Tudom, hogy ismét sokat késett a fejezet, ami egyrészt az én hibám, másrészt pedig tényleg minden összejött. Bár eredetileg tényleg úgy volt, hogy én (nyc_girl) fogom írni a fejezetet, mégsem így történt. Gondolom, nem lesz nagy neheztelés abból, hogy a mostani részt egy igazán kedves – régen „látott” – ismerős írta meg. Nevezzük nevén: Candy! Sokatok kedvence, ha csak egy rész erejéig is, de visszatért közénk. :) Jó szórakozást a fejezethez. Remélem, élvezni fogjátok, ugyanis tényleg sok mindent megtett ezért a részért. :)
A következő „adagot” megpróbáljuk gyorsabban hozni, de azt nem árt tudni, hogy jelenleg 6 írónk van, ebből négyen végzősek, egy egyetemista, egy pedig már dolgozik. Remélem, megértitek, hogy bármennyire is szeretnénk írni, az írás nem mindig kerül az első helyre. Köszönjük, hogy mindezt elolvastátok, most pedig jöhet a fejezet :D
És nyc_girl bevezetője után még annyit szeretnék elmondani, hogy jó érzés újra visszacsöppenni – ha csak egyetlen fejezet erejéig is – ebbe a világba. Régóta nem foglalkoztam ilyen jellegű írással (hiszen aki olvassa a privát blogomat tudja, hogy igencsak más stílusban fogalmazom meg a mondandóm), úgyhogy csak remélni merem, hogy nem rozsdásodtam be teljesen, és élvezni fogjátok a soron következő részt!
Óh, és még ki nem megy a fejemből, elnézést a késésért, de mentségemre legyen mondva, hogy múlthétvégén kaptam meg a lehetőséget a fejezet elkészítéséhez.
Üdvözlet Londonból, Candy
Ui: És amit elfelejtettem… egy kis zene: Massive Attack - Teardrop
Az ősz kellemes aranysárgára festette a fák leveleit, amelyek már a park még mindig zöld füvén is összefüggő szőnyeget alkottak, és elmerengve néztem egy-egy barna vagy éppen rozsdavörös levelet felbukkanni az egyszínű forgatagban, melyet meg-megkavart a hűvös szél.
- Minden rendben? – simított végig az arcomon egy meleg kéz, mire riadtan kaptam oldalra a fejemet, hogy ugyanabban a pillanatban meg is nyugodjak.
- Persze, csak elbambultam egy kicsit – motyogtam zavartan, majd összehoztam egy gyengécske mosolyt, és hogy szabaduljak az engem pásztázó, kérdésektől hemzsegő tekintettől, a mellkasára hajtottam a fejem.
Hiába tudtam, hogy egyetlenegy kérdést sem fog szavakra váltani, már a gondolat is elég volt ahhoz, hogy a mélyre száműzött érzések és emlékek körül épített gát repedezni kezdjen, és menekülőre fogtam, mintha a saját múltam elől ilyen könnyedén elfuthattam volna.
- Menjünk, jó? – ragadtam kézen, mire összefűzte ujjainkat, és felállt az eddig ülőhelyünkként szolgáló padról.
Szótlanul lépdeltünk a lábaink alatt zizegő avarban, majd kiérve a park barátságos csendjéből ismét a hangos, londoni forgalomban találtam magamat, és azt az egy-két felszínre szökött pillanatképet is eloszlatta az utcákon hömpölygő tömeg, ami felvillant a szemeim előtt. Ismét csak egy átlagos, egyszerű lány voltam, aki a barátjával sétálgatott a lassan sötétedő estében.
Egészen addig észre sem vettem merre tartunk, még rá nem kanyarodtunk az otthonomhoz vezető kis közre, és feltárult előttem a tipikus londoni sorházak megnyugtató és véget nem érő láncolata. Szerettem ezt a környéket, és ugyan valamivel messzebb volt a munkahelyemtől, mint a korábbi lakásom, egyáltalán nem bántam meg a döntésemet… nem tudtam volna nyugodtan élni ott.
- Megérkeztünk – jelentette ki, majd megtorpant a bejárati ajtóban és rám függesztette csillogó szemeit.
- Igen – fűztem hozzá roppant elmésen, majd mindketten elmosolyodtunk egymás teljesen felesleges és egyértelmű megjegyzésein. – Bejössz? – A táskámban kezdtem kotorászni, miközben a válaszra vártam… amiben teljesen biztos voltam.
- Ki nem hagynám a lehetőséget – kacsintott rám, és a derekamat átölelve húzott magához egy csókra.
Ajkai finoman érintették a számat, egyetlen tolakodó vagy sürgető mozdulatot sem tett, türelmesen hagyta, hogy az én tempómban haladjunk, de én sem vágytam másra, csak hogy végre a lehető legközelebb érezhessem magamhoz, és a hajába túrva vontam még közelebb. Nyelve azonnal megtalálta az enyémet, hogy őrjítően érzéki táncba hívja, és csak arra a néhány másodpercre húzódtam el tőle, míg egy halk kattanással elfordítottam a kulcsot a zárban. Az ajtó jellegzetes nyikorgó hanggal tárult fel előttünk, és néhány pillanatig mindketten lélegzetvisszafojtva figyeltük a ház zajait… egyedül voltunk.
- Egyedül vagyunk – fogalmazta meg gondolataim, majd egyetlen mozdulattal belökte az ajtót, és újra rám emelte vágyterhes szemeit. – Csak te és én…
- Csak mi… - nyomtam újra számat az övére, majd a földre ejtve aprócska táskámat a nyaka köré fűztem karjaim és teljes testemmel hozzásimultam. Nem kellett több szó, mindent el tudtunk mondani, minden érzésünket ki tudtuk fejezni egyetlen csókkal, egyetlen gyengéd, törődő érintéssel. Kezei a hátamról a derekamra, majd a fenekemre csúsztak, és óvatosan emelt fel a padlóról, miközben fulladásig csókolt.
Az ágy lassan süppedt be alattam, ahogy óvatosan leeresztett, és a fejem két oldalán megtámaszkodva szívdobogtató féloldalas mosolyt küldött felém, mégsem mozdult. Tudtam, miért teszi, hiszen én kértem rá. Én kértem arra, hogy az engedélyem nélkül hozzám se érjen, mert hosszú hetekig azt is képtelen voltam elviselni, ha valaki megérintett…
Nem is tudom, hogy bírta ki annyi ideig mellettem, hogy volt képes órákon keresztül hallgatni, ahogy a telefonba zokogok, majd megtörve a jeget egyáltalán megcsókolni engem, azok után, hogy…
És mégis megtette. Édes Istenem, az a bátortalan, félszeg, mégis mindent a feje tetejére állító csók…
A szokatlanul hamar beköszöntő és langyos tavasz is csak lassú olvadást hozott… az életünkben is. Summer teljesen bezárkózott a történtek után, én voltam az egyetlen, aki előtt néha-néha kinyitotta a lelkét, mivel én voltam az egyetlen ember, aki tudta, mit élt át, aki tudta, mit él át még most is. Az álmatlanul töltött éjszakák, az éberen végigszenvedett néma éjjelek, amikor semmi más nem járt a fejemben, csak hogy mit csináltunk rosszul, hogy éppen velünk történt meg ez a…
Féltem az emberektől, elvesztettem az irántuk érzett bizalmamat, és még valami mást is, amit csak azok értenek meg, akikkel szintén megtörtént… Nem tudnám szavakba önteni, és senkit nem mertem közel engedni magamhoz – egészen addig a napig.
- Mila – állt fel lassan, tétovázva a kanapéról -, azt hiszem ideje indulnom.
- Igen. Elég késő van már… de… - Nem akartam, hogy elmenjen. Rettegtem az egyedülléttől, irtóztam a magányos éjszakáktól, mikor az elmém gonosz játékot űzve a legváratlanabb pillanatokban vetítette elém azt az ördögi mosolyt, zúgta a fülembe a karomban megroppanó csontok és a kéjesen búgó, de kegyetlen szavak iszonytató zaját… - Maradj még!
- Tényleg nem akarok alkalmatlankodni.
- Én… - Eszméletlen zavarba jöttem, ahogy igyekeztem maradásra bírni, és még jobban, ahogy realizálódott bennem, miért is teszem. Sokkal jobban vágytam a társaságára, mint amennyire az álmaimtól féltem. - Szeretném, hogy maradj.
Megeresztett egy halvány, alig látható mosolyt, majd visszaült mellém. Nem közelebb, nem távolabb, mégis intenzívebben érzékeltem a jelenlétét, mint bármikor ezelőtt, és végigmérve egész alakját ismét megláttam benne azt a vonzó férfit, akit a legelső találkozásunkkor is… De vajon ő is látta még bennem a nőt? Vagy már csak egy összetört, zavarodott kislányt látott az egykor általa is kívánatosnak vélt nő helyén? Talán jobb is lenne. Ugyan miért kellene még neki is viselni a terheimet?
- Nézzünk meg még egy filmet? – szakított ki gondolataimból bársonyos baritonja, mire csak zavartan bólintottam. – Jól vagy? – húzódott lassan közelebb, majd az előbbi film stáblistájának lepörgésével teljes sötétség telepedett a szobára.
- Jól – hazudtam, bár ahogy még tovább araszolt, kezdett magával ragadni egy rég nem érzett ideges-izgalom, és már nem tudtam, mi is lenne a helyes, vagy éppen helytelen válasz. – Csak össze vagyok zavarodva – mondtam ki végül, majd a sötétség által feloldozott gátlások hiányában tovább beszéltem. Egyszerűbb volt, hogy nem kellett látnom az arcát. – Már nem tudom, ki is vagyok igazán, mennyit érek… - ám alighogy belekezdtem, közbeszólt.
- Én tudom, ki vagy, Mila. Egy értékes, gyönyörű nő, aki sokkal erősebben fog felállni ebből a helyzetből, mint azt valaha is remélné. Sokkal több van benned, mint hiszed, mert talán te nem érzékeled, nem látod magad kívülről, én mindenegyes rezdüléseden érzem, napról napra látom, hogy találsz vissza magadhoz… és megbabonáz a látvány – tette még hozzá halk, alig hallható hangon.
Néhány pillanatig nem találtam a szavakat, de az enyémhez simuló test végképp elvette az eszemet. Megremegtem, ahogy tenyerét kutatón csúsztatta az arcomra, végigsimítva az államat, az alsóajkamat, és bár a tökéletes sötétség megfosztott a látásomtól, pontosan tudtam, hogy a szája centiméterekre van az enyémtől. Akadozó lélegzetvételei engem is zihálásra késztettek, és noha menekülni akartam volna, csak hallgattam a csendben egyre hangosabban dübörgő szív dobbanásait, miközben forró lélegzete lágyan simogatta a bőrömet.
- Csókolj meg – súgtam megtörve némaságunkat, mire puha ajkai az enyémre siklottak. Óvatos volt, finom… és pontosan olyan, mint két kamasz legeslegelső csókja: bizonytalan.
Ezernyi érzés, kérdés, benyomás kavargott bennem, miközben hol az egyik, hol a másik nyert egy hajszálnyival nagyobb teret…
Vajon miért csinálja?
Annyira puhák az ajkai.
Vajon szabad ezt tennem?
Hiszen élvezem!
Vajon tényleg ezt érzi, vagy csak vigasztalni akart?
Ha nem akarna, egyszerűen elhúzódna.
Félek ettől.
Nincs mitől félnem, hiszen nem akar bántani.
Nem akarom, hogy elmenjem…
Szükségem van rá!
Végül rájöttem, hogy tényleg nincs mitől félnem, sőt, ez a legjobb dolog, ami csak történhetett velem, és a nyaka köré fűzve eddig élettelenül lógó karjaim, megszakítottam csókunkat és belesuttogtam a szoba csendjébe: - Köszönöm.
- A tied vagyok – sóhajtottam, mielőtt menthetetlenül maguk alá temettek volna az emlékeim, hiszen semmi mást nem akartam, csak önfeledten élni az életem, gondtalanul boldognak lenni, és boldoggá tenni őt is.
Talán láthatott valamit a szememben, talán tudta, mi pörög le mindenegyes alkalommal a fejemben, mert továbbra sem mozdult, de ahogy megemelve a fejem az ajkaira nyomtam az enyémet, szenvedélyesen csókolt vissza. Azonnal átjárta a testem az ismerős, mégis felkavaróan újszerű vágyakozás, ami már a legelső pillanattól vonzott benne – és már nem féltem átadni magam az érzéseimnek. Tettem, amit a testem kívánt, anélkül, hogy egy pillanatig is gondolkoztam volna… és ez volt benne a legjobb: az agyam teljesen kikapcsolt, mikor vele voltam…
Lerúgva a cipőimet fentebb csúsztam az ágyon, ahova készségesen követett ő is, miután ledobta vékonyka kabátját. Óvatosan ereszkedett rám, majd kisimítva néhány eltévedt tincset az arcomból ismét az ajkaimra hajolt, hogy józan eszem utolsó morzsáit is kicsókolja belőlem, és eleddig tétlenül támaszkodó keze is megindult testem vonala mentén. A bőröm felhevült érintése nyomán, ahogy puha ujjai felgyűrve kardigánom szegélyét az oldalamra szaladtak és édes kínzásba fogtak, miként milliméterről milliméterre haladva igyekeztek végigcirógatni mindenemet. Belenyögtem a csókba, ahogy gombról gombra haladva egyre feljebb csusszant a keze, és elragadtatásomat tettekre váltva ugyanolyan érzékiséggel kezdtem simogatni őt, miként ő tette velem. Imádtam a vele töltött perceket, órákat, napokat. Az sem érdekelt volna, ha abban a pillanatban megszűnt volna létezni a világ. A tudat, miszerint vele tölthetem utolsó perceimet, milliónyi érzést szabadított fel, eddig folyton a miérteket boncolgató elmémből.
A kéj alattomosan izgató lökete pillanatok alatt elszakított a józanítás békésnek hitt talajáról, és megállíthatatlan események mámorító körforgását indította el kettőnk végletek között ingázó érzéki játékában. Abban a pillanatban, ahogy mézédes ajkai ismét csókra éhes számat ostromolták, a kétely leghalványabb szikrája is elillant belőlem. Most először éreztem azt, hogy a féléve lezajlott borzalmas események összefüggő láncolata csupán egy szörnyűséges rémálom volt, amelyet az Ő üdítő jelenléte pillanatok képes volt feledtetni örökösen rettegő énemmel. Az együtt töltött idő után az életemet is rá mertem volna bízni, így még csak meg sem fordult a fejemben, hogy tiltakozóan ellököm magamtól. Nem zárkózhattam be ismét. Hagytam, hogy hosszas várakozás után vágyhullámok tucatjai temessenek maguk alá. Kezei, melyek eddig, hergelő táncot jártak az oldalamon, egy határozott mozdulat után, már a nadrágom mielőbbi levarázsolásán fáradoztak, hogy aztán még intenzívebb gyönyör kapujába repíthessenek.
Magamat meglepve, hatalmas vágyakozással kaptam utána, melyre neki csak egy újabb lusta csók volt a válasza. Talán valóban neki volt igaza, és tényleg fokozatos mértékben kellett volna felfedezünk egymás izgató közelségét, én mégis mindenáron arra vágytam, hogy a lehető legközelebb érezzem magamhoz. Azt akartam, hogy velem együtt tapasztalja meg szívem szabálytalan ritmusát, kipirult arcom forróságát, elnyíló ajkaim közt kiáradó forró levegőt, amely szépen lassan bűvköre alá vont. A kabátok mellé rövidesen izmos testét kihangsúlyozó fekete inge is lekerült, amely némileg felgyorsította kettőnk feszengő játékát. Kezeimmel őrjítő köröket rajzoltam fedetlenné vált hátán, amelyet Ő számomra hasonló huzavonával tett még kínkeservesebbé. A testem már-már fékezhetetlen lángba borult, de a feleslegessé vált felsőm még most sem akart eltűnni rólam. Azonban még mielőtt bármit is szólhattam volna, villámcsapásként ért, ahogy puha ajkait megéreztem dekoltázsom vonalánál. Követelőző csókjainak egy percig sem tudtam ellenállni, ajkaim közül rögvest halk sóhajokat csalt elő. Ujjai művészi lassúsággal vesztek el vékony felsőm alatt, amely újabb őrjítő mozdulatokra sarkallt. Kezeimet kipirult arcára csúsztattam, és arra kényszerítettem, hogy a szemeimbe nézzem, látni akartam a szemeiben visszatükröződő vad csillogást.
Nem mérlegeltem, számat minden gondolkodás nélkül csábító ajkaira tapasztottam, és hagytam, hogy a vérem sebes irama diktálja a tempót. Izgató nyelve pillanatok alatt utat tört a számba, és heves táncra hívva enyémet, még inkább fokozta a kettőnk között pattogó szikrák intenzivitását. Kezeim önálló útra indultak tökéletes profilján, és már csak akkor vettem észre, hogy mit csinálok, amikor ujjaimmal vágyakat felkorbácsolóan belemarkoltam rakoncátlan tincseibe. Csábos tekintetében pillanatok alatt elvesztem, amely csak még tovább repített emelkedett állapotomban. Csókjai már közel sem voltak olyan puhatolózóak, mint a legelején, talán ő is rájött, nem kell attól tartania, hogy a pillanat varázsát megszakítva, kínkeserves sírógörcsbe rándulnak ajkaim. Egyre felszabadultabban cirógatta láng nyaldosta testemet, és rövidesen a felsőm is követte az eddigi ruhadarabok útját. Véget nem érő, őrjítő csókokkal tette még tökéletesebbé kettőnk bensőséges kapcsolatát. Simogató ajkaival végigcsókolta a testemet, míg el nem ért a nadrágom vonaláig, ott azonban megtorpant.
Perzselő szemei ismét az enyémeket kutatták, amelyek nem várt meglepetéseket hoztak elő belőlem. Az arcomat másodpercek alatt égető forróság öntötte el, viszont még mielőtt kipirult orcámhoz kaphattam volna, ujjait az enyémekkel összekulcsolva, megakadályozta.
- Gyönyörű vagy… - mormolta elfúló hangon, amely még inkább előhozta belőlem kéjeket hajszoló énem halvány képét. Most én voltam az, aki minden várakozást felülmúlva, az eddigi távolságot is megszakítva, közelebb vontam magamhoz. A csípőmet automatikusan megemeltem, hogy ezzel is könnyítsem a nadrágommal való bíbelődését. Már-már önkívületi állapotba repített, amikor eddigi tétlenségemet megszakítva, jobb keze után kaptam, hogy aztán együtt lazíthassunk övcsatján. Szinte észre sem vettem, de rövid idő alatt minden ruhadarabomtól megszabadított. Ahogy forró teste az enyémnek feszült, még jobban aláásta amúgy is instabil lábakon álló önuralmamat. A rám nehezedő test csak még több elfojtott érzést hozott bennem felszínre. Mikor érzéki nyelvét megéreztem a nyakam vonalánál, minden sejtem életre kapott. A vérem még az eddiginél is sebesebben száguldott az ereimben, sőt a ritmikus iramban emelkedő mellkasom is izgatottságomat sugallta.
A mámor mesésen valós állapota végleg kizökkentett a realitás végesnek bizonyuló talajáról. Hosszan elnyúló csókjai csak még több bizonyosságot szolgáltak elkötelezettségeként, amelyek gyermeki, és talán az első igazi mosolyt csalták az arcomra hosszú idő óta. Mindketten éreztük, hogy tovább, már ha akarnánk sem tudnánk húzni a tökéletes egymásra találást. Vágyaktól izzó szemei véglegesen összekapcsolódtak izgága pillantásommal, ahogy határozottan lentebb ereszkedett, majd pedig egy végtelenül gyengéd mozdulattal, minden távolságot áthidalt közöttünk. Szoros ölelésébe zárt, ahogy testünk hosszú idő után, végre minden akadály nélkül összefonódott, melyet egy céltudatos csókkal pecsételt meg. Bár a történtek óta a külvilág felé megpróbáltam magabiztos képet felállítani, Ő mindig is tudta, hogy a lelkem mélyén csak egy gyenge, kiszolgáltatott nővé váltam, amit Ő egyetlen egyszer sem használt ki. Minden porcikám sugallta, hogy most az egyszer nem hoztam rossz döntést. Vele valóban készen álltam arra, hogy félbehagyott életem tovább folytassam. Minden cselekedetét a tökéletes odafigyelés és gyengédség harmóniája jellemezte. Mozdulatai lassú, finomkodó ritmusba váltottak, amelyek újra azt éreztették velem, hogy erre megérte várni…
A szívem vad ritmusa lassan csillapodott, de minduntalan gyorsabb ütemre váltott, ahogy összetalálkozott tekintetünk.
- Köszönöm, hogy mellettem vagy, Sebastian – súgtam hálásan.
- Én köszönöm, hogy melletted lehetek. – Lágy csókot hintett a hajamra, majd cirógatni kezdte a derekamat, de a fáradtság egyre elementárisabb erővel húzott az öntudatlanságba, hiába tiltakoztam ellene…
Már az álom és ébrenlét közötti láthatatlan határon egyensúlyoztam, mikor hangos nevetés rántott vissza a szobába, Sebastian karjaiba.
- Azt hiszem megérkezett Summer – kommentálta csendes, de mosolygós hangon, miközben barátnőm önfeledt kacagásába betársult egy öblösebb hang is.
- És Jensen is. Ma volt a hónapfordulós vacsorájuk – motyogtam álmosan, ahogy belefúrtam az arcomat Sebastian nyakába… A parfümje még most is elbódított.
- Mióta is vannak ismét együtt?
- Négy hónapja… - suttogtam, majd néhány percig még csendesen hallgattuk a földszintről felszűrődő nevetést, mire az álom végül menthetetlenül magával ragadott a kimerítő nap után.
- Nem lesz semmi baj, drága, ne félj… - néztem a könnyes szemekbe, miközben tettem előre pár lépést.
- Ez kedves… - mosolyodott el gúnyosan Gerardo. – Igen, ne félj, drága, nem lesz semmi baj – nyomta a száját durván Summer arcára, aki öklendezni kezdett, aztán ismét rám nézett. – Térdelj le és tedd a dolgod! – parancsolta, miközben lejjebb húzta a nadrágját. Az undortól és a félelemtől gépiesen ereszkedtem előtte térdre… és megpróbálva a végtelenségig odázni az elkerülhetetlent, lassan emeltem a karom…
- Kezeket fel! – csattant egy ismeretlen hang mögöttem, mire elvesztettem a hirtelen felgyorsult események fonalát.
A rendőrök egy pillanat alatt elözönlötték a felforgatott szobát, majd egy kéz megragadta a derekamat és vonszolni kezdett. Az első másodpercben még ösztönösen próbáltam szabadulni az engem tartó karok közül, de ahogy hátrapillantottam erőtlenül ernyedtem el a biztonságot nyújtó ölelésben.
- Most már minden rendben lesz – súgta Dan, és abban a pillanatban tompa masszává folytak össze a dulakodás éles hangjai. Újabb és újabb egyenruhások érkeztek, akik mind-mind kíváncsian mértek végig, és le kellett hunynom a szemeimet… Egyszerűen képtelen voltam elviselni az engem vizslató tekinteteket. Úgy éreztem magam, mint egy szánalmas, mocskos senki.
Mégis hogy történhetett ez velem? Hogy történhetett ez velünk?
- Summer? – kérdeztem akadozó hangon, mihelyst felfogtam saját kérdésem értelmét.
- Már ő is biztonságban van. Vége van, Mila.
És ebben a pillanatban hagyott el az utolsó csepp erőm is… már a fájdalmat sem éreztem. Tehetetlenül hagytam, hogy Dan ölbe vegyen, mint egy kisgyereket, és keserves, hangtalan zokogásban törtem ki.
- Mila, Mila – rázott meg egy kar -, ébredj fel, kicsim! Hallod? Ébredj fel!
- Ne, ne! – próbáltam arrébb taszigálni a vállamat markoló ujjakat, de nem engedtek… - Engedj! – akartam rákiáltani, de csak halk nyögésre futotta.
- Csak én vagyok az… – búgta a fülembe egy selymes, de aggódó hang. – Csak álom volt… csak álom… - Ölelt magához, mire a kegyetlen rémképek utolsó villanásai is eltűntek lelki szemeim elől.
- Ennek sose lesz vége? – fordultam el tőle, hogy könnyáztatta arcomat a párnába fúrva meneküljek kérdő tekintetétől.
Rég találtak rám ezek az álmok, de hétről hétre, hónapról hónapra egyszer-egyszer felbukkantak, hogy megkísértsék, megmérgezzék nyugodt éjjeleimet. Sebastian a hátamhoz húzódva próbált megnyugtatni, de a vállamat és karomat szinte égette simogató érintése. Nem akartam megbántani, nem szerettem volna ismét ellökni magamtól, és csak megfeszülve, de hangosan zakatoló aggyal vártam, hogy valamelyikünk visszazuhanjon az öntudatlanságba, és egyedül maradjak a kínzó gondolataimmal.
Végül én sírtam magam álomtalan álomba…
A reggel korábban köszöntött ránk az idegesítően visító óra képében, mint vártam volna. Fáradtan, az éjszaka megviselő nyomaival az arcomon ébredtem, de Sebastian is ugyanolyan kimerültnek tűnt, mint én.
- Ne haragudj, amiért tönkretettem az…
- Nem tettél tönkre semmit – nyomott bíztató puszit a számra, ahogy szólásra, vagyis inkább ellenkezésre nyitottam azt. – Inkább menjünk le reggelizni, jó? – Megadóan bólintottam, de mielőtt kimásztam volna a meleg takaró alól, hálás csókokkal hintettem be Sebastian mellkasát, nyakát, arcát, majd végtelenül puha ajkait is.
Alighogy kitettük a lábunkat a szoba kellemes nyugalmából, Summer csacsogása ütötte meg a fülemet. A konyhában sertepertélt Jensennel együtt, aki kezdetleges szakácstudományát villogtatva állt a tűzhely előtt egy fakanállal a kezében. Az illatokból következtetve angol reggelivel próbálkozott, a felhalmozott edények látványa pedig azt sugallta, nem az első adag tojás pihent a serpenyőben.
- Jó reggelt – mosolyogtam az arcomba vágó, vakító napsugarakba, amelyek élénk sárga fénnyel özönlötték el az egész házat, és azonnal az a furcsa érzésem támadt, hogy különleges nap lesz a mai. Talán csak a szokatlanul szép időjárás tette, talán csak Sebastian óvón ölelő karjai a derekam körül, mégis szélesebb vigyorra húztam a szám.
- Jó reggelt – pördült hátra Summer, hogy hasonló arckifejezéssel viszonozza az enyémet, míg Jensen mindössze egy másodperc erejéig pillantott ránk a válla felett, majd újra minden figyelmét a készülő ételre összpontosította.
- Kértek reggelit? – tudakolózott barátnőm, mire fáradt sóhaj érkezett a tűzhely irányából, és mindannyian nevetésben törtünk ki.
- Nyugi Jensen, az angol reggeli nem tartozik a kedvenceim közé…
Fél órával később aztán mindenki a frissen vásárolt csokis és vaníliás croissantokon, valamint kávén nyammogott – Jensen próbálkozásai ugyanis folyamatos kudarcba fulladtak, és jobb híján a sarki pékség oldotta meg a reggeli problémát, miután az összes tojás sűrű szentségelések között veszett oda a hiábavaló kísérletezésben… És mégis. Nevetés, mosoly, és jó kedv. E három szóval tudnám a legérzékletesebben leírni az asztal körül helyet foglaló kis társaságunkat, és a viháncoló, hangosan fecsegő kis négyesünket belengő hangulatot.
Az egész túlontúl szirupos, már-már emészthetetlenül idilli volt – mint egy átlagos, sablonos amerikai film bevezető kockái, mégis örömmel lubickoltam a felhőtlen, napsugárként ránk vetülő boldogságban. Boldog voltam… Miért is ne lettem volna? Hiszen rég éreztem ennyire egyszerűnek és könnyűnek mindent. A többség számára feledhető, mondhatni mindennapos jelenetnek számított, ahogy a barátaival, kedvesével egy asztalnál ülve szürcsöli a reggeli, langyos tejeskávéját, nálunk valóságos megváltás volt, és ahogy még egyszer végignéztem mosolygós asztaltársaságomon, az éjszaka rémképeinek utolsó foszlányai is távolba vesztek.
- Tehát szombat, Mila, benne vagy? – A nevemre természetesen felkaptam a fejem, majd anélkül bólintottam rá a szombati napra, hogy egy fikarcnyi sejtésem is lett volna róla… bár ennyi vidám arc csak jót ígérhet. – Remek, akkor itt tartjuk a születésnapi bulimat – csapta össze Jensen elégedetten somolyogva kezeit.
- Hogy micsoda? – pillogtam meglepetten, mire a kollektív vidultság középpontjába kerültem.
- Házibulit tartunk szombaton a barátaimmal, rengeteg piával és vetkőzős lányokkal! – Házibuli? Vetkőzős lányok? Itt? Hirtelen azt sem tudtam, merre áll a fejem.
- Erről nem volt szó – fordult Summer eddig kedélyes vigyora haragos fintorba, ahogy Jensen pontot tett a mondat végére, de megelőzvén a komolyabb vitákat, magához húzta és arcon csókolta.
- Csak vicceltem – súgta a fülébe, mégis elég hangosan beszélt ahhoz, hogy engem is megnyugtasson. – A lényeg annyi, hogyha te is benne vagy, ide hívjuk a haverokat, és nagyon jól fogjuk érezni magunkat – fordult felém rövidre zárva a beszélgetést, majd magába tömte croissantja utolsó falatját is, miközben válaszra várva figyelte a reakcióimat.
Miért is ne?
- Dan, még két vörösbor lesz! – kiáltottam oldalra pillantva, ahogy a tálcára pakoltam a már kitöltött italokat, hogy kivigyem a mai utolsó rendelésemet is, és átadjam a helyem a pult végében toporgó Joannának.
Amilyen unszimpatikus volt az első napokban, olyannyira barátkoztam vele össze – hiszen ki örül neki, ha a főnöke a saját érdekeire hivatkozva vesz fel mást a helyére, hogy több időt tölthessen otthon? Persze mindkettőnk indokait és érveit meg lehetett érteni. Ő csak jót akart nekem azzal, hogy hetekre kényszerszabadságra küldött, miután három alkalommal sírtam el magam a vendégek közt forgolódva, ugyanakkor nem tudta, nem akarta megérteni, hogy nekem igenis szükségem van arra, hogy kiszakadhassak a lakásom kereteiből és valamivel lekössem a figyelmem… Hát, szerinte erre nem egy pincérnői állás volt a legalkalmasabb. Így került Joanna az első megállapodásunk alapján mindössze néhány hét erejére, majd később velem egyetemben véglegesen a Blush pultja mögé.
- Utolsó rendelés? – mosolygott rám kíváncsian, ahogy eloldalaztam mellette a roskadásig pakolt tálcával.
- Az bizony.
- Akkor siess vele, valaki már nagyon vár rád az egyik asztalnál. – Fejével az egyik legfélreesőbb sarok felé bökött, ahonnan egy félhomályba burkolózó alak intett felém diszkréten. – Vagy tudod mit? Kiviszem én, csak mondd az asztalszámot.
- Tizenhármas, és egy angyal vagy – vigyorogtam teli szájjal, miközben óvatosan megszabadított a kezeimet nyomó tehertől. – Dan… Holnap találkozunk!
Azzal már ott sem voltam. Tudtam, hogy ilyenkor ő is nyugodtan, felesleges aggodalmaskodás nélkül enged el, hiszen milyen gondok történhetnének, még az egyik legjobb barátom vigyáz rám? A kabátomat magamra kapva céloztam be az asztalát, miközben az ő arcát is eluralta az őszinte mosoly.
- Szia – köszönt halkan, ahogy felállt az asztaltól.
- Szia – viszonoztam csendes üdvözlését, majd lábujjhegyre emelkedve egy egészen rövid puszit nyomtam a kapucni által szinte teljesen eltakart arcára, és egy utolsót intve az én drága főnökömnek magunk mögött hagytuk a Blush fojtogatóan alkoholos közegét.
Nem beszéltünk, szótlanul sétáltunk le a hosszú lépcsősoron, de a legkevésbé sem aggasztott némasága. A kettőnk közötti csend nem az a kínos, fullasztó csend volt, amikor az ember csak azért kezd el a metrón olvasott újság érdektelen cikkéről beszélni, hogy megtörje a zavart, hanem az a megnyugtató hallgatás, mikor már nincs szükség felesleges szavakra a jelenlétünk reprezentálásához. Így szálltunk be a Blush előtt várakozó taxiba is, ami azonnal tovább indult, ahogy becsukódott Rob mögött az ajtó, de a kíváncsiságom végül mégiscsak beszédre késztetett, bármennyire élveztem is hangtalan békét.
- És most már mesélj, milyen volt Sydney? – Rob elmosolyodott, majd hátradöntötte a fejét és réveteg tekintettel bambult bele a semmibe, ahogy az elmúlt három hét élményeit kezdte taglalni…
Szerettem, mikor ennyire lelkesedett valamiért. Az életével járó felhajtás ugyanis egy leheletnyit sem csillapodott, a külvilág felé mutatott közönye pedig napról napra nőtt, minél többen és agresszívebben próbálkoztak áttörni az általa felépített határokat. Talán épp ezek a határok, és az emberekkel szemben érzett bizalmatlanság volt az, ami ennyire közel hozott minket egymáshoz. Igaz, máshonnan indultunk, másfelé haladtunk, és még különbözőbb állomásán tartottunk az életünknek, mindketten elvesztettünk valamit ezen úton – csak még belőle lassan, módszeresen ölték ki a feltétlen bizalom alapjait, bennem egyetlen éjszaka alatt változott meg minden.
- … és akkor végre megérkeztünk a hotelbe. Képzeld, saját koalájuk volt a belső kertben! – mondta, miközben lefékezett a taxi a lakásom előtt és újra elhallgatott.
Rob rendezte a számlát, majd magához vette az esti mozi maratonhoz felvásárolt pattogatott kukoricával és csokival tömött szatyrokat. Rutinosan nyúltam a kulcscsomómért, de feleslegesen forgattam a zárban. Az ajtó nyitva volt, és riadtan pillantottam oldalra. Ismerős borzongás futott rajtam végig, és egyetlen pillanat elég volt, hogy a legvadabb rémálmaim is sikoltva törjenek elő elmém elzárt zugaiból… pedig tudtam, hogy tőle már nem kell félnem…
A mentőautóban ülve még mindig csak bambán meredtem magam elé, Summer hangos sírása és a forgalom zajai elnyomták a mögöttem zajló halk beszélgetés hangjait… nem mintha érteni akartam volna, miről van szó. Anélkül is pontosan tudtam. Gerardo nevének említése azonban akaratlanul is odavonta a figyelmem, képtelen voltam megállni, hogy ne koncentráljak a mentősök egymás közt és rádión elhangzó szavaira.
- … A gyanúsított, Gerardo Sandrelli, életét vesztette a dulakodásban.
- Mi történt?
- Halálos koponyasérülést szenvedett. Több részletet egyelőre mi sem tudunk.
- Köszönöm Pete…
Hirtelen elképzelhetetlen boldogságot éreztem, de amilyen gyorsan jött a megkönnyebbülés, olyan gyorsan hagyott is el. Ez már igazán nem változtat semmin, hiszen a múltat senki nem képes megváltoztatni, az elmúlt órákat senki nem képes meg nem történtté tenni.
Nagy levegőt véve léptem be Robot követve, miközben azon gondolkoztam, ki lehet itthon ilyenkor, de az orromat nem várt illatok csapták meg.
- Summer? Jensen? – kiabáltam bátortalanul, miközben újabb lépést tettem a konyha irányába.
- Óh, hát megérkeztél végre! – Az ajtó mögött feltűnő ismerős arc láttán azonban mindkettőnk szemei elkerekedtek, és mindennemű illedelmesség nélkül csúszott ki a számon:
- Hát te mit keresel itt?
A következő „adagot” megpróbáljuk gyorsabban hozni, de azt nem árt tudni, hogy jelenleg 6 írónk van, ebből négyen végzősek, egy egyetemista, egy pedig már dolgozik. Remélem, megértitek, hogy bármennyire is szeretnénk írni, az írás nem mindig kerül az első helyre. Köszönjük, hogy mindezt elolvastátok, most pedig jöhet a fejezet :D
És nyc_girl bevezetője után még annyit szeretnék elmondani, hogy jó érzés újra visszacsöppenni – ha csak egyetlen fejezet erejéig is – ebbe a világba. Régóta nem foglalkoztam ilyen jellegű írással (hiszen aki olvassa a privát blogomat tudja, hogy igencsak más stílusban fogalmazom meg a mondandóm), úgyhogy csak remélni merem, hogy nem rozsdásodtam be teljesen, és élvezni fogjátok a soron következő részt!
Óh, és még ki nem megy a fejemből, elnézést a késésért, de mentségemre legyen mondva, hogy múlthétvégén kaptam meg a lehetőséget a fejezet elkészítéséhez.
Üdvözlet Londonból, Candy
Ui: És amit elfelejtettem… egy kis zene: Massive Attack - Teardrop
Az ősz kellemes aranysárgára festette a fák leveleit, amelyek már a park még mindig zöld füvén is összefüggő szőnyeget alkottak, és elmerengve néztem egy-egy barna vagy éppen rozsdavörös levelet felbukkanni az egyszínű forgatagban, melyet meg-megkavart a hűvös szél.
- Minden rendben? – simított végig az arcomon egy meleg kéz, mire riadtan kaptam oldalra a fejemet, hogy ugyanabban a pillanatban meg is nyugodjak.
- Persze, csak elbambultam egy kicsit – motyogtam zavartan, majd összehoztam egy gyengécske mosolyt, és hogy szabaduljak az engem pásztázó, kérdésektől hemzsegő tekintettől, a mellkasára hajtottam a fejem.
Hiába tudtam, hogy egyetlenegy kérdést sem fog szavakra váltani, már a gondolat is elég volt ahhoz, hogy a mélyre száműzött érzések és emlékek körül épített gát repedezni kezdjen, és menekülőre fogtam, mintha a saját múltam elől ilyen könnyedén elfuthattam volna.
- Menjünk, jó? – ragadtam kézen, mire összefűzte ujjainkat, és felállt az eddig ülőhelyünkként szolgáló padról.
Szótlanul lépdeltünk a lábaink alatt zizegő avarban, majd kiérve a park barátságos csendjéből ismét a hangos, londoni forgalomban találtam magamat, és azt az egy-két felszínre szökött pillanatképet is eloszlatta az utcákon hömpölygő tömeg, ami felvillant a szemeim előtt. Ismét csak egy átlagos, egyszerű lány voltam, aki a barátjával sétálgatott a lassan sötétedő estében.
Egészen addig észre sem vettem merre tartunk, még rá nem kanyarodtunk az otthonomhoz vezető kis közre, és feltárult előttem a tipikus londoni sorházak megnyugtató és véget nem érő láncolata. Szerettem ezt a környéket, és ugyan valamivel messzebb volt a munkahelyemtől, mint a korábbi lakásom, egyáltalán nem bántam meg a döntésemet… nem tudtam volna nyugodtan élni ott.
- Megérkeztünk – jelentette ki, majd megtorpant a bejárati ajtóban és rám függesztette csillogó szemeit.
- Igen – fűztem hozzá roppant elmésen, majd mindketten elmosolyodtunk egymás teljesen felesleges és egyértelmű megjegyzésein. – Bejössz? – A táskámban kezdtem kotorászni, miközben a válaszra vártam… amiben teljesen biztos voltam.
- Ki nem hagynám a lehetőséget – kacsintott rám, és a derekamat átölelve húzott magához egy csókra.
Ajkai finoman érintették a számat, egyetlen tolakodó vagy sürgető mozdulatot sem tett, türelmesen hagyta, hogy az én tempómban haladjunk, de én sem vágytam másra, csak hogy végre a lehető legközelebb érezhessem magamhoz, és a hajába túrva vontam még közelebb. Nyelve azonnal megtalálta az enyémet, hogy őrjítően érzéki táncba hívja, és csak arra a néhány másodpercre húzódtam el tőle, míg egy halk kattanással elfordítottam a kulcsot a zárban. Az ajtó jellegzetes nyikorgó hanggal tárult fel előttünk, és néhány pillanatig mindketten lélegzetvisszafojtva figyeltük a ház zajait… egyedül voltunk.
- Egyedül vagyunk – fogalmazta meg gondolataim, majd egyetlen mozdulattal belökte az ajtót, és újra rám emelte vágyterhes szemeit. – Csak te és én…
- Csak mi… - nyomtam újra számat az övére, majd a földre ejtve aprócska táskámat a nyaka köré fűztem karjaim és teljes testemmel hozzásimultam. Nem kellett több szó, mindent el tudtunk mondani, minden érzésünket ki tudtuk fejezni egyetlen csókkal, egyetlen gyengéd, törődő érintéssel. Kezei a hátamról a derekamra, majd a fenekemre csúsztak, és óvatosan emelt fel a padlóról, miközben fulladásig csókolt.
Az ágy lassan süppedt be alattam, ahogy óvatosan leeresztett, és a fejem két oldalán megtámaszkodva szívdobogtató féloldalas mosolyt küldött felém, mégsem mozdult. Tudtam, miért teszi, hiszen én kértem rá. Én kértem arra, hogy az engedélyem nélkül hozzám se érjen, mert hosszú hetekig azt is képtelen voltam elviselni, ha valaki megérintett…
Nem is tudom, hogy bírta ki annyi ideig mellettem, hogy volt képes órákon keresztül hallgatni, ahogy a telefonba zokogok, majd megtörve a jeget egyáltalán megcsókolni engem, azok után, hogy…
És mégis megtette. Édes Istenem, az a bátortalan, félszeg, mégis mindent a feje tetejére állító csók…
A szokatlanul hamar beköszöntő és langyos tavasz is csak lassú olvadást hozott… az életünkben is. Summer teljesen bezárkózott a történtek után, én voltam az egyetlen, aki előtt néha-néha kinyitotta a lelkét, mivel én voltam az egyetlen ember, aki tudta, mit élt át, aki tudta, mit él át még most is. Az álmatlanul töltött éjszakák, az éberen végigszenvedett néma éjjelek, amikor semmi más nem járt a fejemben, csak hogy mit csináltunk rosszul, hogy éppen velünk történt meg ez a…
Féltem az emberektől, elvesztettem az irántuk érzett bizalmamat, és még valami mást is, amit csak azok értenek meg, akikkel szintén megtörtént… Nem tudnám szavakba önteni, és senkit nem mertem közel engedni magamhoz – egészen addig a napig.
- Mila – állt fel lassan, tétovázva a kanapéról -, azt hiszem ideje indulnom.
- Igen. Elég késő van már… de… - Nem akartam, hogy elmenjen. Rettegtem az egyedülléttől, irtóztam a magányos éjszakáktól, mikor az elmém gonosz játékot űzve a legváratlanabb pillanatokban vetítette elém azt az ördögi mosolyt, zúgta a fülembe a karomban megroppanó csontok és a kéjesen búgó, de kegyetlen szavak iszonytató zaját… - Maradj még!
- Tényleg nem akarok alkalmatlankodni.
- Én… - Eszméletlen zavarba jöttem, ahogy igyekeztem maradásra bírni, és még jobban, ahogy realizálódott bennem, miért is teszem. Sokkal jobban vágytam a társaságára, mint amennyire az álmaimtól féltem. - Szeretném, hogy maradj.
Megeresztett egy halvány, alig látható mosolyt, majd visszaült mellém. Nem közelebb, nem távolabb, mégis intenzívebben érzékeltem a jelenlétét, mint bármikor ezelőtt, és végigmérve egész alakját ismét megláttam benne azt a vonzó férfit, akit a legelső találkozásunkkor is… De vajon ő is látta még bennem a nőt? Vagy már csak egy összetört, zavarodott kislányt látott az egykor általa is kívánatosnak vélt nő helyén? Talán jobb is lenne. Ugyan miért kellene még neki is viselni a terheimet?
- Nézzünk meg még egy filmet? – szakított ki gondolataimból bársonyos baritonja, mire csak zavartan bólintottam. – Jól vagy? – húzódott lassan közelebb, majd az előbbi film stáblistájának lepörgésével teljes sötétség telepedett a szobára.
- Jól – hazudtam, bár ahogy még tovább araszolt, kezdett magával ragadni egy rég nem érzett ideges-izgalom, és már nem tudtam, mi is lenne a helyes, vagy éppen helytelen válasz. – Csak össze vagyok zavarodva – mondtam ki végül, majd a sötétség által feloldozott gátlások hiányában tovább beszéltem. Egyszerűbb volt, hogy nem kellett látnom az arcát. – Már nem tudom, ki is vagyok igazán, mennyit érek… - ám alighogy belekezdtem, közbeszólt.
- Én tudom, ki vagy, Mila. Egy értékes, gyönyörű nő, aki sokkal erősebben fog felállni ebből a helyzetből, mint azt valaha is remélné. Sokkal több van benned, mint hiszed, mert talán te nem érzékeled, nem látod magad kívülről, én mindenegyes rezdüléseden érzem, napról napra látom, hogy találsz vissza magadhoz… és megbabonáz a látvány – tette még hozzá halk, alig hallható hangon.
Néhány pillanatig nem találtam a szavakat, de az enyémhez simuló test végképp elvette az eszemet. Megremegtem, ahogy tenyerét kutatón csúsztatta az arcomra, végigsimítva az államat, az alsóajkamat, és bár a tökéletes sötétség megfosztott a látásomtól, pontosan tudtam, hogy a szája centiméterekre van az enyémtől. Akadozó lélegzetvételei engem is zihálásra késztettek, és noha menekülni akartam volna, csak hallgattam a csendben egyre hangosabban dübörgő szív dobbanásait, miközben forró lélegzete lágyan simogatta a bőrömet.
- Csókolj meg – súgtam megtörve némaságunkat, mire puha ajkai az enyémre siklottak. Óvatos volt, finom… és pontosan olyan, mint két kamasz legeslegelső csókja: bizonytalan.
Ezernyi érzés, kérdés, benyomás kavargott bennem, miközben hol az egyik, hol a másik nyert egy hajszálnyival nagyobb teret…
Vajon miért csinálja?
Annyira puhák az ajkai.
Vajon szabad ezt tennem?
Hiszen élvezem!
Vajon tényleg ezt érzi, vagy csak vigasztalni akart?
Ha nem akarna, egyszerűen elhúzódna.
Félek ettől.
Nincs mitől félnem, hiszen nem akar bántani.
Nem akarom, hogy elmenjem…
Szükségem van rá!
Végül rájöttem, hogy tényleg nincs mitől félnem, sőt, ez a legjobb dolog, ami csak történhetett velem, és a nyaka köré fűzve eddig élettelenül lógó karjaim, megszakítottam csókunkat és belesuttogtam a szoba csendjébe: - Köszönöm.
- A tied vagyok – sóhajtottam, mielőtt menthetetlenül maguk alá temettek volna az emlékeim, hiszen semmi mást nem akartam, csak önfeledten élni az életem, gondtalanul boldognak lenni, és boldoggá tenni őt is.
Talán láthatott valamit a szememben, talán tudta, mi pörög le mindenegyes alkalommal a fejemben, mert továbbra sem mozdult, de ahogy megemelve a fejem az ajkaira nyomtam az enyémet, szenvedélyesen csókolt vissza. Azonnal átjárta a testem az ismerős, mégis felkavaróan újszerű vágyakozás, ami már a legelső pillanattól vonzott benne – és már nem féltem átadni magam az érzéseimnek. Tettem, amit a testem kívánt, anélkül, hogy egy pillanatig is gondolkoztam volna… és ez volt benne a legjobb: az agyam teljesen kikapcsolt, mikor vele voltam…
Lerúgva a cipőimet fentebb csúsztam az ágyon, ahova készségesen követett ő is, miután ledobta vékonyka kabátját. Óvatosan ereszkedett rám, majd kisimítva néhány eltévedt tincset az arcomból ismét az ajkaimra hajolt, hogy józan eszem utolsó morzsáit is kicsókolja belőlem, és eleddig tétlenül támaszkodó keze is megindult testem vonala mentén. A bőröm felhevült érintése nyomán, ahogy puha ujjai felgyűrve kardigánom szegélyét az oldalamra szaladtak és édes kínzásba fogtak, miként milliméterről milliméterre haladva igyekeztek végigcirógatni mindenemet. Belenyögtem a csókba, ahogy gombról gombra haladva egyre feljebb csusszant a keze, és elragadtatásomat tettekre váltva ugyanolyan érzékiséggel kezdtem simogatni őt, miként ő tette velem. Imádtam a vele töltött perceket, órákat, napokat. Az sem érdekelt volna, ha abban a pillanatban megszűnt volna létezni a világ. A tudat, miszerint vele tölthetem utolsó perceimet, milliónyi érzést szabadított fel, eddig folyton a miérteket boncolgató elmémből.
A kéj alattomosan izgató lökete pillanatok alatt elszakított a józanítás békésnek hitt talajáról, és megállíthatatlan események mámorító körforgását indította el kettőnk végletek között ingázó érzéki játékában. Abban a pillanatban, ahogy mézédes ajkai ismét csókra éhes számat ostromolták, a kétely leghalványabb szikrája is elillant belőlem. Most először éreztem azt, hogy a féléve lezajlott borzalmas események összefüggő láncolata csupán egy szörnyűséges rémálom volt, amelyet az Ő üdítő jelenléte pillanatok képes volt feledtetni örökösen rettegő énemmel. Az együtt töltött idő után az életemet is rá mertem volna bízni, így még csak meg sem fordult a fejemben, hogy tiltakozóan ellököm magamtól. Nem zárkózhattam be ismét. Hagytam, hogy hosszas várakozás után vágyhullámok tucatjai temessenek maguk alá. Kezei, melyek eddig, hergelő táncot jártak az oldalamon, egy határozott mozdulat után, már a nadrágom mielőbbi levarázsolásán fáradoztak, hogy aztán még intenzívebb gyönyör kapujába repíthessenek.
Magamat meglepve, hatalmas vágyakozással kaptam utána, melyre neki csak egy újabb lusta csók volt a válasza. Talán valóban neki volt igaza, és tényleg fokozatos mértékben kellett volna felfedezünk egymás izgató közelségét, én mégis mindenáron arra vágytam, hogy a lehető legközelebb érezzem magamhoz. Azt akartam, hogy velem együtt tapasztalja meg szívem szabálytalan ritmusát, kipirult arcom forróságát, elnyíló ajkaim közt kiáradó forró levegőt, amely szépen lassan bűvköre alá vont. A kabátok mellé rövidesen izmos testét kihangsúlyozó fekete inge is lekerült, amely némileg felgyorsította kettőnk feszengő játékát. Kezeimmel őrjítő köröket rajzoltam fedetlenné vált hátán, amelyet Ő számomra hasonló huzavonával tett még kínkeservesebbé. A testem már-már fékezhetetlen lángba borult, de a feleslegessé vált felsőm még most sem akart eltűnni rólam. Azonban még mielőtt bármit is szólhattam volna, villámcsapásként ért, ahogy puha ajkait megéreztem dekoltázsom vonalánál. Követelőző csókjainak egy percig sem tudtam ellenállni, ajkaim közül rögvest halk sóhajokat csalt elő. Ujjai művészi lassúsággal vesztek el vékony felsőm alatt, amely újabb őrjítő mozdulatokra sarkallt. Kezeimet kipirult arcára csúsztattam, és arra kényszerítettem, hogy a szemeimbe nézzem, látni akartam a szemeiben visszatükröződő vad csillogást.
Nem mérlegeltem, számat minden gondolkodás nélkül csábító ajkaira tapasztottam, és hagytam, hogy a vérem sebes irama diktálja a tempót. Izgató nyelve pillanatok alatt utat tört a számba, és heves táncra hívva enyémet, még inkább fokozta a kettőnk között pattogó szikrák intenzivitását. Kezeim önálló útra indultak tökéletes profilján, és már csak akkor vettem észre, hogy mit csinálok, amikor ujjaimmal vágyakat felkorbácsolóan belemarkoltam rakoncátlan tincseibe. Csábos tekintetében pillanatok alatt elvesztem, amely csak még tovább repített emelkedett állapotomban. Csókjai már közel sem voltak olyan puhatolózóak, mint a legelején, talán ő is rájött, nem kell attól tartania, hogy a pillanat varázsát megszakítva, kínkeserves sírógörcsbe rándulnak ajkaim. Egyre felszabadultabban cirógatta láng nyaldosta testemet, és rövidesen a felsőm is követte az eddigi ruhadarabok útját. Véget nem érő, őrjítő csókokkal tette még tökéletesebbé kettőnk bensőséges kapcsolatát. Simogató ajkaival végigcsókolta a testemet, míg el nem ért a nadrágom vonaláig, ott azonban megtorpant.
Perzselő szemei ismét az enyémeket kutatták, amelyek nem várt meglepetéseket hoztak elő belőlem. Az arcomat másodpercek alatt égető forróság öntötte el, viszont még mielőtt kipirult orcámhoz kaphattam volna, ujjait az enyémekkel összekulcsolva, megakadályozta.
- Gyönyörű vagy… - mormolta elfúló hangon, amely még inkább előhozta belőlem kéjeket hajszoló énem halvány képét. Most én voltam az, aki minden várakozást felülmúlva, az eddigi távolságot is megszakítva, közelebb vontam magamhoz. A csípőmet automatikusan megemeltem, hogy ezzel is könnyítsem a nadrágommal való bíbelődését. Már-már önkívületi állapotba repített, amikor eddigi tétlenségemet megszakítva, jobb keze után kaptam, hogy aztán együtt lazíthassunk övcsatján. Szinte észre sem vettem, de rövid idő alatt minden ruhadarabomtól megszabadított. Ahogy forró teste az enyémnek feszült, még jobban aláásta amúgy is instabil lábakon álló önuralmamat. A rám nehezedő test csak még több elfojtott érzést hozott bennem felszínre. Mikor érzéki nyelvét megéreztem a nyakam vonalánál, minden sejtem életre kapott. A vérem még az eddiginél is sebesebben száguldott az ereimben, sőt a ritmikus iramban emelkedő mellkasom is izgatottságomat sugallta.
A mámor mesésen valós állapota végleg kizökkentett a realitás végesnek bizonyuló talajáról. Hosszan elnyúló csókjai csak még több bizonyosságot szolgáltak elkötelezettségeként, amelyek gyermeki, és talán az első igazi mosolyt csalták az arcomra hosszú idő óta. Mindketten éreztük, hogy tovább, már ha akarnánk sem tudnánk húzni a tökéletes egymásra találást. Vágyaktól izzó szemei véglegesen összekapcsolódtak izgága pillantásommal, ahogy határozottan lentebb ereszkedett, majd pedig egy végtelenül gyengéd mozdulattal, minden távolságot áthidalt közöttünk. Szoros ölelésébe zárt, ahogy testünk hosszú idő után, végre minden akadály nélkül összefonódott, melyet egy céltudatos csókkal pecsételt meg. Bár a történtek óta a külvilág felé megpróbáltam magabiztos képet felállítani, Ő mindig is tudta, hogy a lelkem mélyén csak egy gyenge, kiszolgáltatott nővé váltam, amit Ő egyetlen egyszer sem használt ki. Minden porcikám sugallta, hogy most az egyszer nem hoztam rossz döntést. Vele valóban készen álltam arra, hogy félbehagyott életem tovább folytassam. Minden cselekedetét a tökéletes odafigyelés és gyengédség harmóniája jellemezte. Mozdulatai lassú, finomkodó ritmusba váltottak, amelyek újra azt éreztették velem, hogy erre megérte várni…
A szívem vad ritmusa lassan csillapodott, de minduntalan gyorsabb ütemre váltott, ahogy összetalálkozott tekintetünk.
- Köszönöm, hogy mellettem vagy, Sebastian – súgtam hálásan.
- Én köszönöm, hogy melletted lehetek. – Lágy csókot hintett a hajamra, majd cirógatni kezdte a derekamat, de a fáradtság egyre elementárisabb erővel húzott az öntudatlanságba, hiába tiltakoztam ellene…
Már az álom és ébrenlét közötti láthatatlan határon egyensúlyoztam, mikor hangos nevetés rántott vissza a szobába, Sebastian karjaiba.
- Azt hiszem megérkezett Summer – kommentálta csendes, de mosolygós hangon, miközben barátnőm önfeledt kacagásába betársult egy öblösebb hang is.
- És Jensen is. Ma volt a hónapfordulós vacsorájuk – motyogtam álmosan, ahogy belefúrtam az arcomat Sebastian nyakába… A parfümje még most is elbódított.
- Mióta is vannak ismét együtt?
- Négy hónapja… - suttogtam, majd néhány percig még csendesen hallgattuk a földszintről felszűrődő nevetést, mire az álom végül menthetetlenül magával ragadott a kimerítő nap után.
- Nem lesz semmi baj, drága, ne félj… - néztem a könnyes szemekbe, miközben tettem előre pár lépést.
- Ez kedves… - mosolyodott el gúnyosan Gerardo. – Igen, ne félj, drága, nem lesz semmi baj – nyomta a száját durván Summer arcára, aki öklendezni kezdett, aztán ismét rám nézett. – Térdelj le és tedd a dolgod! – parancsolta, miközben lejjebb húzta a nadrágját. Az undortól és a félelemtől gépiesen ereszkedtem előtte térdre… és megpróbálva a végtelenségig odázni az elkerülhetetlent, lassan emeltem a karom…
- Kezeket fel! – csattant egy ismeretlen hang mögöttem, mire elvesztettem a hirtelen felgyorsult események fonalát.
A rendőrök egy pillanat alatt elözönlötték a felforgatott szobát, majd egy kéz megragadta a derekamat és vonszolni kezdett. Az első másodpercben még ösztönösen próbáltam szabadulni az engem tartó karok közül, de ahogy hátrapillantottam erőtlenül ernyedtem el a biztonságot nyújtó ölelésben.
- Most már minden rendben lesz – súgta Dan, és abban a pillanatban tompa masszává folytak össze a dulakodás éles hangjai. Újabb és újabb egyenruhások érkeztek, akik mind-mind kíváncsian mértek végig, és le kellett hunynom a szemeimet… Egyszerűen képtelen voltam elviselni az engem vizslató tekinteteket. Úgy éreztem magam, mint egy szánalmas, mocskos senki.
Mégis hogy történhetett ez velem? Hogy történhetett ez velünk?
- Summer? – kérdeztem akadozó hangon, mihelyst felfogtam saját kérdésem értelmét.
- Már ő is biztonságban van. Vége van, Mila.
És ebben a pillanatban hagyott el az utolsó csepp erőm is… már a fájdalmat sem éreztem. Tehetetlenül hagytam, hogy Dan ölbe vegyen, mint egy kisgyereket, és keserves, hangtalan zokogásban törtem ki.
- Mila, Mila – rázott meg egy kar -, ébredj fel, kicsim! Hallod? Ébredj fel!
- Ne, ne! – próbáltam arrébb taszigálni a vállamat markoló ujjakat, de nem engedtek… - Engedj! – akartam rákiáltani, de csak halk nyögésre futotta.
- Csak én vagyok az… – búgta a fülembe egy selymes, de aggódó hang. – Csak álom volt… csak álom… - Ölelt magához, mire a kegyetlen rémképek utolsó villanásai is eltűntek lelki szemeim elől.
- Ennek sose lesz vége? – fordultam el tőle, hogy könnyáztatta arcomat a párnába fúrva meneküljek kérdő tekintetétől.
Rég találtak rám ezek az álmok, de hétről hétre, hónapról hónapra egyszer-egyszer felbukkantak, hogy megkísértsék, megmérgezzék nyugodt éjjeleimet. Sebastian a hátamhoz húzódva próbált megnyugtatni, de a vállamat és karomat szinte égette simogató érintése. Nem akartam megbántani, nem szerettem volna ismét ellökni magamtól, és csak megfeszülve, de hangosan zakatoló aggyal vártam, hogy valamelyikünk visszazuhanjon az öntudatlanságba, és egyedül maradjak a kínzó gondolataimmal.
Végül én sírtam magam álomtalan álomba…
A reggel korábban köszöntött ránk az idegesítően visító óra képében, mint vártam volna. Fáradtan, az éjszaka megviselő nyomaival az arcomon ébredtem, de Sebastian is ugyanolyan kimerültnek tűnt, mint én.
- Ne haragudj, amiért tönkretettem az…
- Nem tettél tönkre semmit – nyomott bíztató puszit a számra, ahogy szólásra, vagyis inkább ellenkezésre nyitottam azt. – Inkább menjünk le reggelizni, jó? – Megadóan bólintottam, de mielőtt kimásztam volna a meleg takaró alól, hálás csókokkal hintettem be Sebastian mellkasát, nyakát, arcát, majd végtelenül puha ajkait is.
Alighogy kitettük a lábunkat a szoba kellemes nyugalmából, Summer csacsogása ütötte meg a fülemet. A konyhában sertepertélt Jensennel együtt, aki kezdetleges szakácstudományát villogtatva állt a tűzhely előtt egy fakanállal a kezében. Az illatokból következtetve angol reggelivel próbálkozott, a felhalmozott edények látványa pedig azt sugallta, nem az első adag tojás pihent a serpenyőben.
- Jó reggelt – mosolyogtam az arcomba vágó, vakító napsugarakba, amelyek élénk sárga fénnyel özönlötték el az egész házat, és azonnal az a furcsa érzésem támadt, hogy különleges nap lesz a mai. Talán csak a szokatlanul szép időjárás tette, talán csak Sebastian óvón ölelő karjai a derekam körül, mégis szélesebb vigyorra húztam a szám.
- Jó reggelt – pördült hátra Summer, hogy hasonló arckifejezéssel viszonozza az enyémet, míg Jensen mindössze egy másodperc erejéig pillantott ránk a válla felett, majd újra minden figyelmét a készülő ételre összpontosította.
- Kértek reggelit? – tudakolózott barátnőm, mire fáradt sóhaj érkezett a tűzhely irányából, és mindannyian nevetésben törtünk ki.
- Nyugi Jensen, az angol reggeli nem tartozik a kedvenceim közé…
Fél órával később aztán mindenki a frissen vásárolt csokis és vaníliás croissantokon, valamint kávén nyammogott – Jensen próbálkozásai ugyanis folyamatos kudarcba fulladtak, és jobb híján a sarki pékség oldotta meg a reggeli problémát, miután az összes tojás sűrű szentségelések között veszett oda a hiábavaló kísérletezésben… És mégis. Nevetés, mosoly, és jó kedv. E három szóval tudnám a legérzékletesebben leírni az asztal körül helyet foglaló kis társaságunkat, és a viháncoló, hangosan fecsegő kis négyesünket belengő hangulatot.
Az egész túlontúl szirupos, már-már emészthetetlenül idilli volt – mint egy átlagos, sablonos amerikai film bevezető kockái, mégis örömmel lubickoltam a felhőtlen, napsugárként ránk vetülő boldogságban. Boldog voltam… Miért is ne lettem volna? Hiszen rég éreztem ennyire egyszerűnek és könnyűnek mindent. A többség számára feledhető, mondhatni mindennapos jelenetnek számított, ahogy a barátaival, kedvesével egy asztalnál ülve szürcsöli a reggeli, langyos tejeskávéját, nálunk valóságos megváltás volt, és ahogy még egyszer végignéztem mosolygós asztaltársaságomon, az éjszaka rémképeinek utolsó foszlányai is távolba vesztek.
- Tehát szombat, Mila, benne vagy? – A nevemre természetesen felkaptam a fejem, majd anélkül bólintottam rá a szombati napra, hogy egy fikarcnyi sejtésem is lett volna róla… bár ennyi vidám arc csak jót ígérhet. – Remek, akkor itt tartjuk a születésnapi bulimat – csapta össze Jensen elégedetten somolyogva kezeit.
- Hogy micsoda? – pillogtam meglepetten, mire a kollektív vidultság középpontjába kerültem.
- Házibulit tartunk szombaton a barátaimmal, rengeteg piával és vetkőzős lányokkal! – Házibuli? Vetkőzős lányok? Itt? Hirtelen azt sem tudtam, merre áll a fejem.
- Erről nem volt szó – fordult Summer eddig kedélyes vigyora haragos fintorba, ahogy Jensen pontot tett a mondat végére, de megelőzvén a komolyabb vitákat, magához húzta és arcon csókolta.
- Csak vicceltem – súgta a fülébe, mégis elég hangosan beszélt ahhoz, hogy engem is megnyugtasson. – A lényeg annyi, hogyha te is benne vagy, ide hívjuk a haverokat, és nagyon jól fogjuk érezni magunkat – fordult felém rövidre zárva a beszélgetést, majd magába tömte croissantja utolsó falatját is, miközben válaszra várva figyelte a reakcióimat.
Miért is ne?
- Dan, még két vörösbor lesz! – kiáltottam oldalra pillantva, ahogy a tálcára pakoltam a már kitöltött italokat, hogy kivigyem a mai utolsó rendelésemet is, és átadjam a helyem a pult végében toporgó Joannának.
Amilyen unszimpatikus volt az első napokban, olyannyira barátkoztam vele össze – hiszen ki örül neki, ha a főnöke a saját érdekeire hivatkozva vesz fel mást a helyére, hogy több időt tölthessen otthon? Persze mindkettőnk indokait és érveit meg lehetett érteni. Ő csak jót akart nekem azzal, hogy hetekre kényszerszabadságra küldött, miután három alkalommal sírtam el magam a vendégek közt forgolódva, ugyanakkor nem tudta, nem akarta megérteni, hogy nekem igenis szükségem van arra, hogy kiszakadhassak a lakásom kereteiből és valamivel lekössem a figyelmem… Hát, szerinte erre nem egy pincérnői állás volt a legalkalmasabb. Így került Joanna az első megállapodásunk alapján mindössze néhány hét erejére, majd később velem egyetemben véglegesen a Blush pultja mögé.
- Utolsó rendelés? – mosolygott rám kíváncsian, ahogy eloldalaztam mellette a roskadásig pakolt tálcával.
- Az bizony.
- Akkor siess vele, valaki már nagyon vár rád az egyik asztalnál. – Fejével az egyik legfélreesőbb sarok felé bökött, ahonnan egy félhomályba burkolózó alak intett felém diszkréten. – Vagy tudod mit? Kiviszem én, csak mondd az asztalszámot.
- Tizenhármas, és egy angyal vagy – vigyorogtam teli szájjal, miközben óvatosan megszabadított a kezeimet nyomó tehertől. – Dan… Holnap találkozunk!
Azzal már ott sem voltam. Tudtam, hogy ilyenkor ő is nyugodtan, felesleges aggodalmaskodás nélkül enged el, hiszen milyen gondok történhetnének, még az egyik legjobb barátom vigyáz rám? A kabátomat magamra kapva céloztam be az asztalát, miközben az ő arcát is eluralta az őszinte mosoly.
- Szia – köszönt halkan, ahogy felállt az asztaltól.
- Szia – viszonoztam csendes üdvözlését, majd lábujjhegyre emelkedve egy egészen rövid puszit nyomtam a kapucni által szinte teljesen eltakart arcára, és egy utolsót intve az én drága főnökömnek magunk mögött hagytuk a Blush fojtogatóan alkoholos közegét.
Nem beszéltünk, szótlanul sétáltunk le a hosszú lépcsősoron, de a legkevésbé sem aggasztott némasága. A kettőnk közötti csend nem az a kínos, fullasztó csend volt, amikor az ember csak azért kezd el a metrón olvasott újság érdektelen cikkéről beszélni, hogy megtörje a zavart, hanem az a megnyugtató hallgatás, mikor már nincs szükség felesleges szavakra a jelenlétünk reprezentálásához. Így szálltunk be a Blush előtt várakozó taxiba is, ami azonnal tovább indult, ahogy becsukódott Rob mögött az ajtó, de a kíváncsiságom végül mégiscsak beszédre késztetett, bármennyire élveztem is hangtalan békét.
- És most már mesélj, milyen volt Sydney? – Rob elmosolyodott, majd hátradöntötte a fejét és réveteg tekintettel bambult bele a semmibe, ahogy az elmúlt három hét élményeit kezdte taglalni…
Szerettem, mikor ennyire lelkesedett valamiért. Az életével járó felhajtás ugyanis egy leheletnyit sem csillapodott, a külvilág felé mutatott közönye pedig napról napra nőtt, minél többen és agresszívebben próbálkoztak áttörni az általa felépített határokat. Talán épp ezek a határok, és az emberekkel szemben érzett bizalmatlanság volt az, ami ennyire közel hozott minket egymáshoz. Igaz, máshonnan indultunk, másfelé haladtunk, és még különbözőbb állomásán tartottunk az életünknek, mindketten elvesztettünk valamit ezen úton – csak még belőle lassan, módszeresen ölték ki a feltétlen bizalom alapjait, bennem egyetlen éjszaka alatt változott meg minden.
- … és akkor végre megérkeztünk a hotelbe. Képzeld, saját koalájuk volt a belső kertben! – mondta, miközben lefékezett a taxi a lakásom előtt és újra elhallgatott.
Rob rendezte a számlát, majd magához vette az esti mozi maratonhoz felvásárolt pattogatott kukoricával és csokival tömött szatyrokat. Rutinosan nyúltam a kulcscsomómért, de feleslegesen forgattam a zárban. Az ajtó nyitva volt, és riadtan pillantottam oldalra. Ismerős borzongás futott rajtam végig, és egyetlen pillanat elég volt, hogy a legvadabb rémálmaim is sikoltva törjenek elő elmém elzárt zugaiból… pedig tudtam, hogy tőle már nem kell félnem…
A mentőautóban ülve még mindig csak bambán meredtem magam elé, Summer hangos sírása és a forgalom zajai elnyomták a mögöttem zajló halk beszélgetés hangjait… nem mintha érteni akartam volna, miről van szó. Anélkül is pontosan tudtam. Gerardo nevének említése azonban akaratlanul is odavonta a figyelmem, képtelen voltam megállni, hogy ne koncentráljak a mentősök egymás közt és rádión elhangzó szavaira.
- … A gyanúsított, Gerardo Sandrelli, életét vesztette a dulakodásban.
- Mi történt?
- Halálos koponyasérülést szenvedett. Több részletet egyelőre mi sem tudunk.
- Köszönöm Pete…
Hirtelen elképzelhetetlen boldogságot éreztem, de amilyen gyorsan jött a megkönnyebbülés, olyan gyorsan hagyott is el. Ez már igazán nem változtat semmin, hiszen a múltat senki nem képes megváltoztatni, az elmúlt órákat senki nem képes meg nem történtté tenni.
Nagy levegőt véve léptem be Robot követve, miközben azon gondolkoztam, ki lehet itthon ilyenkor, de az orromat nem várt illatok csapták meg.
- Summer? Jensen? – kiabáltam bátortalanul, miközben újabb lépést tettem a konyha irányába.
- Óh, hát megérkeztél végre! – Az ajtó mögött feltűnő ismerős arc láttán azonban mindkettőnk szemei elkerekedtek, és mindennemű illedelmesség nélkül csúszott ki a számon:
- Hát te mit keresel itt?
