10. fejezet

Mint ahogy tapasztaltátok, a 10. fejezet, amit Adri írt volna, nem került fel időben. Sajnos Adrinak vissza kellett utaznia Németországba. Azzal, hogy visszament több változás is történik az oldalon. Talán a legfontosabb, hogy Adri kénytelen volt kiválni a közös munkából, és ezzel a számunk 7-re csökkent. Viszont, hogy azért jó hírt is mondjak: Zazi volt olyan rendes, és megírta a folytatást, így ismét előrébb kerültünk a sztori alakulásával kapcsolatban.

A másik fontos dolog: május van. Ami csak annyit jelent, hogy szinte mind a hetünknek fontos vizsgái, kötelezettségei lesznek. A sorrendet és az időpontot nem mindig tudjuk majd tartani, ráadásul mindenkinek van saját blogja, ahol szintén frissíteni kell. Reméljük, az új infók tudatában nem lesznek felháborodások, és megértitek, hogy mi is csak emberek vagyunk, nem pedig robotok, akiknek nincs magánélete!

(Remélem, ezek után mindenki kedvét elvettem az olvasástól. De egy kis ösztönző kommentnek nagyon örülnénk! :))

Pár pillanatig egymás arcát fürkésztük, majd Rob egy bátortalan lépéssel közelebb jött és magához ölelt. Tömény dohányszag áradt a kabátjából és a pulcsijából, nyilván az átlagosnál is többet szívott.

- Mi történt? – kérdeztem elszakadva tőle.

- Ne itt. Felmehetnénk hozzád?

- Persze, gyere utánam.

Annyira más volt ez a Robert. Tudtam, hogy most tényleg csak barátként jött hozzám, de nem zavart. Bizonytalan voltam kettőnket illetően, lehet, hogy nem kéne erőltetni ezt a dolgot. Bízott bennem és akkor nekem ez elég volt. A lakásba érve kivette a cigijét a zsebéből, a kabátját pedig maga mellé dobta a kanapén.

- Kérsz egy sört?

- Igen, kösz.

Nem igazán volt beszédes kedvében, én meg nem akartam faggatni, úgyhogy csak odaadtam a sörét és leültem mellé. Hosszú percekig csak az üveg címkéjét piszkálgatta, de látszott rajta, hogy beszélni akar, csak még keresi a szavakat.

- Bocs, hogy így rád törtem – nézett fel rám végre.

- Semmi baj. Elmondod, hogy mi történt?

- Kristen. Kristen történt – ismételte keserű mosollyal, majd nagyot kortyolt a söréből.

- Megint beszéltetek?

- Nem sokkal az után, hogy elváltunk, sírva hívott fel, hogy találkozzunk. Amilyen hülye vagyok, belementem a dologba és kb. 2 órán keresztül azt hallgattam, hogy ő meg fog változni, csak most sok minden összejött, de ha segítek neki, akkor sikerülni fog meg ilyen szarságok. Hiába tudtam az eszemmel, hogy nemet kéne mondanom, túl erősen élt bennem a régi Kristen-kép, akiért odavoltam, úgyhogy… - itt elharapta a mondatot és szomorkás mosollyal rám nézett.

- Újra összejöttetek?

- Úgy valahogy...

- Akkor miért vagy így letörve?

- Még nincs vége. Amikor elköszöntünk egymástól és megcsókoltam, éreztem rajta a fű szagát és ízét, ami teljesen kiverte nálam a biztosítékot. Ellöktem magamtól és kiabálni kezdtem vele, hogy én nem fogok asszisztálni ahhoz, ahogy tönkreteszi magát és, hogy felejtsen el. Ezután kocsiba vágtam magam és itt kötöttem ki – fejezte be a sörét bámulva.

- Uhh… Kicsit kemény voltál vele… – jegyeztem meg halkan.

- Tudom, de nem lehetek mindig én az elnéző és megbocsájtó. Én nem az apja vagyok, hanem elvileg a pasija. Nem akarom ezt folytatni…

- Mondhatok valamit?

- Persze, hisz azért vagyok itt – tette a combomra a kezét.

- Szerintem sokkal tragikusabban fogod fel ezt a dolgot, mint kéne. Én megértem, hogy szeretted és talán még most is szereted őt, de felnőtt ember vagy, aki meghozott egy döntést. Ki kell tartanod emellett.

- Tudom, hogy igazad van, csak most én sem vagyok a legjobb passzban. Lehet, hogy ezért is nehezebb ez az egész. Kicsit összegabalyodtak a szálak.

- Ha egy kis nyugira vágysz, akkor maradj itt. Főzök vacsorát, aztán beszélgetünk vagy filmezünk – mondta ki a szavakat a szám, kicsit meglepve ezzel Robertet is és engem is.

- Nem zavarnék?

- Summer úgy alszik bent, mint egy mormota, úgyhogy nem.

- Hát… akkor itt maradnék. Köszi!

- Nagyszerű! – ugrottam fel kicsit vidámabban és a konyha felé vettem az irányt.

- Mit eszünk?

- Hmmm… mit szólnál egy kis popcornhoz? – kérdeztem becsukva az üresen tátongó hűtőt.

- Nagyszerű! – utánozott Rob mosolyogva.

Az egész estét végig beszélgettük, mint két barát. Egyszer sem tett kétértelmű megjegyzéseket vagy nyomult rám, csak Kristenről és magáról mesélt. Azt mondta, hogy ha nem dolgoztak volna együtt, akkor biztos, hogy nem jön össze vele. Gyakorlatilag egyszerre lettek híresek és 1-2 dologban hasonlítanak, szóval elég sok időt töltöttek együtt.

- Ez volt a kényelmes mindkettőnknek – vonta meg a vállát.

- Ne viccelj már, egy kapcsolatnak nem kényelmesnek vagy praktikusnak kell lennie – néztem rá megütközve.
- Tudom, de semmire nem volt időnk a filmeken kívül. Ha el is mentünk valahova, akkor a fél stáb ott volt. Utólag már valószínűleg nem mennék bele.

- Hát majd legközelebb okosabb leszel. Azt remélem, tudod, hogy Umának van férje –világosítottam fel nagy komolyan.

- Uhh, a francba! Akkor le kéne állnom?

- Okos dolog lenne!

- Kösz, hogy meghallgattál – váltott hirtelen témát.

- Bármikor, hisz ez a munkám.

Robnak hirtelen eltűnt a mosoly az arcáról és teljesen más hangon folytatta.

- Igaz is. Pszichológus vagy. Én most lelépek. Holnap forgatok és kéne aludnom egy kicsit.

- Hé, most meg mi van?

- Semmi, mennem kell. Mennyivel tartozom a „terápiáért”? – gúnyolódott a farzsebébe nyúlva.

- Húzz el innen! – csörtettem az ajtóhoz kinyitva előtte.

Nem szólt semmit, csak felkapta a kabátját és cigivel a szájában kisétált én pedig becsaptam mögötte az ajtót.

- Hogy lehet valaki ekkora barom?! – mérgelődtem a pultra dobva a popcornos tálat.

- Mi történt? – támolygott kis Summer az arcát masszírozva.

- Az ajtócsapódásra vagy a fejfájásra gondolsz?

- Mindkettőre.

- Tegnap nagyon eláztál. Dan hívott fel, hogy hozzalak haza. Aztán hívott Jensen, de rácsaptam a telefont. Az ajtós dolog meg a drágalátos Robertnek köszönhető – morogtam.

- Mit csinált már megint?

- Semmi különöset, csak hozta a formáját és megsértődött, mint valami ovis. De inkább te mond el, hogy mi volt tegnap.

Summer lerogyott a kanapéra és többé-kevésbé összefüggően elmondta a megcsalásos dolgot. Azért ment a Blush-ba, hogy velem beszéljen, de sokat kellett várnia…

Sajnáltam, ami vele történt, de Rob most jobban aggasztott. Annyira jó volt vele ilyen kötetlenül beszélgetni, érezni, hogy megbízik bennem. Nem igaz, hogy ezt az egészet egy kis mondattal el lehet szúrni. Kíváncsi vagyok milyen lesz másnap, melóban. Amint az órára pillantottam, láttam, hogy az a másnap konkrétan 2 óra múlva lesz, úgyhogy már nem volt értelme lefeküdnöm.

Summerrel megitattam egy liter vizet, aztán visszafektettem aludni, én pedig engedtem egy nagy kád forró vizet és nyakig elmerültem benne. A nagy elmélkedésem után arra jutottam, hogy mindkettőnknél elszakadt a cérna, úgyhogy nem kell ezt felfújni annyira.

Felvettem a farmerom és egy bővebb felsőt, majd annyira kifestettem magam, amennyire az erőmből tellett. Írtam Summernek egy kis levelet, majd mindent bedobáltam a táskámba és elindultam dolgozni.

A marcona biztonságival már ismerősként biccentettünk egymásnak, úgyhogy simán besétáltam a régi épületbe, egyenesen a szobámba. Babráltam egy kicsit a kulccsal, majd amikor kinyílt az ajtó, nem várt dolog fogadott. Egy hatalmas virágcsokor állt az asztalomon, mellette pedig egy zacskó, tele popcornnal. Átfutott rajtam egy izgatott bizsergés miközben a virágok között kutattam a kártya után.

„Bunkó voltam tegnap, ne haragudj. Amint lesz egy kis időm, beugrok hozzád! Rob”

-Hú, de tudtam – vigyorogtam magamban.

Jókedvűen rendezgettem az unalmas könyveimet, mivel természetesen ma se volt semmi dolgom. Azzal telt a napom, hogy Robertet vártam. Ebédszünetben a gyomrom kikényszerített a szobámból, úgyhogy átmentem a közeli pékségbe.

- Hello, mit adhatok? – kérdezte az eladólány.

- Szia, még nem tudom, pillanat… – mosolyogtam vissza és tovább néztem a péksütiket.

- Olyan sajtos… izét vegyél – hallottam egy kótyagos hangot mögülem.

- Kristen – nyögtem zavarodottan.

- Megkóstolod? – tolt a szám elég egy croissant szerűséget.

- Őőő… nem köszi, veszek én is. Egy ugyanilyet kérnék – mondtam a lánynak.

Tétován leültem Kristennel szembe, aki láthatóan nem volt teljesen tiszta, amire a nagy pupillái és bárgyú mosolya volt a bizonyíték.

- Jól vagy?

- Persze, csak kicsit nem – mondta az értelmesnek szánt mondatot.

- Nem akarok belefolyni a kettőtök dolgába, de tegnap beszéltem Robbal. Ő sincs jól!

- Fasza… Mondtam neki, hogy próbáljuk meg újra, de nem ment bele és nem hiszi el, hogy nélküle nem fog menni – kezdett el pityeregni.

- Hé-hé, nyugodj meg. Még szép, hogy menni fog. Nem miatta kell abba hagynod, hanem magad miatt!

Kicsit kezdtem unni, hogy mindig én vagyok a kedves, aranyos, mindenkit szerető Mila, de mi mást mondhattam volna neki… Néha komolyan úgy éreztem, hogy magam alatt vágom a fát.

- Ne haragudj Kristen, de nekem vissza kell mennem dolgozni, csak ebédelni ugrottam ki – álltam fel határozottan.

- Ohh, oké. Bocs, hogy feltartottalak – törölgette meg a szemét.

- Semmi gond. Szia!

- Hello!

Minek kellett nekem kimennem enni… Tuti, hogy Rob most keresett, ráadásul Kristennel is összefutok. Gratulálok magamnak!

- Azt hittem, te ebédre is popcornt eszel – vigyorgott Rob a kanapémról.

- Ohh, szia. Gondoltam rá, de nincs mikróm, hogy kipattogtassam.

- Tudod mi az a konyha, okoska? – kérdezte felvont szemöldökkel, majd egyik kezével a zacskót, másikkal az én kezemet fogva kivezetett a szobámból

Bármennyire is idétlenül hangzik, még nem voltam a konyhában, pedig a szünetekben mindenki ott lebzsel. Bár lehet, hogy pont ezért nem…

Most is elég sokan voltak, úgyhogy kicsit feszélyezve érzetem magam. Mintha mindenki engem nézett volna, de ez Robot nem zavarta. Miután kipattogtatott 2 zacskót, visszamentünk a szobába és nekiálltunk „ebédelni”.

- Tényleg bocs a tegnapi miatt. Csak kicsit felhúztam magam, mert olyan volt, mintha kötelességből hallgattál volna meg. Vagy szóval érted…

- Értem, de szó sem volt erről. Örültem, hogy elmondtad nekem. Apropó. Találkoztam Kristennel a pékségben – ahogy kimondtam meg is bántam a dolgot

- Ohh. Értem… Kérsz még kukoricát? – nyújtotta felém a zacskót, mit sem törődve az előbbi mondatommal.

- Nem érdekel, hogy mit beszéltünk?

- Nem akarok ezzel foglalkozni. Megpróbálom lezárni az egész Kristen-ügyet. Van jobb dolgom is ennél.

- Na mesélj. Új film?

- Igen, de ami ennél is jobb, hogy nem sokára megyünk tovább Magyarországra forgatni és még soha nem voltam ott. Jössz velünk oda is, nem?

- Huhh… Hát ez egy jó kérdés. Még 2 hétig itt vagytok, ugye?

- Igen – bólintott.

- Meg kell kérdeznem a professzort. De szeretnék menni, hidd el – simítottam meg a karját. Ránézett a kezemre és összekulcsolta az ujjainkat.

-Rob…

- Bocs, igazad van. Ne haragudj, csak annyira más vagy most. Megbízom benned és ez nagyon jó érzés. Ráadásul gyönyörű vagy – simogatta meg az arcom.

Nesze neked elhatározás és józanész. Oldalra fordítottam az arcom, hogy illeszkedjen a tenyerébe és lehunytam a szemem. Elképesztően jól esett a közelsége és hülyeségnek tűnt a „legyünk csak barátok” gondolata. Már szingli volt és tetszettem neki, úgyhogy kinyitottam a szemem és közelebb csúsztam hozzá a kanapén. Továbbra is tartotta a szemkontaktust, majd a tarkómra csúsztatta a kezét és magához húzott, hogy megcsókoljon. Olyan fura volt az egész, mert mindketten bátortalanok voltunk. Inkább sok apró puszi volt, nem is igazán csók, de nagyon jól esett. Olyanok voltunk, mint a tinik. Én fülig pirultam a nézésétől, ő pedig zavartan szorongatta a kezem.

-Nekem menni kéne… szóval tudod, forgatok – makogott össze-vissza.

- Igen, persze, menj csak!

- Felhívjalak, amikor végzek?

- Az jó lenne – mosolyodtam el a kisfiús zavarán.

- Oké, akkor én... megyek – lépett kicsit közelebb és adott egy puszit a számra

20 centivel a föld fölött lebegtem és csak mosolyogtam. Tudtam, hogy Robbal átléptünk egy határt és ezután már teljesen máshogy fogunk egymáshoz viszonyulni. 5 óra körül aztán pakolászni kezdtem és elhatároztam, hogy mielőtt elmegyek, benézek a forgatásra. Felvettem a kabátom és elindultam megkeresni Robékat. Christina valaki mással forgatott éppen egy könyvtárnak berendezett szobában, míg ő a sarokban várt. Látszott rajta, hogy nagyon koncentrál a szerepre, összevont szemöldökkel követte a többiek mozdulatait. Pár percig néztem őket, aztán hazaindultam. A tegnapiból tanulva útba ejtettem egy boltot is, úgyhogy szatyrokkal megpakolva értem haza. Summer reggel óta felszívódott, kicsit még ki is takarított.

- Hé csajszi, jobban vagy? – hívtam fel a barátnőm.

- Hát a gyomrom még nem okés és minden percben el tudnék aludni, de egyébként jól vagyok. Hívott Jensen… - tette hozzá halkabban.

- Remélem leráztad!

- Igen. Nem fogom hagyni, hogy még egyszer így megalázzanak- mondta erős hangon

- Örülök, hogy ilyen biztos vagy a dolgodban

- Sokat gondolkoztam tegnap. Kösz mindent egyébként.

- Igazán nincs mit. Nem akarsz átjönni dumálni?

- Most nem, köszi. Muszáj sokáig melóznom, aztán meg alszok. Majd hívlak. Puszi.

- Oké, puszi.

Hirtelen nem tudtam, hogy mit kezdjek a rám szakadt szabad estével, mivel dolgozni se kellett mennem. Számítottam ugyan Rob hívására, de nem hittem, hogy elmegyünk bárhová is, ezért átöltöztem egy kényelmesebb ruhába, felkötöttem a hajam és bekapcsoltam egy hifimet. Kipakoltam a bevásárlószatyrokat és nekiálltam, hogy főzzek valamit, miközben fél szemem a láboson a másik a telefonomon volt. Este 9 fele már a tv előtt feküdtem és unottan váltogattam a csatornákat. Épp kikapcsoltam, amikor megszólalt a telefonom, a kijelzőn Rob nevével.

9. fejezet

Stefinek köszönhetően újrakezdtük a sort. Nos, meglátjuk, hogy ezúttal, a második körben ki hogy teljesít :) Jó olvasást! Várjuk a véleményeket!

Tekintete belém fagyasztotta a szót. Nem mintha tudtam volna mit kéne, mondjak. Most, hogy kezdett beengedni a szívébe, láthattam, hogy nem olyan disznó, mint ahogy bemutatkozott és így bele gondolva tudtam, hogy piszkosul elbántam vele.
Dühösen csörtetett oda az asztalomhoz, ahol megnémulva és kővé dermedve ültem, majd egy határozott mozdulattal lecsapta elém a papírokat.
- Miért? – hangja halk volt, még is jobban sértette a fülemet, vagy szívemet, mintha ordibált volna.
- Én… - bekellet, lássam, ezt még én sem tudom kimagyarázni. Egyszerűen szemét dolog volt, amit tettem – Sajnálom – hajtottam le a fejem akár egy kiskutya, mikor bajba kerül.
Nem válaszolt, a csend lett és éreztem, hogy az a bizonyos gombóc a torkomban növekszik. Nem akartam megbántani, most már nem. Nyeltem egy nagyot. Azzal semmit sem oldok meg, ha elkezdek pityeregni akár egy óvodás. Felnőttek vagyunk, meg tudjuk beszélni, …. csak ne zárkózón újra be.
- Sajnálom. Nem akartam ezt. Vagyis akartam egészen a tegnapi napig. …. Tudom, hogy megbántottalak… - nem hagyta, hogy folytassam.
- Mila. Tisztában vagy vele ez milyen következményekkel járhat? Úristen. Szét fog szedni a sajtó. A rajongok pedig… uhh – ledobta magát az egyik fotelbe és arcát a kezébe temette. Tudtam, hogy igaza volt, de visszacsinálni aligha tudtam volna, így megoldás után kezdtem kutakodnia fejemben.
- És ha adnék egy nyilatkozatott, hogy csak tréfa volt? – próbálkoztam halkan.
- Semmit sem ér. A menedzserem, leszedeti, de addigra már több millióan is látják majd és nekem annyi. Köszönöm, Mila. – azzal ott hagyott, egyedül a bűntudatommal. Ennyit a kölcsön kenyér visszajár akciókról. Soha többé nem csinálok ilyet.
Órákig törtem a fejem, hogy mitévő legyek és egyre jobban kezdett úrrá lenni rajtam a kétségbe esés, hogy Rob újra magába zárkózik, engem kívül hagyva. Végül arra jutottam, hogy nem normális, hogy ennyire aggódom egy emberért, akit közel két hete ismerek csupán és csak egy napja engedett a bizalmába.
Káosz uralkodott a fejemben és ismertem magam annyira, hogy ha tovább strapálom, magam csak tovább kutyulom a szállakat így sürgős tevékenység kellet, hogy lefoglalja a gondolataim.
Tudtam hová kell mennem, de munkaidő volt. Azért próba szerencse alapon elindultam Lorához, hátha elenged. Hármat koppintottam a fehér ajtón, majd benyitottam. Lora papírok felé magasodva ült egy hasonló asztalnál, mint az enyém.
- Szia, bocsi zavarhatlak egy kicsit? – léptem beljebb egyet, hisz a válaszban biztos voltam.
- Persze gyere csak. Foglalj helyet. – mutatott az íróasztalával szemben levő székre. – Miben segíthetek? – könyökölt fel az asztalra.
- Hát tudom, hogy még nem járt le a munkaidőm – itt a falon függő órára pislantottam, hogy lássam, mennyi van még hátra és meglepődve tapasztaltam, hogy alig három órát kellene még itt töltenem, ami a hosszú napokhoz képest vajmi kevés volt – Szóval csak szeretnék előbb elkéredzkedni. Lenne egy kis dolgom – amilyen kedvesen csak tudtam, mosolyogtam rá.
- Oh. Nyugodtan mehetsz. Nem hiszem, hogy bármelyik színész keresne, ha meg igen, tudnak várni holnapig – rántott vállat. Láthatóan őt nem izgatta annyira a színészek lelki világa, mint a film szervezőket.
- Rendben. Köszönöm. És akkor holnap itt vagyok 8-ra – álltam föl most már sokkal, őszintébb mosollyal.
- Nincs mit - állt fel ő is, majd két puszit adott.
Rövid úton távoztam a helyiségből és áldottam a jó szerencsémet, hogy nem találkoztam Robbal. Sietve mentem haza ahol felkaptam az edzős cuccaimat, bedobáltam a sport táskámba és már indultam is a terembe.
Épp fordultam be a sarkon, mikor telefonom éktelen csörgésbe kezdett… Jó barátok főcímdala… Summer hív. Nem volt kedvem, most senkihez, így kinyomtam, majd kikapcsoltam a telefont és visszasüllyesztettem a zsebembe.
Öt perc múlva beléptem az edző terembe. Akkor kezdtem el járni bokszedzésre, mikor a Blushba felvett Dan. Ő ajánlotta, hogy valami küzdő sport nem árt egy ilyen helyen. Azóta sem kellet használnom, de tökéletesen levezetem vele a fölös energiákat és a stresszt, így néha napján eljárok ide.
- Hello, Joe – köszöntem a tulajnak, aki épp egy ifjú tehetséget edzett.
- Szia, csajszi! Rég láttunk – jött oda hozzám és adott két puszit. Joe úgy nézett ki, mint a filmekben lévő gengszterek. Tetoválás a karjain, kopasz fej, cigi a szájában a nap 24 rájában. Fekete atlétában volt, ami kiemelte izmos karját és a kis sörhasát. De a szíve akár az arany, drága kincs volt.
- Sok dolgom volt – vontam vállat - megyek is átöltözni, aztán jövök – intettem az öltöző felé.
- Persze, oké – azzal mindketten megindultunk dolgunkra. Az öltözőbe érve, magamra kaptam a rövidnadrágot és a trikót, majd befásliztam a kezem és ráhúztam a kesztyűket. Összecsaptam az öklöm, próbálva az erőmet és boldogan tapasztaltam, hogy még mindig ugyan olyan jó érzés magamon tudni a kesztyűket, mint mikor először felhúztam őket.
Ha valaki benézett volna a terembe, elég érdekes látvány lett volna egy forró nadrágban és toppban feszítő lány, körülbelül tíz elég rosszarcú férfi közt. De nem tudták, hogy ők a légynek sem tudnának ártani, vagy inkább nem akarnának.
- Kezdhetjük? – jött oda Joe. Joe volt az edzőm. Azt mondta, hogy a bokszra teremtettem, de sportszerűen nem akartam űzni, túl durva volt nekem. Különben is a bokszzsákon kívül eddig még senkit nem ütöttem meg.
Órákat töltöttem a zsák püfölésével. Akár a filmekben én is oda képzeltem az arcokat, így levezetve a dühöt és a fájdalmat. Rob arca is megjelent nem is egyszer, és bár most nem én voltam a sértett, azért jól eset ütni a zsákot. Lehet bosszú helyett is inkább ide kelett volna jönni, és akkor most minden rendben lenne!
Mikor kifulladás határán voltam leültem és kértem egy Cappyt, majd egy húzásra megittam. Mélyeket lélegeztem, hogy a légzésem is helyre álljon.
Hát ezzel sem kellet sokáig bajlódnom, ugyanis az ajtóban Robot pillantottam meg, minek hatására, a szívem éktelen dübörgésbe kezdett, a lélegzetem pedig elakadt. Ő nem látott engem, de az arcára döbbenet volt kiírva, ahogy körbe nézett a teremben. A fiúk is leálltak a zsákok püfölésével és furcsán méregették a hozzájuk képest elég nyüzüge fiút.
Hírtelen nevetnem kellet, hiszen elég vicces képet festettek, mind a srácok, mind Rob, aki még mindig az ajtóban állt. Még egyszer átfutatta a szemét a termen, de ezúttal megakadt rajtam és tágra nyílt szemekkel bámult.
Pár pillanat múlva megindult felém. Lélegzet visszafojtva vártam, hogy mit akar és a szívem üteme sem hagyott alább.
- Tisztában vagy vele, hogy ez a terem tele van férfiakkal? – ült le velem szemben.
- Tisztában – mosolyogtam és közbe rendeltem még egy Cappyt, Rob kapott az alkalmon és egy sört kért. A tartásában volt valami furcsa. Talán a sok állatias férfi közt ő is meg akarta mutatni, hogy valaki, ezért ült olyan peckesen és mégis lazán. Igazából észveszejtően jól állt neki az, hogy ennyire férfiasnak akar, tűnni, bár a nélkül sem néztem lánynak. Nem szóltunk semmit csak bámultuk egymást, bár inkább tűnt úgy, hogy felfal a szemével.
- Hogy találtál meg? – hajoltam előre és a Cappymet kezdtem forgatni az asztalon.
- Dan mondta, hogy valószínűleg itt talállak meg. Nem néztem volna ki belőled, hogy ilyen helyekre jársz… és ilyen ruhában – nézet végig felső testemen és elégé elkalandoztak a szemei.
- Erről csal Dan tud, ő is csak azért, mert ő ajánlotta. Summer csak annyit tud, hogyha ki vagyok kapcsolva, akkor békén kell hagyni. – rántottam vállat, majd hátradőlve a széken kortyoltam egyet a hideg italból.
- Tegnap miért nem húztál be annak a férfinak a Blushban? – hajolt most ő előre.
- Mert sosem lennék képes megütni egy embert. Ez csak stressz és energia levezető. – válaszoltam.
- Érdekes lány vagy – hajolt még közelebb és hirtelen nagyon picinek tűnt a köztünk lévő asztalka. Ráadásul a hangjában is bujkált valami lágyság, amely megbódított.
- Barátnőd van – nyögtem ki. Fogalmam sincs miért, de úgy éreztem ki kell, mondjam, hogy tudatosuljon is bennem. Nem szabad vele viszonyt kezdenem, bármennyire is vonz.
- Már nem sokáig, ha így folytatja – dőlt vissza a székében csalódottan.
- Hogy-hogy? – kérdeztem döbbenten.
- Egyre többet szívja azt a szart, és nem hajlandó leszokni róla. Folyton ezen vitázunk. Nem tudom, meddig bírom még – túrt bele hajába… ideges. – pedig szeretem, tényleg. De nagyon megváltozott mióta megismertem. – sokkal inkább tűnt úgy, hogy magának bizonygatja a szerelmét, mint nekem.
- Én nem ismerem annyira Kristent, szóval nem is tudok hozzá szólni. De velem kedves.
- Neked sosincsenek előítéleteid? – nézett rám.
- Oh, dehogynem vannak. Csak próbálom őket figyelmen kívül hagyni. Szeretem megismerni az embereket személyesen. Kristenről is ezrét nem mondok semmit. Én nem ismerem, a te álláspontból nézve pedig nem teljes a kép róla. Ez csak egy vélemény, ez alapján nem ismerek meg egy embert – vontam vállat.
- Igaz. De ez akkor sem változtat azon, hogy Kris egyre többet szív füves cigit, és most már mást is próbálgat. Nem tudom mi lesz így. – rázta meg a fejét. Előítéleteket félre tolva, láttam, hogy ez a kapcsolat halálra van ítélve. Ha Kristen nem hajlandó változni.
- Beszélj vele. Normálisan, kiabálás nélkül, mert gyanítom az is szokott lenni – előbújt belőlem a segítő énem, ami miatt a pszichológus pályára léptem.
- Nem lehet beszélni vele. Kiakad, ordibál stb… tegnap mielőtt mentem volna veled találkozni – itt fintorgott egyet ezzel eszembe juttatva bűneim –, veszekedtünk. Elég csúnyán. Lehordtuk egymást mindenek, a végén pedig a fejéhez vágtam, hogy vagy leszokik, vagy ennek vége – nagyon elszontyolodott.
- Erre ő? – kíváncsiskodtam.
- Letette. Azóta nem beszéltünk. – nagyon le volt törve. Sajogni kezdett a szívem, hogy tudja ezt tenni vele az a…
- Szereted? – muszáj volt megkérdeznem, nem bírtam magammal. Rögtön felkapta a fejét és szólásra nyitotta a száját, majd mielőtt egy hang is kijött volna rajta, elbambult. Azt hiszem, ekkor gondolta át a dolgot.
- Én… nem tudom. Abban biztos vagyok, hogy a régi Kristent szerettem. De akivé vált… – nem folytatta. – Ezt nem veled kéne megbeszélnem – tért el a tárgytól.
- Miért? – csodálkoztam.
- Te is tudod Mila. – nevetet keserűen. Nem igazán értettem, mire gondol.
- Nem! nem tudom, mire gondolsz Robert – vágtam vissza.
- Mila. Ne tégy úgy, mint ha nem látnád, hogy köztünk ez… ez… lehetne több is – döbbenten ültem ott. Mint aki bele fagyot a székbe. Ezt hogy értette? Most akar többet is? És én akarok? Ezt miért csinálta?
- Én… nem tudok mit mondani – nyögtem ki végül.
- Nem is kell. Érzed és ez a lényeg. – mosolygott.
- Huu, de biztos valaki magában – húztam fel a fél szemöldököm.
- Miért, te talán nem érzed? – hangja komoly volt. Olyannyira, hogy elkezdtem a válasz után keresgetni magamban. Be kellet látnom, hogy igaza van. Ha nincs Kristen akkor talán, mi… közelebbről is megismerkedtünk volna.
- De – hajtottam le a fejem.
- Na, gyere, mutasd meg, mit tudsz – rángatott fel a székről. Furcsálltam, hogy nem lépett semmit ezek után, de örültem is, hogy nem feszegetjük tovább a kínos témát.
- Tartsd erősen a zsákot – szóltam neki. Megfogta és neki feszült én pedig ütöttem, kicsit megtántorodott.
- Az anyja. – elismerően biccentett, majd felvette az előbbi pozíciót.
- Mondtam, hogy tartsd erősen – nevetgéltem és közben újra neki estem a zsáknak. Ez úttal könnyedén tudtam ütögetni, mert erősen tartotta és közben vigyorgott akár a tejbe tök.
- Min vigyorogsz ennyire? – kérdeztem, de szemem le nem vettem a zsákról és az ütésekről.
- Semmi-semmi. Csak tetszik ez a vad éned is. – vigyorgott tovább.
Én meg csak ütöttem és ütöttem a zsákot, néha beszólt, olyanokat, mint, „tanga van rajtad? csak mert úgy nézem”, vagy a „trikó alatt mi van, nem mintha nem látnám” , ilyenkor a kelleténél nagyobbat bokszoltam bele a piros zsákba, amit ő csak nevetve fogadott. Nagyon jól éreztem magam. Egyre többet poénkodtunk és a végén még ő is ütött párat… nem veszett ügy a fiú.
A hangulat egyre fokozódott és egy-egy jól beszúrt megjegyzés után hangos hahotázásba kezdtünk, mire minden szem ránk szegeződött. Zenét is hangosabbra vették és már táncolni is kezdtünk, csak lazán, vagy ritmusra ütöttük a zsákokat. Egyszer csak meghallottuk a Rocky című filmből jól ismert Tigert és hangos nevetések közepette ugróköteleztünk ritmusra. Egész idő alatt magamon éreztem a pillantását, ami nem könnyítette meg a dolgomat. Úgy éreztem, elégek a pillantásában, és ez majdhogynem elviselhetetlen volt.

Már este volt, de mi még mindig ott ültünk és beszélgetünk. Minden létező témát kiveséztünk, a gyerekkortól kezdve a nagy szerelmi csalódásokon át, a legpoénosabb házibulikig.
- Azért a meleg bár viszi a pálmát nálam az eddigi cikis helyzetekben. – jegyezte meg, fintorogva és ezzel eszembe juttatva bűneimet. Csak most döbbentem meg, hogy egy hihetetlenül kellemes délután töltöttünk együtt mindennek ellenre. Mikor bocsátott meg? – jött a kérdés rögtön.
- Ja. Rob, bocsáss meg, hogy azok felkerültek a netre. Nem akartam felrakni, csak későn szóltam Summernek. – sütöttem le szemem.
- Semmi baj. Megértelek. Különben is majd adok egy nyilatkozatot, hogy odáig vagyok a női nemért és akkor remélem, lekopnak. – rántotta meg vállát. Mielőtt mondhattam volna bármit is, megszólalt a telefonja, amit fintorogva húzott elő.
- Halló? … igen, itt… Mila, Dan beszélni szeretne veled – tartotta el a fülétől a telefont, bólintottam, mire átnyújtotta a készüléket.
- Szia!
- Szia! Figyelj, jó lenne, ha idejönnél, mert Summer már talaj részeg, és haza akar menni. Nem értelek el eddig, de most már kezd elfajulni a dolog. Alig tudom levakarni a pasikról.
- Rendben, megyek. Nem tudod, miért itta le magát? – kérdeztem még meg gyorsan.
- Öhm… azt hiszem, majd ő elmondja. – azzal letette a telefont. Kinyomtam én is, majd visszaadtam Robnak, aki fezsülten várakozott.
- Mit akart? – kérdezte rögtön.
- Summerért kell mennem. Leitta magát – ráztam meg a fejem helytelenítés kép.
- Elviszlek – állt fel.
- Még le kell tusolnom, nyugodtan menj.
- Megvárom, de siess.
- Rendben. - Gyorsan beszaladtam az öltözőbe, onnan pedig a zuhanyzóba. Nem szerettem idegen helyen tusolni, de kénytelen voltam, nagyon megizzadtam és csak most eset le, hogy Rob így látott… uhh. Hajat is mostam, amit utána össze fogtam egy gumival. Majd törölközőbe csavarva vissza siettem a ruháimhoz. Az edzős felszerelést bedobáltam a táskába, és felrángattam a farmeromat, majd a melltartómat, amit zuhanyzáshoz levettem. Ekkor nyílt az ajtó.
- Basszus… – takarta el a szemét Rob – Bocsi – fordult háttal -, Csak jöttem megnézni élsz-e még – sokkolva álltam ott. Egy száll melltartóban látott.
- Öhm, izé… megvagyok, megyek is. – azzal felkaptam a pólómat és belebújtam. Ahogy rajtam volt a póló és felnéztem, Rob csillogó szemeibe ütköztem. Az rögtön leeset, hogy nem egy pillanat alatt került ide, szóval végig nézte, ahogy felkapom a ruhadarabot. Nagyot nyeltem, mert valami furcsa bizsergés futott végig rajtam, ahogy egyre jobban közeledett.
- Rob – nyögtem halkan.
De nem állt meg, egyre közelebb jött és kezét megéreztem a derekamon. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ne nézzek rá, és ne viszonozzam érintését. Meleg keze lágyan cirogata a hátamat. Olyan volt ez, mint egy küzdelem. Az én akaratom és Rob vágyai küzdöttek, és nagyon Rob állt győzésre. Becsuktam a szemem, hogy erőt tudjak meríteni, de nem jött össze. Lehelete már súrolta az ajkaimat, a levegő csak úgy izzott körülöttünk. Neki mentünk a szekrénynek, ami hangosan csapódott, nekem. Rob még mindig azon ügyködött, hogy csupán a pillantásával felgyújtson, és sajnos vagy talán szerencsére a szikrák meg is voltak hozzá.
Tudtam, hogy mire vár. Arra, hogy a szemébe nézzek és a világ újra a miénk legyen, ez egyfajta engedély volt. Nem bírtam tovább… belenéztem és elvesztem a szemeiben. Kajánul elmosolyodott, amiben volt egyfajta elégedettség is, majd lassan hajolt az ajkaim után, amik készségesen nyíltak meg neki.
Egy kicsit sem hasonlított ez az első csókhoz, amit kierőszakolt. Ez érzéki és lágy volt, nem erőszakos és szenvedélyes. Mégis… mégis sokkal jobban lángra gyújtott. Kezeimet nyaka köré csavartam és hagytam, hogy magával sodorjon az ár
Ennek a könnyed csókolózásnak Rob újbóli telefon csörgése vetett véget. Amint meghallotta a számot, úgy szakadt el tőlem, mintha égetném vagy taszítanám. Tekintette ijedt volt és egyre csak hátrált, miközben a zsebében kotorászott. Én pedig ott álltam megsemmisülve.
- Kint várlak – azzal megfordult és már csak az ajtó csapódást hallottam.
Döbbenten pakoltam össze a cuccaimat és rángattam magamra a pulcsit. Egyszerűen úgy éreztem, hogy sokkot kaptam. Egyrészt a csóktól, mert tudtam, hogy mostantól minden egyes este ez fog a fejemben járni. Életemben nem csókolt senki ilyen odaadással és… szeretettel. A másik, ami nem hagy majd nyugodni, az az ijedt tekintett, amely a szívemig hatolt.
Még mindig sokkolt állapotban köszöntem el a teremben lévő pár fiútól, majd kiléptem az éjszakába. Rob pár méterre tőlem beszélt telefonon.
- Megint azt a szart szívtad? … Nem érdekel Kristen! Egyszerűen csak nem érdekel! Lehet, hogy tényleg véget kéne ennek vetni – tarkóját masszírozta bal kezével. Nekem háttal állt így nem láthatott engem. Jó pár méterre álltam tőle, de odahallottam azt az éles sipító hangot, amely nyílván Kristené volt. Azt nem értettem mit mond, de Robot látva semmi jót.
- Rendben. Akkor ezzenel vége! Többé nem foglak komás állapotban haza vinni és légy szíves a cuccaidat is vidd el a londoni lakásból! Szia! – volt valami furcsán lemondó és csalódott a hangjában. Zsebébe visszarakta a telefont, majd belehúzott egyet a falba. Még én is megirigyeltem az ütést. Kellet pár perc mire tudatosult bennem, hogy engem néz. Még mindig az az egy szócska csenget a fülemben. Vége. Vége. Nem szólt semmit, csak beült a kocsiba.
- Beszállnál? – tekerte le az anyós oldali ablakot és elég frusztráltan szólt ki. Engedelmesen beültem. Nekem ez egy estére sok volt. Először egy felejthetetlen délután Robbal, majd egy érzéki csók tőle, végül pedig a fülem hallatára szakit a barátnőjével. Most mi lesz? Velük? Vele? Velünk?
Csak a Blush előtt jutott eszembe Summer, és nagyot sóhajtottam az újabb gond terhe alatt. Kiszálltam és elindultam befelé, Rob végig a nyomomban volt. Ahogy leértünk észrevettem Summert. Egy trikóban és feszes nadrágban aludt a pultra dőlve. Dan ott őrizte és keserű mosollyal fogadott minket.
- Na, végre. Teljesen kiütötte magát. – mutatott a horkoló Summerre.
- Köszönöm, hogy vigyáztál rá. Hívnál egy taxit nekünk? – néztem rá kérlelőn. Leeshetett neki, hogy valami nem stimmel, így elbattyogott taxit hívni. Robhoz fordultam, aki Summert méregette.
- Szakítottatok? – szegeztem rögtön neki a kérdést.
- Igen – nem nézet rám. Hangja szomorú volt, de nem bánatos.
- Én… sajnálom – böktem ki. Bár nem sajnáltam annyira, mint ahogy azt kellet volna.
- Dehogy sajnálod. És én sem. De most, jó lenne, ha egy darabig nem találkoznánk – tette hozzá. Még mindig nem nézet rám. Valami csalódás féle futott át a szívemen. Úgy éreztem barátok lettünk ez alatt a délután alatt és egy barátot az ember szeretne látni.
- Értem – bólintottam, majd helyet foglaltam Summer mellett, és vártam a taxit. Éreztem, hogy engem néz. És tudtam, hogy látja rajtam a csalódást, mert arra már tényleg képtelen voltam, hogy megjátsszam magam.
- Tíz perc és itt a taxi – jött vissza Dan.
- Rendben köszönöm. – mosolyogtam kedvesen és nyomtam két puszit az arcára.
- Mila? Lehet egy pofátlan kérésem? – kérdezte Dan.
- Mondd – sóhajtottam és rögtön tudtam, hogy egy újabb műszakot akar a nyakamba varrni.
- Szóval ez elég nagydolog… Megkértem Jenny kezét. – döbbenten fordultam felé.
- Hogy mit csináltál? Úristen Dan! – ugrottam a nyakába. – Végre. Mikor lesz az esküvő? – szegeztem neki a kérdést.
- Azt még nem tudjuk. De szeretném a segítségedet kérni.
- Miben? – csodálkoztam el.
- Hát szóval, az esküvő szervezésben – nyögte ki félénken.
- Uhh. Most komoly? Pont én? – fintorogtam.
- Ja… – nevetett. Mindketten ismertük az én esküvői elképzeléseimet – Mégis csak lány vagy.
- Hátha hasznomat veszi. Summer segíthet? –
- Természetesen.
- Jaj Dan annyira örülök nektek. El sem hiszem, hogy bekötik a fejed – ugráltam.
- Ahhj te, lány. Ezért szeretlek. Jobban örülsz neki, mint én vagy Jenny – ölelgetett meg.
- Persze, mert úgy szeretlek akár a bátyámat. - Adtam hatalmas cuppanós puszit az arcára.
- Azt hiszem, megjött a taxid – szólt Rob. Ezzel eszembe jutatva a bánatomat.
- Igen, köszi – bánatosan küldtem fel egy mosolyt.
- Na, akkor holnap jövök. – köszöntem el Dantől. Még mindig nem hitem el, hogy megházasodik.
- Rendben, sziasztok – felkapartam Summert a székből, aki ennek hatására össze-vissza kezdett beszélni mindent.
- Jensen… huhu… nyuszikám… ohh… sárga taxi – ezt akkor mondta, mikor meglátta a szállító eszközünket. Elég érdekes volt Summert így látni. Ráadásul egyedül sosem ivott, csak bulikban.

Bediktáltam a címet, majd kinéztem az ablakon. Rob ott állt a Blush villogó felirata alatt és elmélyülten nézett felém. Megmagyarázhatatlan volt az az érzés, ami hatalmába kerített, mint a filmbéli búcsú jelenetek. Kézzel fogható volt az elválás feszült, szívet szorongató érzése.
Hamar eltűnt az éjszaka sötétjében és a távolságban, ami közénk verődött, minden egyes méterrel.
Tíz perc múlva megérkeztünk és miután kifizettem a taxist, Summert felkapartam, majd felvittem.
Ilyenkor bánja az ember, hogy nem rak rendet. Mire ledöntöttem az ágyamba a barátnőm, körülbelül hússzor majdnem felbuktam. Betakargattam, majd kimentem és elkezdtem összeszedni a nappaliba szétszórt újságokat, cipőket és sok mást.
Egy óra pakolászás után fáradtan huppantam le a sötét szobában a kanapéra. Csak bámultam kifelé. Sok dolog történt mostanában velem és rendezni kéne a gondolataim.
Ott volt először is Rob. Rob, aki immáron szabad és elég világosan tudtomra adta már, hogy tetszem neki, és valljuk be nekem sem közömbös. Csak az nem volt még világos számomra sem, hogy ez egy szép barátság kezdette, vagy valami többé. Bár egyelőre azt hiszem egyik se. Előbb túl kell lépjen Kristenen aztán meglátjuk mit kezdünk a barátságunkkal.
Aztán ott volt a munka. Csak remélni tudtam, hogy hamar vége a forgatásnak, mert nagyon nem volt ínyemre a napi 8 óra kemény unalom.
Az újévi kis kalandom Jake-kel is még mindig bökte a csőröm kicsit, de azon az idő úgyis segít majd.
Valahogy újra Robnál lyukadtam ki. A ma délután csodás volt vele, mint ha ez lenne a természetes, mintha egész életünkben együtt lettünk volna. Egy össze szokott páros nyugalmával és egy friss szerelmes szenvedélyével rendelkezett a mi kettősünk, és ez felettébb tetszett.
A telefonom elnyomott zaja húzott vissza a valóságba. Egy párna alatt meg is találtam.
- Halló? – azt hiszem elég fásult volt a hangom.
- Szia. Summer ott van? – Jensen volt az, meglehetősen zaklatott hangon beszélt.
- Igen, itt. Nem tudod miért itta le magát? – gondoltam csak tudja, mi van a barátnőjével.
- Tudom. – velős egy válasz volt.
- Még ma el is mondod? – nem voltam kihallgatós kedvemben.
- Megcsaltam – szomorú volt a hangja ez biztos. De mi az, hogy megcsalta?
- Te nem vagy normális. Summert megcsaltad? – hangom inkább volt álmos, mint felháborodott.
- Már bánom. Azt mondta, holnapra tűnjek el és ne keresem többé. – utálom a kétszínű pasikat. Megcsalja aztán még bánja is.
- Hát akkor tégy úgy és ne hívogasd. Ciao! – azzal kinyomtam.
Szegény Summer. Nem csodálom, hogy leitta magát. Éreztem én már az elején, hogy Jensen inkább nőcsábász típus, mint hűséges.
Megint rezget a telefonom. Most csak egy üzenet jött. Számomra ismeretlen számról.

„Gyere le”

Semmi, név vagy ok, hogy miért menjek. Sajnos mindig is kíváncsi ember voltam, így fogtam a pulcsimat, felkaptam és elindultam lefelé. A lépcsőházban csak a cipő kopogása törte meg a néma csendet, ami elég ijesztőnek hatott. Gyorsabbra vettem a lépteim, hogy minél előbb kiderüljön, titkos látogatóm kiléte.
Kiléptem a kapun, de sehol nem láttam senkit. Néztem jobbra, balra, előre, még hátra is, de sehol nem volt senki. Ekkor cipők koppanását hallottam meg a járdán. Oldalra fordultam, hogy lássam ki az. Egy csuklyás férfi közeledett felém, cigivel a kezében. Tipikus járása volt, most megfigyelhettem. Ezer közül is felismerném.
Felnézett… szemeiben szomorúság csillogott.
- Rob – szólítottam meg, mikor megállt előttem és fürkésző szemei engem vizslattak.
- Most egy barátra van szükségem – rekedtes, szomorú hangja a szívemig hatolt.

8. fejezet

Reméljük, sokan már láttátok Robot… párunknak már volt hozzá szerencséje. Igaz, én (nyc_girl) csak a saját nevemben tudok beszélni, de életnagyságban még sokkal, de sokkal helyesebb, mint a fotókon és videókon! Akinek esetleg még nem volt szerencséje ebben a látványban, még nem késő!
Viszont, mint ahogy azt ígértük, meghoztuk a legújabb fejezetet, amiben utolsó írónk, Szasza bizonyított. Így a „kör” hamarosan újra folytatódik! De előtte, lássuk a fejezet!

Jó olvasást! Minden véleménynek nagyon örülünk!

Rob amilyen nagy hévvel volt, hogy tűnjünk el a helyszínről, annyira nem tudta, merre tovább. Ültünk némán és néztünk egymásra, hogyan is tovább.

- Rob? - néztem rá kérdő.
- Hm… - gondolkozott el.
- Nem lehetne egy kicsit gyorsabban? - szólt hátra a meglehetően faragatlan taxisofőr. - Az időpénz.
- A Blushba. - szólaltam meg ingerülten. Hihetetlen, hogy így kell beszélni egy emberrel, mert egy kicsit hezitál.
- Az jó lesz! - bólogatott Rob, kissé késő kapcsolva.
- Remek. - fordult előre a sofőr és elindultunk.
- De miért is oda megyünk? - kérdezte meg Rob végre magához térve teljesen.
- Mert nekem ma még dolgoznom is kéne. Dan le fogja harapni a fejem, ha nem érek oda időben. - válaszoltam könnyeden és vállat rántottam.
- Dan biztos elengedne, ha szépen kérnénk. - tette hozzá csendesen Rob, mintha nem akarta volna, hogy meghalljam. De nekem túl jó a fülem az ilyen kis elejtett mondatocskákhoz.
- Mi ez a többes szám? És ki mondta, hogy el akarom kérni magam? - néztem rá egy kisebb mosollyal.
- Igazából… én csak azt hittem többet is tudunk beszélgetni. - túrt bele a hajába zavartan.
- Robert Pattinson maga egy óránál többet szeretne velem tölteni? - nevetgéltem, bár igazán imponált nekem, hogy Rob maradna még velem kettesben.
- Ha nem azzal telt volna el az idő, hogy kimeneküljek a… - körbe nézett, hogy mondhatja-e, bár nem tudom mitől félt, a sofőr nem úgy nézett ki, mint aki meleg. - homokosok karmai közül, ahová te küldtél bőven elég lett volna ennyi is belőled. - hajolt közelebb összehúzott szemöldökkel.
- Ha nem ültetsz fel a forgatással kapcsolatban már megszabadulhattál volna tőlem. - néztem rá ugyanúgy, mint ahogy ő rám.
- Szóval csak azért fogadtad el a meghívásom, hogy megleckéztess? - dőlt vissza a helyére.
- Lehetséges. - mindezt annyira cincogtam, hogy még én sem hittem el.

Ezután kínos csend állt be köztünk és mind a ketten kifelé néztünk. Szerencsére nem sokat kellett ilyen kellemetlenül eltölteni, mivel pár percen belül meg is érkeztünk a Blush elé. Elég kihaltnak tűt a környék, ami meglepő, már meg kellett volna kezdődnie a szállingózásnak. A taxisofőr megköszörülte a torkát, de hiába Rob már a kezébe is nyomta a busás borravalóval együtt a viteldíjat is. Mire észbe kaptam már nyitotta nekem az ajtót és várta, hogy kiszálljak.

- Köszönöm. - néztem fel rá miközben kikászálódtam.
- Nincs mit. - rántott vállat és beindult.

Nem tudok rajta kiigazodni, az a nagy igazság. Egyszer teljesen normális és talán még kedves is, máskor meg egy kőbunkó, aki nem tud mást csak beletaposni az emberbe. Mégis melyik az igazi arca? Őszintén örülnék, ha a jobbik énjét venné ma este elő, semmi kedvem megint Dan ellőt azt tettetni, hogy mennyire jóban vagyunk. Míg ezen elmélkedtem el is értük a halállépcsőt és sikerült megbotlanom, ismét! De nem is kicsit sikerült ez a kis akcióm, mivel szépen elterültem a lépcsőn.

- Oh, a francba! - fogtam a bokám.
- Jól vagy? - fordult vissza Rob azonnal.
- Persze. - törölgettem a tenyerem és megpróbáltam rendesen felállni.
- Hihetetlen, hogy te itt dolgozol, mégis elesel. - mosolyogta el magát és megfogta a kezem, hogy segítsen.
- Inkább az, hogy még életben vagyok egy ilyen halálcsapdával a közelemben. - morgolódtam és felléptem arra a lépcsőfokra, ahol Rob is állt.
- Én örülök neki. - azt hiszem, elönthette a pír az arcom, mert egy kicsit melegem lett a kialakult helyzet miatt. Túlságosan is közel kerültünk egymáshoz. Így, ha lehetséges ilyen, még szebbek voltak a szemei.
- Mila! Végre! - szólalt meg Dan a lépcső tetetőjéről. Ha tudná, hogy most életet mentet, biztosan nem vágna ilyen meglepődött arcot.
- Szia Dan. - fordultam gyorsan felé, bár a bokám sajgott, felsiettem hozzá, Robot hátrahagyva.
- Rob, mi járatban? - kérdezte meg a még mindig egy helyben álldogáló Robot Dan.
- Csak benéztem. Gondoltam lazítok egy kicsit. - jött felfelé ő is a lépcsőn, és kezet rázott Dannel.

Én, mint aki jól végezte a dolgát besiettem a pult mögé és magamra vettem egy fekete kis köténykét, hogy elrejtsem a nadrágomon lévő kisebb foltot. Az esésem következtében ugyanis sikerült összekoszolnom magam. Megfordultam és a közelben lévő tükörben kicsit megnéztem magam. Tényleg sikerült elpirulnom az előbb, még mindig látszódott, a hajam meg szanaszét állt. Gyorsan megigazgattam a rakoncátlan tincseket és kihúztam magam. Mosolyogva fogadtam az érkező Dant és Robertet.

- Mivel szolgálhatok uraim? - viccelődtem.
- Két sört kérünk. - szállt be a játékba Dan mosolyogva.
- Már adom is. - és nyúltam a hűtőbe két zöld üvegért. Tudtam, hogy Rob is ezt issza, elégszer vittem már ki neki.
- Köszönjük. - vette át Dan az üvegeket.
- Poharat? - fordultam Robhoz.
- Azt hiszem, kérek. - folytatta a játékot Rob.
- Már adom is. - fordítottam hátat nekik és elvettem egy poharat a polcról.
- Micsoda hátsó… figyeld csak, cimbi. - lökte meg Dan nevetve Robot. Aki erre csak hangosan felnevetett és bólogatott.
- Hééé! - csaptam le a poharat kicsit erősebben a pultra Rob elé. - Ilyennel nem ér poénkodni. - húztam fel az orrom, de én is elnevettem magam.
- Milyen kiszolgálás ez kérem? Csapkolódunk? Nem lesz borravaló. - háborodott fel Rob miközben töltötte a sörét a pohárba.
- Te jobban teszed, ha csendbe maradsz! - fenyegettem meg az ujjamat mozgatva, de csak egy hangos nevetés lett belőle. - Jól van, akkor ne vegyetek komolyan. - húztam fel az orrom még jobban, és ki indultam a pult mögül, hogy oda menjek egy asztalhoz.

A kis játéknak itt még nem volt vége. Egészen addig piszkáltak Dannel míg el nem kezdtek komolyabban szállingózni befelé az emberek. Mikor már félig megteltünk Rob hátra ment a szokásos bokszába és végig engem követett, ha tudott, a szemével. Dan szerencsére visszaállt a helyére és levette a vállamról a munka egy részét. Szerettem ezt a helyet mikor megindul az élet. Még a zenegépbe is egész jó zenék mennek, de a legélvezetesebb az, mikor fellépnek az amatőr zenekarok. Egy-kettő igazán tehetséges, persze akad köztük számomra hallgathatatlan is, de legtöbbször sikerül megkedvelnem őket. Legalábbis a koncertjeik végére egész értékelhetőé válik az utánuk maradt csend.

A Blushba egyre csak özönlöttek az emberek és nekem cseppnyi idő sem volt Robbal beszélgetni, pedig ma még lett is volna. Főleg, hogy egy másik arcát mutatta meg az este folyamán. Azt hiszem, kezd rendeződni a kapcsolatunk. Talán róla is sikerül olyan jó véleménnyel lennem, mint Tomról. Ő amolyan igazi barát típus. Rob is lehetne az!

A pörgés kezdett csillapodni és ürülni a hely. Így hajnali kettőre kezdenek az emberek kibotorkálni a helyről, némelyikük kissé jobban alkohol mámorban úszva, mint kellene. Ezzel nincs is baj, amíg rendesen viselkednek. De az egyikükre ez nem volt mondható.

- De csinosak vagyunk. - kapott utánam egy részeg alak, aki már alig látott kettőig.
- Engedj el. - rántottam volna ki a karom a kezei közül.
- Várj már egy kicsit, kicsikém. - húzott magához.
- Dan! - kiáltottam hátra, de felesleges volt, mert Rob már ott is volt és maga mellé vont.
- A hölgy velem van. - nézett dühösen a srácra, majd felém fordult. - Jól vagy, Mila? - hihetetlen módon velem már sokkal kedvesebb hangszínben szólt… gyorsak a hangulatváltásai.
- Persze. - bólintottam és közelebb húzódtam hozzá.
- Figyelj már, csávókám! Nem veled beszélgetek. - nyúlt utánam a srác.
- Ne nyúlj hozzá! - lökte el a kezét Rob. – Gyere, Mila! - indult el velem.
- De nekem le kéne szednem azt az aszatalt. - fordultam vissza, de mikor megláttam, hogy néz rám az a részeg már bújtam is vissza Rob karjaiba.
- Valami probléma van? - jött oda Dan is karba font kezekkel.
- Nem kell a balhé… - emelte fel a kezeit a srác és dülöngélt egy kicsit. - csak beszélgetni akartam a csajjal. De odáig vagytok érte. - tántorodott meg.

Rob azzal a lendülettel, ahogy engem elengedett neki akart menni a srácnak, de Dan azonnal lefogta. - Rob ne csinálj hülyeséget. - fogta vissza.
- Takarodj ki innen! - kiáltott rá Robert a srácra, aki rémültem kapta maga elé a kezeit.
- Na, ide sem jövök többet. - botorkált ki.
- Nyugodj meg, igazán nem kellett volna ezt tenned! - simítottam meg a vállát Robnak, aki még mindig dühös és elszánt tekintettel meredt a kijárat felé, ahol az előbb távozott a pasas.
- Tényleg nincs bajod? - vett vissza és felém fordult.
- Nincs, és köszönöm. Nem szokott ilyen előfordulni. - néztem Danre értetlenül.
- Sajnálom, Mila! Legközelebb délutánra osztalak be. - simogatta a hátam és közben visszamentünk a pulthoz.
- Nem történt semmi. - vontam vállat. – Hála Robnak! - mosolyogtam az említettre.
- Kezdem megszokni, hogy téged mindig meg kell menteni. Pedig legtöbbször én vagyok a szerencsétlen, de te rajtam is túlteszel. - nevetett ki és közben megfogta a kezem.

Nem tudtam mire vélni ezt a gesztust, de jól esett, pedig csak egy pillanatig tartott a kezem megszorítása, mégis úgy éreztem, hogy egy fal omlott le közöttünk. Már nem tartottam olyan felfújt hólyagnak, sokkal inkább egy kedves embernek. De ne ítéljünk elhamarkodottan, ez még csak egy este volt. Szemben a napok óta tartó szemétkedésével.

- Lassan el is indulhatsz Mila. - vette vissza a beszélgetés fonalát a kezeibe Dan.
- Nekem is mennem kéne. - eszmélt fel Rob. - Hazakísérjelek Mila? - nézett ismét felém.
- Kedves tőled, de nem kell. - mosolyogtam rá és megkerülve ő bementem a pult mögé, hogy összeszedjem a cuccaimat.
- Biztos? - szuggerált szinte a szemeivel, hogy mondja igent.
- Ha ennyire szeretnéd. - nevettem el magam.
- Na, azért. - húzta féloldalas mosolyra a száját.
- Akkor tűnés innen. - tolt meg minket Dan a kijárat felé.
- Csak nem vársz valakit, hogy ennyire meg akarsz tőlünk szabadulni? - visszakoztam játékosan Dannel.
- A szeretőmet, csak el ne áruld Jennynek. - intett nekünk az ajtóból Dan.
Jenny és Dan már évek óta együtt élnek, de Dan még mindig nem szánta el magát, hogy megkérje a kezét. Nem érzi magát még elég érettnek, szokása mondani, ha rákérdezek mikor lesz esküvő. Persze Jenny oldaláról még nem ismerem a verziót, de biztos nem bánná, ha végre elszánná magát Dan.

- Vigyázz a lépcsővel. - karolta át a derekam Rob.
- Kösz. - fintorogtam egyet. - De talán sikerül lemennem. - lazítottam a közelségén. Jó-jó, hogy barátok meg minden, de ennyire még azért nem vagyunk jóban.

Hazafelé nem sokat beszélgettünk, csak a részeg alak került szóba és az, hogy Rob mennyire rendes volt, hogy a segítségemre sietett. Bár ha jobban belegondolok várnia kellett volna, mint nekem, mikor ő volt veszélyben a fiúkákkal. Pedig a kettő nagyon is különbözik, ám szerinte nem.

- Pedig koránt sem voltam egy súlycsoportban azzal a két méteres vadállattal. - magyarázta Rob hevesen a megrázó élményt.
- De nekem még annyi esélyem sem volt, mint neked. - erősködtem.
- Miért? Nekem mennyi volt rá az esélyem, hogy túlélem az estét? - háborodott fel.
- Egyezzünk meg abban, hogy kölcsönösen megmentettük egymást, jó? - próbáltam menteni a menthető.
- De te szándékosan sodortál veszélybe. - állt meg a lakásom előtt.
- Te honnan tudod, hogy hol lakom? - lepődtem meg.
- Ne terelj. Én vagyok a nap hőse. - húzta ki magát.
- Persze, persze. - bólogattam nevetve. - Köszönöm, hogy hazakísértél.
- Nem tesz semmit. - jött közelebb.
- Akkor én most bemegyek. - léptem hátrébb és neki sétáltam az ajtónak.
- Jó éjt Mila! - hajolt oda hozzám és adott egy hosszú puszit az arcomra.
- Jó éjt Rob! - vettem nagy levegő. Mire feleszméltem már a kapucniját jobban a fejére húzva sietett át az úton. Beleborzongtam az érzésbe és végig simítottam a helyen, ahol hozzám értek az ajkai. Szinte égetett!

Mosolyogva mentem felfelé a lépcsőn, és fáradtan rúgtam be az ajtót. Jó nap volt, de nagyon fárasztó. Kétség kívül tanulságos nap volt az a mai. Nem csak nekem, de Robnak is. Kölcsön kenyér visszajár. Beálltam a zuhany alá és jólesőn sóhajtotta a meleg vízsugár alatt. Mára elégnek ítéltem az izgalmakat és a gondolkodást, ezért gyorsan bújtam be az ágyba a fürdő után. Nyolcra ott kell lennem a forgatáson és már hajnali három. Alig fogok aludni. Remélem, megkímélnek holnap a komolyabb gondolkodástól, mert nem leszek az értelmem teljében.

**

Hétkor könyörtelenül kezdett bele a telefonom a zakatolásba. Ráadásául még messze is volt ahhoz, hogy csak kinyomjam így fel kellett tápászkodnom a jó meleg ágyikómból, hogy kikapcsoljam az ébresztőt. Nagyot ásítva mentem a konyhába és alig látva csipáimtól felraktam egy kávét, míg a fürdőben tevékenykedem, lefőz az is. Nyújtózkodva és nyöszörögve mentem a fürdő felé és fáradtan megmostam az arcom. A tükörképem pontosan azt mutatta, ahogyan érzem magam. Legalább hatvan évesnek és szörnyes fáradtnak. Egy gyors fogmosás után kicsit felfrissültem és kimentem meginni a kávém. A fáradtságnak tudom be, hogy előbb mostam fogat és utána akartam kávét inni, mivel az első korty borzalmas volt. A mentol és a kávé nem passzol egymáshoz, ezt is megjegyzem. A második korty után inkább letettem és neki láttam a készülődésnek. A szekrényem romokban hevert, pontosabban a ruháim. Lassan rendet kéne tennem itt is, rosszabb a helyzet, mint a csatatéren. Elővettem egy lazább sötét farmert és egy hosszabb fekete garbót. Ma ezzel is szeretném jelezni a zártságomat. Hogy bírják ezt a színészek? A színészek alatt igazából Robot értettem. Belegondolva neki ma tökéletesen kell majd a kamara előtt állnia, és mindent precízen végig csinálni. Képtelen lennék az ilyenre. Főleg egy ilyen este után. Lassan magamra cibáltam a ruháimat és egy leheletnyi smink után felvettem a kabátom és elindultam.

A tegnap estén járt végig az eszem. Vajon ma is bal lábbal kel őnagysága és megint előveszi a „jobbik“ énjét vagy esetleg ma megkímél? A pékség előtt, ami nem messze van a forgatástól eszembe jutott Summer. Szólnom kell neki, hogy törölje a képeket Robról! Meggondoltam magam, nem akarom, hogy lejárassuk Robot. Idegesen kotortam a telefonom után a táskámban. Minden a kezembe akadt csak a mobilom nem. Nő táska!

- Kérlek! - nyögtem fel hangosan az utca közepén és tovább kotortam a táskám alján.
- Mit keresel ennyire? - szólított meg egy ismerős hang, azonnal hátra fordultam felé. – Szia, Rob. - erőtettem magamra mosolyt.
- Jó reggelt. - nyomott óvatos és gyors puszit az arcomra. - Szóval? Mit nem találsz? - indult meg, én meg mentem vele.
- Csak a telefonom kerestem, de várjunk csak. Te hogy-hogy gyalog? - néztem körbe.
- A sarkon szálltam ki a kocsiból. - biccentett hátra.
- És hol vannak az ölebeid? - néztem rá gyanúsan.
- A testőrök a másik oldalon. Szóltam nekik, hogy beszélgetni akarok és ezt a kétszáz métert kibírják nélkülem. - magyarázta bőszen.
- Milyen nagylelkű vagy! Miattam kockáztatod az életed! - nevettem ki.
- Megint. - bólintott mosolyogva és belém karolva átmentünk a gyalogátkelőhelyen.

Most se szó, se beszéd tárult fel előttem az ajtó. Meglepőmódon a biztonsági ember még egy mosolyt is eresztett, amit inkább Robnak szánhatott, legalábbis az imént említett gyorsan elkapó tekintetéből ítélve.

- Ez is tuti homár. - bökött a fejével Rob az őre.
- Tudom, az én beépített emberem. - kacagtam és kibontakozva a karjából, nyitottam be az én szobámba. - Jó munkát. - integettem neki.
- Már el is hagysz? - nézett rám szinte könnyes szemekkel, de mosolyogva.
- Ne színészkedj. - legyintettem.
- De ez a munkám! - kiáltott még egyet és bement a sminkesekhez.

Amint becsuktam magam mögött az ajtót heves keresésbe kezdtem a telefonom után. Az asztalomhoz rohantam és kiborítottam a tartalmát a táskámnak, hogy jobban átnézzem, mi van benne. Volt ott régi rágós papírok tömkelege és egy halom nyugta a boltokból, de a telefonom nem találtam sehol. Idegesen csapkodódtam és a kezembe temettem az arcom mikor meghallottam az ismerő csengést.

- A zsebem! - kiáltottam fel és már kaptam is utána.
- Szia, drágám! - szólt bele Summer. - Dicsérd meg a legjobb barátnődet. - csacsogott rögtön.
- Ugye nem küldted el a képeket senkinek? - rémültem meg.
- Naná, hogy elküldtem az egyik menőinternetes pletyi lapnak, a videóval együtt. - nevetett.
- Ahhjj...Summer. - rogytam le a székre és fogtam a fejem.
- Nem kellett volna? - döbbent meg. – De… - értetlenkedett.
- De teljesen normális volt és lényegében megbeszéltünk mindent! - vágtam rá dühösen. - Hogy lehetsz ilyen idióta, hogy nem kérdezel, mielőtt cselekedsz? - kiabáltam rá a barátnőre telefonon keresztül.
- Mila! Írhattál volna egy smst este, hogy mi van veletek! Ne kiabálj velem! Nem én tértem el a tervtől! - akadt ki és sajnos joggal.
- Tudom. - halkultam el. - De most mégis mit fogok csinálni, ha meglátja őket? - keseredtem el teljesen. - Végre rendeződött a viszonyunk, erre tessék. - csapkodtam a homlokom.
- Megnézem, hogy elolvasták-e már az e-mailem. Aztán beszélhetnék velük, hogy ne közöljék. - tanakodott Summer a vonal másik oldalán.
- Hülyék lennének egy ilyet nem leközölni! Szerencsém van, ha még nem tudja fél világ! - sopánkodtam.
- Azért egy próbát megér. - bíztatott Summer. - Visszahívlak még, jó?
- Rendben van. - sóhajtottam fel.
- Kitartás Milám! - köszönt el és letette.

Csalódottan dobtam félre a telefonom és álltam fel, hogy visszatömjem a táskámba a cuccaimat. Ezért kár volt megtalálnom a mobilom. Bár jobb, hogy tudom Rob le fogja harapni a fejem semmint, hogy tudatlanul rám törjön. Délelőtt sem Rob, sem Summer felől nem hallottam semmit. Unottan üldögéltem az asztalom mögött és a körmeimet piszkálgattam. Nem nagyon tudtam magammal mit kezdeni, evett a penész, hogy mi lesz ha Rob meglátja a képeket. Délutánra már kész összeesküvés elméleteket gyártottam, hogyan fogok meghalni mire megszólalt a telefonom. Azonnal kaptam utána, és a hívót néztem. Summer. Ez az.

- Mondd, hogy sikerült. - szóltam bele gyorsan.

De nem volt ideje megszólalni, mert kivágódott az ajtó és egy dühös szempárral találtam magam szembe. Rob a kezében pár lappal az ajtóban állt és szinte vérben forgó szemekkel nézett rám.

- Majd visszahívlak. - csuktam össze a telefonom. - Rob én meg tudom magyarázni… - kezdtem bele.