ilyesmit, így meg tudtam neki bocsátani. Testileg nagyon is vonzott, de ennyi. Ezért fájt kevésbé, hogy csak úgy otthagyott akkor reggel. De Rob… Őt nem csak fizikailag kívántam. Szerettem vele lenni, beszélgetni, nevetni. Ahogy a szemei csillogtak, mikor rám nézett… Azt hittem, hogy valódi érzések vannak bennük, de egy gyémánt ragyogása helyett csak egy üveg vakított el.
De talán, nem is ő tehet róla… - futott végig az agyam azon részén, amely leendő pszichológusként gondolkozott. Rob nem más, mint egy álarc, egy szerep. A viselkedéséből kitűnt, hogy ő maga sem tudja igazán, milyen ember is valójában. Ez pedig elég szomorú és szánni való volt… Nekem pedig pont a hozzá hasonló embereken kellett volna tudnom segíteni. De vajon képes lennék rá?
Vissza tudnék menni a forgatásra úgy, hogy tudom, mit gondol rólam Rob? Hogy ennyire megbántott? Hogy azt hittem, lehet köztünk valami, de ez mostanra esélytelenné vált? Tudnék rá csak úgy nézni, mint egy pszichológus, aki segíteni akar? El tudnám felejteni a dühömet, a sértettségemet és a fájdalmamat?
Ahogy felnéztem, a pillantásom találkozott egy mellettem elhaladó nőével, aki sajnálkozva mért végig. El nem tudtam képzelni, mi járhat a fejében – a földön ülök egy miniszoknyában, elszakadt harisnyával, vérző térddel, a sminkem szétfolyt és bőgök, mint egy csecsemő -, de egyáltalán nem tetszett a gondolat, hogy milyen szánalmas képet festhetek.
Bosszankodva dörgöltem meg a kézfejemmel az arcomat. Annyi kérdés volt bennem, de a válaszokban nem voltam biztos. Az egyetlen, amit tudtam, hogy szörnyen utálom azt a Milát, aki sírva rohant el Rob elől, hagyta, hogy megalázzák, és most roncsként üldögél itt a házfal mellett. Ez nem én vagyok! - tápászkodtam fel hangos sóhajjal a földről, és sántikálva elindultam hazafelé.
A szembejövő emberek úgy bámultak meg, mintha valami cirkuszi látványosság lennék, ezért lefordultam egy kis mellékutcácskába. Semmi szükség nem volt arra, hogy mások tekintetében lássam viszont, mennyire szörnyű állapotban vagyok. Bele sem akartam gondolni, hogy milyen megalázó, ennyire szétesni valaki előtt, akinek pont az volt a célja, hogy kikészítsen.
A cipőmet szorongatva próbáltam meg kiüríteni a felkavaró gondolatokat a fejemből, amikor meghallottam a hátam mögött a lépések zaját. Először el sem jutott a tudatomig, hogy valaki arra felé jön már percek óta, amerre én, aztán mikor felfogtam, aggódva néztem körbe. Az utca ahol haladtam, elég sötét volt, és egyetlen lelket sem láttam a közelben. Megmarkoltam az egyik cipőmet úgy, hogy a sarka legyen felfelé, aztán arra felé vettem az irányt, amerre a főutat sejtettem.
A lépések zaja gyorsabbá vált, és ahogy elhaladtam egy pislákoló utcai lámpa alatt észrevettem a másik árnyékot az enyém mellett. A szívemmel a torkomban fordultam meg, ahogy egy kéz kinyúlt felém, és a magasba emelve a cipőmet meg akartam ütni az illetőt. Egy férfikéz kapta el a karomat, miközben az orromat tömény alkoholszag csapta meg.
- Hé, cica, megvesztél? Még a végén megsebesítesz valakit… - röhögött fel az előttem álló férfi. Megpróbáltam kihúzni magam a markából, de csak akkor eresztett el, mikor kiesett a kezemből a cipőm. Ösztönösen lendítettem előrébb a lábamat, és bár sikerült eltalálnom a támadómat, aki össze is görnyedt, az én térdembe is belenyilallt a fájdalom. Elfeledkeztem a lépcsős balesetről…
Sziszegve csináltam hátraarcot, és a fájdalommal nem törődve kezdtem rohanni végig az utcán.
- Hülye, kurva! – hallottam a hátam mögül az átkozódó hangot, de nem foglalkoztam vele.
Egész testemben reszkettem, amikor kiértem végre egy forgalmasabb utcára, és meg mertem állni. Lihegve dőltem neki egy lámpaoszlopnak, és megpróbáltam összeszedni magam, de be kellett ismernem, hogy még mindig a frász kerülgetett. Ez egy elátkozott éjszaka… Vagy valójában elaludtam az ágyamon, és az egész meg sem történt. Csak rémálmot látok… - túrtam bele a hajamba, ami mostanra úgy nézett ki, mint egy szénaboglya.
Körbepillantottam, és mikor az út túloldalán megláttam egy taxit, fellélegeztem. Beülök, és két perc múlva már otthon vagyok, biztonságban, és végre kialhatom és elfelejthetem a mai napot – indultam el a zebra felé.
Türelmetlenül toporogva vártam meg, hogy a lámpa zöldre váltson, aztán leléptem a járdáról. A hangos dudálást hallva oldalra kaptam a fejemet, de már túl késő volt. A világ elsötétült előttem, és az utolsó gondolatom az volt, hogy ez tényleg csak egy rossz álom lehet.
- Áu… - nyögtem fel, mikor a feketeségbe behatolt valami fény, és én rájöttem, hogy az egész testem fáj. Sűrűn pislogva próbáltam ráfókuszálni a világra, és egy vadidegen, fehér ruhás férfival találtam magam szembe.
- Magához tért… Helyes – mosolygott rám.
- Mi történt? – nyögtem.
- Azon kívül, hogy a frászt hoztad ránk? – hallottam meg Dan hangját a másik oldalról. – Kiugrasz egy kocsi elé, és összetöröd magad… Tudod, hogy csak ennyin múlt, hogy nem fekszem most én is melletted egy infarktussal? – mutatta meg az ujjaival, hogy milyen közel volt hozzá. – Mikor felhívtak a bárban… Te jó ég, kislány, szörnyen megijesztettél – fogta meg a kezemet.
- Sajnálom… - motyogtam magam elé. – Zöld volt, aztán elindultam, és bumm…
- Az jó, ha emlékszik rá – bólogatott az orvos, ami eszembe juttatta, hogy hol is vagyok.
- Megsérültem? – pillantottam le magamra.
- Szerencsére, úgy tűnik, nem vészes. Néhány horzsolás, és a jobb bokája kificamodott – kaptam meg a diagnózist. – Akkor magukra is hagyom egy kicsit önöket. Ne fárassza ki nagyon magát… - sietett el az ágyam mellől az orvos.
- Tényleg nagy mázlid volt. – Az ismerős női hangtól megfeszültem. Legszívesebben becsuktam volna a szememet, hogy ájultnak tettessem magam, de kételkedtem benne, hogy ezt bárki is bevenné. – Mi is megijedtünk – nézett rám Kristen aggódva, míg Rob – aki mellette állt a falnál – a földre szegezte a tekintetét, és nem úgy tűnt, mintha rám akarna pillantani. Eddig észre sem vettem őket, annyira meghúzták magukat a sarokban. – Amilyen állapotban elrohantál… - engedte el Kristen Rob kezét, hogy közelebb lépjen az ágyamhoz. – Mi történt? Robból nem lehet kiszedni semmit, én meg fogalmam sincs, mivel bánthattalak meg. De szörnyen gyötör a lelkiismeret, hogy miattunk voltál figyelmetlen, és… - tördelte az ujjait.
Szóval, ahhoz már nem volt Rob elég bátor, hogy bevallja, mi történt valójában – horkantam fel magamban. Mély levegőt vettem, hogy nyugodt hangon tudjak válaszolni. Kristen nem érdemelte meg, hogy rajta töltsem ki a dühömet és fájdalmamat, akármennyire is idegesített néha.
- Csak rossz napom volt, és félreértettem valamit – ráztam meg a fejemet. – Teljesen lényegtelen, nem emiatt volt a baleset. És ne aggódj, ahogy a doktorurat is hallhattad, kutya bajom – erőltettem mosolyt az arcomra.
- Biztos, hogy nem haragszol semmi miatt? – harapta be az alsó ajkát. Annyira elveszettnek látszott, mintha a legjobb barátnője bocsánatáért esedezett volna, én pedig nem tudtam volna direkt megbántani.
- Nem, tényleg nem haragszom – sóhajtottam.
- Akkor jó – fújta ki a levegőt Kristen megkönnyebbülve. – Akarod, hogy hozzunk neked valamit? Van lent büfé, szóval, enni, inni, vagy egy újságot, bármit… - ajánlotta lelkesen, én pedig összezavarodva ráztam a fejemet.
- Bocsánat, hogy ezt mondom, de nem lehetne inkább, hogy egyedül hagyjatok. Szörnyen fáradtnak érzem magam… - próbáltam úgy megfogalmazni a kérésemet, hogy az ne legyen túl sértő. Legalább is Danre és Kristenre nézve, mert Rob érzései jelen pillanatban egy cseppet sem érdekeltek. Vagy legalább is, ezzel hitegettem magam.
- De… Persze… - bólintott Kristen. – Akkor holnap… vagyis… - pillantott le az órájára. - …ma délután visszanézünk. Addig csak pihenj, és jobbulást! – indult el, majd Rob kezét megfogva maga után húzta. Addig bámultam utánuk, amíg el nem tűntek az ajtó mögött, mert azt vártam, hátha Rob felém pislant legalább egyszer, de semmi. Valószínűleg, az is teljesen hidegen hagyta volna, ha az úttesten végezem… - szorultak ökölbe a kezeim.
- Akkor én is megyek, de később bekukkantok újra – nyomott Dan egy puszit a homlokomra.
- Várj! Summer már tud erről? – mutattam végig magamon.
- Nem, még nem volt sem időm, sem lélekjelenlétem felhívni. De szólok neki – biccentett felém Dan.
- Köszi. Nem tudom, meddig tartanak itt, de mondd meg neki, kérlek, hogy kéne egy normális ruha és a tisztálkodó pakkom.
- Rendben, megmondom. Aludj csak! – simított még végig a hajamon a férfikéz, aztán Dan magamra hagyott.
Sóhajtva hunytam le a szememet, miközben igyekeztem nem foglalkozni a gyomromban érzett szorítással. Vagyis inkább a szorítás okával. Szerencsére, tényleg szörnyen fáradt voltam, ezért hamar elszundikáltam, és megszabadulhattam a gondoktól.
Álmomban éppen Summerrel voltam vásárolni, és egy próbafülkében vetkőztem, hogy felpróbáljak egy álomszép zöld ruhát, mikor a halk kopogást meghallottam. Már éppen bosszúsan ki akartam kiáltani, hogy a fülke foglalt, de az ajtónyikorgás kirángatott az álomvilágból a valóságba.
Álmosan nyitottam ki a szememet, hogy aztán vékony vonallá préselődjön a szám.
- Mit akarsz? – kérdeztem cseppet sem kedves hangon.