18. fejezet + felhívás

Mint láthatjátok, az írók létszáma kissé megcsappant a blogon, és sajnos, hármunknak nincs elég időnk rövid időközönként frissíteni. De nem akarjuk félbe hagyni a történetet és megváratni sem szeretnénk titeket. Ezért felhívást intéznénk hozzátok. Ha valaki úgy érzi, hogy szeretne hozzánk csatlakozni íróként, az jelentkezzen ezen az mail címen: nyc_girl@freemail.hu. A mailben írd le, mennyi tapasztalattal rendelkezel az írás terén, miért szeretnél a mi kis csapatunk tagja lenni, add meg a blogod vagy honlapod linkjét, ha van, valamint küldd el egy rövid írásodat (novellát vagy egy regényed egyik fejezetét). Hárman fogjuk kiválasztani azt vagy azokat, akikről úgy érezzük, a leginkább megfelelnének. Előre is köszönjük a jelentkezéseket!

(A mostani fejezetet ezúttal Spirit Bliss írta. Jó olvasást! Várjuk a hozzászólásokat.)
Még mindig nagyon nem tetszett a fiúk ötlete, de fogalmam sem volt, mit tehetnék ellene. Persze, megértettem őket. Ha lehetőségem lett volna öt percre úgy összezáratni magam Gerardóval egy szobába, hogy a tetteimnek semmi következménye nem lesz, akkor az ötödik perc végén már könyörgött volna, hogy inkább öljem meg. De ez csak egy vágyálom volt, nem a valóság.
A valóságban a törvény büntette az önbíráskodást, és jobban védte a bűnözőket, mint az ártatlanokat. A gondolat, hogy Eric és Jake is bajba kerülhet, nem igazán nyugtatott meg. Summernek épp elég volt a saját baja, valószínűleg, nem tenne túl jót neki, ha a beszélőn találkozhatna csak a testvérével.
Még akkor is ezen törtem a fejemet, mikor Summert felcipeltük Eric lakásába, de egyszerűen képtelen voltam rájönni, mi lenne a helyes. Nem hagyhattuk, hogy az a szemét megússza, de azt sem nézhettem tétlenül, hogy Eric és Jake tönkre tegye az életét egy ilyen mocsok miatt.
- Kimegyek a mosdóba – pattantam fel az ágyról, mikor végre támadt egy ötletem. Jake bólintott egyet, de Eric szerintem, fel sem fogta, hogy egyáltalán megszólaltam. A húgát figyelte elkínzott arccal, aki megint elszundított az ágyon.
Mikor megérkeztünk, és lefektettük Summert, Eric mellé akart dőlni, hogy magához ölelje és megnyugtassa, de pont az ellenkezője sült ki a dologból. Summer képtelen volt elviselni egy férfi közelségét – még akkor is, ha az a saját bátyja volt. Reszketve húzódott el tőle, aztán öklendezve próbált kirohanni a mosdóba, de már nem ért oda időben.
Gyorsan bezárkóztam a fürdőbe, aztán lehajtottam a vécédeszkát, és ráültem. Az ölembe húztam a táskámat, és addig kutattam benne, míg a kezembe nem került a mobiltelefonom. Mélyeket lélegezve igyekeztem eldönteni, hogy jól teszem-e, amire készülök, de nem volt túl sok választásom, ha nem akartam börtönben látni minden ismerősömet. Gyorsan kikerestem Rob számát, aztán megnyomtam a hívó gombot, mielőtt még meggondolhattam volna magam.
- Mila? Minden rendben? – Rob köszönés nélkül szólt bele a készülékbe, és a hangja aggodalmasnak tűnt.
- Mihez képest? – túrtam bele a hajamba, mire a táskám lecsúszott az ölemből, és hangos csattanással elterült a földön, kiadva minden tartalmát. – A francba! – csattantam fel, miközben rémült pillantásokat vetettem a csukott ajtó felé, de úgy tűnt, a fiúk nem hallották a zajt a hálószobában.
- Mi folyik ott, baj van? – követelte a választ Robert idegesen.
- Csak leejtettem a táskámat – morogtam, miközben letérdeltem a csempére, és a szabad kezemmel megpróbáltam mindent visszatuszkolni a helyére.
- Ó, értem… És a barátnőd? Hogy van? Miért hívtál? – ömlött rám egy csomó kérdés, mire nagyot sóhajtottam.
- Rosszul és azért, mert kéne a segítséged – vallottam be. – Tudom, hogy nincs jogom kérni semmit, és nem akarok az adósod lenni, szóval, előre leszegezném, hogy csak akkor segíts, ha nem vársz semmilyen viszonzást, de…
- Hé, hé, nyugalom. Mondd, hogy mit tehetek érted, a többi pedig magától értetődő. Egy barát viszonzás nélkül is segít.
- Oké, köszi… - ültem le a csempére feladva a fél kézzel történő pakolászást. Felhúztam az egyik térdemet, és fáradtan rákönyököltem megtámasztva a homlokomat. – A fiúk valami őrültségre készülnek, és nem akarom, hogy bajuk essen – kezdtem bele.
- Miféle őrültségre?
- Maguk akarják elintézni azt a szemetet, mert nem bíznak a rendőrségben.
- Elintézni? Mármint… - Rob hangja döbbentnek tűnt, mire rájöttem, hogyan is hangozhatott, amit mondtam.
- Jaj, nem! Nem úgy! Csak… levernék rajta, amit tett… Már ha ez egyáltalán elég büntetés a számára – öntött el a düh egy pillanatra.
- És mit szeretnél, hogy segítsek nekik? – Most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek, mert Rob hangja egyáltalán nem tűnt felháborodottnak.
- Megtennéd? – vontam fel a szemöldökömet.
- Ha ezt várod tőlem, igen – jött az egyszerű válasz, amiről fogalmam sem volt mit gondoljak. Sosem voltam az erőszak híve, ha valaki bőszen ecsetelte, hogy ököllel intézte el a gondjait, inkább nem kerestem többé a társaságát, de ez a helyzet most teljesen más volt.
- Nem akarom, hogy verekedj – ráztam aprót a fejemen.
- Hála az égnek! – sóhajtott fel megkönnyebbülten, mire halványan elmosolyodtam. – Nem igazán vagyok egy orrbetörős fajta.
- Igazán kedves tőled, hogy azért felajánlottad. – Nem akartam beismerni magamnak, de jól esett, hogy Robert képes lenne bajba kerülni a kedvemért.
- Az az állat megérdemelné. És… Egy barát bármit megtesz a másikért – fejtette ki fojtott hangon, de valahogy a barát kifejezés nem úgy hangzott a szájából, ahogyan kellett volna. Zavartan pirultam el, aztán mikor rájöttem, hogy már megint úgy viselkedem, mint egy ostoba, naiv tinilány, mérgesen felszusszantottam. – Szóval, akkor… Mit szeretnél tőlem? – szólalt meg Rob, miután pár pillanatig csak a belső hangom beszélt rendesen leszidva engem.
- Nem sokára átjön hozzám Sebastian – kezdtem bele, de a túlsó oldalon felhangzó halk horkantás megzavart. Egy másodpercig elgondolkoztam azon, hogy jobb lenne nem belevonni Robot, de aztán mégis folytattam. – A fiúk tudni akarják, hogy mennyit mondott neki Gerardo. Lehet, hogy tudja a telefonszámát vagy akár azt is, hogy merre lakik.
- Tudtam, hogy valami nem stimmel azzal a pasival. – Rob olyan győzelemittasnak tűnt, hogy megint felhúztam magam.
- Sebastiannak semmi köze ahhoz a szeméthez! – vettem azonnal a védelmembe. – Csak aznap éjszaka mind a négyen együtt voltunk, és elég sokat beszélgetett vele. Lehet, hogy a tag elmondta az elérhetőségeit… - magyaráztam.
- Aham. – Mély levegőt kellett vennem, hogy ne mondjak valami csúnyát.
- Csak azt szeretném kérni tőled, hogy még mielőtt Sebastian odaérne hozzám, kapd el őt a ház előtt, és mondd meg neki, hogy én kérem, árulja el neked, tud-e valamit.
- Honnan veszed, hogy beszélni fog nekem? – Egy pillanatra elgondolkoztam, aztán bevillant előttem a Sebastiannal való beszélgetésünk egyik részlete.
- Csak mondd azt neki, hogy kék vadászkürt, és tudni fogja, hogy én küldtelek – mondtam végül.
- Kék vadászkürt? – Szinte láttam, ahogy Rob homlokán megjelennek a gondolkodástól a ráncok.
- Mondjuk úgy, hogy mindketten Így jártam anyátokkal rajongók vagyunk.
- Az a sorozat? – jött a kérdés.
- Aham, az a sorozat – forgattam meg a szemeimet. – De most nem ez a lényeg. Ha sikerül kiszedned belőle valamit, küldj sms-t, és várj meg a sarkon. Valahogy leszököm hozzád, és… Szóval, aztán jönne a segítség kényesebb része…
- Szóval, az volt a kevésbé kényesebb, hogy a szeretődből információkat szedjek ki? Kezdjek félni? – Rob nem gúnyosnak szánta a megjegyzést, de túl ideges voltam ahhoz, hogy most értékeljem a humorát.
- Nem a szeretőm, és igen, kezdhetsz félni… Tőlem! – fenyegetőztem.
- Oké, oké, befogtam, hallgatlak – adta meg magát.
- Szóval, ha megvan a pasas címe, odamegyek beszélni vele. A munkámhoz van egy diktafonom, kiszedem belőle, mit tett, és úgy Summer vallomása nélkül is megvan a bizonyíték. Vagyis a fiúknak nem lesz okuk, hogy maguk ítélkezzenek – fejtettem ki a cseppet ingadozó lábakon álló tervemet.
- Szóval, én leszek a testőr, aki elkísér ahhoz a szeméthez?
- Félig… Te lent megvársz, és ha nem jövök ki pár percen belül, akkor hívod a zsarukat – fejtettem ki Robert szerepét az akcióban.
- Francot! – csattant fel hirtelen, mire meglepetten összerezzentem. – Nem gondolod komolyan, hogy egyedül felengedlek akár csak pár percre is ahhoz a szadista, mocskos állathoz?
- Nyugi, tudok magamra vigyázni – húztam el a számat, bár jól esett az aggódás.
- Ja, ahogyan Summer is tudott. Pár perc alatt sok minden történhet, és ha… - A másik oldalon hirtelen csend támadt. – Egyszerűen nem engedhetlek fel hozzá egyedül és kész!
- Hé, Mila, minden oké? – A kopogásra ijedten kaptam fel a fejemet.
- Persze… Persze, mindjárt megyek – kiabáltam ki gyorsan, mielőtt még Jake rám nyitott volna. – Most mennem kell – suttogtam a telefonba. – Háromnegyed hétre legyél a ház előtt, és tedd, amit mondtam, a többit majd személyesen megbeszéljük – hadartam el gyorsan, aztán anélkül, hogy Robnak tiltakozási esélyt adtam volna, kinyomtam a hívást.
- Sajnálom, szükségem volt egy kis… magányra… - nyitottam ki végül az ajtót, miután összekapkodtam a maradék cuccomat a földről, és egy kis vizet locsoltam az arcomba.
- Jól vagy? – nyúlt felém Jake, de kitértem az érintése elől.
- Semmi bajom – ráztam meg a fejemet, aztán azonnal a hálószoba felé indultam.
- Várj… - Ahogy az ujjak a csuklómra fonódtak, bosszankodva emeltem Jake-re a tekintetemet.
- Mi az?
- Én csak… El akartam mondani, hogy számíthatsz rám. Bármiben. És… Tudom, hogy megbeszéltük már azt a bizonyos dolgot, és azt mondtad, megbocsátottál, de… Én nem ezt érzem. Jó fiú vagyok, bármit is hiszel, és sajnálom, hogy elcsesztem – nézett rám nagy kiskutyaszemekkel.
- Tudom – fújtam ki a tüdőmben tartott levegőt. – De akit egyszer megcsípett a darázs, az tart a légyzümmögéstől is – sütöttem le a szemeimet.
- Sajnálom, hogy megcsíptelek. – Jake hangja halk volt és őszintének tűnt.
- Rendben. Rendben, megpróbálom tényleg elfelejteni… - ígértem. – Csak adj időt, most ezzel nem tudok foglalkozni – húztam ki magam a kezéből, aztán mikor bólintott, újra a hálószoba felé indultam.
Jó fél óra is eltelt, mire kopogtak. Eric ment ki megnézni, ki az, és végül Jensennel tért vissza. Jensen arca sápadt volt, és ahogy Summerre pillantott, mintha fájdalom suhant volna át a vonásain.
- Hogy van? – suttogta, nehogy felébressze Summert.
- Nem túl jól – ismertem be. – Biztos, hogy jó ötlet, ha ő vigyáz rá? – fordultam aggodalmasan Erichez.
- Szerintem, nem lesz gond. Azt hiszem… - Már nem volt olyan magabiztos, mint korábban, mert azt sem hitte volna, hogy a húga egyszer majd úgy reagál az érintésére, ahogyan tette.
- Inkább ébresszük fel, és nézzük meg, hogy nem borul-e ki. Aggódom – vallottam be. Nem tetszett a gondolat, hogy Summer egy lakásban ébred Jensennel úgy, hogy én nem vagyok vele. Mi van, ha még jobban kiborul? Ha szüksége lenne némi nyugtatásra, és nem tudom megadni neki?
- Oké – adta meg magát Eric. Jensen feszengve toporgott a szekrény mellett, és az ujjait tördelve figyelte, ahogy az ágy szélére ülök, és óvatosan megsimogatom Summer arcát. A reakcióra magam sem számítottam, így hátrahőköltem, mikor Summer hirtelen felsikoltott és csapkodni kezdett a kezeivel.
- Csak én vagyok. Mila – próbálkoztam esetlenül a lenyugtatásával. Egy másodpercig zavaros tekintettel meredt rám, mintha nem emlékezne arra, ki vagyok, aztán a testéből engedett a merevség. – Jól vagy, szívem? – néztem rá aggódó tekintettel, de megérinteni nem mertem, nehogy megint felzaklassam.
- Jó.. jól… - motyogta végül.
- Figyelj csak… Van itt valaki, aki látni szeretne, de nem tudom, hogy… Szóval, ha nem akarod, mondd meg, és elküldöm, rendben? – fordultam hátra Jensen felé. Summer egy pillanatig csendben bámult rá, aztán visszahanyatlott az ágyra, és fejét a párnába fúrta. – Sajnálom, de inkább menj el – kértem. Jensen szemei fájdalmasan meredtek az ágyra, aztán lassan megmozdult. Azt hittem, hogy az ajtó felé veszi majd az irányt, ehelyett odalépett hozzánk.
- Hadd próbáljam meg én…
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – ráztam meg a fejemet.
- Kérlek… - Jensen tekintete szinte könyörgött nekem. Tétovázva pillantottam Summerre, aztán felkeltem az ágyról, hogy átadjam a helyemet.
- Csak két dolgot tudok neked mondani, és remélem, hogy ez elég lesz… - szólalt meg Jensen torokköszörülve, és látszott az arcán, hogy rettenetesen zavarban van. – Az egyik, hogy szörnyen sajnálom. A másik, hogy szeretlek – sütötte le a szemét. – Szeretnék melletted lenni… Ha nem zavarsz el… - Pár percig csend volt, és már azt hittem, hogy Summer egyáltalán nem fog reagálni a vallomásra, aztán csak hátranyújtotta a kezét anélkül, hogy felnézett volna a párnából. Valószínűleg még nem érezte elég erősnek magát ahhoz, hogy beszélgessenek, de úgy tűnt, mégsem akarja, hogy Jensen elmenjen. Jensen tüdejéből megkönnyebbülten szakadt ki a levegő, és azonnal megfogta a törékeny ujjakat.
- Hamarosan visszajövünk, addig csak hagyd pihenni és nagyon vigyázz rá. Ha bármi van, hívj! – adta ki az utasításokat Eric a barátjának. – Rendben, akkor menjünk – terelt végül engem és Jake-et a kijárati ajtó felé. Idegesen ültem be végül a kocsiba velük, és a számat harapdálva elmélkedtem azon, vajon sikerülni fog-e a tervem.
- Nyugi, minden rendben megy majd – fordult hátra hozzám az anyósülésről Jake mosolyogva, de mikor látta, hogy nincs sok kedvem beszélgetni, inkább békén hagyott.
Ez az állapotom nem sokat változott akkor sem, mikor már a lakásomban voltunk. Csak ültem a fotelben, és rágtam a körmömet. A folytonos telefonnézegetést ráfogtam a fiúk előtt arra, hogy csak az időt figyelem, de valójában Rob üzenetét vártam, hogy minden rendben ment. Már jócskán elmúlt negyed nyolc is, de még semmi sem történt. Se Rob nem jelentkezett, se Sebastian nem érkezett meg.
- Hívd fel, és kérdezd meg, merre jár! – állt meg előttem Eric. Egészen eddig idegesen mászkált fel-alá a hálószobával egybeépített nappalim szőnyegét koptatva. Lelkiismeret-furdalással küszködve úgy tettem, mintha kikeresném Sebastian számát, aztán pár másodpercig a fülemhez tartva a teljesen néma készüléket, megráztam a fejemet.
- Nem veszi fel – füllentettem.
- A francba is, hol van már? – csattant fel idegesen.
- Lehet, hogy közbejött neki valami… - vontam meg a vállamat.
- Nem érdekel! Nem érdekel, ha magával Jézus Krisztussal futott össze idefelé jövet, az sem! Tudni akarom annak a mocsoknak a címét! – dühöngött.
- Nyugalom, biztosan mindjárt itt lesz – szisszentem fel, mikor a mutatóujjam körme beszakadt egy kissé és vérezni kezdett. A tévé melletti tartóból előkotortam egy papír zsebkendőt, aztán rászorítottam a sérülésemre.
- Ezt nem hiszem el… - sóhajtott fel Eric úgy éjfél körül. A dühöngése szép lassan elkeseredésig csillapodott, én pedig lassan közel álltam a gyomorfekélyhez. Robert szépen cserben hagyott! Én hülye pedig még meghatódtam az „egy barát bármit megtesz a másikért” szövegén. Már éppen elhatároztam magam, hogy mindent bevallok a fiúknak, mikor halk kopogás hallatszott az ajtó felől.
- Végre! Csak öt órát késett! – indult el a bejárat felé Eric, és még mielőtt megállíthattam volna, feltépte az ajtót. – Mi a fene? – merevedett meg mozdulat közben, ahogy meglátta a küszöbön ácsorgókat. Dan és Rob kissé lihegtek – valószínűleg megint rossz volt a lift -, de az arcuk elégedettséget tükrözött.
- Parancsolj! – nyújtott Robert valami négyszögletű tárgyat felém, amit elnyíló szájjal vettem át. Egy apró diktafon volt. De hát, mondtam, hogy van sajátom, és…
- Nem értem… - ismertem be.
- Rajta van annak a szemétnek a vallomása, amiben beismeri, hogy bántalmazta és megerőszakolta a barátnődet. Szemtanúk előtt, erőszak nélkül szedtük ki belőle, ha odaadjátok a rendőrségnek, tökéletes bizonyíték – magyarázta, mire a szemeim kikerekedtek.
- Ezt… nem hiszem el… Mégis… hogyan? – dadogtam elképedve, de még mielőtt választ kaphattam volna, a megkönnyebbülés olyan letaglózva vett erőt rajtam, hogy gondolkodás nélkül megöleltem őt. Csak akkor jöttem rá, mit csinálok, mikor a kezei a csípőmre simultak. Zavartan léptem hátra, és a látszat kedvéért Dant is megölelgettem.
- Erre én is kíváncsi lennék… - szólt közbe Eric. – Tudjátok, hogy merre van az a…?
- Igen, de most már nincs szükség arra, hogy hülyeséget csinálj – tolta beljebb, a háló felé Dan apáskodva. Becsuktam az ajtót, aztán Robbal együtt mi is követtük őket.
- De hát, Summer… - rázta meg a fejét Eric, aztán fáradtan lerogyott az ágy szélére, és beletúrt a hajába. – Az én húgom, nekem kéne vigyáznom rá…
- Azt teszed. Mellette vagy – ütögette meg a vállát Dan. Eric a mutató- és a hüvelykujjával megdörzsölte a szemeit, és kellett pár pillanat, mire felfogtam, hogy a könnyeit próbálja eltüntetni.
- Hozok inni valamit – sprinteltem el gyorsan a konyha felé, hogy megóvjam az önérzetét.
- Ha akarod, beviszlek a rendőrségre a felvétellel – szólalt meg Rob a hátam mögött, mikor az asztalra tenyerelve megpróbáltam összeszedni magam.
- Rendben. Rendben, csak adj pár percet – rogytam le a székre. – Addig mondd el, hogy csináltátok…
- Igazából, elég egyszerűen – vonta meg a vállát, mintha semmiség lenne kiszedni egy bűnözőből a vallomását. Meglepetten néztem rá.
- Tudod, azt hittem, hogy majd fényezni fogod magad. A nagy hős megmentő – fürkésztem az arcát kissé félredöntött fejjel. – Más a helyedben biztosan felvágna, főleg egy nő előtt – haraptam be az alsó ajkamat.
- Nem hiszem, hogy te az a fajta lennél, akinél be lehet vágódni ilyesmivel – kuncogott fel, mire halványan elmosolyodtam.
- Hálás vagyok neked – néztem fel rá. – Köszönöm . – Éreztem, hogy a vér az arcomba fut, de most túl kimerültnek éreztem magam ahhoz, hogy ez érdekeljen. – Szóval…? – ösztökéltem újra, hogy mondja el, mi történt.
- Az a Sebastian semmit sem tudott, ezért hazaküldtem. Aztán visszamentem a Club Crystalba. A pultos némi anyagi ráhatás után emlékezett Gerardóra – köpte a nevet. -, mert törzsvendég. Hogy úgy mondjam, szereti azon a helyen felszedni a lányokat. Az egyik pultos lánnyal is… - Robert hangja elakadt, mintha kereste volna a megfelelő szavakat. – Szóval, nála is próbálkozott. A lány meg tudta mondani, hogy hol lakik.
- Aztán? – mocorogtam feszülten a széken, miközben a diktafont szorongattam.
- Felhívtam Dant, hogy legyen a hátvédem. Először Gerardo háza előtt várakoztunk, és szerencsénk volt, mert kilenc körül elindult a klubba. Aztán már csak le kellett ülnöm mellé, össze kellett haverkodnom vele, és csak úgy folytak belőle a szavak.
- Mit mondtál neki, hogy elmondta? – ráncoltam össze a homlokomat.
- Csak megemlítettem, hogy minden nő kurva, és úgy kell bánni velük, ahogyan megérdemlik – sziszegte Rob megfeszülő arccal. – Még jó, hogy színész vagyok, mert esküszöm, csak egy hajszálon múlt, hogy addig üssem azt a rohadékot, amíg mozog. De a lényeg, hogy nem fogja megúszni. Ezért megérte végigszenvedni azt a beszélgetést – jelentette ki határozottan, miközben ökölbe szoruló kezekkel a padlót fürkészte. Meglepetten nézett fel rám, mikor felkeltem a székről, és elé léptem.
- Ezt sosem fogom elfelejteni neked – emelkedtem lábujjhegyre, és a puszit nyomtam az arcára. Zavartan köszörülte meg a torkát.
- Hé, kaphatok én is egy… - Jake hangjára riadtan léptem hátrébb, mint egy kisgyerek, akit rajtakaptak valami csínyen. – Bocsánat, nem akartam… zavarni – torpant meg hirtelen, és úgy nézett rám, hogy hirtelen elöntött a lelkiismeret-furdalás, pedig semmi okom nem volt rá.
- Mit szeretnél? – nyitottam ki a hűtőt.
- Mindegy… Bármit… - dünnyögte maga elé Jake a falnak dőlve. Összefonta maga előtt a karjait, mintha fázna, és a padlót kezdte szuggerálni. Elővettem egy üveg narancslevet, aztán letekertem a kupakját és teletöltöttem egy poharat.
- Tessék – nyújtottam oda neki. Ahogy átvette tőlem, az ujjai az enyémekhez értek – a levegő hirtelen a tüdőmbe akadt, Rob pedig összerezzent, aztán fogta magát, és kisétált a konyhából.
- Rob bevisz a rendőrségre – mondtam, csak hogy megtörjem a kínos csendet.
- Oké.
- Csak leadjuk a bizonyítékot, és ennyi – folytattam. Valamiért rossz érzés töltött el Jake látványától. Annyira elhagyatottnak tűnt – mint egy árva a látogatási napon, aki senkinek sem kellett.
- Rendben.
- Utána visszamegyek Summerhez. – Magam sem értettem, miért találtam fontosnak elmondani ezt a tényt. Gyorsan visszatettem a narancslevet a hűtőbe, csak hogy csinálhassak valamit.
- Az jó. – Mély levegőt vettem, aztán Jake felé fordultam.
- Mondani szeretnél valamit? – adtam meg neki a lehetőséget, hogy elmondja, mi baja.
- Nem. – A szűkszavúságával nem tudtam mihez kezdeni, és ez felbosszantott.
- Akkor szia! – akartam kikerülni, de mire észbe kaphattam volna már a falhoz voltam préselve Jake pedig szenvedélyesen próbált utat törni a nyelvével a számba. Meglepettségemben teljesen elfelejtettem tiltakozni, és ösztönösen visszacsókoltam. Fogalmam sincs, meddig álltunk ott összetapadva, de mikor elengedett, remegve kapkodtam levegőért.
- Szia! – köszönt el rekedt hangon, aztán otthagyott egyedül teljesen összezavarodva. Mi a fene volt ez? – nyögtem fel megérintve a számat, ami még mindig érzékeny és duzzadt volt. Kénytelen voltam a konyhában maradni, hogy megnyugodjak, mert nem éreztem magam elég erősnek ahhoz, hogy visszamenjek a többiekhez. A testem, bárhogy is le akartam tagadni, nagyon is reagált a csókra. Legalább tíz percre és két pohár jéghideg ásványvízre volt szükségem ahhoz, hogy a lüktetés a combom között abbamaradjon. Szégyenkezve és kétségbeesve vertem bele a fejemet az asztal lapjába, miközben azon gondolkoztam, mi ütött belém…
- Megyünk? – hallottam meg Rob hangját, mire teljesen elvörösödtem.
- Mi? – néztem fel rá kényszeredetten.
- A rendőrségre… - juttatta eszembe.
- Persze, persze, indulhatunk – álltam fel, majd követtem őt át a hálószobába. Leszidtam magam, amiért az volt az első reakcióm, hogy Jake-et keresve körbenéztem, de valószínűleg már elmehetett, mivel Dan és Eric kettesben voltak.
- Én visszaviszem Ericet a húgához, ti akkor elintézitek a többit? – nézett rám Dan.
- Persze – vállaltam el a feladatot.
- Köszönöm – nyújtott kezet Eric Robnak, mikor elhaladt mellette a kijárati ajtó felé, aztán egy puszit nyomott a homlokomra. – Neked is, hogy nem hagytad, hogy hülyeséget kövessek el.
- Mondd meg Summernek, hogy hamarosan megyek – kértem meg rá.
Később a kocsiban csak bámultam ki az ablakon a sötétbe, és igyekeztem nem gondolkozni, de Rob nem hagyta meg nekem ezt az örömöt.
- Szóval, ez a Jake is hajt rád megint? – Igyekezett lazának mutatni magát, de az ujjai veszettül doboltak a kormányon.
- Nem hajt rám. És különben is, mi az, hogy is?
- Hát, ott van még… Sebastian – dadogta zavartan.
- Vele csak egyszer találkoztam eddig – dünnyögtem a táskámat szorongatva. – Még ideje sem volt rám hajtani.
- És ha mégis megtennék… Melyiküknek lenne nagyobb esélye? – néztek rám egy pillanatra a szürkéskék szemek.
- Egyiküknek sem – jelentettem ki, bár a szám még mindig bizsergett.
- Talán, egy harmadiknak? – A bizonytalan kérdés felhúzott. Miért kell ma minden pasinak engem zaklatnia, mikor így is annyi bajom van?
- Senkinek. Nincs szükségem pasira, csak a gond van velük! – csattantam fel a hirtelen haragtól, aztán pár perc után már meg is bántam. Rob csendesen figyelte az utat, valószínűleg, nem mert több kérdést feltenni – azon is csodálkoztam, hogy még lélegezni mert egyáltalán egy olyan hisztis liba mellett, mint én.
Kicsit megkönnyebbültem, mikor lefékeztünk a rendőrség előtt, és kiszállhattam az autóból. Mélyeket lélegeztem az éjszakai friss levegőből, míg oda nem értünk a bejárathoz, aztán megvártam az ajtóban, míg Robert beszél két rendőrrel a pultnál, és elmagyarázza, miért is vagyunk itt. Bekísértek minket egy kis szobába, át kellett adnom a hangi bizonyítékot, majd Robertnek el kellett mesélnie, hogyan is szerezte meg azt.
- Megyünk, és behozzuk a gyanúsítottat – közölte velünk végül egy magas, barna hajú rendőr, miután kitöltött valami nyomtatványt. – Önök hazamehetnek.
- Köszönjük – álltam fel a székről fáradtan.
- Még valami… - állított meg minket az ajtóban a férfihang. – Legközelebb ne játszanak hőst, nem mindig jön össze ennyire simán – figyelmeztetett minket.
- Elviszel Erichez vagy hívjak taxit? – kérdeztem Robtól már a kocsi felé sétálva.
- Persze, hogy elviszlek – tartotta teljesen magától értetődőnek, aztán hirtelen felnyögött. – Jaj, ne…
- Mi v…? – akartam rákérdezni, de Rob helyett egy sivító hang adott magyarázatot.
- Az Robert Pattinson! – Felsandítottam a három fiatal lányra, akik a parkolóban ácsorogtak, és izgatottan meresztgették a szemüket felénk. Mi a fenét kereshetnek erre az éjszaka közepén? Ránézésre még tizennyolc évesek sincsenek…
- Gyere gyorsan! – ragadott kézen Rob, és még gyorsabb tempóban húzott az autója felé. Még be sem ültünk, már hallottam a mobiltelefonba épített fényképezőgép kattanását. Gyorsan bekuporodtam az anyósülésre, miközben Rob is elfoglalta a helyét mellettem, és megpróbálta beindítani a kocsit. A nyaka közé húzta a fejét, mintha így elbújhatna, és mikor végre felberregett a motor, megnyugodva felsóhajtott.
- Hé, hé, lassíts már! Nem fognak gyalog utolérni! – szóltam rá, mikor átszáguldott egy épphogy csak zöldre váltó piroson.
- Az lehet, de ha kiírják Twitterre, merrefele járok, körülbelül két perc, és a környéket ellepik a paparazzik. Már látom is a holnapi főcímet: Letartóztatták a fiatal celebet.
- Heh? – vontam fel a szemöldökömet, és valószínűleg nem vágtam túl értelmes képet.
- A rendőrségről jöttünk ki. Teljesen mindegy, hogy miért voltunk ott, úgyis kitalálnak valami szaftosat – magyarázta.
- Nem vagy te kicsit paranoiás? – ráncoltam össze a homlokomat.
- Nem, csak realista – rázta meg a fejét, majd lefordult egy mellékútra.

17. fejezet

Mint, ahogy a chatben is láthattátok, a mostani fejezetet Delirium írta. Viszont újabb közérdekű információim vannak számotokra. A hírek nem jók, de el kell fogadni. Candy életében nagy változás következett be azzal, hogy Londonba költözött. Mivel nem tudtuk, hogy miként fognak alakulni a dolgai, ezért meghagytuk utolsó írónak. Viszont a beilleszkedés még mindig tart, így Candyt, mint írót, egy ideig mellőznünk kell egyelőre nem tudjuk, hogy meddig (amint, mindent elrendezett, és lesz egy perce írni, majd megírjuk).
A folytatásról kb. annyit tudok, mint ti. Vagy Spirit vagy pedig én (nyc_girl) fogjuk megírni a következő fejezetet. Sokan kérdeztétek, hogy milyen intervallum szerint frisselünk. A választ jelen állás szerint nem tudnám megmondani. Mindhármunknak vannak külön blogjai, az ottani olvasóközönség is megkívánja a történetre való 100%-os odafigyelést. Remélem, ezt ti megértitek. A fejezet, ha nem 10 nap után, de az azt követő napok valamelyikében biztos, hogy felkerül!
Nem szeretném tovább szaporítani a mondandómat, így is litániát írtam. Viszont, jobb, ha mindenki tisztán lát, még mielőtt szó érné a ház elejét. Remélem, mindenki kiélvezi a nyár utolsó forró hónapját, most pedig nem következik más, mint jó olvasást! Várjuk a véleményeket.

Idegesen doboltam a kezeimmel a térdemen, másodpercenként haraptam az alsó ajkamba, miközben újra meg újra magam elé képzeltem a következő percek alakulásának lehetséges verzióit. Tulajdonképpen fel se mértem a helyzetet, hogy mire bólintottam rá percekkel ezelőtt.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne – húztam el a számat arra az ötletre, mikor Rob felajánlotta, hogy eljön velem Summerért.
- Miért?
- Jake… - kezdtem, aztán tétovázva elhallgattam, és vártam, hogy Robnak mikor esik le.
- Nála van Summer? – kérdezte végül fásult hangon, mire bólintottam. – Oké… - felsóhajtott, majd beletúrt a hajába, és felpattant – Menjünk!
Én azonban még mindig egyhelyben álltam, egy mozdulat közepén megállva. Nem fért a fejembe, hogy miért ment Summer Jake-hez, és nem hozzám.
Türelmetlen sóhajtást hallottam, és Robra néztem, aki az iménti hallgatásomat félreértve, rögtön magyarázkodni kezdett.
- A barátok így csinálják nem? Úgy értem, kisegítik egymást. Neked szükséged van egy támaszra, hát itt vagyok. Mármint, ha neked ez nem kellemetlen. Az pedig egyáltalán nem érdekel, hogy hova kell mennem veled. Aki a te barátod, az az enyém is.
Fáradt mosolyra rándult a szám széle. Egyrészt arra gondoltam, hogy régen mennyi mindent adtam volna ezekért a szavakért, ha őszintén hallom őket. Másrészt rögtön eszembe jutott, hogy mi nem is vagyunk barátok… csak próbálkozunk meglenni egymás mellett békében. Harmadrészt – és pontosan ez csalta a sovány mosolyt az arcomra – nevetséges volt belegondolni egy olyan szituációba, ahol Summer és Rob, ha másért nem, az én kedvemért barátok, hiszen nem hogy szemtől szembe, de még közvetve sem volt egymásról egyetlen kedves szavuk sem.
Gyorsan mérlegeltem, majd bólintottam, és egy gyors átöltözés és fogmosás után már taxi után kiáltottunk a főúton.

Egy meleg kezet éreztem simulni az idegesen pattogó kezeimre, ezért felhagytam a járókelők bámulásával, és az ölembe néztem. Zavartan pislogtam egy-két másodpercig, mialatt elraktároztam az agyamba ezt a kedves és megnyugtató gesztust Rob részéről, de aztán megemeltem és elhúztam a kezemet. Kényelmetlenül éreztem magam annak a tudatától, hogy fél kézzel a combomat fogja, még akkor is, ha neki nem feltétlenül ez volt a szándéka. Talán túlságosan paranoiás voltam, de nem tudtam nem gyanakodni minden második pillanatban. Hinni akartam benne, hogy kettőnk között tényleg működhet ez a barátkozás dolog, és néha – mint például este – sikerült is elhinnem, de semmiképp sem akartam naiv lenni. Jobb félni, mint megijedni.
Jake lakása nem volt messze, taxival mindössze tíz perc volt. Nagyjából félúton volt a kórház és az én lakásom között. Reménykedtem benne, hogy ezért jött ide Summer és nem másért.
Már előre kikészítettem a fuvar árát, hogy elkerüljek vele mindenféle baráti gesztusokat. Láttam Rob száját szólásra nyílni, de rögtön be is csukta. Talán eszébe jutott az étterem utáni beszélgetésünk neki. Nem akarom, hogy tartozzak neki bármivel… akármivel.
Rob egészen addig ráérősen sétált mellettem, míg én egy pillanat alatt elrobogtam mellette egyenesen a kapu felé. Összepréselt szájjal kaptam el a kapun befelé siető Jensen karját.
- Mila! – köszönt meglepett műmosollyal, de fel is hagyott vele, mikor meglátta a karikás szemeimet és a barátságtalan arcomat.
- Mit csinálsz itt Jensen? – szűrtem a fogam között.
- Jake-hez jöttem – mutatott fel a harmadikon lévő erkélyre. Ezek szerint, az volt Jake lakása.
- Nem most jöttem le a falvédőről. – Jensen szeme egy pillanatra a mellénk megérkező Robra tévedt, majd lehullott az állarca. A homlokán egyértelműen az aggódás ráncai jelentek meg, a szemei kérdésekkel és kétségekkel voltak tele, a hangja pedig egyenesen könyörgött.
- Tudnom kell, hogy van!
- Semmiképp sem lesz jobban, ha most meglát téged – siettem leszögezni, és mikor láttam, hogy újra a kapu felé tekintget, elálltam az útját.
- Kérlek, Mila! Nem tilthatsz el tőle!
- Tudtommal Summer volt az, aki eltiltott téged saját magától – mutattam rá, mire Jensen kifújta a levegőt.
- Annak már majdnem két hónapja!
- Sajnálom, de nem engedhetem meg, hogy fel gyere. Summer nem egyszerűen elesett, vagy fáj a feje. Egy férfi bántalmazta… nem engedem, hogy még egyszer valaki olyan menjen a közelébe, aki nem a legjobbat akarja neki.
- Mila, én nem…
- De igen! – vágtam a szavába indulatosan. – Bántottad őt azzal, hogy megcsaltad! Hívj fel később, és megmondom, hogy milyen állapotban van, de kérlek… Jensen, én kérlek! Értsd meg, hogy meg van ijedve. Ne akard tovább rontani a helyzetét – a végére a hangom elhalkult, de továbbra is keményen álltam Jensen kezdetben ellenséges tekintetét, ami lassan-lassan megenyhült és végül bólintott.
- Menj el, kérlek! – összepréselte a száját, majd újra felnézett a harmadikra. Arra számítottam, hogy dühösen félretaszít, és felrohan Jake lakására, de nem ez történt.
- 33157 a belső kapu kódja – mondta végül csalódottan, majd szó nélkül elment.
Fásultan néztem utána, és szúrták a szememet az előtörni készülő könnyeim. Most először sajnáltam Jensent igazán.
- Wáó, ez szép volt – dörmögte Rob, én pedig olyan csodálkozva fordultam felé, mintha most jönnék rá, hogy ő is ott áll mellettem.
- Hallottad, amit Jensennek mondtam? – bólintott. – És figyeltél is rá?
- Igen, figyeltem – mondta összevont szemöldökkel.
- Akkor biztosan azt is megérted, hogy miért nem akarom, hogy fel gyere velem – mondtam, mire őszintén meglepődött.
- Mila, azt hittem, ezen már túl vagyunk. Megbeszéltük, hogy elfelejtjük a múltat, nemde?
- Ez igaz. Én megbeszéltem veled. De Summer és te nem igazán jöttök ki egymással, és nem akarom felzaklatni. Viszont nem merem megkockáztatni azt sem, hogyha Summerrel maradok, akkor Jake és te… - megint elharaptam a mondandómat. Honnan tudhatnám, hogy kettejüknek milyen előítéleteik vannak a másikkal szemben?
- Nem akarok balhét – jelentette ki, de én a részemről lezártnak tekintettem a beszélgetést.
- Köszönöm, hogy itt voltál nekem. Ez sokat jelentett, de a legjobb lesz, ha most mész. Azt beszéltük, hogy apránként próbálkozunk nem igaz?
- De – ismerte el, és zsebre tette a kezeit.
- Akármilyen is vagy valójában, köszönöm, hogy mellettem voltál tegnap – mondtam, majd közelebb léptem hozzá, és egy óvatos puszit nyomtam az arcára.
- Később felhívhatlak? – kérdezte, mire bólintottam.
- Szia – köszöntem el, majd választ sem várva behajtottam magam mögött a rácsos kaput, és sietősen lépkedtem az elektromos felé.
Miután bepötyögtem a kapunyitó kódot, kattant a zár, én pedig a liftet egy pillantásra sem méltatva siettem fel a harmadikra. Mikor felértem, zihálva, dörömbölve estem neki Jake ajtajának.
- Szia, Mila – köszönt Summer nagydarab, keménykötésű, kissé zord arcú, de egyébként mindig vidám bátyja.
- Eric – sóhajtottam meglepve, majd mikor beléptem a lakásba, fél kézzel magamhoz öleltem a nagy testét, ő pedig puszit nyomott az arcomra.
- Nyúzottnak tűnsz – jegyezte meg, de nem is foglalkozva a szavaival, miközben lerúgtam a cipőmet, már másról beszéltem.
- Tegnap este voltam nálad. Azt hittem Summer hozzád vagy hozzám fog jönni – mondtam színtelen hangon pont akkor, mikor Jake megjelent a szűk előszobában.
- Mila! – olyan hangon mondta ki a nevem, mintha én lennék a Mikulás.
- Jake – biccentettem vissza olyan hangsúllyal, ahogy az ember megállapítja, hogy odakinn már megint esik az eső. Eddig nem gondolkoztam el rajta, hogy milyen lesz akár ő, akár a lakása, így egy pillanatra körbesandítottam, mielőtt őt megnéztem volna magamnak.
Az előszobából öt irányban voltak ajtók. Egy egyik, mögöttem, természetesen a bejárati ajtó volt. Balra az első félig nyitva volt, innen láttam, hogy az a fürdőszoba, ahová kis folyosó vezet, minek két oldalán plafonig nyúló beépített szekrények sorakoztak. A második ajtó teljesen nyitva volt, innen jött ki Jake, a konyhába nyílt. A másik kettő gondolom szoba lehetett. Egész hangulatosnak tűnt így első pillantásra.
- Örülök, hogy itt vagy – jegyezte meg Jake, aki egyébként még mindig szívfájdítóan és szemtelenül helyes volt. Egy nagy pöttyös bögrét tartott a kezében, aminek csak a fülét és a peremét fogta. Nyilván nagyon meleg lehetett, mert sűrű gőz tört elő belőle.
- Hol van Summer? – kérdeztem, nem foglalkozva Jake kedves szavaival. Képtelen voltam most bármilyen kedves gesztusra.
- Ott – mutatott Jake jobbról az első ajtóra. – Épp neki akartam ezt bevinni, de ha gondolod… - felém nyújtotta a bögrét, én pedig rögtön felé léptem, és vigyázva elvettem tőle a meleg teát.

Óvatosan nyomtam le a kilincset, de sietve csuktam be magam mögött az ajtót, ahogy láttam, hogy Summer egy nagy franciaágyon ül. A hátát a falnak vetve, derékig betakarózva meredt maga elé, de ahogy meghallotta a lépteimet, ijedten felém kapta a fejét, és egy pillanat alatt eleredtek a néma patakként csordogáló könnyei.
- Szia, szívem – suttogtam, ahogy odaléptem az ágyhoz. Szótlanul kicsit arrébb csúszott az ágyon, és felemelte maga mellett a takarót, mire én felé nyújtottam a bögrét. Kortyolt belőle néhányat óvatosan, majd a mellette lévő éjjeliszekrényre tette a maradékot. Én ezalatt bemásztam mellé, és rögtön magamhoz öleltem.
Egyre csak sírt, némán zokogott, miközben a takarót újra meg újra kis gombócba gyűrte a tenyerével. Nem hisztizett, nem csinált jelenetet. Úgy tűnt, valóban végiggondolta, hogy mi történt vele. Ezek az elborzadás néma könnyei voltak.
Szorosan öleltem magamhoz, ringattam őt, miközben az állam a feje tetején volt. Vigasztalóan simogattam a hátát, miközben újra meg újra visszanyeltem a könnyeimet. Erős akartam lenni előtte, hogy lássa, támaszkodhat rám, hogy én elbírom mindkettőnket.
- Nagyon megijesztettél – suttogtam, miközben újra meg újra végigsimítottam a hosszú haján. – Kis híján a kórteremben eltemettem saját magam, mikor megláttam, hogy nem vagy ott. Soha többet ne csinálj ilyet, megértetted? A rendőrséggel kerestettünk… teljesen kétségbeestem – nem leszidni akartam. A szavakat szinte csak sóhajtottam, mert bár szörnyen összetörten, de egyben sikerült rábukkannom.
- Bocsánat, nem akartam galibát okozni, én csak… bepánikoltam, mikor egyedül maradtam. Nem akartam, hogy idegen kezek… idegen férfi kezek hozzám érjenek. Akármilyen célból. – Summer rögtön mentegetőzni kezdett, pedig nekem egyáltalán nem volt célom, hogy lelkiismeret furdalást okozzak neki.
- Nem kel bocsánatod kérned semmiért szívem – finoman magamhoz szorítottam, ügyelve, hogy ne okozzak neki fájdalmat. – Nagyon örülök, hogy megtaláltalak. Megkönnyebbültem!
Lenéztem Summer könnyáztatta arcára, és percekig csak meredtem rá szó nélkül egészen addig, míg reszkető, keletlen hangon meg nem szólalt.
- Még mindig… még mindig érzem az illatát. A kezeimet szorító ujjait. Minden pillanatban forr a nyakam, ha eszembe jut, hogy… - elcsuklott a hangja, és újabb könnyek peregtek le az arcán. Pislogás nélkül, meredten nézett magam elé, mintha még mindig sokkos állapotban lenne.
- Ne is gondolj ilyenekre… csak rosszabb lesz – csitítottam, és közben felitattam a könnyeit a takaró sarkával. Rám emelte a tekintetét, mintha csak most venné észre igazán, hogy ott vagyok.
- Mocskosnak érzem magam, Mila – suttogta, és szégyenkezve lesütötte a szemeit. Ledermedtem.
Kezelnem kellett volna a helyzetet. Tudnom kellett volna, hogy mit mondjak neki, hogy mivel nyugtassam meg, vagy űzzem el a zaklató emlékeket a lelki szemei elől, de most még a saját érzéseimet sem tudtam palástolni.
A karjaim között tartottam a világ köztudottan legerősebb és legvidámabb lányát. A legtöbb férfi buja álmainak női testbe öltött ékes bizonyítékát. A legcsodálatosabb barátnőt, az én Summeremet.
A kacér fény mintha sosem égett volna a szemeiben, a szája sarkát valami folyton sírásra görbítette, és az eddig határozott fellépése is eltűnni látszott, mikor odakinn az utcán valaki becsapta a kocsiajtót. Összerezzenve markolta a takaró szélét, és megtörve nézett fel rám olyan bánatos szemekkel, hogy könnyek gyűltek a szemembe. Nagyot sóhajtottam, és egy bátorító mosolyra húztam a számat. Ha látja, hogy mellette vagyok, és támaszkodhat rám, minden sokkal-sokkal könnyebb lesz.
- Túljutunk rajta. Együtt mindenen túljutunk, ezt sose felejtsd el!
- Nagyon szeretlek, Mila – súgta, majd a takarót elengedve, most már ő is átölelt engem.
- Én is szeretlek téged! – Talán hosszú órákon át így ültünk ott, összeölelkezve, mikor halk kopogtatás hallatszott.
Tanácstalanul pillantottam Summerre, aki csak bólintott, mire kiszóltam, hogy szabad. Pillanatokon belül Eric dugta be a fejét az ajtón, majd mikor látta, hogy Summer nem sír, intett Jake-nek, és mindketten bejöttek két nagy tálca kíséretében.
- Enned kell kisszívem mert el fogsz ájulni. – Eric szívből jövő szeretettel nézett a húgára, aki sivár hangon elmotyogott egy okét, de semmi hajlandóságot nem mutatott az evésre egészen addig, míg Jake az orra alá nem dugott egy kistányérra pakolt gusztusos szendvicset.
- Én már ettem otthon, köszi – hazudtam, mikor Jake nekem is nyújtott egyet. A kelleténél egy kicsit tovább figyelte a szemeimet és az ajkaimat, de aztán megvonta a vállát, és csak azért is lerakta elém a tányért. Szúrósan nézett rám, majd Summerre, végül megint rám. Eric ugyanígy tett, és eltelt néhány másodperc, mire felfogtam a dolog lényegét.
- Oh, de ez a szendvics annyira jól néz ki, hogy muszáj megennem! – helyesbítettem, majd az ölembe húztam a tányért. – Summer, a tiéd is finomnak látszik. Együnk együtt, oké?
Válaszképp egy újabb fásult motyogás jött, de szerencsére elkezdett enni. Csak, hogy ne üljünk ott olyan kukán, Jake és Eric nagy sztorizgatásba kezdtek azután a kérdésem után, hogy ők honnan ismerik egymást. Ericet már nagyjából azóta ismerem, mint Summert, de sosem hallottam, hogy jóban lenne Jake-kel.
Kiderült róluk, hogy suhanckorukban Jake, Jensen és Eric együtt bandáztak meg bringáztak, és elég sok közös élmény fűzi őket össze. Kiderült például, hogy először mindannyian ugyanabba a náluk négy évvel idősebb lányba voltak szerelmesek, valamint, hogy ugyanazon a napon csókolóztak először – szerencsére különböző lányokkal.
A vicces történetek némiképp elterelték Summer figyelmét, és néha egy-egy sovány mosoly az ő arcán is átfutott, például, mikor Eric nagy hangon mesélte, hogy Jake egyszer betört egy lány házának a kertjébe tizenhét évesen, mert szerenádozni akart neki a szemben lévő fáról, csakhogy miközben mászott fel, a mozgásérzékelős riasztó beindult, ő pedig annyira megijedt, hogy leesett, és eltört a karja. Csak később derült ki, hogy Jake plátói szívszerelme tulajdonképp a szomszédban lakott, és Jake egy idős házaspár erkélye előtt próbálkozott az akcióval.
Már jócskán benne jártunk a délutánban, mikor Eric, Jake és én csendben visszavonultunk, mikor észrevettük, hogy a mesedélután alatt Summer elaludt. Segítettem a srácoknak kihordani az ebédünk romjait, és miközben kinn pakoltunk Jake egyébként tök hangulatos konyhájában, Eric nekem szegezte a kérdéseit.
- Beszélnünk kell, Mila! – Komoly hangja rögtön elárulta, hogy miről fog szólni a beszélgetés.
- Oké – mondtam, majd leültünk az étkezőasztalhoz. Eric zavartan piszkálta először a narancssárga idétlen asztaldíszt, majd felsóhajtott.
- Szeretném, ha megadnád nekem Sebastian számát – mondta végül kedvesen, de az arcán tomboló indulat szerint leginkább üvöltenie kellett volna. A póló alatt az amúgy is széles vállai a sóhajától még nagyobbak lettek, ökölbe szorult kezei miatt pedig a karján kidagadtak az izmok.
- Te… tessék? Sebastian számát? – kérdeztem vissza teljesen ledöbbenve. Honnan a frászból ismeri Eric Sebastiant?
- Igen, a telefonszámát. Ha nem nagy kérés.
- Ne haragudj, hogy megkérdezem, de mihez kell neked? Ismerd őt? – vontam össze a szemöldököm.
- Nem, nem ismerjük egymást, még sosem találkoztunk. Viszont ő ismer valakit, akivel mindenképp találkoznom kell… - mondta, majd mikor semmi értelmet nem látott a tekintetemben, egy lesajnáló mosoly mellett hozzátette – Gerardot.
A szemeim tágra nyíltak, a számat eltátottam a néma borzalomtól, Eric pedig félreértette az elképedésemet.
- Találkoznom kell vele, Mila! Muszáj! Summer nem akarja feljelenteni az ipsét, de remélem azt te sem gondoltad, hogy csak úgy elsiklok a téma felett. Azért fordultam hozzád, mert gondoltam kész vagy harcba szállni velem a húgomért. Természetesen ha nem segítesz, megértem, de akkor is meg fogom találni. – Eric olyan hangon beszélt, mintha csak azt mondaná, süt a nap. Minden érzelem nélkül, pusztán közölte velem a dolgokat.
- Mit akarsz csinálni vele? – kérdeztem tétován.
- Előbb ütök… aztán kérdezek. Közben, ha nem tetszik a válasza valószínűleg még többször meg fogom ütni. – Megijesztett Eric totális érzelemmentessége, ráadásul nem ilyen lobbanékony természetűnek ismertem meg. Úgy látszik, mostanában mindenki igyekszik megmutatni nekem az iga valóját.
- Sebastian nem fogja hagyni… - kezdtem, de Jake a szavamba vágott.
- Sebastian tehet egy szívességet! – undorodva meredt a konyhapultra, majd mikor felnézett rám, a tekintete ellágyult. Gyorsan újra Ericre néztem.
- Egyezzünk ki valamiben. Sebastian nem tehet semmiről – elképesztő, hogy épp védem a sármos arcberendezését, mikor egy napja az étteremben még én is a képébe vágtam volna a táskámat. Ez az én harcom volt, nem Ericé. – És mivel én is utálnám, ha idegenek tudnák a számomat, ezért felajánlom, hogy ha legközelebb találkozok vele, eljöhetsz velem. Rendben?
- És ez mikor lesz? Úgy értem, ez az ügy fontos, és sürgős. Nem várhatok vele napokat… minden óra ajándék annak a rohadéknak amíg nem találkozott az öklömmel. Nem akarom sokáig váratni… - Jake felhorkant a háttérben, majd vigyorogva megveregette Eric vállát. Nagyot nyeltem.
Igaza volt Ericnek, ezt nem lehet csak úgy eltusolni, Gerardonak meg kell fizetnie azért, amit Summerrel tett, de nem gondoltam, hogy néhány pofon vagy esetleg más segíthetne a helyzeten.
- Mi lenne, ha a rendőrségre bíznánk a dolgot? – vetettem fel.
- Summer még nekünk sem tudja elmondani a teljes sztorit. Szerinted egy idegennel készségesebb lesz egy kihallgatás során? – Ekkor eszembe jutott Summer néhány órával ezelőtti riadt mondatainak egyike. A srácoknak igazuk volt.
- Oké, megyek felhívom Sebastiant – sóhajtottam, majd felálltam, és a telefonomért nyúlva, kimentem az előszobába.
Nem tárcsáztam rögtön, előtte végiggondoltam, hogy mi történhet legrosszabb esetben. Talán Eric is megsérülne…
Oké Mila, szedd össze magad!
A fülemhez emeltem a kagylót, és soha nem tapasztalt szorongással számoltam a monoton búgásokat. Egy, kettő, három… nyolc. Meguntam, és morogva szakítottam meg a hívást, miközben összepréselt ajkakkal a fejemben egy hang azt súgta, hogy biztos elfoglalt azzal a másik nővel, ezért nem veszi fel a telefont. Tulajdonképp mi van, ha pont én magam vagyok a másik nő? Mi van, ha az az éttermes dolog már valaminek a folytatása volt?
Összehúztam a szemöldökömet, és már sarkon fordultam, hogy a konyhába visszakullogva megmondjam a srácoknak, hogy majd később tovább próbálkozok, mikor rezegni kezdett a telefon a kezemben, a kijelzőn Sebastian nevével. Az érthetetlen szorongás mellé némi izgalom társult, ahogy bolond módon megfordult a fejemben, hogy talán telefonon keresztül is olyan megbabonázó a hanglejtése, mint élőben.
- Szia – szóltam bele, mikor elhessegettem a hülye képzelgéseimet.
- Szervusz Mila – mosolyra rándult a szám, mert pont olyan szexi hangsúllyal mondta ki a nevem, ahogy elképzeltem. – Láttam, hogy épp az előbb hívtál, csak a zuhany alatt álltam, és mire ideértem, letetted. – Igyekeztem nem elgondolni, hogy mutathatott a zuhany alatt, és inkább rögtön a tárgyra tértem.
- Figyelj, ne haragudj, hogy tegnap nem vettem fel a telefont, csak nagyon kimerítő és nehéz napom volt. Egy pillanat alatt elaludtam, és nem ébredtem fel a hívásodra – hazudtam, méghozzá hibátlan hangon.
- Semmi gond, megértem. Sajnálom ami Summerrel történt… pontosan mi is? Csak annyit írtál, hogy kiborult, és kórházba került. – Hát persze, hogy ennyit, hiszen eszemben sem volt kiteregetni a szennyest.
- Mi lenne, ha személyesen mondanám el? – kérdeztem, mire rövid hallgatás következett, ami az arcomra fagyasztotta a mosolyt. Igazából egy határozott igenlő választ vártam… méghozzá azonnal.
- Egy kis dolgom van még a délután, de mit szónál hozzá, ha este valóban megejtenénk a közös vacsorát?
Mi dolgod van? – Az utolsó pillanatban nyeltem vissza ezt a kérdést.
- Oké, jól hangzik.
- Rendben, akkor hétre érted megyek, oké?
- Tökéletes – bólintottam, majd gyors búcsú után már mentem is a konyhába.
- Hétre jön hozzám – mondtam, mire mindketten a falira felé kapták a fejüket.
- Oké, még van három óránk addig – nyugtázta Jake, nekem viszont felszaladt a szemöldököm.
- Mi ez a többes szám?
- Szerinted itthon fogok ülni? – horkant fel Jake.
- Őszintén, más meg sem fordult a fejemben – szúrtam vissza hasonló hangon, mire félmosoly futott az arcára, amit nem tudtam nem viszonozni.
- Summer olyan, mintha a húgom lenne.
- Ezért hívtad ide Jensent is? – jutott eszembe hirtelen, mire Jake tökéletesen ártatlan képet vágott.
- Nem hívtam!
- Én hívtam – mondta Eric, aki már megint az asztaldíszt piszkálta. Elhűlve néztem rá.
- Hogy hívhattad ide, azok után, amit Summerrel tett? Oké, hogy a barátod, de összetörte a húgod lelkét!
- Badarság – motyogta Eric, majd felnézett rám. – Semmit sem tört össze Summerben, csak kapott egy pofont az élettől. Summer eddig minden pasijával ezt csinálta, és most, hogy Jensen mellett ez meg sem fordult a fejében, így jobban fáj neki. Ennyi a dolog. A lelke nem, maximum a büszkesége sérült. – Tökéletes közönnyel beszélt, mintha nem is itt járna. – Szeretik egymást, de Summer túl büszke, hogy beszéljen is róla Jensennel. Ezért inkább mindenkivel összefekszik aki egy kicsit is hasonlít Jensenre… és itt a probléma – mutatott az ajtó felé. – Jensen tökre kivan.
- Azt láttam – motyogtam.
- Magát hibáztatja mindenért, ami azóta történt Summerrel, mióta színt vallott neki – szúrta közbe Jake, én pedig elhúztam a számat.
Ostobának éreztem magam, amiért én ezt eddig nem vettem észre. Summer sosem beszélt előttem Jensenről, vagy a szakításukról, mindig csak hajtogatta, hogy az élet megy tovább, és van ezer olyan pasi, mint Jensen. Úgy látszik, ő sem gondolta teljesen komolyan.
- Akkor lassan el is indulhatnánk hozzám – indítványoztam, hiszen még el kellett készülnöm a vacsorára. – Csak előtte beköszönök Summernek.
Felálltam, majd megtorpantam.
- Itt akarjátok hagyni egyedül? – kérdeztem gyanakodva, mikor realizálódott bennem, ha mi hárman elmegyünk, Summer egyedül marad
- Egy kis időt kibír egyedül is, nem? – nézet Jake Ericre.
- Srácok, Summer fél! Fél egyedül maradni, fél megszólalni, fél mindentől! Nem hagyhatjátok itt! – tiltakoztam.
- Oké, akkor elvisszük hozzád – mondta Eric, és felállt az asztaltól.
- Még csak nem is hurcolhatod őt ide-oda! Nálam is egyedül maradna, mert találkozom Sebastiannal.
- Akkor talán mondd le a randidat. Vagy az fontosabb a barátnődnél? – kérdezte szarkasztikusan Jake.
- Semmi, érted? Semmi sem fontosabb nekem Summernél – jegyeztem meg halkan, de a dühtő izzó szemekkel.
- Hé-hé srácok! Csak nyugodtan… - szólt közbe Eric, mire nagyot fújtam Jake-re. – Elvisszük Summert haza, hozzám, és felhívom Jensent, hogy jöjjön oda. Én később tudok rá vigyázni, és ott mind megtaláljátok. Oké?
Elhúztam a számat Jensen nevének hallatán, mert szerelem vagy szeretet ide vagy oda, megcsalta Summert, és akármit mondanak nekem, tudom, hogy haragszik emiatt Jensenre, és igenis fájt neki, ami történt.
- Oké – sóhajtottam.

Percekkel később Eric már odabenn ébresztgette Summert, mialatt Jake és én egymással farkasszemet nézve álltunk az előszobában, menetkészen.
- Eltűntél az életemből – jegyezte meg tűnődve, olyan hirtelen, hogy kedvem lett volna körbenézni, hogy hozzám beszél-e.
- Igazából bele sem léptem – válaszoltam, mire bólintott, de elhúzta a száját.
- Sajnálom, ahogy alakult – megdöbbentem. Ezen a témán elvileg már túljutottunk, de bocsánatot még igazán nem kért.
- Semmi gond. Ami volt, megtörtént – mondtam feszengve. Cseppet sem hiányzott, hogy a szédítő mosolyát újra bevetve visszacsábíttassa magát az ágyamba. Így is egy merő káosz az életem, nincs szükségem még rá is.
Eric hamarosan kijött az ajtón, oldalán Summert támogatva. Nem lett volna szüksége segítségre, de szegénykém olyan kótyagos és álomittas szemekkel nézett ránk, hogy el sem hittem, hogy valóban ébren van.
Eric kocsijával indultunk el, de Jake vezetett. Mi ketten ültünk elől, míg hátul Summer tovább aludt a bátyja ölében. Mire megérkeztünk, Jensen már ott várt minket, és nem kerülte el a figyelmem, hogy milyen óvatos pillantásokat vetett rám. Tisztában volt természetesen a nyilvánvalóval… ha azt mondom Summernek, hogy soha ne beszéljen vele többet, hát nem is fog.
Igazság szerint sajnáltam látni, ahogy szenved, így mikor elmagyaráztuk Summernek, hogy egy kis ideig más lesz itt vele, majd elindultunk, búcsúzóul végül vonakodva megöleltem Jensent, és suttogva arra kértem, hogy vigyázzon Summerre. Minden értelemben.