9. fejezet

Stefinek köszönhetően újrakezdtük a sort. Nos, meglátjuk, hogy ezúttal, a második körben ki hogy teljesít :) Jó olvasást! Várjuk a véleményeket!

Tekintete belém fagyasztotta a szót. Nem mintha tudtam volna mit kéne, mondjak. Most, hogy kezdett beengedni a szívébe, láthattam, hogy nem olyan disznó, mint ahogy bemutatkozott és így bele gondolva tudtam, hogy piszkosul elbántam vele.
Dühösen csörtetett oda az asztalomhoz, ahol megnémulva és kővé dermedve ültem, majd egy határozott mozdulattal lecsapta elém a papírokat.
- Miért? – hangja halk volt, még is jobban sértette a fülemet, vagy szívemet, mintha ordibált volna.
- Én… - bekellet, lássam, ezt még én sem tudom kimagyarázni. Egyszerűen szemét dolog volt, amit tettem – Sajnálom – hajtottam le a fejem akár egy kiskutya, mikor bajba kerül.
Nem válaszolt, a csend lett és éreztem, hogy az a bizonyos gombóc a torkomban növekszik. Nem akartam megbántani, most már nem. Nyeltem egy nagyot. Azzal semmit sem oldok meg, ha elkezdek pityeregni akár egy óvodás. Felnőttek vagyunk, meg tudjuk beszélni, …. csak ne zárkózón újra be.
- Sajnálom. Nem akartam ezt. Vagyis akartam egészen a tegnapi napig. …. Tudom, hogy megbántottalak… - nem hagyta, hogy folytassam.
- Mila. Tisztában vagy vele ez milyen következményekkel járhat? Úristen. Szét fog szedni a sajtó. A rajongok pedig… uhh – ledobta magát az egyik fotelbe és arcát a kezébe temette. Tudtam, hogy igaza volt, de visszacsinálni aligha tudtam volna, így megoldás után kezdtem kutakodnia fejemben.
- És ha adnék egy nyilatkozatott, hogy csak tréfa volt? – próbálkoztam halkan.
- Semmit sem ér. A menedzserem, leszedeti, de addigra már több millióan is látják majd és nekem annyi. Köszönöm, Mila. – azzal ott hagyott, egyedül a bűntudatommal. Ennyit a kölcsön kenyér visszajár akciókról. Soha többé nem csinálok ilyet.
Órákig törtem a fejem, hogy mitévő legyek és egyre jobban kezdett úrrá lenni rajtam a kétségbe esés, hogy Rob újra magába zárkózik, engem kívül hagyva. Végül arra jutottam, hogy nem normális, hogy ennyire aggódom egy emberért, akit közel két hete ismerek csupán és csak egy napja engedett a bizalmába.
Káosz uralkodott a fejemben és ismertem magam annyira, hogy ha tovább strapálom, magam csak tovább kutyulom a szállakat így sürgős tevékenység kellet, hogy lefoglalja a gondolataim.
Tudtam hová kell mennem, de munkaidő volt. Azért próba szerencse alapon elindultam Lorához, hátha elenged. Hármat koppintottam a fehér ajtón, majd benyitottam. Lora papírok felé magasodva ült egy hasonló asztalnál, mint az enyém.
- Szia, bocsi zavarhatlak egy kicsit? – léptem beljebb egyet, hisz a válaszban biztos voltam.
- Persze gyere csak. Foglalj helyet. – mutatott az íróasztalával szemben levő székre. – Miben segíthetek? – könyökölt fel az asztalra.
- Hát tudom, hogy még nem járt le a munkaidőm – itt a falon függő órára pislantottam, hogy lássam, mennyi van még hátra és meglepődve tapasztaltam, hogy alig három órát kellene még itt töltenem, ami a hosszú napokhoz képest vajmi kevés volt – Szóval csak szeretnék előbb elkéredzkedni. Lenne egy kis dolgom – amilyen kedvesen csak tudtam, mosolyogtam rá.
- Oh. Nyugodtan mehetsz. Nem hiszem, hogy bármelyik színész keresne, ha meg igen, tudnak várni holnapig – rántott vállat. Láthatóan őt nem izgatta annyira a színészek lelki világa, mint a film szervezőket.
- Rendben. Köszönöm. És akkor holnap itt vagyok 8-ra – álltam föl most már sokkal, őszintébb mosollyal.
- Nincs mit - állt fel ő is, majd két puszit adott.
Rövid úton távoztam a helyiségből és áldottam a jó szerencsémet, hogy nem találkoztam Robbal. Sietve mentem haza ahol felkaptam az edzős cuccaimat, bedobáltam a sport táskámba és már indultam is a terembe.
Épp fordultam be a sarkon, mikor telefonom éktelen csörgésbe kezdett… Jó barátok főcímdala… Summer hív. Nem volt kedvem, most senkihez, így kinyomtam, majd kikapcsoltam a telefont és visszasüllyesztettem a zsebembe.
Öt perc múlva beléptem az edző terembe. Akkor kezdtem el járni bokszedzésre, mikor a Blushba felvett Dan. Ő ajánlotta, hogy valami küzdő sport nem árt egy ilyen helyen. Azóta sem kellet használnom, de tökéletesen levezetem vele a fölös energiákat és a stresszt, így néha napján eljárok ide.
- Hello, Joe – köszöntem a tulajnak, aki épp egy ifjú tehetséget edzett.
- Szia, csajszi! Rég láttunk – jött oda hozzám és adott két puszit. Joe úgy nézett ki, mint a filmekben lévő gengszterek. Tetoválás a karjain, kopasz fej, cigi a szájában a nap 24 rájában. Fekete atlétában volt, ami kiemelte izmos karját és a kis sörhasát. De a szíve akár az arany, drága kincs volt.
- Sok dolgom volt – vontam vállat - megyek is átöltözni, aztán jövök – intettem az öltöző felé.
- Persze, oké – azzal mindketten megindultunk dolgunkra. Az öltözőbe érve, magamra kaptam a rövidnadrágot és a trikót, majd befásliztam a kezem és ráhúztam a kesztyűket. Összecsaptam az öklöm, próbálva az erőmet és boldogan tapasztaltam, hogy még mindig ugyan olyan jó érzés magamon tudni a kesztyűket, mint mikor először felhúztam őket.
Ha valaki benézett volna a terembe, elég érdekes látvány lett volna egy forró nadrágban és toppban feszítő lány, körülbelül tíz elég rosszarcú férfi közt. De nem tudták, hogy ők a légynek sem tudnának ártani, vagy inkább nem akarnának.
- Kezdhetjük? – jött oda Joe. Joe volt az edzőm. Azt mondta, hogy a bokszra teremtettem, de sportszerűen nem akartam űzni, túl durva volt nekem. Különben is a bokszzsákon kívül eddig még senkit nem ütöttem meg.
Órákat töltöttem a zsák püfölésével. Akár a filmekben én is oda képzeltem az arcokat, így levezetve a dühöt és a fájdalmat. Rob arca is megjelent nem is egyszer, és bár most nem én voltam a sértett, azért jól eset ütni a zsákot. Lehet bosszú helyett is inkább ide kelett volna jönni, és akkor most minden rendben lenne!
Mikor kifulladás határán voltam leültem és kértem egy Cappyt, majd egy húzásra megittam. Mélyeket lélegeztem, hogy a légzésem is helyre álljon.
Hát ezzel sem kellet sokáig bajlódnom, ugyanis az ajtóban Robot pillantottam meg, minek hatására, a szívem éktelen dübörgésbe kezdett, a lélegzetem pedig elakadt. Ő nem látott engem, de az arcára döbbenet volt kiírva, ahogy körbe nézett a teremben. A fiúk is leálltak a zsákok püfölésével és furcsán méregették a hozzájuk képest elég nyüzüge fiút.
Hírtelen nevetnem kellet, hiszen elég vicces képet festettek, mind a srácok, mind Rob, aki még mindig az ajtóban állt. Még egyszer átfutatta a szemét a termen, de ezúttal megakadt rajtam és tágra nyílt szemekkel bámult.
Pár pillanat múlva megindult felém. Lélegzet visszafojtva vártam, hogy mit akar és a szívem üteme sem hagyott alább.
- Tisztában vagy vele, hogy ez a terem tele van férfiakkal? – ült le velem szemben.
- Tisztában – mosolyogtam és közbe rendeltem még egy Cappyt, Rob kapott az alkalmon és egy sört kért. A tartásában volt valami furcsa. Talán a sok állatias férfi közt ő is meg akarta mutatni, hogy valaki, ezért ült olyan peckesen és mégis lazán. Igazából észveszejtően jól állt neki az, hogy ennyire férfiasnak akar, tűnni, bár a nélkül sem néztem lánynak. Nem szóltunk semmit csak bámultuk egymást, bár inkább tűnt úgy, hogy felfal a szemével.
- Hogy találtál meg? – hajoltam előre és a Cappymet kezdtem forgatni az asztalon.
- Dan mondta, hogy valószínűleg itt talállak meg. Nem néztem volna ki belőled, hogy ilyen helyekre jársz… és ilyen ruhában – nézet végig felső testemen és elégé elkalandoztak a szemei.
- Erről csal Dan tud, ő is csak azért, mert ő ajánlotta. Summer csak annyit tud, hogyha ki vagyok kapcsolva, akkor békén kell hagyni. – rántottam vállat, majd hátradőlve a széken kortyoltam egyet a hideg italból.
- Tegnap miért nem húztál be annak a férfinak a Blushban? – hajolt most ő előre.
- Mert sosem lennék képes megütni egy embert. Ez csak stressz és energia levezető. – válaszoltam.
- Érdekes lány vagy – hajolt még közelebb és hirtelen nagyon picinek tűnt a köztünk lévő asztalka. Ráadásul a hangjában is bujkált valami lágyság, amely megbódított.
- Barátnőd van – nyögtem ki. Fogalmam sincs miért, de úgy éreztem ki kell, mondjam, hogy tudatosuljon is bennem. Nem szabad vele viszonyt kezdenem, bármennyire is vonz.
- Már nem sokáig, ha így folytatja – dőlt vissza a székében csalódottan.
- Hogy-hogy? – kérdeztem döbbenten.
- Egyre többet szívja azt a szart, és nem hajlandó leszokni róla. Folyton ezen vitázunk. Nem tudom, meddig bírom még – túrt bele hajába… ideges. – pedig szeretem, tényleg. De nagyon megváltozott mióta megismertem. – sokkal inkább tűnt úgy, hogy magának bizonygatja a szerelmét, mint nekem.
- Én nem ismerem annyira Kristent, szóval nem is tudok hozzá szólni. De velem kedves.
- Neked sosincsenek előítéleteid? – nézett rám.
- Oh, dehogynem vannak. Csak próbálom őket figyelmen kívül hagyni. Szeretem megismerni az embereket személyesen. Kristenről is ezrét nem mondok semmit. Én nem ismerem, a te álláspontból nézve pedig nem teljes a kép róla. Ez csak egy vélemény, ez alapján nem ismerek meg egy embert – vontam vállat.
- Igaz. De ez akkor sem változtat azon, hogy Kris egyre többet szív füves cigit, és most már mást is próbálgat. Nem tudom mi lesz így. – rázta meg a fejét. Előítéleteket félre tolva, láttam, hogy ez a kapcsolat halálra van ítélve. Ha Kristen nem hajlandó változni.
- Beszélj vele. Normálisan, kiabálás nélkül, mert gyanítom az is szokott lenni – előbújt belőlem a segítő énem, ami miatt a pszichológus pályára léptem.
- Nem lehet beszélni vele. Kiakad, ordibál stb… tegnap mielőtt mentem volna veled találkozni – itt fintorgott egyet ezzel eszembe juttatva bűneim –, veszekedtünk. Elég csúnyán. Lehordtuk egymást mindenek, a végén pedig a fejéhez vágtam, hogy vagy leszokik, vagy ennek vége – nagyon elszontyolodott.
- Erre ő? – kíváncsiskodtam.
- Letette. Azóta nem beszéltünk. – nagyon le volt törve. Sajogni kezdett a szívem, hogy tudja ezt tenni vele az a…
- Szereted? – muszáj volt megkérdeznem, nem bírtam magammal. Rögtön felkapta a fejét és szólásra nyitotta a száját, majd mielőtt egy hang is kijött volna rajta, elbambult. Azt hiszem, ekkor gondolta át a dolgot.
- Én… nem tudom. Abban biztos vagyok, hogy a régi Kristent szerettem. De akivé vált… – nem folytatta. – Ezt nem veled kéne megbeszélnem – tért el a tárgytól.
- Miért? – csodálkoztam.
- Te is tudod Mila. – nevetet keserűen. Nem igazán értettem, mire gondol.
- Nem! nem tudom, mire gondolsz Robert – vágtam vissza.
- Mila. Ne tégy úgy, mint ha nem látnád, hogy köztünk ez… ez… lehetne több is – döbbenten ültem ott. Mint aki bele fagyot a székbe. Ezt hogy értette? Most akar többet is? És én akarok? Ezt miért csinálta?
- Én… nem tudok mit mondani – nyögtem ki végül.
- Nem is kell. Érzed és ez a lényeg. – mosolygott.
- Huu, de biztos valaki magában – húztam fel a fél szemöldököm.
- Miért, te talán nem érzed? – hangja komoly volt. Olyannyira, hogy elkezdtem a válasz után keresgetni magamban. Be kellet látnom, hogy igaza van. Ha nincs Kristen akkor talán, mi… közelebbről is megismerkedtünk volna.
- De – hajtottam le a fejem.
- Na, gyere, mutasd meg, mit tudsz – rángatott fel a székről. Furcsálltam, hogy nem lépett semmit ezek után, de örültem is, hogy nem feszegetjük tovább a kínos témát.
- Tartsd erősen a zsákot – szóltam neki. Megfogta és neki feszült én pedig ütöttem, kicsit megtántorodott.
- Az anyja. – elismerően biccentett, majd felvette az előbbi pozíciót.
- Mondtam, hogy tartsd erősen – nevetgéltem és közben újra neki estem a zsáknak. Ez úttal könnyedén tudtam ütögetni, mert erősen tartotta és közben vigyorgott akár a tejbe tök.
- Min vigyorogsz ennyire? – kérdeztem, de szemem le nem vettem a zsákról és az ütésekről.
- Semmi-semmi. Csak tetszik ez a vad éned is. – vigyorgott tovább.
Én meg csak ütöttem és ütöttem a zsákot, néha beszólt, olyanokat, mint, „tanga van rajtad? csak mert úgy nézem”, vagy a „trikó alatt mi van, nem mintha nem látnám” , ilyenkor a kelleténél nagyobbat bokszoltam bele a piros zsákba, amit ő csak nevetve fogadott. Nagyon jól éreztem magam. Egyre többet poénkodtunk és a végén még ő is ütött párat… nem veszett ügy a fiú.
A hangulat egyre fokozódott és egy-egy jól beszúrt megjegyzés után hangos hahotázásba kezdtünk, mire minden szem ránk szegeződött. Zenét is hangosabbra vették és már táncolni is kezdtünk, csak lazán, vagy ritmusra ütöttük a zsákokat. Egyszer csak meghallottuk a Rocky című filmből jól ismert Tigert és hangos nevetések közepette ugróköteleztünk ritmusra. Egész idő alatt magamon éreztem a pillantását, ami nem könnyítette meg a dolgomat. Úgy éreztem, elégek a pillantásában, és ez majdhogynem elviselhetetlen volt.

Már este volt, de mi még mindig ott ültünk és beszélgetünk. Minden létező témát kiveséztünk, a gyerekkortól kezdve a nagy szerelmi csalódásokon át, a legpoénosabb házibulikig.
- Azért a meleg bár viszi a pálmát nálam az eddigi cikis helyzetekben. – jegyezte meg, fintorogva és ezzel eszembe juttatva bűneimet. Csak most döbbentem meg, hogy egy hihetetlenül kellemes délután töltöttünk együtt mindennek ellenre. Mikor bocsátott meg? – jött a kérdés rögtön.
- Ja. Rob, bocsáss meg, hogy azok felkerültek a netre. Nem akartam felrakni, csak későn szóltam Summernek. – sütöttem le szemem.
- Semmi baj. Megértelek. Különben is majd adok egy nyilatkozatot, hogy odáig vagyok a női nemért és akkor remélem, lekopnak. – rántotta meg vállát. Mielőtt mondhattam volna bármit is, megszólalt a telefonja, amit fintorogva húzott elő.
- Halló? … igen, itt… Mila, Dan beszélni szeretne veled – tartotta el a fülétől a telefont, bólintottam, mire átnyújtotta a készüléket.
- Szia!
- Szia! Figyelj, jó lenne, ha idejönnél, mert Summer már talaj részeg, és haza akar menni. Nem értelek el eddig, de most már kezd elfajulni a dolog. Alig tudom levakarni a pasikról.
- Rendben, megyek. Nem tudod, miért itta le magát? – kérdeztem még meg gyorsan.
- Öhm… azt hiszem, majd ő elmondja. – azzal letette a telefont. Kinyomtam én is, majd visszaadtam Robnak, aki fezsülten várakozott.
- Mit akart? – kérdezte rögtön.
- Summerért kell mennem. Leitta magát – ráztam meg a fejem helytelenítés kép.
- Elviszlek – állt fel.
- Még le kell tusolnom, nyugodtan menj.
- Megvárom, de siess.
- Rendben. - Gyorsan beszaladtam az öltözőbe, onnan pedig a zuhanyzóba. Nem szerettem idegen helyen tusolni, de kénytelen voltam, nagyon megizzadtam és csak most eset le, hogy Rob így látott… uhh. Hajat is mostam, amit utána össze fogtam egy gumival. Majd törölközőbe csavarva vissza siettem a ruháimhoz. Az edzős felszerelést bedobáltam a táskába, és felrángattam a farmeromat, majd a melltartómat, amit zuhanyzáshoz levettem. Ekkor nyílt az ajtó.
- Basszus… – takarta el a szemét Rob – Bocsi – fordult háttal -, Csak jöttem megnézni élsz-e még – sokkolva álltam ott. Egy száll melltartóban látott.
- Öhm, izé… megvagyok, megyek is. – azzal felkaptam a pólómat és belebújtam. Ahogy rajtam volt a póló és felnéztem, Rob csillogó szemeibe ütköztem. Az rögtön leeset, hogy nem egy pillanat alatt került ide, szóval végig nézte, ahogy felkapom a ruhadarabot. Nagyot nyeltem, mert valami furcsa bizsergés futott végig rajtam, ahogy egyre jobban közeledett.
- Rob – nyögtem halkan.
De nem állt meg, egyre közelebb jött és kezét megéreztem a derekamon. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ne nézzek rá, és ne viszonozzam érintését. Meleg keze lágyan cirogata a hátamat. Olyan volt ez, mint egy küzdelem. Az én akaratom és Rob vágyai küzdöttek, és nagyon Rob állt győzésre. Becsuktam a szemem, hogy erőt tudjak meríteni, de nem jött össze. Lehelete már súrolta az ajkaimat, a levegő csak úgy izzott körülöttünk. Neki mentünk a szekrénynek, ami hangosan csapódott, nekem. Rob még mindig azon ügyködött, hogy csupán a pillantásával felgyújtson, és sajnos vagy talán szerencsére a szikrák meg is voltak hozzá.
Tudtam, hogy mire vár. Arra, hogy a szemébe nézzek és a világ újra a miénk legyen, ez egyfajta engedély volt. Nem bírtam tovább… belenéztem és elvesztem a szemeiben. Kajánul elmosolyodott, amiben volt egyfajta elégedettség is, majd lassan hajolt az ajkaim után, amik készségesen nyíltak meg neki.
Egy kicsit sem hasonlított ez az első csókhoz, amit kierőszakolt. Ez érzéki és lágy volt, nem erőszakos és szenvedélyes. Mégis… mégis sokkal jobban lángra gyújtott. Kezeimet nyaka köré csavartam és hagytam, hogy magával sodorjon az ár
Ennek a könnyed csókolózásnak Rob újbóli telefon csörgése vetett véget. Amint meghallotta a számot, úgy szakadt el tőlem, mintha égetném vagy taszítanám. Tekintette ijedt volt és egyre csak hátrált, miközben a zsebében kotorászott. Én pedig ott álltam megsemmisülve.
- Kint várlak – azzal megfordult és már csak az ajtó csapódást hallottam.
Döbbenten pakoltam össze a cuccaimat és rángattam magamra a pulcsit. Egyszerűen úgy éreztem, hogy sokkot kaptam. Egyrészt a csóktól, mert tudtam, hogy mostantól minden egyes este ez fog a fejemben járni. Életemben nem csókolt senki ilyen odaadással és… szeretettel. A másik, ami nem hagy majd nyugodni, az az ijedt tekintett, amely a szívemig hatolt.
Még mindig sokkolt állapotban köszöntem el a teremben lévő pár fiútól, majd kiléptem az éjszakába. Rob pár méterre tőlem beszélt telefonon.
- Megint azt a szart szívtad? … Nem érdekel Kristen! Egyszerűen csak nem érdekel! Lehet, hogy tényleg véget kéne ennek vetni – tarkóját masszírozta bal kezével. Nekem háttal állt így nem láthatott engem. Jó pár méterre álltam tőle, de odahallottam azt az éles sipító hangot, amely nyílván Kristené volt. Azt nem értettem mit mond, de Robot látva semmi jót.
- Rendben. Akkor ezzenel vége! Többé nem foglak komás állapotban haza vinni és légy szíves a cuccaidat is vidd el a londoni lakásból! Szia! – volt valami furcsán lemondó és csalódott a hangjában. Zsebébe visszarakta a telefont, majd belehúzott egyet a falba. Még én is megirigyeltem az ütést. Kellet pár perc mire tudatosult bennem, hogy engem néz. Még mindig az az egy szócska csenget a fülemben. Vége. Vége. Nem szólt semmit, csak beült a kocsiba.
- Beszállnál? – tekerte le az anyós oldali ablakot és elég frusztráltan szólt ki. Engedelmesen beültem. Nekem ez egy estére sok volt. Először egy felejthetetlen délután Robbal, majd egy érzéki csók tőle, végül pedig a fülem hallatára szakit a barátnőjével. Most mi lesz? Velük? Vele? Velünk?
Csak a Blush előtt jutott eszembe Summer, és nagyot sóhajtottam az újabb gond terhe alatt. Kiszálltam és elindultam befelé, Rob végig a nyomomban volt. Ahogy leértünk észrevettem Summert. Egy trikóban és feszes nadrágban aludt a pultra dőlve. Dan ott őrizte és keserű mosollyal fogadott minket.
- Na, végre. Teljesen kiütötte magát. – mutatott a horkoló Summerre.
- Köszönöm, hogy vigyáztál rá. Hívnál egy taxit nekünk? – néztem rá kérlelőn. Leeshetett neki, hogy valami nem stimmel, így elbattyogott taxit hívni. Robhoz fordultam, aki Summert méregette.
- Szakítottatok? – szegeztem rögtön neki a kérdést.
- Igen – nem nézet rám. Hangja szomorú volt, de nem bánatos.
- Én… sajnálom – böktem ki. Bár nem sajnáltam annyira, mint ahogy azt kellet volna.
- Dehogy sajnálod. És én sem. De most, jó lenne, ha egy darabig nem találkoznánk – tette hozzá. Még mindig nem nézet rám. Valami csalódás féle futott át a szívemen. Úgy éreztem barátok lettünk ez alatt a délután alatt és egy barátot az ember szeretne látni.
- Értem – bólintottam, majd helyet foglaltam Summer mellett, és vártam a taxit. Éreztem, hogy engem néz. És tudtam, hogy látja rajtam a csalódást, mert arra már tényleg képtelen voltam, hogy megjátsszam magam.
- Tíz perc és itt a taxi – jött vissza Dan.
- Rendben köszönöm. – mosolyogtam kedvesen és nyomtam két puszit az arcára.
- Mila? Lehet egy pofátlan kérésem? – kérdezte Dan.
- Mondd – sóhajtottam és rögtön tudtam, hogy egy újabb műszakot akar a nyakamba varrni.
- Szóval ez elég nagydolog… Megkértem Jenny kezét. – döbbenten fordultam felé.
- Hogy mit csináltál? Úristen Dan! – ugrottam a nyakába. – Végre. Mikor lesz az esküvő? – szegeztem neki a kérdést.
- Azt még nem tudjuk. De szeretném a segítségedet kérni.
- Miben? – csodálkoztam el.
- Hát szóval, az esküvő szervezésben – nyögte ki félénken.
- Uhh. Most komoly? Pont én? – fintorogtam.
- Ja… – nevetett. Mindketten ismertük az én esküvői elképzeléseimet – Mégis csak lány vagy.
- Hátha hasznomat veszi. Summer segíthet? –
- Természetesen.
- Jaj Dan annyira örülök nektek. El sem hiszem, hogy bekötik a fejed – ugráltam.
- Ahhj te, lány. Ezért szeretlek. Jobban örülsz neki, mint én vagy Jenny – ölelgetett meg.
- Persze, mert úgy szeretlek akár a bátyámat. - Adtam hatalmas cuppanós puszit az arcára.
- Azt hiszem, megjött a taxid – szólt Rob. Ezzel eszembe jutatva a bánatomat.
- Igen, köszi – bánatosan küldtem fel egy mosolyt.
- Na, akkor holnap jövök. – köszöntem el Dantől. Még mindig nem hitem el, hogy megházasodik.
- Rendben, sziasztok – felkapartam Summert a székből, aki ennek hatására össze-vissza kezdett beszélni mindent.
- Jensen… huhu… nyuszikám… ohh… sárga taxi – ezt akkor mondta, mikor meglátta a szállító eszközünket. Elég érdekes volt Summert így látni. Ráadásul egyedül sosem ivott, csak bulikban.

Bediktáltam a címet, majd kinéztem az ablakon. Rob ott állt a Blush villogó felirata alatt és elmélyülten nézett felém. Megmagyarázhatatlan volt az az érzés, ami hatalmába kerített, mint a filmbéli búcsú jelenetek. Kézzel fogható volt az elválás feszült, szívet szorongató érzése.
Hamar eltűnt az éjszaka sötétjében és a távolságban, ami közénk verődött, minden egyes méterrel.
Tíz perc múlva megérkeztünk és miután kifizettem a taxist, Summert felkapartam, majd felvittem.
Ilyenkor bánja az ember, hogy nem rak rendet. Mire ledöntöttem az ágyamba a barátnőm, körülbelül hússzor majdnem felbuktam. Betakargattam, majd kimentem és elkezdtem összeszedni a nappaliba szétszórt újságokat, cipőket és sok mást.
Egy óra pakolászás után fáradtan huppantam le a sötét szobában a kanapéra. Csak bámultam kifelé. Sok dolog történt mostanában velem és rendezni kéne a gondolataim.
Ott volt először is Rob. Rob, aki immáron szabad és elég világosan tudtomra adta már, hogy tetszem neki, és valljuk be nekem sem közömbös. Csak az nem volt még világos számomra sem, hogy ez egy szép barátság kezdette, vagy valami többé. Bár egyelőre azt hiszem egyik se. Előbb túl kell lépjen Kristenen aztán meglátjuk mit kezdünk a barátságunkkal.
Aztán ott volt a munka. Csak remélni tudtam, hogy hamar vége a forgatásnak, mert nagyon nem volt ínyemre a napi 8 óra kemény unalom.
Az újévi kis kalandom Jake-kel is még mindig bökte a csőröm kicsit, de azon az idő úgyis segít majd.
Valahogy újra Robnál lyukadtam ki. A ma délután csodás volt vele, mint ha ez lenne a természetes, mintha egész életünkben együtt lettünk volna. Egy össze szokott páros nyugalmával és egy friss szerelmes szenvedélyével rendelkezett a mi kettősünk, és ez felettébb tetszett.
A telefonom elnyomott zaja húzott vissza a valóságba. Egy párna alatt meg is találtam.
- Halló? – azt hiszem elég fásult volt a hangom.
- Szia. Summer ott van? – Jensen volt az, meglehetősen zaklatott hangon beszélt.
- Igen, itt. Nem tudod miért itta le magát? – gondoltam csak tudja, mi van a barátnőjével.
- Tudom. – velős egy válasz volt.
- Még ma el is mondod? – nem voltam kihallgatós kedvemben.
- Megcsaltam – szomorú volt a hangja ez biztos. De mi az, hogy megcsalta?
- Te nem vagy normális. Summert megcsaltad? – hangom inkább volt álmos, mint felháborodott.
- Már bánom. Azt mondta, holnapra tűnjek el és ne keresem többé. – utálom a kétszínű pasikat. Megcsalja aztán még bánja is.
- Hát akkor tégy úgy és ne hívogasd. Ciao! – azzal kinyomtam.
Szegény Summer. Nem csodálom, hogy leitta magát. Éreztem én már az elején, hogy Jensen inkább nőcsábász típus, mint hűséges.
Megint rezget a telefonom. Most csak egy üzenet jött. Számomra ismeretlen számról.

„Gyere le”

Semmi, név vagy ok, hogy miért menjek. Sajnos mindig is kíváncsi ember voltam, így fogtam a pulcsimat, felkaptam és elindultam lefelé. A lépcsőházban csak a cipő kopogása törte meg a néma csendet, ami elég ijesztőnek hatott. Gyorsabbra vettem a lépteim, hogy minél előbb kiderüljön, titkos látogatóm kiléte.
Kiléptem a kapun, de sehol nem láttam senkit. Néztem jobbra, balra, előre, még hátra is, de sehol nem volt senki. Ekkor cipők koppanását hallottam meg a járdán. Oldalra fordultam, hogy lássam ki az. Egy csuklyás férfi közeledett felém, cigivel a kezében. Tipikus járása volt, most megfigyelhettem. Ezer közül is felismerném.
Felnézett… szemeiben szomorúság csillogott.
- Rob – szólítottam meg, mikor megállt előttem és fürkésző szemei engem vizslattak.
- Most egy barátra van szükségem – rekedtes, szomorú hangja a szívemig hatolt.