11. fejezet

Többé-kevésbé megpróbáltuk tartani a határidőt, de előre szóltunk, hogy elfordulhatnak csúszások. A legújabb fejezetet ezúttal Spirit Bliss írta, de csak úgy, mint az eddigieknél, itt is tovább bonyolítottunk a történeten! Reméljük, hogy mindenki tetszését elnyeri. Minden véleményt szívesen olvasunk!

Izgatottan túrtam bele a hajamba – mintha Rob a telefonon keresztül láthatta volna, hogy is nézek ki -, aztán mikor rájöttem, hogy milyen idióta vagyok, halkan felkuncogtam. Gyorsan megnyomtam a hívást fogadó gombot, aztán a fülemhez helyeztem a mobilt.
- Igen? – szóltam bele kissé remegő hangon.
- Szia, Rob vagyok – hallottam meg az ismerős, borzongató hangot.
- Igen, tudom – vigyorodtam el. Kivételesen tényleg örültem, hogy egy telefonbeszélgetéshez nem tartozik vizuális kép is, mert amilyen infantilisen viselkedtem, Rob biztosan őrültnek tartott volna.
- Végeztem mára… Lenne kedved találkozni? – kérdezte, mire én rögtön pár centivel az ágyam fölé emelkedtem, és még szélesebb vigyor ült ki az arcomra. Pár pillanatig hümmögve várattam – nehogy azt higgye, hogy azonnal rohanok elé -, aztán feleltem csak.
- Hát, végül is csak tévét néztem, szóval, oké… - adtam végül lanyha pozitív választ, miközben elképzeltem az arcát. Teperjen csak értem, ha tényleg akar… - Hol találkozzunk?
- Nagyon frusztráló lenne, ha a szabadnapodat is a Blush-ban kéne töltened? – nevetett fel halkan Rob, mire bizsergés járta át minden porcikámat. Szívem szerint, azt feleltem volna neki, hogy akár a pokol legszörnyűbb bugyrába is vele mennék, de végül visszanyeltem ezt a mondatot.
- Nem, egyáltalán nem. Akkor ott egy óra múlva?
- Rendben, addig is, légy jó! – búcsúzott el Rob, aztán kinyomta a telefont.
Gyorsan felpattantam az ágyról, kikapcsoltam a tévét, aztán a szekrényemhez siettem. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy tinédzserlány, aki most éli át az első szerelemmel kapcsolatos eseményeket. Kidobáltam egy csomó ruhát az ágyamra és a földre, mire megtaláltam azt, amiről úgy gondoltam, hogy megfelelő egy randevúhoz, aztán gyorsan berohantam a fürdőszobába. Körülbelül fél óra múlva sikerült indulásra kész állapotba hozni magamat.
- Hol a lakáskulcsom? – morogtam az üres szobának idegesen, miközben körbeforogva kerestem az említett tárgyat. A lakás a széthajigált ruhák miatt úgy nézett ki, mintha tornádó dúlt volna benne. Mikor megláttam a kulcscsomót az éjjeliszekrényen heverni, gyorsan felkaptam, majd megragadtam a táskámat is, aztán elindultam végre.
Eredetileg taxival akartam menni, de amilyen szerencsétlen voltam, nem találtam egyet sem a környéken, pedig máskor vagy öt-hat is szokott állni a házunktól nem messze lévő parkolóban. Elgondolkozva kutattam a táskámban a telefonom után, hogy hívjak egyet, de sehol sem találtam.
- Jaj már… - nyögtem fel, mikor rájöttem, hogy a Robbal való beszélgetés után, ott felejtettem az ágyamon. Ez nem az én estém… - sóhajtottam fel, aztán gyalog indultam a Blush felé.
A csinos, de kényelmetlen cipőmben botladozva siettem végig az utcákon, de már így is jó tíz perces késésben lehettem. Mikor végre befordultam az utolsó sarkon, meglepetten torpantam meg. A Blush eddig is nagyon népszerű hely volt, de a tömeg, ami most előtte állt, túltett minden eddigin. Csak mikor közelebb mentem, akkor fogtam fel, hogy nem egyszerű tömegről van szó. Vakuk villantak mindenfelől, és mivel mindenki egyszerre beszélt, így a hangjuk egyetlen érthetetlen morajlássá olvadt össze.
Aggódva gyorsítottam fel a lépteimet. Ha az újságírók és paparazzik rátaláltak Robra, akkor valószínűleg, lőttek a ma esti randinknak…
- Elnézést… - próbáltam meg átfurakodni a tömegen, de egy nagydarab férfi, valami hiperszuper fényképezőgéppel a kezében nem volt hajlandó megmozdulni. – Hé, elnézést! Én itt dolgozom, bemehetnék? – próbálkoztam újra, miután megkopogtattam a vállát. Nagyon morcos képet vágott, de végül arrébbhúzódott annyira, hogy át tudjam préselni magam mellette.
- Szóval, Kristen és te együtt vagytok? Randiztok? – hallottam meg egy férfi kérdését nem messze tőlem. Arrébb löktem az utolsó embert is, de a látványtól, ami a szemeim elé tárult, nem voltam képes továbbhaladni. Rob a Blush ajtajában állt Kristennel együtt, a keze Kristen derekán nyugodott, miközben egy hamiskás mosollyal az arcán megrázta a fejét.
- Kristen nagyon… - egy pillanatra elgondolkozó arcot vágott, aztán a pillantása rám talált a tömegben. - …közel áll hozzám – fejezte be a mondatot.
- De ez mit jelent pontosan? – próbálkozott tovább a riporter, mire Rob felnevetett.
- Azt hiszem, már ennyi volt… Nem válaszolunk több kérdésre – emelte fel a kezét, mire megjelentek a testőrei – őket eddig még sosem hozta magával ide. A négy nagydarab férfi elállta az utat addig, míg Rob és Kristen bementek a Blush-ba, aztán kettő közülük követte a párt, a másik kettő pedig az ajtóban maradt őrködni.
Jó pár perc kellett, mire össze tudtam szedni magam annyira, hogy egyáltalán gondolkozni tudjak. Fogalmam sem volt, mi történt az előbb. Hogy került ide Kristen, és miért volt ez az egész kis színjáték? Hiszen, Rob szakított vele, engem hívott találkára, engem csókolt meg…
- Elnézést, be kell mennem! – léptem az egyik testőr elé, aki elállta az utat befelé. Tudnom kellett, hogy mi folyik itt. Biztosan csak egy félreértés. Rob idejött találkozni velem, Kristen követte, aztán lecsaptak az újságírók… Vagy valami ilyesmi… - nyugtatgattam magam.
- Sajnálom, de azt nem engedhetem – felelte határozottan, de udvariasan.
- De én itt dolgozom. Pincérnő vagyok.
- Tudod, hogy hányszor hallottam már efféle füllentéseket? – mosolygott rám szánakozó-együttérző arckifejezést vágva. – Inkább menj haza. Nem éri meg megalázni magad senki miatt – intett a fejével az ajtó felé.
- De én nem… - vettem egy mély levegőt, hogy kissé lenyugtassam magam. – Nem vagyok rajongó, érti? Itt dolgozom. Kérem, menjen be, és kérdezze meg Dant. Ő a hely tulaja. Mondja meg neki, hogy Mila várakozik itt kint. Kérem… - néztem rá könyörgő szemekkel. Egy másodpercig kutakodóan fürkészte az arcomat, aztán bólintott.
- Rendben, kislány – bólintott. – De ajánlom, hogy ne verj át. Nem szeretem, ha a szemembe hazudnak.
- Nem hazudok – jelentettem ki. Pár pillanatig susmorgott valamit a kollégájával, aztán bement a Blush-ba. Toporogva várakoztam odakint egy percig körülbelül. Mikor kinyílt az ajtó és a testőr felém intett, közelebb mentem.
- Oké, bemehetsz – engedett be.
- Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan, amiért hitt nekem, mire biccentett egyet.
Igyekeztem úgy szedni a lépcsőfokokat, hogy ne essek hasra bennük, de ez nehezen ment, mivel remegtek a lábaim a feszültségtől. Ahogy beléptem a bárba, meglepetten tapasztaltam, hogy teljesen üres – vendégek szempontjából legalább is.
Dan a pult mögött állt, és hunyorogva nézett fel rám, mikor beléptem.
- Nem akartak beengedni? – nevetett fel jókedvűen.
- Szörnyen vicces – húztam el a számat. Tudtam, hogy nem gúnyolódni akar rajtam, de most semmi kedvem nem volt nevetni. – Hol van Rob? – tértem azonnal a lényegre.
- Kibérelte a helyet egy egész éjszakára. Őrület, ami odakint van – rázta meg a fejét Dan hitetlenkedve. – De jó reklám a Blush-nak, úgyhogy belementem a dologba Rob kedvéért.
- De hol van Ő? – kérdeztem újra türelmetlen hangon.
- Hátul, a szokott helyen – intett a boxok felé. – De te ma nem is dolgoz… - kezdett volna bele a kérdezősködésbe, de nem vártam meg, hogy befejezze a mondatot.
A szívemmel a torkomban indultam hátra, hogy aztán úgy érezzem magam, mint akit gyomron rúgtak. Rob és Kristen összebújva üldögéltek, és nagyon nem úgy tűnt, mintha épp nemrég szakítottak volna. Mikor egy apró csók is elcsattant közöttük, megbizonyosodhattam arról, hogy nem csak a képzeletem játszik velem.
- Mila! – Kristen arca felderült, mikor meglátott engem, de én teljesen lefagytam. – Dan azt mondta, hogy ma nem dolgozol…
- Úgy… úgy volt – nyögtem, miközben a szemeim Robra tapadtak.
Azt vártam, hogy majd felkel és azt mondja: Április elseje! – annak ellenére, hogy még csak pár napja volt újév -, aztán hozzám lép, és megcsókol. Ehelyett csak felpillantott rám, aztán hirtelen elégedett vigyor ült ki az arcára. Én pedig megértettem, mi történt…
Miért? Miért csinálta Rob ezt velem? Miért vert át, és miért játszott velem? És Kristen? A pékségben az csak egy színjáték volt? Az arcom undorodó fintorba rándult, ahogy rájuk néztem, és olyan idiótának éreztem magam.
- Nektek minden csak játék, igaz? – telt meg a szemem könnyel, bármennyire is igyekeztem visszafogni magam. – Menjetek a pokolba! – fordítottam hátat az asztaluknak, hogy aztán a lehető leggyorsabban eltűnhessek innen. Még hallottam Dan hangját, ahogy utánam kiált, de nem foglalkoztam vele. Csak ki innen, haza, a takaróm alá, ahol senki sem bánthat… - kezdtek el potyogni a könnyeim, hogy elhomályosítsák a látásomat. Talán, ez vagy a béna cipőm volt az oka, hogy végül megbotlottam az egyik lépcsőfokban. Szerencsére, nem gurultam le, de a lábamba fájdalom hasított.
- A francba! – rázott meg a zokogás, ahogy feltápászkodtam. A harisnyám kilyukadt, és vérző horzsolás keletkezett a térdemen. Sántikálva tovább akartam indulni, mikor egy kéz elkapta a csuklómat. Dühösen fordultam vissza, és ez az érzés csak nőtt bennem, mikor megláttam, hogy Rob az, aki visszatartott. – Eressz el! – próbáltam meg kirángatni magam a szorításából, de nem hagyta. – Mi a fenét akarsz még? Nem elég, hogy átvertél, hazudtál, játszottál az érzéseimmel, és mindehhez még a barátnődet is felhasználtad? Miféle perverz elmebeteg vagy te? – kiabáltam vele teljesen kikelve magamból.
- Kristennek ehhez semmi köze – nyomott a falhoz Rob, valószínűleg azért, hogy végre abbahagyjam az ellenkezést.
- Igazán? Akkor a pékségben miért játszotta meg, hogy szakítottatok? Még meg is sajnáltam… - töröltem meg a szabad kezemmel az arcomat, mert most már a tehetetlen düh könnyei áztatták.
- Megkértem, hogy tegye meg, de nem tudta, hogy valójában miért. Azt mondtam, hogy kitaláltál valami hülye terápiás játékot, ami által te is jobban át tudod élni majd a karaktereket, és így jobban tudsz segíteni nekünk a filmnél – magyarázta teljesen higgadt hangon, ami még inkább kiborított.
- Ennél nagyobb baromságot nem tudsz kitalálni? Majd biztos elhiszem, hogy bevette ezt a maszlag szöveget… - nevettem fel keserű hangon.
- Márpedig így volt, mert bízik bennem – vonta meg a vállát flegmán. – És tökéletes színésznő, nem igaz? Beadtam neked, hogy Kristen drogozik, hogy nem bírom tovább mellette, és te azonnal a lábaim előtt hevertél… - Szégyenkezve hunytam be a szemeimet.
- Miért? – suttogtam. Nem lettem volna képes ennél többet kinyögni, de tudnom kellett, mivel érdemeltem ezt ki.
- A bizalmamba fogadtalak, kedveltelek, azt hittem, hogy te is kedvelsz, de valójában csak ki akartál használni! – csattant Rob hangja pofonként. Zavartan néztem fel rá. – Sok mindent elnézek, de ezt nem. Annyian átvertek már, hogy soha többé nem hagyom magam.
- Tessék?
- Elcsaltál abba a melegbárba, aztán a képeket nyilvánosságra hoztad. Azt hiszed, beveszem, hogy véletlen volt? Hogy nem így tervezted? – nevetett fel. – Mit hittél, hogy ha melegnek hisznek, és összeugrasztasz Kristennel, akkor majd te lehetsz a hős megmentő? – Az ujjai már fájón szorítottak.
- Hős megmentő? – nyögtem. – Nem értem…
- Elcsábítasz, a média megtudja, hogy egy nővel vagyok együtt és mégsem vagyok meleg, te pedig kihasználod a hálámat és a barátnői státusszal járó előnyöket – magyarázta meg, mire elnyílt a szám a döbbenettől.
- Te… te komolyan azt gondolod, hogy… hogy én emiatt… - dadogtam elkerekedett szemekkel.
- Az első perctől kezdve próbálsz elcsábítani, igyekeztél Kristen bizalmába férkőzni, megjátszva, hogy a barátja vagy, hogy aztán elszakítsd tőlem – igen, tudok a kis mosdóbeli beszélgetésetekről. Mikor beszéltünk, megpróbáltál összezavarni, elhitetni velem, hogy nem tudom, mit érzek iránta – sorolta a képzelt vádakat.
- Azok rávezető kérdések voltak. Nem bemesélni akartam neked, hogy gondjaitok vannak, hanem elő akartam hozni azt, ami tényleg benned van – próbáltam megmagyarázni teljesen kétségbeesve. Fogalmam sem volt, hogy áldozatból mikor változtam vádlottá, de ez teljesen más megvilágításba helyezte a történteket.
- Csakhogy én szeretem Kristent! – sziszegte az arcomba, amitől a dühöm és zavarom ellenére összerándult a szívem.
- Akkor miért nem mész vissza hozzá? – kérdeztem elszoruló torokkal. – Bosszút álltál rajtam. Vagy esetleg a képembe akarsz még nyomni egy tortát? Akkor essünk túl rajta, hadd menjek – gúnyolódtam.
- Nem, nincs nálam torta. Csak még meg akarom adni, ami megjár. Nem szeretek tartozni… - eresztette el a karomat Rob, aztán a kabátja zsebében kezdett el kutatni. Megfordult a fejemben, hogy ki kéne használnom, amíg nem figyel, és el kéne menekülnöm, de képtelen voltam megmozdulni. Egész testemben reszkettem, abban sem voltam biztos, hogy nem esnék-e össze az első lépés után, így csak figyeltem, ahogy előveszi a tárcáját, hogy abból előhúzzon pár bankjegyet.
- Tessék, azt hiszem, ennyi elég lesz… - tartotta az arcom elé a mutató és a középső ujja között tartva a pénzt. – Egy része azért, amiért megtanítottál rá, hogy senkiben sem bízhatok, a másik pedig, azért a pár csókért, amit kaptam. Kár, hogy Kristen miatt nem mehettem egy kicsit tovább, mert be kell ismernem csinos kis prosti vagy, és többet is érnél, de hát, szeretem őt, és hűséges vagyok hozzá, ez van… - sóhajtott fel színpadiasan. – Vedd el! – A hangja ellentmondást nem tűrő volt, én pedig összerezzentem.
- Menj a pokolba! – nyögtem, és megpróbáltam elütni a kezét az orrom elől, de a szabad kezével ismét lefogott. A sokktól és a meglepettségtől ledermedve tűrtem, hogy a dekoltázsomba csúsztassa a pénzt, mintha tényleg egy egyszerű utcalány lennék. Miután eleresztett, és egy szó nélkül visszasietett a bárba, percekig álltam ugyanabban a pózban, amiben otthagyott. Egy autó kipufogójának a durranására ébredtem fel ebből az állapotból, és hirtelen úgy éreztem, a bankjegyek égetik bőrömet.
- Menj a pokolba, menj a pokolba, menj a pokolba! – mondogattam félhangosan, miközben apró cafatokra téptem a pénzt.
- Hé, kislány, minden rendben? – kapta el az ajtóban a karomat a biztonsági őr, aki korábban beengedett. Hirtelen vakuk villantak a képembe, amitől ijedten téptem ki magam a kezéből, és anélkül, hogy megköszöntem volna a törődését, rohanni kezdtem. Csak el innen jó messzire…
Két sarokkal később álltam csak meg egy másodpercre, hogy levegyem a cipőimet, mert magas sarkúban nem tudtam olyan gyorsan haladni, ahogyan szerettem volna. Ösztönösen a táskámhoz kaptam, hogy felhívjam Summert, és mikor eszembe jutott, hogy nincs nálam a telefonom, ismét sírva fakadtam.
Hogy lehettem ilyen idióta, ennyire vak? Miféle pszichológus lesz belőlem, ha még arra sem jövök rá, hogy valaki tényleg szeret-e vagy csak szerelmet hazudik? Alig pár napja fogadtam meg, hogy soha többé nem hagyom magam kihasználni, erre tessék. Hiába nem feküdtem le Robbal, sokkal jobban fájt az árulása, mint Jake-é. Égetett, mart, szúrt. Lihegve álltam meg egy ház tövében, hogy lecsússzak a mentén a földre. Nem érdekelt, hogy felfázom, hogy hülyének nézhetnek az erre járók, csak letettem magam mellé a cipőimet, és a tenyeremet az arcomra tapasztva sírtam.
A fejem megfájdult a benne lévő zűrzavartól – mintha egy tornádó minden agysejtemet ringlispílezésre kényszerítette volna. Először magamat vádoltam, amiért belementem Summer hülye tervébe a melegbárral kapcsolatban, aztán akaratlanul is eszembe jutott, hogy minden az ő hibája – de fél perc múlva el is szégyelltem magam az igazságtalan gondolattól -, végül rá kellett döbbennem, hogy teljesen mindegy, mit tettünk. Ha Rob képes így viselkedni valakivel, akkor talán, jobb is, hogy most derült ez ki, és nem később…
Persze, az is eszembe jutott, hogy mivel vagyok jobb, mint Robert – hiszen, én is bosszúból akartam ártani neki -, aztán meg is válaszoltam a saját kérdésemet. Én megsajnáltam őt, és még azelőtt félbe akartam hagyni a bosszúmat, hogy igazán ártottam volna neki. Ő viszont végigcsinálta. Igazán ártott nekem… - értettem meg.
Jake iránt nem éreztem ilyesmit, így meg tudtam neki bocsátani. Testileg nagyon is vonzott, de ennyi. Ezért fájt kevésbé, hogy csak úgy otthagyott akkor reggel. De Rob… Őt nem csak fizikailag kívántam. Szerettem vele lenni, beszélgetni, nevetni. Ahogy a szemei csillogtak, mikor rám nézett… Azt hittem, hogy valódi érzések vannak bennük, de egy gyémánt ragyogása helyett csak egy üveg vakított el.
De talán, nem is ő tehet róla… - futott végig az agyam azon részén, amely leendő pszichológusként gondolkozott. Rob nem más, mint egy álarc, egy szerep. A viselkedéséből kitűnt, hogy ő maga sem tudja igazán, milyen ember is valójában. Ez pedig elég szomorú és szánni való volt… Nekem pedig pont a hozzá hasonló embereken kellett volna tudnom segíteni. De vajon képes lennék rá?
Vissza tudnék menni a forgatásra úgy, hogy tudom, mit gondol rólam Rob? Hogy ennyire megbántott? Hogy azt hittem, lehet köztünk valami, de ez mostanra esélytelenné vált? Tudnék rá csak úgy nézni, mint egy pszichológus, aki segíteni akar? El tudnám felejteni a dühömet, a sértettségemet és a fájdalmamat?
Ahogy felnéztem, a pillantásom találkozott egy mellettem elhaladó nőével, aki sajnálkozva mért végig. El nem tudtam képzelni, mi járhat a fejében – a földön ülök egy miniszoknyában, elszakadt harisnyával, vérző térddel, a sminkem szétfolyt és bőgök, mint egy csecsemő -, de egyáltalán nem tetszett a gondolat, hogy milyen szánalmas képet festhetek.
Bosszankodva dörgöltem meg a kézfejemmel az arcomat. Annyi kérdés volt bennem, de a válaszokban nem voltam biztos. Az egyetlen, amit tudtam, hogy szörnyen utálom azt a Milát, aki sírva rohant el Rob elől, hagyta, hogy megalázzák, és most roncsként üldögél itt a házfal mellett. Ez nem én vagyok! - tápászkodtam fel hangos sóhajjal a földről, és sántikálva elindultam hazafelé.
A szembejövő emberek úgy bámultak meg, mintha valami cirkuszi látványosság lennék, ezért lefordultam egy kis mellékutcácskába. Semmi szükség nem volt arra, hogy mások tekintetében lássam viszont, mennyire szörnyű állapotban vagyok. Bele sem akartam gondolni, hogy milyen megalázó, ennyire szétesni valaki előtt, akinek pont az volt a célja, hogy kikészítsen.
A cipőmet szorongatva próbáltam meg kiüríteni a felkavaró gondolatokat a fejemből, amikor meghallottam a hátam mögött a lépések zaját. Először el sem jutott a tudatomig, hogy valaki arra felé jön már percek óta, amerre én, aztán mikor felfogtam, aggódva néztem körbe. Az utca ahol haladtam, elég sötét volt, és egyetlen lelket sem láttam a közelben. Megmarkoltam az egyik cipőmet úgy, hogy a sarka legyen felfelé, aztán arra felé vettem az irányt, amerre a főutat sejtettem.
A lépések zaja gyorsabbá vált, és ahogy elhaladtam egy pislákoló utcai lámpa alatt észrevettem a másik árnyékot az enyém mellett. A szívemmel a torkomban fordultam meg, ahogy egy kéz kinyúlt felém, és a magasba emelve a cipőmet meg akartam ütni az illetőt. Egy férfikéz kapta el a karomat, miközben az orromat tömény alkoholszag csapta meg.
- Hé, cica, megvesztél? Még a végén megsebesítesz valakit… - röhögött fel az előttem álló férfi. Megpróbáltam kihúzni magam a markából, de csak akkor eresztett el, mikor kiesett a kezemből a cipőm. Ösztönösen lendítettem előrébb a lábamat, és bár sikerült eltalálnom a támadómat, aki össze is görnyedt, az én térdembe is belenyilallt a fájdalom. Elfeledkeztem a lépcsős balesetről…
Sziszegve csináltam hátraarcot, és a fájdalommal nem törődve kezdtem rohanni végig az utcán.
- Hülye, kurva! – hallottam a hátam mögül az átkozódó hangot, de nem foglalkoztam vele.
Egész testemben reszkettem, amikor kiértem végre egy forgalmasabb utcára, és meg mertem állni. Lihegve dőltem neki egy lámpaoszlopnak, és megpróbáltam összeszedni magam, de be kellett ismernem, hogy még mindig a frász kerülgetett. Ez egy elátkozott éjszaka… Vagy valójában elaludtam az ágyamon, és az egész meg sem történt. Csak rémálmot látok… - túrtam bele a hajamba, ami mostanra úgy nézett ki, mint egy szénaboglya.
Körbepillantottam, és mikor az út túloldalán megláttam egy taxit, fellélegeztem. Beülök, és két perc múlva már otthon vagyok, biztonságban, és végre kialhatom és elfelejthetem a mai napot – indultam el a zebra felé.
Türelmetlenül toporogva vártam meg, hogy a lámpa zöldre váltson, aztán leléptem a járdáról. A hangos dudálást hallva oldalra kaptam a fejemet, de már túl késő volt. A világ elsötétült előttem, és az utolsó gondolatom az volt, hogy ez tényleg csak egy rossz álom lehet.
- Áu… - nyögtem fel, mikor a feketeségbe behatolt valami fény, és én rájöttem, hogy az egész testem fáj. Sűrűn pislogva próbáltam ráfókuszálni a világra, és egy vadidegen, fehér ruhás férfival találtam magam szembe.
- Magához tért… Helyes – mosolygott rám.
- Mi történt? – nyögtem.
- Azon kívül, hogy a frászt hoztad ránk? – hallottam meg Dan hangját a másik oldalról. – Kiugrasz egy kocsi elé, és összetöröd magad… Tudod, hogy csak ennyin múlt, hogy nem fekszem most én is melletted egy infarktussal? – mutatta meg az ujjaival, hogy milyen közel volt hozzá. – Mikor felhívtak a bárban… Te jó ég, kislány, szörnyen megijesztettél – fogta meg a kezemet.
- Sajnálom… - motyogtam magam elé. – Zöld volt, aztán elindultam, és bumm…
- Az jó, ha emlékszik rá – bólogatott az orvos, ami eszembe juttatta, hogy hol is vagyok.
- Megsérültem? – pillantottam le magamra.
- Szerencsére, úgy tűnik, nem vészes. Néhány horzsolás, és a jobb bokája kificamodott – kaptam meg a diagnózist. – Akkor magukra is hagyom egy kicsit önöket. Ne fárassza ki nagyon magát… - sietett el az ágyam mellől az orvos.
- Tényleg nagy mázlid volt. – Az ismerős női hangtól megfeszültem. Legszívesebben becsuktam volna a szememet, hogy ájultnak tettessem magam, de kételkedtem benne, hogy ezt bárki is bevenné. – Mi is megijedtünk – nézett rám Kristen aggódva, míg Rob – aki mellette állt a falnál – a földre szegezte a tekintetét, és nem úgy tűnt, mintha rám akarna pillantani. Eddig észre sem vettem őket, annyira meghúzták magukat a sarokban. – Amilyen állapotban elrohantál… - engedte el Kristen Rob kezét, hogy közelebb lépjen az ágyamhoz. – Mi történt? Robból nem lehet kiszedni semmit, én meg fogalmam sincs, mivel bánthattalak meg. De szörnyen gyötör a lelkiismeret, hogy miattunk voltál figyelmetlen, és… - tördelte az ujjait.
Szóval, ahhoz már nem volt Rob elég bátor, hogy bevallja, mi történt valójában – horkantam fel magamban. Mély levegőt vettem, hogy nyugodt hangon tudjak válaszolni. Kristen nem érdemelte meg, hogy rajta töltsem ki a dühömet és fájdalmamat, akármennyire is idegesített néha.
- Csak rossz napom volt, és félreértettem valamit – ráztam meg a fejemet. – Teljesen lényegtelen, nem emiatt volt a baleset. És ne aggódj, ahogy a doktorurat is hallhattad, kutya bajom – erőltettem mosolyt az arcomra.
- Biztos, hogy nem haragszol semmi miatt? – harapta be az alsó ajkát. Annyira elveszettnek látszott, mintha a legjobb barátnője bocsánatáért esedezett volna, én pedig nem tudtam volna direkt megbántani.
- Nem, tényleg nem haragszom – sóhajtottam.
- Akkor jó – fújta ki a levegőt Kristen megkönnyebbülve. – Akarod, hogy hozzunk neked valamit? Van lent büfé, szóval, enni, inni, vagy egy újságot, bármit… - ajánlotta lelkesen, én pedig összezavarodva ráztam a fejemet.
- Bocsánat, hogy ezt mondom, de nem lehetne inkább, hogy egyedül hagyjatok. Szörnyen fáradtnak érzem magam… - próbáltam úgy megfogalmazni a kérésemet, hogy az ne legyen túl sértő. Legalább is Danre és Kristenre nézve, mert Rob érzései jelen pillanatban egy cseppet sem érdekeltek. Vagy legalább is, ezzel hitegettem magam.
- De… Persze… - bólintott Kristen. – Akkor holnap… vagyis… - pillantott le az órájára. - …ma délután visszanézünk. Addig csak pihenj, és jobbulást! – indult el, majd Rob kezét megfogva maga után húzta. Addig bámultam utánuk, amíg el nem tűntek az ajtó mögött, mert azt vártam, hátha Rob felém pislant legalább egyszer, de semmi. Valószínűleg, az is teljesen hidegen hagyta volna, ha az úttesten végezem… - szorultak ökölbe a kezeim.
- Akkor én is megyek, de később bekukkantok újra – nyomott Dan egy puszit a homlokomra.
- Várj! Summer már tud erről? – mutattam végig magamon.
- Nem, még nem volt sem időm, sem lélekjelenlétem felhívni. De szólok neki – biccentett felém Dan.
- Köszi. Nem tudom, meddig tartanak itt, de mondd meg neki, kérlek, hogy kéne egy normális ruha és a tisztálkodó pakkom.
- Rendben, megmondom. Aludj csak! – simított még végig a hajamon a férfikéz, aztán Dan magamra hagyott.
Sóhajtva hunytam le a szememet, miközben igyekeztem nem foglalkozni a gyomromban érzett szorítással. Vagyis inkább a szorítás okával. Szerencsére, tényleg szörnyen fáradt voltam, ezért hamar elszundikáltam, és megszabadulhattam a gondoktól.
Álmomban éppen Summerrel voltam vásárolni, és egy próbafülkében vetkőztem, hogy felpróbáljak egy álomszép zöld ruhát, mikor a halk kopogást meghallottam. Már éppen bosszúsan ki akartam kiáltani, hogy a fülke foglalt, de az ajtónyikorgás kirángatott az álomvilágból a valóságba.
Álmosan nyitottam ki a szememet, hogy aztán vékony vonallá préselődjön a szám.
- Mit akarsz? – kérdeztem cseppet sem kedves hangon.