17. fejezet

Mint, ahogy a chatben is láthattátok, a mostani fejezetet Delirium írta. Viszont újabb közérdekű információim vannak számotokra. A hírek nem jók, de el kell fogadni. Candy életében nagy változás következett be azzal, hogy Londonba költözött. Mivel nem tudtuk, hogy miként fognak alakulni a dolgai, ezért meghagytuk utolsó írónak. Viszont a beilleszkedés még mindig tart, így Candyt, mint írót, egy ideig mellőznünk kell egyelőre nem tudjuk, hogy meddig (amint, mindent elrendezett, és lesz egy perce írni, majd megírjuk).
A folytatásról kb. annyit tudok, mint ti. Vagy Spirit vagy pedig én (nyc_girl) fogjuk megírni a következő fejezetet. Sokan kérdeztétek, hogy milyen intervallum szerint frisselünk. A választ jelen állás szerint nem tudnám megmondani. Mindhármunknak vannak külön blogjai, az ottani olvasóközönség is megkívánja a történetre való 100%-os odafigyelést. Remélem, ezt ti megértitek. A fejezet, ha nem 10 nap után, de az azt követő napok valamelyikében biztos, hogy felkerül!
Nem szeretném tovább szaporítani a mondandómat, így is litániát írtam. Viszont, jobb, ha mindenki tisztán lát, még mielőtt szó érné a ház elejét. Remélem, mindenki kiélvezi a nyár utolsó forró hónapját, most pedig nem következik más, mint jó olvasást! Várjuk a véleményeket.

Idegesen doboltam a kezeimmel a térdemen, másodpercenként haraptam az alsó ajkamba, miközben újra meg újra magam elé képzeltem a következő percek alakulásának lehetséges verzióit. Tulajdonképpen fel se mértem a helyzetet, hogy mire bólintottam rá percekkel ezelőtt.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne – húztam el a számat arra az ötletre, mikor Rob felajánlotta, hogy eljön velem Summerért.
- Miért?
- Jake… - kezdtem, aztán tétovázva elhallgattam, és vártam, hogy Robnak mikor esik le.
- Nála van Summer? – kérdezte végül fásult hangon, mire bólintottam. – Oké… - felsóhajtott, majd beletúrt a hajába, és felpattant – Menjünk!
Én azonban még mindig egyhelyben álltam, egy mozdulat közepén megállva. Nem fért a fejembe, hogy miért ment Summer Jake-hez, és nem hozzám.
Türelmetlen sóhajtást hallottam, és Robra néztem, aki az iménti hallgatásomat félreértve, rögtön magyarázkodni kezdett.
- A barátok így csinálják nem? Úgy értem, kisegítik egymást. Neked szükséged van egy támaszra, hát itt vagyok. Mármint, ha neked ez nem kellemetlen. Az pedig egyáltalán nem érdekel, hogy hova kell mennem veled. Aki a te barátod, az az enyém is.
Fáradt mosolyra rándult a szám széle. Egyrészt arra gondoltam, hogy régen mennyi mindent adtam volna ezekért a szavakért, ha őszintén hallom őket. Másrészt rögtön eszembe jutott, hogy mi nem is vagyunk barátok… csak próbálkozunk meglenni egymás mellett békében. Harmadrészt – és pontosan ez csalta a sovány mosolyt az arcomra – nevetséges volt belegondolni egy olyan szituációba, ahol Summer és Rob, ha másért nem, az én kedvemért barátok, hiszen nem hogy szemtől szembe, de még közvetve sem volt egymásról egyetlen kedves szavuk sem.
Gyorsan mérlegeltem, majd bólintottam, és egy gyors átöltözés és fogmosás után már taxi után kiáltottunk a főúton.

Egy meleg kezet éreztem simulni az idegesen pattogó kezeimre, ezért felhagytam a járókelők bámulásával, és az ölembe néztem. Zavartan pislogtam egy-két másodpercig, mialatt elraktároztam az agyamba ezt a kedves és megnyugtató gesztust Rob részéről, de aztán megemeltem és elhúztam a kezemet. Kényelmetlenül éreztem magam annak a tudatától, hogy fél kézzel a combomat fogja, még akkor is, ha neki nem feltétlenül ez volt a szándéka. Talán túlságosan paranoiás voltam, de nem tudtam nem gyanakodni minden második pillanatban. Hinni akartam benne, hogy kettőnk között tényleg működhet ez a barátkozás dolog, és néha – mint például este – sikerült is elhinnem, de semmiképp sem akartam naiv lenni. Jobb félni, mint megijedni.
Jake lakása nem volt messze, taxival mindössze tíz perc volt. Nagyjából félúton volt a kórház és az én lakásom között. Reménykedtem benne, hogy ezért jött ide Summer és nem másért.
Már előre kikészítettem a fuvar árát, hogy elkerüljek vele mindenféle baráti gesztusokat. Láttam Rob száját szólásra nyílni, de rögtön be is csukta. Talán eszébe jutott az étterem utáni beszélgetésünk neki. Nem akarom, hogy tartozzak neki bármivel… akármivel.
Rob egészen addig ráérősen sétált mellettem, míg én egy pillanat alatt elrobogtam mellette egyenesen a kapu felé. Összepréselt szájjal kaptam el a kapun befelé siető Jensen karját.
- Mila! – köszönt meglepett műmosollyal, de fel is hagyott vele, mikor meglátta a karikás szemeimet és a barátságtalan arcomat.
- Mit csinálsz itt Jensen? – szűrtem a fogam között.
- Jake-hez jöttem – mutatott fel a harmadikon lévő erkélyre. Ezek szerint, az volt Jake lakása.
- Nem most jöttem le a falvédőről. – Jensen szeme egy pillanatra a mellénk megérkező Robra tévedt, majd lehullott az állarca. A homlokán egyértelműen az aggódás ráncai jelentek meg, a szemei kérdésekkel és kétségekkel voltak tele, a hangja pedig egyenesen könyörgött.
- Tudnom kell, hogy van!
- Semmiképp sem lesz jobban, ha most meglát téged – siettem leszögezni, és mikor láttam, hogy újra a kapu felé tekintget, elálltam az útját.
- Kérlek, Mila! Nem tilthatsz el tőle!
- Tudtommal Summer volt az, aki eltiltott téged saját magától – mutattam rá, mire Jensen kifújta a levegőt.
- Annak már majdnem két hónapja!
- Sajnálom, de nem engedhetem meg, hogy fel gyere. Summer nem egyszerűen elesett, vagy fáj a feje. Egy férfi bántalmazta… nem engedem, hogy még egyszer valaki olyan menjen a közelébe, aki nem a legjobbat akarja neki.
- Mila, én nem…
- De igen! – vágtam a szavába indulatosan. – Bántottad őt azzal, hogy megcsaltad! Hívj fel később, és megmondom, hogy milyen állapotban van, de kérlek… Jensen, én kérlek! Értsd meg, hogy meg van ijedve. Ne akard tovább rontani a helyzetét – a végére a hangom elhalkult, de továbbra is keményen álltam Jensen kezdetben ellenséges tekintetét, ami lassan-lassan megenyhült és végül bólintott.
- Menj el, kérlek! – összepréselte a száját, majd újra felnézett a harmadikra. Arra számítottam, hogy dühösen félretaszít, és felrohan Jake lakására, de nem ez történt.
- 33157 a belső kapu kódja – mondta végül csalódottan, majd szó nélkül elment.
Fásultan néztem utána, és szúrták a szememet az előtörni készülő könnyeim. Most először sajnáltam Jensent igazán.
- Wáó, ez szép volt – dörmögte Rob, én pedig olyan csodálkozva fordultam felé, mintha most jönnék rá, hogy ő is ott áll mellettem.
- Hallottad, amit Jensennek mondtam? – bólintott. – És figyeltél is rá?
- Igen, figyeltem – mondta összevont szemöldökkel.
- Akkor biztosan azt is megérted, hogy miért nem akarom, hogy fel gyere velem – mondtam, mire őszintén meglepődött.
- Mila, azt hittem, ezen már túl vagyunk. Megbeszéltük, hogy elfelejtjük a múltat, nemde?
- Ez igaz. Én megbeszéltem veled. De Summer és te nem igazán jöttök ki egymással, és nem akarom felzaklatni. Viszont nem merem megkockáztatni azt sem, hogyha Summerrel maradok, akkor Jake és te… - megint elharaptam a mondandómat. Honnan tudhatnám, hogy kettejüknek milyen előítéleteik vannak a másikkal szemben?
- Nem akarok balhét – jelentette ki, de én a részemről lezártnak tekintettem a beszélgetést.
- Köszönöm, hogy itt voltál nekem. Ez sokat jelentett, de a legjobb lesz, ha most mész. Azt beszéltük, hogy apránként próbálkozunk nem igaz?
- De – ismerte el, és zsebre tette a kezeit.
- Akármilyen is vagy valójában, köszönöm, hogy mellettem voltál tegnap – mondtam, majd közelebb léptem hozzá, és egy óvatos puszit nyomtam az arcára.
- Később felhívhatlak? – kérdezte, mire bólintottam.
- Szia – köszöntem el, majd választ sem várva behajtottam magam mögött a rácsos kaput, és sietősen lépkedtem az elektromos felé.
Miután bepötyögtem a kapunyitó kódot, kattant a zár, én pedig a liftet egy pillantásra sem méltatva siettem fel a harmadikra. Mikor felértem, zihálva, dörömbölve estem neki Jake ajtajának.
- Szia, Mila – köszönt Summer nagydarab, keménykötésű, kissé zord arcú, de egyébként mindig vidám bátyja.
- Eric – sóhajtottam meglepve, majd mikor beléptem a lakásba, fél kézzel magamhoz öleltem a nagy testét, ő pedig puszit nyomott az arcomra.
- Nyúzottnak tűnsz – jegyezte meg, de nem is foglalkozva a szavaival, miközben lerúgtam a cipőmet, már másról beszéltem.
- Tegnap este voltam nálad. Azt hittem Summer hozzád vagy hozzám fog jönni – mondtam színtelen hangon pont akkor, mikor Jake megjelent a szűk előszobában.
- Mila! – olyan hangon mondta ki a nevem, mintha én lennék a Mikulás.
- Jake – biccentettem vissza olyan hangsúllyal, ahogy az ember megállapítja, hogy odakinn már megint esik az eső. Eddig nem gondolkoztam el rajta, hogy milyen lesz akár ő, akár a lakása, így egy pillanatra körbesandítottam, mielőtt őt megnéztem volna magamnak.
Az előszobából öt irányban voltak ajtók. Egy egyik, mögöttem, természetesen a bejárati ajtó volt. Balra az első félig nyitva volt, innen láttam, hogy az a fürdőszoba, ahová kis folyosó vezet, minek két oldalán plafonig nyúló beépített szekrények sorakoztak. A második ajtó teljesen nyitva volt, innen jött ki Jake, a konyhába nyílt. A másik kettő gondolom szoba lehetett. Egész hangulatosnak tűnt így első pillantásra.
- Örülök, hogy itt vagy – jegyezte meg Jake, aki egyébként még mindig szívfájdítóan és szemtelenül helyes volt. Egy nagy pöttyös bögrét tartott a kezében, aminek csak a fülét és a peremét fogta. Nyilván nagyon meleg lehetett, mert sűrű gőz tört elő belőle.
- Hol van Summer? – kérdeztem, nem foglalkozva Jake kedves szavaival. Képtelen voltam most bármilyen kedves gesztusra.
- Ott – mutatott Jake jobbról az első ajtóra. – Épp neki akartam ezt bevinni, de ha gondolod… - felém nyújtotta a bögrét, én pedig rögtön felé léptem, és vigyázva elvettem tőle a meleg teát.

Óvatosan nyomtam le a kilincset, de sietve csuktam be magam mögött az ajtót, ahogy láttam, hogy Summer egy nagy franciaágyon ül. A hátát a falnak vetve, derékig betakarózva meredt maga elé, de ahogy meghallotta a lépteimet, ijedten felém kapta a fejét, és egy pillanat alatt eleredtek a néma patakként csordogáló könnyei.
- Szia, szívem – suttogtam, ahogy odaléptem az ágyhoz. Szótlanul kicsit arrébb csúszott az ágyon, és felemelte maga mellett a takarót, mire én felé nyújtottam a bögrét. Kortyolt belőle néhányat óvatosan, majd a mellette lévő éjjeliszekrényre tette a maradékot. Én ezalatt bemásztam mellé, és rögtön magamhoz öleltem.
Egyre csak sírt, némán zokogott, miközben a takarót újra meg újra kis gombócba gyűrte a tenyerével. Nem hisztizett, nem csinált jelenetet. Úgy tűnt, valóban végiggondolta, hogy mi történt vele. Ezek az elborzadás néma könnyei voltak.
Szorosan öleltem magamhoz, ringattam őt, miközben az állam a feje tetején volt. Vigasztalóan simogattam a hátát, miközben újra meg újra visszanyeltem a könnyeimet. Erős akartam lenni előtte, hogy lássa, támaszkodhat rám, hogy én elbírom mindkettőnket.
- Nagyon megijesztettél – suttogtam, miközben újra meg újra végigsimítottam a hosszú haján. – Kis híján a kórteremben eltemettem saját magam, mikor megláttam, hogy nem vagy ott. Soha többet ne csinálj ilyet, megértetted? A rendőrséggel kerestettünk… teljesen kétségbeestem – nem leszidni akartam. A szavakat szinte csak sóhajtottam, mert bár szörnyen összetörten, de egyben sikerült rábukkannom.
- Bocsánat, nem akartam galibát okozni, én csak… bepánikoltam, mikor egyedül maradtam. Nem akartam, hogy idegen kezek… idegen férfi kezek hozzám érjenek. Akármilyen célból. – Summer rögtön mentegetőzni kezdett, pedig nekem egyáltalán nem volt célom, hogy lelkiismeret furdalást okozzak neki.
- Nem kel bocsánatod kérned semmiért szívem – finoman magamhoz szorítottam, ügyelve, hogy ne okozzak neki fájdalmat. – Nagyon örülök, hogy megtaláltalak. Megkönnyebbültem!
Lenéztem Summer könnyáztatta arcára, és percekig csak meredtem rá szó nélkül egészen addig, míg reszkető, keletlen hangon meg nem szólalt.
- Még mindig… még mindig érzem az illatát. A kezeimet szorító ujjait. Minden pillanatban forr a nyakam, ha eszembe jut, hogy… - elcsuklott a hangja, és újabb könnyek peregtek le az arcán. Pislogás nélkül, meredten nézett magam elé, mintha még mindig sokkos állapotban lenne.
- Ne is gondolj ilyenekre… csak rosszabb lesz – csitítottam, és közben felitattam a könnyeit a takaró sarkával. Rám emelte a tekintetét, mintha csak most venné észre igazán, hogy ott vagyok.
- Mocskosnak érzem magam, Mila – suttogta, és szégyenkezve lesütötte a szemeit. Ledermedtem.
Kezelnem kellett volna a helyzetet. Tudnom kellett volna, hogy mit mondjak neki, hogy mivel nyugtassam meg, vagy űzzem el a zaklató emlékeket a lelki szemei elől, de most még a saját érzéseimet sem tudtam palástolni.
A karjaim között tartottam a világ köztudottan legerősebb és legvidámabb lányát. A legtöbb férfi buja álmainak női testbe öltött ékes bizonyítékát. A legcsodálatosabb barátnőt, az én Summeremet.
A kacér fény mintha sosem égett volna a szemeiben, a szája sarkát valami folyton sírásra görbítette, és az eddig határozott fellépése is eltűnni látszott, mikor odakinn az utcán valaki becsapta a kocsiajtót. Összerezzenve markolta a takaró szélét, és megtörve nézett fel rám olyan bánatos szemekkel, hogy könnyek gyűltek a szemembe. Nagyot sóhajtottam, és egy bátorító mosolyra húztam a számat. Ha látja, hogy mellette vagyok, és támaszkodhat rám, minden sokkal-sokkal könnyebb lesz.
- Túljutunk rajta. Együtt mindenen túljutunk, ezt sose felejtsd el!
- Nagyon szeretlek, Mila – súgta, majd a takarót elengedve, most már ő is átölelt engem.
- Én is szeretlek téged! – Talán hosszú órákon át így ültünk ott, összeölelkezve, mikor halk kopogtatás hallatszott.
Tanácstalanul pillantottam Summerre, aki csak bólintott, mire kiszóltam, hogy szabad. Pillanatokon belül Eric dugta be a fejét az ajtón, majd mikor látta, hogy Summer nem sír, intett Jake-nek, és mindketten bejöttek két nagy tálca kíséretében.
- Enned kell kisszívem mert el fogsz ájulni. – Eric szívből jövő szeretettel nézett a húgára, aki sivár hangon elmotyogott egy okét, de semmi hajlandóságot nem mutatott az evésre egészen addig, míg Jake az orra alá nem dugott egy kistányérra pakolt gusztusos szendvicset.
- Én már ettem otthon, köszi – hazudtam, mikor Jake nekem is nyújtott egyet. A kelleténél egy kicsit tovább figyelte a szemeimet és az ajkaimat, de aztán megvonta a vállát, és csak azért is lerakta elém a tányért. Szúrósan nézett rám, majd Summerre, végül megint rám. Eric ugyanígy tett, és eltelt néhány másodperc, mire felfogtam a dolog lényegét.
- Oh, de ez a szendvics annyira jól néz ki, hogy muszáj megennem! – helyesbítettem, majd az ölembe húztam a tányért. – Summer, a tiéd is finomnak látszik. Együnk együtt, oké?
Válaszképp egy újabb fásult motyogás jött, de szerencsére elkezdett enni. Csak, hogy ne üljünk ott olyan kukán, Jake és Eric nagy sztorizgatásba kezdtek azután a kérdésem után, hogy ők honnan ismerik egymást. Ericet már nagyjából azóta ismerem, mint Summert, de sosem hallottam, hogy jóban lenne Jake-kel.
Kiderült róluk, hogy suhanckorukban Jake, Jensen és Eric együtt bandáztak meg bringáztak, és elég sok közös élmény fűzi őket össze. Kiderült például, hogy először mindannyian ugyanabba a náluk négy évvel idősebb lányba voltak szerelmesek, valamint, hogy ugyanazon a napon csókolóztak először – szerencsére különböző lányokkal.
A vicces történetek némiképp elterelték Summer figyelmét, és néha egy-egy sovány mosoly az ő arcán is átfutott, például, mikor Eric nagy hangon mesélte, hogy Jake egyszer betört egy lány házának a kertjébe tizenhét évesen, mert szerenádozni akart neki a szemben lévő fáról, csakhogy miközben mászott fel, a mozgásérzékelős riasztó beindult, ő pedig annyira megijedt, hogy leesett, és eltört a karja. Csak később derült ki, hogy Jake plátói szívszerelme tulajdonképp a szomszédban lakott, és Jake egy idős házaspár erkélye előtt próbálkozott az akcióval.
Már jócskán benne jártunk a délutánban, mikor Eric, Jake és én csendben visszavonultunk, mikor észrevettük, hogy a mesedélután alatt Summer elaludt. Segítettem a srácoknak kihordani az ebédünk romjait, és miközben kinn pakoltunk Jake egyébként tök hangulatos konyhájában, Eric nekem szegezte a kérdéseit.
- Beszélnünk kell, Mila! – Komoly hangja rögtön elárulta, hogy miről fog szólni a beszélgetés.
- Oké – mondtam, majd leültünk az étkezőasztalhoz. Eric zavartan piszkálta először a narancssárga idétlen asztaldíszt, majd felsóhajtott.
- Szeretném, ha megadnád nekem Sebastian számát – mondta végül kedvesen, de az arcán tomboló indulat szerint leginkább üvöltenie kellett volna. A póló alatt az amúgy is széles vállai a sóhajától még nagyobbak lettek, ökölbe szorult kezei miatt pedig a karján kidagadtak az izmok.
- Te… tessék? Sebastian számát? – kérdeztem vissza teljesen ledöbbenve. Honnan a frászból ismeri Eric Sebastiant?
- Igen, a telefonszámát. Ha nem nagy kérés.
- Ne haragudj, hogy megkérdezem, de mihez kell neked? Ismerd őt? – vontam össze a szemöldököm.
- Nem, nem ismerjük egymást, még sosem találkoztunk. Viszont ő ismer valakit, akivel mindenképp találkoznom kell… - mondta, majd mikor semmi értelmet nem látott a tekintetemben, egy lesajnáló mosoly mellett hozzátette – Gerardot.
A szemeim tágra nyíltak, a számat eltátottam a néma borzalomtól, Eric pedig félreértette az elképedésemet.
- Találkoznom kell vele, Mila! Muszáj! Summer nem akarja feljelenteni az ipsét, de remélem azt te sem gondoltad, hogy csak úgy elsiklok a téma felett. Azért fordultam hozzád, mert gondoltam kész vagy harcba szállni velem a húgomért. Természetesen ha nem segítesz, megértem, de akkor is meg fogom találni. – Eric olyan hangon beszélt, mintha csak azt mondaná, süt a nap. Minden érzelem nélkül, pusztán közölte velem a dolgokat.
- Mit akarsz csinálni vele? – kérdeztem tétován.
- Előbb ütök… aztán kérdezek. Közben, ha nem tetszik a válasza valószínűleg még többször meg fogom ütni. – Megijesztett Eric totális érzelemmentessége, ráadásul nem ilyen lobbanékony természetűnek ismertem meg. Úgy látszik, mostanában mindenki igyekszik megmutatni nekem az iga valóját.
- Sebastian nem fogja hagyni… - kezdtem, de Jake a szavamba vágott.
- Sebastian tehet egy szívességet! – undorodva meredt a konyhapultra, majd mikor felnézett rám, a tekintete ellágyult. Gyorsan újra Ericre néztem.
- Egyezzünk ki valamiben. Sebastian nem tehet semmiről – elképesztő, hogy épp védem a sármos arcberendezését, mikor egy napja az étteremben még én is a képébe vágtam volna a táskámat. Ez az én harcom volt, nem Ericé. – És mivel én is utálnám, ha idegenek tudnák a számomat, ezért felajánlom, hogy ha legközelebb találkozok vele, eljöhetsz velem. Rendben?
- És ez mikor lesz? Úgy értem, ez az ügy fontos, és sürgős. Nem várhatok vele napokat… minden óra ajándék annak a rohadéknak amíg nem találkozott az öklömmel. Nem akarom sokáig váratni… - Jake felhorkant a háttérben, majd vigyorogva megveregette Eric vállát. Nagyot nyeltem.
Igaza volt Ericnek, ezt nem lehet csak úgy eltusolni, Gerardonak meg kell fizetnie azért, amit Summerrel tett, de nem gondoltam, hogy néhány pofon vagy esetleg más segíthetne a helyzeten.
- Mi lenne, ha a rendőrségre bíznánk a dolgot? – vetettem fel.
- Summer még nekünk sem tudja elmondani a teljes sztorit. Szerinted egy idegennel készségesebb lesz egy kihallgatás során? – Ekkor eszembe jutott Summer néhány órával ezelőtti riadt mondatainak egyike. A srácoknak igazuk volt.
- Oké, megyek felhívom Sebastiant – sóhajtottam, majd felálltam, és a telefonomért nyúlva, kimentem az előszobába.
Nem tárcsáztam rögtön, előtte végiggondoltam, hogy mi történhet legrosszabb esetben. Talán Eric is megsérülne…
Oké Mila, szedd össze magad!
A fülemhez emeltem a kagylót, és soha nem tapasztalt szorongással számoltam a monoton búgásokat. Egy, kettő, három… nyolc. Meguntam, és morogva szakítottam meg a hívást, miközben összepréselt ajkakkal a fejemben egy hang azt súgta, hogy biztos elfoglalt azzal a másik nővel, ezért nem veszi fel a telefont. Tulajdonképp mi van, ha pont én magam vagyok a másik nő? Mi van, ha az az éttermes dolog már valaminek a folytatása volt?
Összehúztam a szemöldökömet, és már sarkon fordultam, hogy a konyhába visszakullogva megmondjam a srácoknak, hogy majd később tovább próbálkozok, mikor rezegni kezdett a telefon a kezemben, a kijelzőn Sebastian nevével. Az érthetetlen szorongás mellé némi izgalom társult, ahogy bolond módon megfordult a fejemben, hogy talán telefonon keresztül is olyan megbabonázó a hanglejtése, mint élőben.
- Szia – szóltam bele, mikor elhessegettem a hülye képzelgéseimet.
- Szervusz Mila – mosolyra rándult a szám, mert pont olyan szexi hangsúllyal mondta ki a nevem, ahogy elképzeltem. – Láttam, hogy épp az előbb hívtál, csak a zuhany alatt álltam, és mire ideértem, letetted. – Igyekeztem nem elgondolni, hogy mutathatott a zuhany alatt, és inkább rögtön a tárgyra tértem.
- Figyelj, ne haragudj, hogy tegnap nem vettem fel a telefont, csak nagyon kimerítő és nehéz napom volt. Egy pillanat alatt elaludtam, és nem ébredtem fel a hívásodra – hazudtam, méghozzá hibátlan hangon.
- Semmi gond, megértem. Sajnálom ami Summerrel történt… pontosan mi is? Csak annyit írtál, hogy kiborult, és kórházba került. – Hát persze, hogy ennyit, hiszen eszemben sem volt kiteregetni a szennyest.
- Mi lenne, ha személyesen mondanám el? – kérdeztem, mire rövid hallgatás következett, ami az arcomra fagyasztotta a mosolyt. Igazából egy határozott igenlő választ vártam… méghozzá azonnal.
- Egy kis dolgom van még a délután, de mit szónál hozzá, ha este valóban megejtenénk a közös vacsorát?
Mi dolgod van? – Az utolsó pillanatban nyeltem vissza ezt a kérdést.
- Oké, jól hangzik.
- Rendben, akkor hétre érted megyek, oké?
- Tökéletes – bólintottam, majd gyors búcsú után már mentem is a konyhába.
- Hétre jön hozzám – mondtam, mire mindketten a falira felé kapták a fejüket.
- Oké, még van három óránk addig – nyugtázta Jake, nekem viszont felszaladt a szemöldököm.
- Mi ez a többes szám?
- Szerinted itthon fogok ülni? – horkant fel Jake.
- Őszintén, más meg sem fordult a fejemben – szúrtam vissza hasonló hangon, mire félmosoly futott az arcára, amit nem tudtam nem viszonozni.
- Summer olyan, mintha a húgom lenne.
- Ezért hívtad ide Jensent is? – jutott eszembe hirtelen, mire Jake tökéletesen ártatlan képet vágott.
- Nem hívtam!
- Én hívtam – mondta Eric, aki már megint az asztaldíszt piszkálta. Elhűlve néztem rá.
- Hogy hívhattad ide, azok után, amit Summerrel tett? Oké, hogy a barátod, de összetörte a húgod lelkét!
- Badarság – motyogta Eric, majd felnézett rám. – Semmit sem tört össze Summerben, csak kapott egy pofont az élettől. Summer eddig minden pasijával ezt csinálta, és most, hogy Jensen mellett ez meg sem fordult a fejében, így jobban fáj neki. Ennyi a dolog. A lelke nem, maximum a büszkesége sérült. – Tökéletes közönnyel beszélt, mintha nem is itt járna. – Szeretik egymást, de Summer túl büszke, hogy beszéljen is róla Jensennel. Ezért inkább mindenkivel összefekszik aki egy kicsit is hasonlít Jensenre… és itt a probléma – mutatott az ajtó felé. – Jensen tökre kivan.
- Azt láttam – motyogtam.
- Magát hibáztatja mindenért, ami azóta történt Summerrel, mióta színt vallott neki – szúrta közbe Jake, én pedig elhúztam a számat.
Ostobának éreztem magam, amiért én ezt eddig nem vettem észre. Summer sosem beszélt előttem Jensenről, vagy a szakításukról, mindig csak hajtogatta, hogy az élet megy tovább, és van ezer olyan pasi, mint Jensen. Úgy látszik, ő sem gondolta teljesen komolyan.
- Akkor lassan el is indulhatnánk hozzám – indítványoztam, hiszen még el kellett készülnöm a vacsorára. – Csak előtte beköszönök Summernek.
Felálltam, majd megtorpantam.
- Itt akarjátok hagyni egyedül? – kérdeztem gyanakodva, mikor realizálódott bennem, ha mi hárman elmegyünk, Summer egyedül marad
- Egy kis időt kibír egyedül is, nem? – nézet Jake Ericre.
- Srácok, Summer fél! Fél egyedül maradni, fél megszólalni, fél mindentől! Nem hagyhatjátok itt! – tiltakoztam.
- Oké, akkor elvisszük hozzád – mondta Eric, és felállt az asztaltól.
- Még csak nem is hurcolhatod őt ide-oda! Nálam is egyedül maradna, mert találkozom Sebastiannal.
- Akkor talán mondd le a randidat. Vagy az fontosabb a barátnődnél? – kérdezte szarkasztikusan Jake.
- Semmi, érted? Semmi sem fontosabb nekem Summernél – jegyeztem meg halkan, de a dühtő izzó szemekkel.
- Hé-hé srácok! Csak nyugodtan… - szólt közbe Eric, mire nagyot fújtam Jake-re. – Elvisszük Summert haza, hozzám, és felhívom Jensent, hogy jöjjön oda. Én később tudok rá vigyázni, és ott mind megtaláljátok. Oké?
Elhúztam a számat Jensen nevének hallatán, mert szerelem vagy szeretet ide vagy oda, megcsalta Summert, és akármit mondanak nekem, tudom, hogy haragszik emiatt Jensenre, és igenis fájt neki, ami történt.
- Oké – sóhajtottam.

Percekkel később Eric már odabenn ébresztgette Summert, mialatt Jake és én egymással farkasszemet nézve álltunk az előszobában, menetkészen.
- Eltűntél az életemből – jegyezte meg tűnődve, olyan hirtelen, hogy kedvem lett volna körbenézni, hogy hozzám beszél-e.
- Igazából bele sem léptem – válaszoltam, mire bólintott, de elhúzta a száját.
- Sajnálom, ahogy alakult – megdöbbentem. Ezen a témán elvileg már túljutottunk, de bocsánatot még igazán nem kért.
- Semmi gond. Ami volt, megtörtént – mondtam feszengve. Cseppet sem hiányzott, hogy a szédítő mosolyát újra bevetve visszacsábíttassa magát az ágyamba. Így is egy merő káosz az életem, nincs szükségem még rá is.
Eric hamarosan kijött az ajtón, oldalán Summert támogatva. Nem lett volna szüksége segítségre, de szegénykém olyan kótyagos és álomittas szemekkel nézett ránk, hogy el sem hittem, hogy valóban ébren van.
Eric kocsijával indultunk el, de Jake vezetett. Mi ketten ültünk elől, míg hátul Summer tovább aludt a bátyja ölében. Mire megérkeztünk, Jensen már ott várt minket, és nem kerülte el a figyelmem, hogy milyen óvatos pillantásokat vetett rám. Tisztában volt természetesen a nyilvánvalóval… ha azt mondom Summernek, hogy soha ne beszéljen vele többet, hát nem is fog.
Igazság szerint sajnáltam látni, ahogy szenved, így mikor elmagyaráztuk Summernek, hogy egy kis ideig más lesz itt vele, majd elindultunk, búcsúzóul végül vonakodva megöleltem Jensent, és suttogva arra kértem, hogy vigyázzon Summerre. Minden értelemben.