18. fejezet + felhívás

Mint láthatjátok, az írók létszáma kissé megcsappant a blogon, és sajnos, hármunknak nincs elég időnk rövid időközönként frissíteni. De nem akarjuk félbe hagyni a történetet és megváratni sem szeretnénk titeket. Ezért felhívást intéznénk hozzátok. Ha valaki úgy érzi, hogy szeretne hozzánk csatlakozni íróként, az jelentkezzen ezen az mail címen: nyc_girl@freemail.hu. A mailben írd le, mennyi tapasztalattal rendelkezel az írás terén, miért szeretnél a mi kis csapatunk tagja lenni, add meg a blogod vagy honlapod linkjét, ha van, valamint küldd el egy rövid írásodat (novellát vagy egy regényed egyik fejezetét). Hárman fogjuk kiválasztani azt vagy azokat, akikről úgy érezzük, a leginkább megfelelnének. Előre is köszönjük a jelentkezéseket!

(A mostani fejezetet ezúttal Spirit Bliss írta. Jó olvasást! Várjuk a hozzászólásokat.)
Még mindig nagyon nem tetszett a fiúk ötlete, de fogalmam sem volt, mit tehetnék ellene. Persze, megértettem őket. Ha lehetőségem lett volna öt percre úgy összezáratni magam Gerardóval egy szobába, hogy a tetteimnek semmi következménye nem lesz, akkor az ötödik perc végén már könyörgött volna, hogy inkább öljem meg. De ez csak egy vágyálom volt, nem a valóság.
A valóságban a törvény büntette az önbíráskodást, és jobban védte a bűnözőket, mint az ártatlanokat. A gondolat, hogy Eric és Jake is bajba kerülhet, nem igazán nyugtatott meg. Summernek épp elég volt a saját baja, valószínűleg, nem tenne túl jót neki, ha a beszélőn találkozhatna csak a testvérével.
Még akkor is ezen törtem a fejemet, mikor Summert felcipeltük Eric lakásába, de egyszerűen képtelen voltam rájönni, mi lenne a helyes. Nem hagyhattuk, hogy az a szemét megússza, de azt sem nézhettem tétlenül, hogy Eric és Jake tönkre tegye az életét egy ilyen mocsok miatt.
- Kimegyek a mosdóba – pattantam fel az ágyról, mikor végre támadt egy ötletem. Jake bólintott egyet, de Eric szerintem, fel sem fogta, hogy egyáltalán megszólaltam. A húgát figyelte elkínzott arccal, aki megint elszundított az ágyon.
Mikor megérkeztünk, és lefektettük Summert, Eric mellé akart dőlni, hogy magához ölelje és megnyugtassa, de pont az ellenkezője sült ki a dologból. Summer képtelen volt elviselni egy férfi közelségét – még akkor is, ha az a saját bátyja volt. Reszketve húzódott el tőle, aztán öklendezve próbált kirohanni a mosdóba, de már nem ért oda időben.
Gyorsan bezárkóztam a fürdőbe, aztán lehajtottam a vécédeszkát, és ráültem. Az ölembe húztam a táskámat, és addig kutattam benne, míg a kezembe nem került a mobiltelefonom. Mélyeket lélegezve igyekeztem eldönteni, hogy jól teszem-e, amire készülök, de nem volt túl sok választásom, ha nem akartam börtönben látni minden ismerősömet. Gyorsan kikerestem Rob számát, aztán megnyomtam a hívó gombot, mielőtt még meggondolhattam volna magam.
- Mila? Minden rendben? – Rob köszönés nélkül szólt bele a készülékbe, és a hangja aggodalmasnak tűnt.
- Mihez képest? – túrtam bele a hajamba, mire a táskám lecsúszott az ölemből, és hangos csattanással elterült a földön, kiadva minden tartalmát. – A francba! – csattantam fel, miközben rémült pillantásokat vetettem a csukott ajtó felé, de úgy tűnt, a fiúk nem hallották a zajt a hálószobában.
- Mi folyik ott, baj van? – követelte a választ Robert idegesen.
- Csak leejtettem a táskámat – morogtam, miközben letérdeltem a csempére, és a szabad kezemmel megpróbáltam mindent visszatuszkolni a helyére.
- Ó, értem… És a barátnőd? Hogy van? Miért hívtál? – ömlött rám egy csomó kérdés, mire nagyot sóhajtottam.
- Rosszul és azért, mert kéne a segítséged – vallottam be. – Tudom, hogy nincs jogom kérni semmit, és nem akarok az adósod lenni, szóval, előre leszegezném, hogy csak akkor segíts, ha nem vársz semmilyen viszonzást, de…
- Hé, hé, nyugalom. Mondd, hogy mit tehetek érted, a többi pedig magától értetődő. Egy barát viszonzás nélkül is segít.
- Oké, köszi… - ültem le a csempére feladva a fél kézzel történő pakolászást. Felhúztam az egyik térdemet, és fáradtan rákönyököltem megtámasztva a homlokomat. – A fiúk valami őrültségre készülnek, és nem akarom, hogy bajuk essen – kezdtem bele.
- Miféle őrültségre?
- Maguk akarják elintézni azt a szemetet, mert nem bíznak a rendőrségben.
- Elintézni? Mármint… - Rob hangja döbbentnek tűnt, mire rájöttem, hogyan is hangozhatott, amit mondtam.
- Jaj, nem! Nem úgy! Csak… levernék rajta, amit tett… Már ha ez egyáltalán elég büntetés a számára – öntött el a düh egy pillanatra.
- És mit szeretnél, hogy segítsek nekik? – Most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek, mert Rob hangja egyáltalán nem tűnt felháborodottnak.
- Megtennéd? – vontam fel a szemöldökömet.
- Ha ezt várod tőlem, igen – jött az egyszerű válasz, amiről fogalmam sem volt mit gondoljak. Sosem voltam az erőszak híve, ha valaki bőszen ecsetelte, hogy ököllel intézte el a gondjait, inkább nem kerestem többé a társaságát, de ez a helyzet most teljesen más volt.
- Nem akarom, hogy verekedj – ráztam aprót a fejemen.
- Hála az égnek! – sóhajtott fel megkönnyebbülten, mire halványan elmosolyodtam. – Nem igazán vagyok egy orrbetörős fajta.
- Igazán kedves tőled, hogy azért felajánlottad. – Nem akartam beismerni magamnak, de jól esett, hogy Robert képes lenne bajba kerülni a kedvemért.
- Az az állat megérdemelné. És… Egy barát bármit megtesz a másikért – fejtette ki fojtott hangon, de valahogy a barát kifejezés nem úgy hangzott a szájából, ahogyan kellett volna. Zavartan pirultam el, aztán mikor rájöttem, hogy már megint úgy viselkedem, mint egy ostoba, naiv tinilány, mérgesen felszusszantottam. – Szóval, akkor… Mit szeretnél tőlem? – szólalt meg Rob, miután pár pillanatig csak a belső hangom beszélt rendesen leszidva engem.
- Nem sokára átjön hozzám Sebastian – kezdtem bele, de a túlsó oldalon felhangzó halk horkantás megzavart. Egy másodpercig elgondolkoztam azon, hogy jobb lenne nem belevonni Robot, de aztán mégis folytattam. – A fiúk tudni akarják, hogy mennyit mondott neki Gerardo. Lehet, hogy tudja a telefonszámát vagy akár azt is, hogy merre lakik.
- Tudtam, hogy valami nem stimmel azzal a pasival. – Rob olyan győzelemittasnak tűnt, hogy megint felhúztam magam.
- Sebastiannak semmi köze ahhoz a szeméthez! – vettem azonnal a védelmembe. – Csak aznap éjszaka mind a négyen együtt voltunk, és elég sokat beszélgetett vele. Lehet, hogy a tag elmondta az elérhetőségeit… - magyaráztam.
- Aham. – Mély levegőt kellett vennem, hogy ne mondjak valami csúnyát.
- Csak azt szeretném kérni tőled, hogy még mielőtt Sebastian odaérne hozzám, kapd el őt a ház előtt, és mondd meg neki, hogy én kérem, árulja el neked, tud-e valamit.
- Honnan veszed, hogy beszélni fog nekem? – Egy pillanatra elgondolkoztam, aztán bevillant előttem a Sebastiannal való beszélgetésünk egyik részlete.
- Csak mondd azt neki, hogy kék vadászkürt, és tudni fogja, hogy én küldtelek – mondtam végül.
- Kék vadászkürt? – Szinte láttam, ahogy Rob homlokán megjelennek a gondolkodástól a ráncok.
- Mondjuk úgy, hogy mindketten Így jártam anyátokkal rajongók vagyunk.
- Az a sorozat? – jött a kérdés.
- Aham, az a sorozat – forgattam meg a szemeimet. – De most nem ez a lényeg. Ha sikerül kiszedned belőle valamit, küldj sms-t, és várj meg a sarkon. Valahogy leszököm hozzád, és… Szóval, aztán jönne a segítség kényesebb része…
- Szóval, az volt a kevésbé kényesebb, hogy a szeretődből információkat szedjek ki? Kezdjek félni? – Rob nem gúnyosnak szánta a megjegyzést, de túl ideges voltam ahhoz, hogy most értékeljem a humorát.
- Nem a szeretőm, és igen, kezdhetsz félni… Tőlem! – fenyegetőztem.
- Oké, oké, befogtam, hallgatlak – adta meg magát.
- Szóval, ha megvan a pasas címe, odamegyek beszélni vele. A munkámhoz van egy diktafonom, kiszedem belőle, mit tett, és úgy Summer vallomása nélkül is megvan a bizonyíték. Vagyis a fiúknak nem lesz okuk, hogy maguk ítélkezzenek – fejtettem ki a cseppet ingadozó lábakon álló tervemet.
- Szóval, én leszek a testőr, aki elkísér ahhoz a szeméthez?
- Félig… Te lent megvársz, és ha nem jövök ki pár percen belül, akkor hívod a zsarukat – fejtettem ki Robert szerepét az akcióban.
- Francot! – csattant fel hirtelen, mire meglepetten összerezzentem. – Nem gondolod komolyan, hogy egyedül felengedlek akár csak pár percre is ahhoz a szadista, mocskos állathoz?
- Nyugi, tudok magamra vigyázni – húztam el a számat, bár jól esett az aggódás.
- Ja, ahogyan Summer is tudott. Pár perc alatt sok minden történhet, és ha… - A másik oldalon hirtelen csend támadt. – Egyszerűen nem engedhetlek fel hozzá egyedül és kész!
- Hé, Mila, minden oké? – A kopogásra ijedten kaptam fel a fejemet.
- Persze… Persze, mindjárt megyek – kiabáltam ki gyorsan, mielőtt még Jake rám nyitott volna. – Most mennem kell – suttogtam a telefonba. – Háromnegyed hétre legyél a ház előtt, és tedd, amit mondtam, a többit majd személyesen megbeszéljük – hadartam el gyorsan, aztán anélkül, hogy Robnak tiltakozási esélyt adtam volna, kinyomtam a hívást.
- Sajnálom, szükségem volt egy kis… magányra… - nyitottam ki végül az ajtót, miután összekapkodtam a maradék cuccomat a földről, és egy kis vizet locsoltam az arcomba.
- Jól vagy? – nyúlt felém Jake, de kitértem az érintése elől.
- Semmi bajom – ráztam meg a fejemet, aztán azonnal a hálószoba felé indultam.
- Várj… - Ahogy az ujjak a csuklómra fonódtak, bosszankodva emeltem Jake-re a tekintetemet.
- Mi az?
- Én csak… El akartam mondani, hogy számíthatsz rám. Bármiben. És… Tudom, hogy megbeszéltük már azt a bizonyos dolgot, és azt mondtad, megbocsátottál, de… Én nem ezt érzem. Jó fiú vagyok, bármit is hiszel, és sajnálom, hogy elcsesztem – nézett rám nagy kiskutyaszemekkel.
- Tudom – fújtam ki a tüdőmben tartott levegőt. – De akit egyszer megcsípett a darázs, az tart a légyzümmögéstől is – sütöttem le a szemeimet.
- Sajnálom, hogy megcsíptelek. – Jake hangja halk volt és őszintének tűnt.
- Rendben. Rendben, megpróbálom tényleg elfelejteni… - ígértem. – Csak adj időt, most ezzel nem tudok foglalkozni – húztam ki magam a kezéből, aztán mikor bólintott, újra a hálószoba felé indultam.
Jó fél óra is eltelt, mire kopogtak. Eric ment ki megnézni, ki az, és végül Jensennel tért vissza. Jensen arca sápadt volt, és ahogy Summerre pillantott, mintha fájdalom suhant volna át a vonásain.
- Hogy van? – suttogta, nehogy felébressze Summert.
- Nem túl jól – ismertem be. – Biztos, hogy jó ötlet, ha ő vigyáz rá? – fordultam aggodalmasan Erichez.
- Szerintem, nem lesz gond. Azt hiszem… - Már nem volt olyan magabiztos, mint korábban, mert azt sem hitte volna, hogy a húga egyszer majd úgy reagál az érintésére, ahogyan tette.
- Inkább ébresszük fel, és nézzük meg, hogy nem borul-e ki. Aggódom – vallottam be. Nem tetszett a gondolat, hogy Summer egy lakásban ébred Jensennel úgy, hogy én nem vagyok vele. Mi van, ha még jobban kiborul? Ha szüksége lenne némi nyugtatásra, és nem tudom megadni neki?
- Oké – adta meg magát Eric. Jensen feszengve toporgott a szekrény mellett, és az ujjait tördelve figyelte, ahogy az ágy szélére ülök, és óvatosan megsimogatom Summer arcát. A reakcióra magam sem számítottam, így hátrahőköltem, mikor Summer hirtelen felsikoltott és csapkodni kezdett a kezeivel.
- Csak én vagyok. Mila – próbálkoztam esetlenül a lenyugtatásával. Egy másodpercig zavaros tekintettel meredt rám, mintha nem emlékezne arra, ki vagyok, aztán a testéből engedett a merevség. – Jól vagy, szívem? – néztem rá aggódó tekintettel, de megérinteni nem mertem, nehogy megint felzaklassam.
- Jó.. jól… - motyogta végül.
- Figyelj csak… Van itt valaki, aki látni szeretne, de nem tudom, hogy… Szóval, ha nem akarod, mondd meg, és elküldöm, rendben? – fordultam hátra Jensen felé. Summer egy pillanatig csendben bámult rá, aztán visszahanyatlott az ágyra, és fejét a párnába fúrta. – Sajnálom, de inkább menj el – kértem. Jensen szemei fájdalmasan meredtek az ágyra, aztán lassan megmozdult. Azt hittem, hogy az ajtó felé veszi majd az irányt, ehelyett odalépett hozzánk.
- Hadd próbáljam meg én…
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – ráztam meg a fejemet.
- Kérlek… - Jensen tekintete szinte könyörgött nekem. Tétovázva pillantottam Summerre, aztán felkeltem az ágyról, hogy átadjam a helyemet.
- Csak két dolgot tudok neked mondani, és remélem, hogy ez elég lesz… - szólalt meg Jensen torokköszörülve, és látszott az arcán, hogy rettenetesen zavarban van. – Az egyik, hogy szörnyen sajnálom. A másik, hogy szeretlek – sütötte le a szemét. – Szeretnék melletted lenni… Ha nem zavarsz el… - Pár percig csend volt, és már azt hittem, hogy Summer egyáltalán nem fog reagálni a vallomásra, aztán csak hátranyújtotta a kezét anélkül, hogy felnézett volna a párnából. Valószínűleg még nem érezte elég erősnek magát ahhoz, hogy beszélgessenek, de úgy tűnt, mégsem akarja, hogy Jensen elmenjen. Jensen tüdejéből megkönnyebbülten szakadt ki a levegő, és azonnal megfogta a törékeny ujjakat.
- Hamarosan visszajövünk, addig csak hagyd pihenni és nagyon vigyázz rá. Ha bármi van, hívj! – adta ki az utasításokat Eric a barátjának. – Rendben, akkor menjünk – terelt végül engem és Jake-et a kijárati ajtó felé. Idegesen ültem be végül a kocsiba velük, és a számat harapdálva elmélkedtem azon, vajon sikerülni fog-e a tervem.
- Nyugi, minden rendben megy majd – fordult hátra hozzám az anyósülésről Jake mosolyogva, de mikor látta, hogy nincs sok kedvem beszélgetni, inkább békén hagyott.
Ez az állapotom nem sokat változott akkor sem, mikor már a lakásomban voltunk. Csak ültem a fotelben, és rágtam a körmömet. A folytonos telefonnézegetést ráfogtam a fiúk előtt arra, hogy csak az időt figyelem, de valójában Rob üzenetét vártam, hogy minden rendben ment. Már jócskán elmúlt negyed nyolc is, de még semmi sem történt. Se Rob nem jelentkezett, se Sebastian nem érkezett meg.
- Hívd fel, és kérdezd meg, merre jár! – állt meg előttem Eric. Egészen eddig idegesen mászkált fel-alá a hálószobával egybeépített nappalim szőnyegét koptatva. Lelkiismeret-furdalással küszködve úgy tettem, mintha kikeresném Sebastian számát, aztán pár másodpercig a fülemhez tartva a teljesen néma készüléket, megráztam a fejemet.
- Nem veszi fel – füllentettem.
- A francba is, hol van már? – csattant fel idegesen.
- Lehet, hogy közbejött neki valami… - vontam meg a vállamat.
- Nem érdekel! Nem érdekel, ha magával Jézus Krisztussal futott össze idefelé jövet, az sem! Tudni akarom annak a mocsoknak a címét! – dühöngött.
- Nyugalom, biztosan mindjárt itt lesz – szisszentem fel, mikor a mutatóujjam körme beszakadt egy kissé és vérezni kezdett. A tévé melletti tartóból előkotortam egy papír zsebkendőt, aztán rászorítottam a sérülésemre.
- Ezt nem hiszem el… - sóhajtott fel Eric úgy éjfél körül. A dühöngése szép lassan elkeseredésig csillapodott, én pedig lassan közel álltam a gyomorfekélyhez. Robert szépen cserben hagyott! Én hülye pedig még meghatódtam az „egy barát bármit megtesz a másikért” szövegén. Már éppen elhatároztam magam, hogy mindent bevallok a fiúknak, mikor halk kopogás hallatszott az ajtó felől.
- Végre! Csak öt órát késett! – indult el a bejárat felé Eric, és még mielőtt megállíthattam volna, feltépte az ajtót. – Mi a fene? – merevedett meg mozdulat közben, ahogy meglátta a küszöbön ácsorgókat. Dan és Rob kissé lihegtek – valószínűleg megint rossz volt a lift -, de az arcuk elégedettséget tükrözött.
- Parancsolj! – nyújtott Robert valami négyszögletű tárgyat felém, amit elnyíló szájjal vettem át. Egy apró diktafon volt. De hát, mondtam, hogy van sajátom, és…
- Nem értem… - ismertem be.
- Rajta van annak a szemétnek a vallomása, amiben beismeri, hogy bántalmazta és megerőszakolta a barátnődet. Szemtanúk előtt, erőszak nélkül szedtük ki belőle, ha odaadjátok a rendőrségnek, tökéletes bizonyíték – magyarázta, mire a szemeim kikerekedtek.
- Ezt… nem hiszem el… Mégis… hogyan? – dadogtam elképedve, de még mielőtt választ kaphattam volna, a megkönnyebbülés olyan letaglózva vett erőt rajtam, hogy gondolkodás nélkül megöleltem őt. Csak akkor jöttem rá, mit csinálok, mikor a kezei a csípőmre simultak. Zavartan léptem hátra, és a látszat kedvéért Dant is megölelgettem.
- Erre én is kíváncsi lennék… - szólt közbe Eric. – Tudjátok, hogy merre van az a…?
- Igen, de most már nincs szükség arra, hogy hülyeséget csinálj – tolta beljebb, a háló felé Dan apáskodva. Becsuktam az ajtót, aztán Robbal együtt mi is követtük őket.
- De hát, Summer… - rázta meg a fejét Eric, aztán fáradtan lerogyott az ágy szélére, és beletúrt a hajába. – Az én húgom, nekem kéne vigyáznom rá…
- Azt teszed. Mellette vagy – ütögette meg a vállát Dan. Eric a mutató- és a hüvelykujjával megdörzsölte a szemeit, és kellett pár pillanat, mire felfogtam, hogy a könnyeit próbálja eltüntetni.
- Hozok inni valamit – sprinteltem el gyorsan a konyha felé, hogy megóvjam az önérzetét.
- Ha akarod, beviszlek a rendőrségre a felvétellel – szólalt meg Rob a hátam mögött, mikor az asztalra tenyerelve megpróbáltam összeszedni magam.
- Rendben. Rendben, csak adj pár percet – rogytam le a székre. – Addig mondd el, hogy csináltátok…
- Igazából, elég egyszerűen – vonta meg a vállát, mintha semmiség lenne kiszedni egy bűnözőből a vallomását. Meglepetten néztem rá.
- Tudod, azt hittem, hogy majd fényezni fogod magad. A nagy hős megmentő – fürkésztem az arcát kissé félredöntött fejjel. – Más a helyedben biztosan felvágna, főleg egy nő előtt – haraptam be az alsó ajkamat.
- Nem hiszem, hogy te az a fajta lennél, akinél be lehet vágódni ilyesmivel – kuncogott fel, mire halványan elmosolyodtam.
- Hálás vagyok neked – néztem fel rá. – Köszönöm . – Éreztem, hogy a vér az arcomba fut, de most túl kimerültnek éreztem magam ahhoz, hogy ez érdekeljen. – Szóval…? – ösztökéltem újra, hogy mondja el, mi történt.
- Az a Sebastian semmit sem tudott, ezért hazaküldtem. Aztán visszamentem a Club Crystalba. A pultos némi anyagi ráhatás után emlékezett Gerardóra – köpte a nevet. -, mert törzsvendég. Hogy úgy mondjam, szereti azon a helyen felszedni a lányokat. Az egyik pultos lánnyal is… - Robert hangja elakadt, mintha kereste volna a megfelelő szavakat. – Szóval, nála is próbálkozott. A lány meg tudta mondani, hogy hol lakik.
- Aztán? – mocorogtam feszülten a széken, miközben a diktafont szorongattam.
- Felhívtam Dant, hogy legyen a hátvédem. Először Gerardo háza előtt várakoztunk, és szerencsénk volt, mert kilenc körül elindult a klubba. Aztán már csak le kellett ülnöm mellé, össze kellett haverkodnom vele, és csak úgy folytak belőle a szavak.
- Mit mondtál neki, hogy elmondta? – ráncoltam össze a homlokomat.
- Csak megemlítettem, hogy minden nő kurva, és úgy kell bánni velük, ahogyan megérdemlik – sziszegte Rob megfeszülő arccal. – Még jó, hogy színész vagyok, mert esküszöm, csak egy hajszálon múlt, hogy addig üssem azt a rohadékot, amíg mozog. De a lényeg, hogy nem fogja megúszni. Ezért megérte végigszenvedni azt a beszélgetést – jelentette ki határozottan, miközben ökölbe szoruló kezekkel a padlót fürkészte. Meglepetten nézett fel rám, mikor felkeltem a székről, és elé léptem.
- Ezt sosem fogom elfelejteni neked – emelkedtem lábujjhegyre, és a puszit nyomtam az arcára. Zavartan köszörülte meg a torkát.
- Hé, kaphatok én is egy… - Jake hangjára riadtan léptem hátrébb, mint egy kisgyerek, akit rajtakaptak valami csínyen. – Bocsánat, nem akartam… zavarni – torpant meg hirtelen, és úgy nézett rám, hogy hirtelen elöntött a lelkiismeret-furdalás, pedig semmi okom nem volt rá.
- Mit szeretnél? – nyitottam ki a hűtőt.
- Mindegy… Bármit… - dünnyögte maga elé Jake a falnak dőlve. Összefonta maga előtt a karjait, mintha fázna, és a padlót kezdte szuggerálni. Elővettem egy üveg narancslevet, aztán letekertem a kupakját és teletöltöttem egy poharat.
- Tessék – nyújtottam oda neki. Ahogy átvette tőlem, az ujjai az enyémekhez értek – a levegő hirtelen a tüdőmbe akadt, Rob pedig összerezzent, aztán fogta magát, és kisétált a konyhából.
- Rob bevisz a rendőrségre – mondtam, csak hogy megtörjem a kínos csendet.
- Oké.
- Csak leadjuk a bizonyítékot, és ennyi – folytattam. Valamiért rossz érzés töltött el Jake látványától. Annyira elhagyatottnak tűnt – mint egy árva a látogatási napon, aki senkinek sem kellett.
- Rendben.
- Utána visszamegyek Summerhez. – Magam sem értettem, miért találtam fontosnak elmondani ezt a tényt. Gyorsan visszatettem a narancslevet a hűtőbe, csak hogy csinálhassak valamit.
- Az jó. – Mély levegőt vettem, aztán Jake felé fordultam.
- Mondani szeretnél valamit? – adtam meg neki a lehetőséget, hogy elmondja, mi baja.
- Nem. – A szűkszavúságával nem tudtam mihez kezdeni, és ez felbosszantott.
- Akkor szia! – akartam kikerülni, de mire észbe kaphattam volna már a falhoz voltam préselve Jake pedig szenvedélyesen próbált utat törni a nyelvével a számba. Meglepettségemben teljesen elfelejtettem tiltakozni, és ösztönösen visszacsókoltam. Fogalmam sincs, meddig álltunk ott összetapadva, de mikor elengedett, remegve kapkodtam levegőért.
- Szia! – köszönt el rekedt hangon, aztán otthagyott egyedül teljesen összezavarodva. Mi a fene volt ez? – nyögtem fel megérintve a számat, ami még mindig érzékeny és duzzadt volt. Kénytelen voltam a konyhában maradni, hogy megnyugodjak, mert nem éreztem magam elég erősnek ahhoz, hogy visszamenjek a többiekhez. A testem, bárhogy is le akartam tagadni, nagyon is reagált a csókra. Legalább tíz percre és két pohár jéghideg ásványvízre volt szükségem ahhoz, hogy a lüktetés a combom között abbamaradjon. Szégyenkezve és kétségbeesve vertem bele a fejemet az asztal lapjába, miközben azon gondolkoztam, mi ütött belém…
- Megyünk? – hallottam meg Rob hangját, mire teljesen elvörösödtem.
- Mi? – néztem fel rá kényszeredetten.
- A rendőrségre… - juttatta eszembe.
- Persze, persze, indulhatunk – álltam fel, majd követtem őt át a hálószobába. Leszidtam magam, amiért az volt az első reakcióm, hogy Jake-et keresve körbenéztem, de valószínűleg már elmehetett, mivel Dan és Eric kettesben voltak.
- Én visszaviszem Ericet a húgához, ti akkor elintézitek a többit? – nézett rám Dan.
- Persze – vállaltam el a feladatot.
- Köszönöm – nyújtott kezet Eric Robnak, mikor elhaladt mellette a kijárati ajtó felé, aztán egy puszit nyomott a homlokomra. – Neked is, hogy nem hagytad, hogy hülyeséget kövessek el.
- Mondd meg Summernek, hogy hamarosan megyek – kértem meg rá.
Később a kocsiban csak bámultam ki az ablakon a sötétbe, és igyekeztem nem gondolkozni, de Rob nem hagyta meg nekem ezt az örömöt.
- Szóval, ez a Jake is hajt rád megint? – Igyekezett lazának mutatni magát, de az ujjai veszettül doboltak a kormányon.
- Nem hajt rám. És különben is, mi az, hogy is?
- Hát, ott van még… Sebastian – dadogta zavartan.
- Vele csak egyszer találkoztam eddig – dünnyögtem a táskámat szorongatva. – Még ideje sem volt rám hajtani.
- És ha mégis megtennék… Melyiküknek lenne nagyobb esélye? – néztek rám egy pillanatra a szürkéskék szemek.
- Egyiküknek sem – jelentettem ki, bár a szám még mindig bizsergett.
- Talán, egy harmadiknak? – A bizonytalan kérdés felhúzott. Miért kell ma minden pasinak engem zaklatnia, mikor így is annyi bajom van?
- Senkinek. Nincs szükségem pasira, csak a gond van velük! – csattantam fel a hirtelen haragtól, aztán pár perc után már meg is bántam. Rob csendesen figyelte az utat, valószínűleg, nem mert több kérdést feltenni – azon is csodálkoztam, hogy még lélegezni mert egyáltalán egy olyan hisztis liba mellett, mint én.
Kicsit megkönnyebbültem, mikor lefékeztünk a rendőrség előtt, és kiszállhattam az autóból. Mélyeket lélegeztem az éjszakai friss levegőből, míg oda nem értünk a bejárathoz, aztán megvártam az ajtóban, míg Robert beszél két rendőrrel a pultnál, és elmagyarázza, miért is vagyunk itt. Bekísértek minket egy kis szobába, át kellett adnom a hangi bizonyítékot, majd Robertnek el kellett mesélnie, hogyan is szerezte meg azt.
- Megyünk, és behozzuk a gyanúsítottat – közölte velünk végül egy magas, barna hajú rendőr, miután kitöltött valami nyomtatványt. – Önök hazamehetnek.
- Köszönjük – álltam fel a székről fáradtan.
- Még valami… - állított meg minket az ajtóban a férfihang. – Legközelebb ne játszanak hőst, nem mindig jön össze ennyire simán – figyelmeztetett minket.
- Elviszel Erichez vagy hívjak taxit? – kérdeztem Robtól már a kocsi felé sétálva.
- Persze, hogy elviszlek – tartotta teljesen magától értetődőnek, aztán hirtelen felnyögött. – Jaj, ne…
- Mi v…? – akartam rákérdezni, de Rob helyett egy sivító hang adott magyarázatot.
- Az Robert Pattinson! – Felsandítottam a három fiatal lányra, akik a parkolóban ácsorogtak, és izgatottan meresztgették a szemüket felénk. Mi a fenét kereshetnek erre az éjszaka közepén? Ránézésre még tizennyolc évesek sincsenek…
- Gyere gyorsan! – ragadott kézen Rob, és még gyorsabb tempóban húzott az autója felé. Még be sem ültünk, már hallottam a mobiltelefonba épített fényképezőgép kattanását. Gyorsan bekuporodtam az anyósülésre, miközben Rob is elfoglalta a helyét mellettem, és megpróbálta beindítani a kocsit. A nyaka közé húzta a fejét, mintha így elbújhatna, és mikor végre felberregett a motor, megnyugodva felsóhajtott.
- Hé, hé, lassíts már! Nem fognak gyalog utolérni! – szóltam rá, mikor átszáguldott egy épphogy csak zöldre váltó piroson.
- Az lehet, de ha kiírják Twitterre, merrefele járok, körülbelül két perc, és a környéket ellepik a paparazzik. Már látom is a holnapi főcímet: Letartóztatták a fiatal celebet.
- Heh? – vontam fel a szemöldökömet, és valószínűleg nem vágtam túl értelmes képet.
- A rendőrségről jöttünk ki. Teljesen mindegy, hogy miért voltunk ott, úgyis kitalálnak valami szaftosat – magyarázta.
- Nem vagy te kicsit paranoiás? – ráncoltam össze a homlokomat.
- Nem, csak realista – rázta meg a fejét, majd lefordult egy mellékútra.