8. fejezet

Reméljük, sokan már láttátok Robot… párunknak már volt hozzá szerencséje. Igaz, én (nyc_girl) csak a saját nevemben tudok beszélni, de életnagyságban még sokkal, de sokkal helyesebb, mint a fotókon és videókon! Akinek esetleg még nem volt szerencséje ebben a látványban, még nem késő!
Viszont, mint ahogy azt ígértük, meghoztuk a legújabb fejezetet, amiben utolsó írónk, Szasza bizonyított. Így a „kör” hamarosan újra folytatódik! De előtte, lássuk a fejezet!

Jó olvasást! Minden véleménynek nagyon örülünk!

Rob amilyen nagy hévvel volt, hogy tűnjünk el a helyszínről, annyira nem tudta, merre tovább. Ültünk némán és néztünk egymásra, hogyan is tovább.

- Rob? - néztem rá kérdő.
- Hm… - gondolkozott el.
- Nem lehetne egy kicsit gyorsabban? - szólt hátra a meglehetően faragatlan taxisofőr. - Az időpénz.
- A Blushba. - szólaltam meg ingerülten. Hihetetlen, hogy így kell beszélni egy emberrel, mert egy kicsit hezitál.
- Az jó lesz! - bólogatott Rob, kissé késő kapcsolva.
- Remek. - fordult előre a sofőr és elindultunk.
- De miért is oda megyünk? - kérdezte meg Rob végre magához térve teljesen.
- Mert nekem ma még dolgoznom is kéne. Dan le fogja harapni a fejem, ha nem érek oda időben. - válaszoltam könnyeden és vállat rántottam.
- Dan biztos elengedne, ha szépen kérnénk. - tette hozzá csendesen Rob, mintha nem akarta volna, hogy meghalljam. De nekem túl jó a fülem az ilyen kis elejtett mondatocskákhoz.
- Mi ez a többes szám? És ki mondta, hogy el akarom kérni magam? - néztem rá egy kisebb mosollyal.
- Igazából… én csak azt hittem többet is tudunk beszélgetni. - túrt bele a hajába zavartan.
- Robert Pattinson maga egy óránál többet szeretne velem tölteni? - nevetgéltem, bár igazán imponált nekem, hogy Rob maradna még velem kettesben.
- Ha nem azzal telt volna el az idő, hogy kimeneküljek a… - körbe nézett, hogy mondhatja-e, bár nem tudom mitől félt, a sofőr nem úgy nézett ki, mint aki meleg. - homokosok karmai közül, ahová te küldtél bőven elég lett volna ennyi is belőled. - hajolt közelebb összehúzott szemöldökkel.
- Ha nem ültetsz fel a forgatással kapcsolatban már megszabadulhattál volna tőlem. - néztem rá ugyanúgy, mint ahogy ő rám.
- Szóval csak azért fogadtad el a meghívásom, hogy megleckéztess? - dőlt vissza a helyére.
- Lehetséges. - mindezt annyira cincogtam, hogy még én sem hittem el.

Ezután kínos csend állt be köztünk és mind a ketten kifelé néztünk. Szerencsére nem sokat kellett ilyen kellemetlenül eltölteni, mivel pár percen belül meg is érkeztünk a Blush elé. Elég kihaltnak tűt a környék, ami meglepő, már meg kellett volna kezdődnie a szállingózásnak. A taxisofőr megköszörülte a torkát, de hiába Rob már a kezébe is nyomta a busás borravalóval együtt a viteldíjat is. Mire észbe kaptam már nyitotta nekem az ajtót és várta, hogy kiszálljak.

- Köszönöm. - néztem fel rá miközben kikászálódtam.
- Nincs mit. - rántott vállat és beindult.

Nem tudok rajta kiigazodni, az a nagy igazság. Egyszer teljesen normális és talán még kedves is, máskor meg egy kőbunkó, aki nem tud mást csak beletaposni az emberbe. Mégis melyik az igazi arca? Őszintén örülnék, ha a jobbik énjét venné ma este elő, semmi kedvem megint Dan ellőt azt tettetni, hogy mennyire jóban vagyunk. Míg ezen elmélkedtem el is értük a halállépcsőt és sikerült megbotlanom, ismét! De nem is kicsit sikerült ez a kis akcióm, mivel szépen elterültem a lépcsőn.

- Oh, a francba! - fogtam a bokám.
- Jól vagy? - fordult vissza Rob azonnal.
- Persze. - törölgettem a tenyerem és megpróbáltam rendesen felállni.
- Hihetetlen, hogy te itt dolgozol, mégis elesel. - mosolyogta el magát és megfogta a kezem, hogy segítsen.
- Inkább az, hogy még életben vagyok egy ilyen halálcsapdával a közelemben. - morgolódtam és felléptem arra a lépcsőfokra, ahol Rob is állt.
- Én örülök neki. - azt hiszem, elönthette a pír az arcom, mert egy kicsit melegem lett a kialakult helyzet miatt. Túlságosan is közel kerültünk egymáshoz. Így, ha lehetséges ilyen, még szebbek voltak a szemei.
- Mila! Végre! - szólalt meg Dan a lépcső tetetőjéről. Ha tudná, hogy most életet mentet, biztosan nem vágna ilyen meglepődött arcot.
- Szia Dan. - fordultam gyorsan felé, bár a bokám sajgott, felsiettem hozzá, Robot hátrahagyva.
- Rob, mi járatban? - kérdezte meg a még mindig egy helyben álldogáló Robot Dan.
- Csak benéztem. Gondoltam lazítok egy kicsit. - jött felfelé ő is a lépcsőn, és kezet rázott Dannel.

Én, mint aki jól végezte a dolgát besiettem a pult mögé és magamra vettem egy fekete kis köténykét, hogy elrejtsem a nadrágomon lévő kisebb foltot. Az esésem következtében ugyanis sikerült összekoszolnom magam. Megfordultam és a közelben lévő tükörben kicsit megnéztem magam. Tényleg sikerült elpirulnom az előbb, még mindig látszódott, a hajam meg szanaszét állt. Gyorsan megigazgattam a rakoncátlan tincseket és kihúztam magam. Mosolyogva fogadtam az érkező Dant és Robertet.

- Mivel szolgálhatok uraim? - viccelődtem.
- Két sört kérünk. - szállt be a játékba Dan mosolyogva.
- Már adom is. - és nyúltam a hűtőbe két zöld üvegért. Tudtam, hogy Rob is ezt issza, elégszer vittem már ki neki.
- Köszönjük. - vette át Dan az üvegeket.
- Poharat? - fordultam Robhoz.
- Azt hiszem, kérek. - folytatta a játékot Rob.
- Már adom is. - fordítottam hátat nekik és elvettem egy poharat a polcról.
- Micsoda hátsó… figyeld csak, cimbi. - lökte meg Dan nevetve Robot. Aki erre csak hangosan felnevetett és bólogatott.
- Hééé! - csaptam le a poharat kicsit erősebben a pultra Rob elé. - Ilyennel nem ér poénkodni. - húztam fel az orrom, de én is elnevettem magam.
- Milyen kiszolgálás ez kérem? Csapkolódunk? Nem lesz borravaló. - háborodott fel Rob miközben töltötte a sörét a pohárba.
- Te jobban teszed, ha csendbe maradsz! - fenyegettem meg az ujjamat mozgatva, de csak egy hangos nevetés lett belőle. - Jól van, akkor ne vegyetek komolyan. - húztam fel az orrom még jobban, és ki indultam a pult mögül, hogy oda menjek egy asztalhoz.

A kis játéknak itt még nem volt vége. Egészen addig piszkáltak Dannel míg el nem kezdtek komolyabban szállingózni befelé az emberek. Mikor már félig megteltünk Rob hátra ment a szokásos bokszába és végig engem követett, ha tudott, a szemével. Dan szerencsére visszaállt a helyére és levette a vállamról a munka egy részét. Szerettem ezt a helyet mikor megindul az élet. Még a zenegépbe is egész jó zenék mennek, de a legélvezetesebb az, mikor fellépnek az amatőr zenekarok. Egy-kettő igazán tehetséges, persze akad köztük számomra hallgathatatlan is, de legtöbbször sikerül megkedvelnem őket. Legalábbis a koncertjeik végére egész értékelhetőé válik az utánuk maradt csend.

A Blushba egyre csak özönlöttek az emberek és nekem cseppnyi idő sem volt Robbal beszélgetni, pedig ma még lett is volna. Főleg, hogy egy másik arcát mutatta meg az este folyamán. Azt hiszem, kezd rendeződni a kapcsolatunk. Talán róla is sikerül olyan jó véleménnyel lennem, mint Tomról. Ő amolyan igazi barát típus. Rob is lehetne az!

A pörgés kezdett csillapodni és ürülni a hely. Így hajnali kettőre kezdenek az emberek kibotorkálni a helyről, némelyikük kissé jobban alkohol mámorban úszva, mint kellene. Ezzel nincs is baj, amíg rendesen viselkednek. De az egyikükre ez nem volt mondható.

- De csinosak vagyunk. - kapott utánam egy részeg alak, aki már alig látott kettőig.
- Engedj el. - rántottam volna ki a karom a kezei közül.
- Várj már egy kicsit, kicsikém. - húzott magához.
- Dan! - kiáltottam hátra, de felesleges volt, mert Rob már ott is volt és maga mellé vont.
- A hölgy velem van. - nézett dühösen a srácra, majd felém fordult. - Jól vagy, Mila? - hihetetlen módon velem már sokkal kedvesebb hangszínben szólt… gyorsak a hangulatváltásai.
- Persze. - bólintottam és közelebb húzódtam hozzá.
- Figyelj már, csávókám! Nem veled beszélgetek. - nyúlt utánam a srác.
- Ne nyúlj hozzá! - lökte el a kezét Rob. – Gyere, Mila! - indult el velem.
- De nekem le kéne szednem azt az aszatalt. - fordultam vissza, de mikor megláttam, hogy néz rám az a részeg már bújtam is vissza Rob karjaiba.
- Valami probléma van? - jött oda Dan is karba font kezekkel.
- Nem kell a balhé… - emelte fel a kezeit a srác és dülöngélt egy kicsit. - csak beszélgetni akartam a csajjal. De odáig vagytok érte. - tántorodott meg.

Rob azzal a lendülettel, ahogy engem elengedett neki akart menni a srácnak, de Dan azonnal lefogta. - Rob ne csinálj hülyeséget. - fogta vissza.
- Takarodj ki innen! - kiáltott rá Robert a srácra, aki rémültem kapta maga elé a kezeit.
- Na, ide sem jövök többet. - botorkált ki.
- Nyugodj meg, igazán nem kellett volna ezt tenned! - simítottam meg a vállát Robnak, aki még mindig dühös és elszánt tekintettel meredt a kijárat felé, ahol az előbb távozott a pasas.
- Tényleg nincs bajod? - vett vissza és felém fordult.
- Nincs, és köszönöm. Nem szokott ilyen előfordulni. - néztem Danre értetlenül.
- Sajnálom, Mila! Legközelebb délutánra osztalak be. - simogatta a hátam és közben visszamentünk a pulthoz.
- Nem történt semmi. - vontam vállat. – Hála Robnak! - mosolyogtam az említettre.
- Kezdem megszokni, hogy téged mindig meg kell menteni. Pedig legtöbbször én vagyok a szerencsétlen, de te rajtam is túlteszel. - nevetett ki és közben megfogta a kezem.

Nem tudtam mire vélni ezt a gesztust, de jól esett, pedig csak egy pillanatig tartott a kezem megszorítása, mégis úgy éreztem, hogy egy fal omlott le közöttünk. Már nem tartottam olyan felfújt hólyagnak, sokkal inkább egy kedves embernek. De ne ítéljünk elhamarkodottan, ez még csak egy este volt. Szemben a napok óta tartó szemétkedésével.

- Lassan el is indulhatsz Mila. - vette vissza a beszélgetés fonalát a kezeibe Dan.
- Nekem is mennem kéne. - eszmélt fel Rob. - Hazakísérjelek Mila? - nézett ismét felém.
- Kedves tőled, de nem kell. - mosolyogtam rá és megkerülve ő bementem a pult mögé, hogy összeszedjem a cuccaimat.
- Biztos? - szuggerált szinte a szemeivel, hogy mondja igent.
- Ha ennyire szeretnéd. - nevettem el magam.
- Na, azért. - húzta féloldalas mosolyra a száját.
- Akkor tűnés innen. - tolt meg minket Dan a kijárat felé.
- Csak nem vársz valakit, hogy ennyire meg akarsz tőlünk szabadulni? - visszakoztam játékosan Dannel.
- A szeretőmet, csak el ne áruld Jennynek. - intett nekünk az ajtóból Dan.
Jenny és Dan már évek óta együtt élnek, de Dan még mindig nem szánta el magát, hogy megkérje a kezét. Nem érzi magát még elég érettnek, szokása mondani, ha rákérdezek mikor lesz esküvő. Persze Jenny oldaláról még nem ismerem a verziót, de biztos nem bánná, ha végre elszánná magát Dan.

- Vigyázz a lépcsővel. - karolta át a derekam Rob.
- Kösz. - fintorogtam egyet. - De talán sikerül lemennem. - lazítottam a közelségén. Jó-jó, hogy barátok meg minden, de ennyire még azért nem vagyunk jóban.

Hazafelé nem sokat beszélgettünk, csak a részeg alak került szóba és az, hogy Rob mennyire rendes volt, hogy a segítségemre sietett. Bár ha jobban belegondolok várnia kellett volna, mint nekem, mikor ő volt veszélyben a fiúkákkal. Pedig a kettő nagyon is különbözik, ám szerinte nem.

- Pedig koránt sem voltam egy súlycsoportban azzal a két méteres vadállattal. - magyarázta Rob hevesen a megrázó élményt.
- De nekem még annyi esélyem sem volt, mint neked. - erősködtem.
- Miért? Nekem mennyi volt rá az esélyem, hogy túlélem az estét? - háborodott fel.
- Egyezzünk meg abban, hogy kölcsönösen megmentettük egymást, jó? - próbáltam menteni a menthető.
- De te szándékosan sodortál veszélybe. - állt meg a lakásom előtt.
- Te honnan tudod, hogy hol lakom? - lepődtem meg.
- Ne terelj. Én vagyok a nap hőse. - húzta ki magát.
- Persze, persze. - bólogattam nevetve. - Köszönöm, hogy hazakísértél.
- Nem tesz semmit. - jött közelebb.
- Akkor én most bemegyek. - léptem hátrébb és neki sétáltam az ajtónak.
- Jó éjt Mila! - hajolt oda hozzám és adott egy hosszú puszit az arcomra.
- Jó éjt Rob! - vettem nagy levegő. Mire feleszméltem már a kapucniját jobban a fejére húzva sietett át az úton. Beleborzongtam az érzésbe és végig simítottam a helyen, ahol hozzám értek az ajkai. Szinte égetett!

Mosolyogva mentem felfelé a lépcsőn, és fáradtan rúgtam be az ajtót. Jó nap volt, de nagyon fárasztó. Kétség kívül tanulságos nap volt az a mai. Nem csak nekem, de Robnak is. Kölcsön kenyér visszajár. Beálltam a zuhany alá és jólesőn sóhajtotta a meleg vízsugár alatt. Mára elégnek ítéltem az izgalmakat és a gondolkodást, ezért gyorsan bújtam be az ágyba a fürdő után. Nyolcra ott kell lennem a forgatáson és már hajnali három. Alig fogok aludni. Remélem, megkímélnek holnap a komolyabb gondolkodástól, mert nem leszek az értelmem teljében.

**

Hétkor könyörtelenül kezdett bele a telefonom a zakatolásba. Ráadásául még messze is volt ahhoz, hogy csak kinyomjam így fel kellett tápászkodnom a jó meleg ágyikómból, hogy kikapcsoljam az ébresztőt. Nagyot ásítva mentem a konyhába és alig látva csipáimtól felraktam egy kávét, míg a fürdőben tevékenykedem, lefőz az is. Nyújtózkodva és nyöszörögve mentem a fürdő felé és fáradtan megmostam az arcom. A tükörképem pontosan azt mutatta, ahogyan érzem magam. Legalább hatvan évesnek és szörnyes fáradtnak. Egy gyors fogmosás után kicsit felfrissültem és kimentem meginni a kávém. A fáradtságnak tudom be, hogy előbb mostam fogat és utána akartam kávét inni, mivel az első korty borzalmas volt. A mentol és a kávé nem passzol egymáshoz, ezt is megjegyzem. A második korty után inkább letettem és neki láttam a készülődésnek. A szekrényem romokban hevert, pontosabban a ruháim. Lassan rendet kéne tennem itt is, rosszabb a helyzet, mint a csatatéren. Elővettem egy lazább sötét farmert és egy hosszabb fekete garbót. Ma ezzel is szeretném jelezni a zártságomat. Hogy bírják ezt a színészek? A színészek alatt igazából Robot értettem. Belegondolva neki ma tökéletesen kell majd a kamara előtt állnia, és mindent precízen végig csinálni. Képtelen lennék az ilyenre. Főleg egy ilyen este után. Lassan magamra cibáltam a ruháimat és egy leheletnyi smink után felvettem a kabátom és elindultam.

A tegnap estén járt végig az eszem. Vajon ma is bal lábbal kel őnagysága és megint előveszi a „jobbik“ énjét vagy esetleg ma megkímél? A pékség előtt, ami nem messze van a forgatástól eszembe jutott Summer. Szólnom kell neki, hogy törölje a képeket Robról! Meggondoltam magam, nem akarom, hogy lejárassuk Robot. Idegesen kotortam a telefonom után a táskámban. Minden a kezembe akadt csak a mobilom nem. Nő táska!

- Kérlek! - nyögtem fel hangosan az utca közepén és tovább kotortam a táskám alján.
- Mit keresel ennyire? - szólított meg egy ismerős hang, azonnal hátra fordultam felé. – Szia, Rob. - erőtettem magamra mosolyt.
- Jó reggelt. - nyomott óvatos és gyors puszit az arcomra. - Szóval? Mit nem találsz? - indult meg, én meg mentem vele.
- Csak a telefonom kerestem, de várjunk csak. Te hogy-hogy gyalog? - néztem körbe.
- A sarkon szálltam ki a kocsiból. - biccentett hátra.
- És hol vannak az ölebeid? - néztem rá gyanúsan.
- A testőrök a másik oldalon. Szóltam nekik, hogy beszélgetni akarok és ezt a kétszáz métert kibírják nélkülem. - magyarázta bőszen.
- Milyen nagylelkű vagy! Miattam kockáztatod az életed! - nevettem ki.
- Megint. - bólintott mosolyogva és belém karolva átmentünk a gyalogátkelőhelyen.

Most se szó, se beszéd tárult fel előttem az ajtó. Meglepőmódon a biztonsági ember még egy mosolyt is eresztett, amit inkább Robnak szánhatott, legalábbis az imént említett gyorsan elkapó tekintetéből ítélve.

- Ez is tuti homár. - bökött a fejével Rob az őre.
- Tudom, az én beépített emberem. - kacagtam és kibontakozva a karjából, nyitottam be az én szobámba. - Jó munkát. - integettem neki.
- Már el is hagysz? - nézett rám szinte könnyes szemekkel, de mosolyogva.
- Ne színészkedj. - legyintettem.
- De ez a munkám! - kiáltott még egyet és bement a sminkesekhez.

Amint becsuktam magam mögött az ajtót heves keresésbe kezdtem a telefonom után. Az asztalomhoz rohantam és kiborítottam a tartalmát a táskámnak, hogy jobban átnézzem, mi van benne. Volt ott régi rágós papírok tömkelege és egy halom nyugta a boltokból, de a telefonom nem találtam sehol. Idegesen csapkodódtam és a kezembe temettem az arcom mikor meghallottam az ismerő csengést.

- A zsebem! - kiáltottam fel és már kaptam is utána.
- Szia, drágám! - szólt bele Summer. - Dicsérd meg a legjobb barátnődet. - csacsogott rögtön.
- Ugye nem küldted el a képeket senkinek? - rémültem meg.
- Naná, hogy elküldtem az egyik menőinternetes pletyi lapnak, a videóval együtt. - nevetett.
- Ahhjj...Summer. - rogytam le a székre és fogtam a fejem.
- Nem kellett volna? - döbbent meg. – De… - értetlenkedett.
- De teljesen normális volt és lényegében megbeszéltünk mindent! - vágtam rá dühösen. - Hogy lehetsz ilyen idióta, hogy nem kérdezel, mielőtt cselekedsz? - kiabáltam rá a barátnőre telefonon keresztül.
- Mila! Írhattál volna egy smst este, hogy mi van veletek! Ne kiabálj velem! Nem én tértem el a tervtől! - akadt ki és sajnos joggal.
- Tudom. - halkultam el. - De most mégis mit fogok csinálni, ha meglátja őket? - keseredtem el teljesen. - Végre rendeződött a viszonyunk, erre tessék. - csapkodtam a homlokom.
- Megnézem, hogy elolvasták-e már az e-mailem. Aztán beszélhetnék velük, hogy ne közöljék. - tanakodott Summer a vonal másik oldalán.
- Hülyék lennének egy ilyet nem leközölni! Szerencsém van, ha még nem tudja fél világ! - sopánkodtam.
- Azért egy próbát megér. - bíztatott Summer. - Visszahívlak még, jó?
- Rendben van. - sóhajtottam fel.
- Kitartás Milám! - köszönt el és letette.

Csalódottan dobtam félre a telefonom és álltam fel, hogy visszatömjem a táskámba a cuccaimat. Ezért kár volt megtalálnom a mobilom. Bár jobb, hogy tudom Rob le fogja harapni a fejem semmint, hogy tudatlanul rám törjön. Délelőtt sem Rob, sem Summer felől nem hallottam semmit. Unottan üldögéltem az asztalom mögött és a körmeimet piszkálgattam. Nem nagyon tudtam magammal mit kezdeni, evett a penész, hogy mi lesz ha Rob meglátja a képeket. Délutánra már kész összeesküvés elméleteket gyártottam, hogyan fogok meghalni mire megszólalt a telefonom. Azonnal kaptam utána, és a hívót néztem. Summer. Ez az.

- Mondd, hogy sikerült. - szóltam bele gyorsan.

De nem volt ideje megszólalni, mert kivágódott az ajtó és egy dühös szempárral találtam magam szembe. Rob a kezében pár lappal az ajtóban állt és szinte vérben forgó szemekkel nézett rám.

- Majd visszahívlak. - csuktam össze a telefonom. - Rob én meg tudom magyarázni… - kezdtem bele.