16. fejezet

Ne haragudjatok a késésért! Ma este indulok nyaralni két hétre, és elég sok dolgom volt a fejezet megírása mellett(nyc_girl), de gondolom, titeket nem ez érdekel. Viszont annyit mindenképp meg kell jegyeznem, hogy mind a négyünk élete elég sűrű lesz mostanában. Azt mindannyian tudjátok ki innen, ki onnan, hogy Candy már Londonból boldogít minket, Spirit a hamarosan megjelenő könyvét intézi, Delirium pedig személyes okokból szintén elfoglalt lesz augusztus elejéig. Így a fejezetek 10 napos intervallumát lehet, hogy egy kicsit átlépjük, de fejezet mindig lesz. Remélem, megértitek. :)
Most viszont olvasásra fel! Remélem, tetszeni fog a fejezet. Várjuk a hozzászólásokat. :)

Úgy éreztem, hogy sokkot kaptam a szemeim elé táruló képtől. A jobb kezemmel még mindig erőtlenül markoltam a fehérre festett ajtó kilincsét, mintha attól várnám a súlyos problémát megoldó válaszokat. A légzésem pillanatok alatt felgyorsult, hiszen ahogy az üres vizsgálóasztal fogadott, rémképek sorozatát indította el tébolyult elmémben. A kistáskát a fölre hajítva berohantam, és reménykedve körül néztem a félhomályba burkolózott vizsgálóban, de semmit sem láttam. Pont ettől féltem. Barátnőm a legkisebb jelét sem adta, hogy akár egyetlen percig is itt rejtőzködött volna el. Miért kellett ezt csinálnod, Summer? Kiszáradt ajkaim elé kaptam a kezeim, és megpróbáltam nem hangosan felsírni, ahogy a tehetetlenség és az aggodalom sunyi leple látatlanul begyűrűzött az életembe, teljes felfordulást okozva. Egészen addig, míg egy melegséget sugárzó kéz érintését meg nem éreztem a vállamon, észre sem vettem, hogy a vizsgáló padlóján térdelek magamon kívül.
- Mila, csillagom mi történt? – követelte tőlem a válaszokat. Aggodalommal teli szemeitől kicsit sem éreztem jobban magam. A tudatomba beférkőző gyötrő gondolat, nem hagyott nyugodni. Ha nem hagytam volna magára Summert, akkor most mindezt nem kellene átélnünk. Úgy éreztem magam, mint egy idegroncs, aki nemhogy egy egész mondatot, de még értelmes szavakat sem képes kipréselni magából. Dan sürgető rázogatása azonban észhez térített önmarcangoló gondolatim közül, de bűntudattól égő szemeimet képtelen voltam rá emelni.
- Summer… Summer… – motyogtam megsemmisülten. Az elmémre telepedő sokk teljesen leblokkolt, nem tudtam értelmesen beszélni. Dan is észrevehette az arcomra kiült zavart, mert ezúttal jóval szelídebben próbálta kierőszakolni belőlem a válaszokat. Biztonságot sugárzó tenyereit az arcomra csúsztatta, és arra kényszerített, hogy a szemeibe nézzek.
- Mila, kérlek! El kell mondanod, hogy mi történt! Hol van Summer? – szegte nekem számon kérő kérdéseit. Mélyeket lélegezve higgadtságot erőltettem magamra, és megszólaltam.
- Summer eltűnt. Mire bejöttem már hűlt helye volt. – A hangom szinte ordításnak hallatszott a csendbe burkolózott szobában. Dan vonásai pillanatok alatt megkeményedtek, és a kezei úgy hullottak le az arcomról, mintha azt mondtam volna, hogy embert öltem. Kitágult szemekkel meredt rám, majd rögvest felállt mellőlem, és kirohant a szobából egyedül hagyva kínzó gondolataim nem túl szimpatikus társaságában. Feszülten figyeltem, hátha meghallok valamit, ami kicsit is megnyugtat, de csak annyit értem el, hogy még idegesebb lettem. Szépen lassan összeálltak a sötétség homályába veszett képkockák. Summer ügyesen kihasználta az alkalmat, amíg Dan az illemhelységben volt, én pedig dr. Farellel beszéltem, és csendesen megszökött az őt vallató emberek kíváncsi gyűrűjéből. A csend nem csak a vizsgálóra telepedett rá, mintha az egész kórházban egy lélek sem járt volna. A szemeibe beleégett látvány, amikor Summer szívszaggatóan felzokogott, ahogy tudatosult benne, mit is művelt vele az a szarházi, csak még tovább fokozta rossz előérzetemet. Viszont egy idő után érdekes hangokat hallottam, mire zavarodottan felkaptam a fejemet és a szemeimmel az ajtót kémleltem, de most is csak a kellemetlen magánnyal találtam szembe magam. Mire realizálódott bennem, hogy ezeket a furcsa, és mindenképp kellemetlen hangokat én adom ki, elszégyellve magam, a vizsgálóban lévő mosdóba rohantam. A tükörbe bámulva még gyászosabb kép fogadott. Az arcommal egyenesen riogatni lehetett volna, ugyanis az ebédre szánt viszonylag tetszetős sminket, teljes egészében lebőgtem magamról. Percekig bámultam magam a hatalmas csíkban betört tükörben, amely ezernyi apró képben torzított tovább megjelenésemen. A hatalmas nagyságú sós cseppek szüntelenül áztatták falfehér arcomat. Egy szánni való idióta voltam, aki most is csak a kinézetével és érzéseivel foglalkozott, miközben ki tudja, hogy Summer hol kóborolhatott… ezek után, mégis hogy merem magam a barátnőjének nevezni? Bár hatalmas erőfeszítés kellett, míg kievickéltem az önsajnáltatás látszólagos feneketlen mocsarából, de a cselekedeteimet siker koronázta. Ügyetlenül visszaszaladtam az ajtó elé dobott táskámért, majd a tartalmát a vizsgálóasztalra borítva, magamhoz emeltem annyi zsebkendőt, amennyit csak tudtam, és megpróbáltam elfogadható ábrázatot magamra varázsolni. Mikor ez megtörtént, magamhoz vételeztem Summer itt hagyott vékony kis kabátját, és elindultam Dan után.
Nem kellett sokáig keresnem, ugyanis a recepciós pultnál magyarázott valakinek. Mire közelebb értem, az ismeretlen sziluettje teljes egészében kirajzolódott előttem. Talán a húszas évei végét taposó, viszonylag magas és meglehetősen vékony vékony, barna hajú férfi faggatta az én biztonságomat sugárzó mackó külsejű „megmentőmet”. Ahogy mellé sétáltam, rögtön tisztázódott bennem, hogy Dan az egyik rendőrtiszttel beszélgetett, akinek a névtábláján Ray Collins állt.
- Kisasszony, ne haragudjon, de fel szeretnénk tenni néhány kérdést Summer Wilson eltűnése miatt. Az úr pár perce jelentette, hogy ön és a hölgy meglehetősen jó kapcsolatban állnak egymással. Úgy gondolom, segíthetné a keresés előrehaladását, ha esetleg megadna egy-két kritériumot, hogy hol kereshessük, mivel a kórház területét szemtanúk szerint elhagyta – világosított fel. Úgy tűnt, rajtam kívül mindenki tájékozottabb. Hogy is segíthetném a keresés előrehaladását, ha per pillanat még a saját nevemmel sem vagyok tisztában? Viszont Summer kedvéért meg kellett őriznem azt a maradék lélekjelenlétem, amely arra késztetet, hogy fel ne álljak és visítva el ne rohanjak. Rövid gondolkozás után elhadartam nekik a lehetséges címeket, ahol Summer meghúzhatta magát. Bár, ahogy szegénykém most meg van rémülve, kötve hiszem, hogy az egyik barátjánál akarja most álomra hajtani a fejét. Viszont a bátyja, Eric lakását meghagytam magamnak. Muszáj volt valamit csinálnom, nem ülhettem ölbe tett kezekkel, nem viseltem volna el, ha nem tehetek valamit Summerért. Rövid eligazítás után Dan kivonszolt magával a kórház, zsúfolásig megtelt parkolójába, és a kinyitotta előttem az ősrégi fekete furgonja rozsdás ajtaját. Üveges szemekkel meredtem magam elé, míg Dan is elhelyezkedett a vaníliás illatósító által körbelengett kocsi légterében.
- Figyelj, tudom, hogy ez most nehéz, de Summer kedvéért ki kell tartanod – szólalt meg percekkel később az indulásunk után. Bár a hangja bizakodó volt, mégsem reménykedtem. Csak szótlanul kibámultam az ablakon a mindig forgalmas londoni útra a türelmetlen egybefüggő kocsi tengert felé, miközben megállás nélkül tördeltem az ujjaimat. Teljesen magamba zuhantam. Milyen újrakezdés ez? Mióta vagyok én ennyire balszerencsés? Talán Dan is megunhatta a némaságba burkolózásom, mert az egyik piros lámpánál ismételten maga felé fordított. – Mila, az lesz a legjobb, ha ma este nem leszel egyedül. Jenny és én szívesen látunk… van hely, szóval nem fogadok el nemleges választ. Most pedig szedd össze magad, még a végén Jenny azt fogja hinni, hogy valami halálos betegségben szenvedsz. – közölte velem tényszerűen, majd elfordítva rólam a fejét befordult egy szűkebb utcába. – Nyugi, Summer seperc alatt megkerül. Most csak meg van ijedve, de biztos vagyok abban, hogy jó kezekben van – bíztatott tovább egyre lelkesebben. Percekkel később, mikor már velem is sikerült elhitetnie, hogy a dolgok még jóra is fordulhatnak, felvetettem neki nagyszabású ötletemet.
- Dan, nem tehetnénk egy kitérőt Eric házánál? Érzem, hogy Summer ott lesz… ott kell lennie, máshová nem mehetett! – könyörögtem neki kétségbeesetten. Bár először szúrós pillantásokkal jutalmazott, amiért a rendőrök előtt hallgattam Eric lakásának a címéről, de aztán megenyhült szívvel elfuvarozott a kért címre. A szívem egyre nagyobbakat vert, ahogy felismertem az ismerős, hatalmas fákkal tarkított környéket. Alighogy Dan megállította a motort, kipattantam és a magas épület felé rohantam. Bár magas sarkú volt rajtam, és kétszer is megbotlottam, elszántan futottam az ajtó felé, melytől megváltást vártam. Szerencsémre egy idős hölgy épp kilépett a hatalmas kapun, így csengetés nélkül besurrantam a lépcsőházba, és hangos csattogás kíséretében további maratoni távot készültem lefutni. Mire felértem a negyedik emeletre zihálva borultam az ajtóra és hangosan dörömbölni kezdtem.
- Summer, én vagyok az! Nyisd ki! Tudom, hogy itt vagy… kérlek, gyere ki! Csak Dan van velem. Beszéljük meg… – imádkoztam az ajtónak mindhiába. Egy árva hangot, de még motoszkálást sem hallottam odabentről. A lakás nem pont úgy nézett ki, mintha bárki is járt volna erre az utóbbi fél órában. Percekkel később, mikor már Dan is felért, összetörten, ismét magamba roskadva ütögettem a fejemet faajtónak, miközben a bűntudat okozta könnyekkel küszködtem. Úgy borultam Dan nyakába, mint valami ötéves. Nem sírtam, de közel álltam hozzá. Egyszerűen csak Dan ingébe markolva meredtem a semmibe. Nem szólt semmit, csak csendesen letámogatott a lépcsőkön, és újfent beindította a kocsi motorját, amely hangosan feldorombolva ismét jelezte, hogy készen áll az útra.
A Jennyvel közösen vásárolt lakásáig megtett úton az egyedüli zajforrás a rádió alig hallható hangja volt. Dan ismerős country zenét dúdolgatott, de még így sem kerültem el féltő pillantásait, amelyekkel fél percenként megjutalmazott. Mikor végre leállította a motort, várakozóan rá pillantottam, de ő csak mosolyogva megcsóválta a fejét és becsapta maga mögött a kocsi sokat használt ajtaját. Mintha a lábaimra ólmot öntöttek volna, mindenegyes lépés megtétele fájdalmasan nehéz volt. A tudat, hogy nem tehetek semmit Summerért, még inkább kiakasztott. Ha nem lettem volna ennyire letörve, talán megcsodáltam volna a kertváros szépségét. Mintha egy teljesen más városban, nem pedig Londonban lettem volna, de most ez csak annyira tűnt érdekesnek, minthogy mi lesz a ma esti tévé műsor. Fikarcnyit sem érdekelt.
Lehangolt állapotomnak kicsit sem tett jót, hogy szem és fültanúja voltam, Jenny és Dan boldog egymásra találásának. Amikor kinyitotta az ajtót, az arca egy szempillantás alatt felragyogott, és a filmekhez hasonló szerelmes csókot váltottak. Annyira bensőséges volt ez kettejük között, hogy már én éreztem tapintatlanságnak, hogy őket bámulom. Végül azonban halk köhintéssel kénytelen voltam megzavarni ezt a kívülálló számára varázslatos pillanatot. Jenny megfeledkezve Danről együtt érző pillantásokat lövellt felém, amiért még nyomorultabbul éreztem magam. Kedvesen beinvitált a belül is káprázatos házba, és egyenesen a konyhába vezetett. Igaza volt Dannek, valóban egy igazi tünemény volt Jenny, minden apró részletre odafigyelt. Mire megérkeztünk, meleg vacsorával és forró teával várt minket. Dannel ellentétben, én képtelen voltam egyetlen falatnál is többet magamba erőltetni. Így még kedvenc főnököm a hasát tömte, addig Jenny megmutatta a szobát, hogy is alhatok, majd pedig magamra hagyott. A gondolatok, amelyek Summer eltűnése óta üldöztek, ismét rám találtak, és hihetetlen vehemenciával nehezedtek rám. Mindenegyes agysejtem Summer körül forgott, ő volt a mindenem. Nem lehet semmi baja! Hiába győzködtem magam, a félelmekre okod adó „ha” mindig ott volt lelki szemeim előtt.
Viszont muszáj volt legalább egy percig elrugaszkodnom Summertől, ugyanis nem tehettem meg, hogy mindenkit elüldözök magam mellől. Kelletlenül elővettem a táskám aljába csúsztatott telefonomat, amelyen további két nem fogadott hívás volt Sebastiantól. Mivel jelen állapotom szerint senkivel sem volt tanácsos beszélnem, így egy rövid üzenetet írtam neki, amelyben nagyvonalakban vázoltam, hogy mi a helyzet Summerrel, és keresem, ha rendeződnek a dolgok. Abban viszont már reménykedni sem mertem, hogy akkor még élni fog az bizonyos vacsorameghívás. Bár az ismeretlen nő még most is foglalkoztatta a kíváncsiságom, annyira mélyrehatóan nem ismertem Sebastiant, hogy komolyabb nyomot hagyjon bennem. Mint ahogy az várható volt, az üzenet elküldése után rögtön rezegni kezdett a telefon a nevével a kijelzőn, de én megmakacsolva magam, a fejemre húztam a párnámat. Hagytam, hogy magával ragadjon a sötétség hívogató keze.

***

A másnap sokkal hamarabb eljött, mint ahogy azt gondolni is mertem. A nap persze nem telt másból, mint a folytonos ide-oda rohangálásból és kérdezősködésből. Dan megértő volt, és engedményt adott a munka alól, míg Summer elő nem kerül. Viszont csak a délelőtt volt ilyen mozgalmas. Sajnos pontban tizenkét órára az összes be nem fizetett csekket befizetettem, a leveleket feladtam a postán és még arra is maradt időm, hogy a jóformán üresen álló hűtőmet megtöltsem különféle élelmiszerekkel. Így jogosan jöhetne a kérdés, hogy mit csináltam a nap hátralevő részében? Nos, a válasz nem rejt magában semmilyen ördöngösét, ugyanis az asztalra helyezett telefonomat bámultam, hátha megcsörren… legalább valamilyen hírrel kapcsolatban. Viszont akárhogy meresztgettem a szemeimet arra a szerencsétlen készülékre, az mindvégig hallgatag maradt. A némaság csendjét egy halk kopogás zavarta meg. Nagyot nyelve felálltam, és hevesen dobogó szívvel elindultam ajtót nyitni. Szinte feltéptem az ajtót, de ahogy megláttam a látogatómat, rögtön lekonyultak mosolyra éhes ajkaim. Az ajtóban félszegen álldogáló Rob, talán a személye elleni nem tetszést feltételezhette volna, egészen addig, míg magamra sem ismerve, zokogva a vállába nem temettem az arcomat. A reakciójából könnyen leszűrtem, amelyet szabad szemmel nem láthattam, a meglepettség pillanatok alatt megrohamozta vonásait. Tisztán megjelent előttem tágra nyílt szürkéskék szemei, a homlokán elmélyülő ránc és csodálkozó arcának egyvelege. Kezei félénken simultak sírástól remegő testemre. Abban a pillanatban nem érdekelt, hogy mekkora fájdalmat okozott, ugyanis képes lettem volna elveszni biztonságot nyújtó karjai között. Ujjai nyugtató táncot jártak hátamon, melytől a hideg alattomosan végigjárt tetőtől talpig. Nem szólt semmit, türelmesen kivárta, míg sírásom hüppögéssé csendesül, és mikor már ő is látta, hogy képes vagyok normális emberi reakciókra, forró tenyerébe csúsztatta a kezemet, és maga után húzott a lakásba. Pár lépése után már tudtam, hogy a nappaliba akar vezetni. Nem sokkal később ő már az egyik fotelben, én pedig a kanapén ültem.
- Sajnálom, hogy mindezt látnod kellett. Alapjáraton nem ilyen vagyok… - próbáltam bizonygatni az igazamat, mialatt izgatottan csavargattam a kezemben lévő zsebkendőt. – Rob, sajnálom, de nekem ez ma nem fog menni – Alighogy kimondtam, a sírás újabb hulláma környékezett meg. Kénytelen voltam az egyik díszpárnába rejteni az arcom, ekkora szerencsétlen is csak én lehetek, hogy már ma már másodszor bőgöm el előtte magam. Viszont a várt gúnyos beszólás helyett valami egészen más történt. Éreztem, ahogy a kanapé besüllyed a súlya alatt, és igaz erőszakosan, de kivette a párnát görcsös szorításomból.
- Szerintem mindenkinek jobb lesz, ha ez a párna túléli az éjszakát – mosolygott rám őszintén, amely igazán meglepett. Valóban meg akar változni? De, miért? Viszont még mielőtt tovább merülhettem volna az elemezgetésben, tovább folytatta. – Tudom, hogy nem az én dolgom… sőt, még csak jogom sincs arra kérni, hogy mondd el, mi bánt. De, ha kiadod magadból, akkor sokkal jobb lesz. Már velem is volt hasonló, amikor minden összejött. Nem kell szégyellni, hogy néhanapján a legerősebbek is kiakadnak – Nem értettem mi van velem. És egyáltalán miért nem húzódtam el az arcomat cirógató ujjai elől? Sőt, felbátorodva a vállára hajtottam a fejemet, és mélyeket lélegeztem.
- Ha esetleg van valami programod… - nyeltem egy nagyot, ugyanis tudtam, mit kellene mondanom, mégsem akaródzott kimondani. Nem akartam, hogy elmenjen. Önző módon azt akartam, hogy valaki velem is foglalkozzon, valaki az én lelkemet is ápolja mialatt majd’ kettéfeszülök a Summer hiánya okozta idegességtől.
- Nem, nem… jó helyen vagyok most itt. Különben is mozit beszéltünk meg, te vagy a programom. Furcsa, de már hosszú ideje nem volt szabad estém, ez az első… - mélázott el vidáman. Nem akartam megint ellágyulni a megnyerő jellemétől, de ahogy beszélt és a mozdulatok, amelyekkel elhalmozott, elaltatták a gyanakvás őrlángját. Képtelen voltam magamban tartani a tegnap történteket, kibukott belőlem az egész történet. Talán szépítenem kellett volna, de egyszerűen kijött belőlem a teljes igazság. Rob csak felszisszenve és hogy ő megmondta, valami nincs rendben a pasival mondattal kommentállta az egész beismerő vallomást, amelytől tényleg megkönnyebbültem, majd a végén bizalmasan felém nyújtotta karjait és én már másodjára simultam bele ölelésébe. Erősen magamba szívtam a kabátjából áradó meggyes aroma, dohánnyal összekapcsoló megigéző illatát. Annyira könnyebb volt vele átvészelni Summer hiányát, viszont pofátlan módon nem kérhettem meg arra, hogy velem töltse haverilag ezt az éjszakát. Mintha csak ismét belém látott volna, mert érdekes feltevéssel állt elő.
- Esetleg, ha gondolod itt is maradhatok… - mintha zavarban lett volna előttem. Pont előttem? Aki igazi drámázást alakított előtte? De amint felfogtam a kérdését, a szám hamarabb reagált a választ fontolgató agyam helyett.
- Igen… mármint nem… akarom mondani, ha nincs más dolgod… akkor nem foglak kirúgni, vagy ilyesmi – dadogtam előtte, mint valami idióta, de ahogy mosolyra húzta jellegzetes ívű ajkait, engem is nevetésre késztetett. – Viszont akkor nem hagyhatom, hogy éhezz! Ha már itt vagy, és ilyen sikeresen eltereled a figyelmem… Summerről – itt rögtön lehervadt a számról a nehéz munkával kicsiholt vigyor -, akkor összeüthetnék valami vacsorát. Remélem, megelégszel rántottával, mert a szakácstudományomat még nem volt időm tökéletesíteni – mondtam neki elpirulva, mialatt szinte a teljes felsőtestemmel elvesztem a hűtőszekrényben.
- Nekem megfelel, de ugye van kólád? Anélkül nem tudok élni… – Arra egyáltalán nem számítottam, hogy közvetlenül mögülem fogom hallani a hangját, így szabályszerűen hátrahőköltem a meglepettségtől. Viszont, a sors kifürkészhetetlen útjainak köszönhetően, erősen nekiütköztem a mellkasának. Az arcom pillanatok alatt vörösbe váltott, ahogy a megtámaszkodáshoz nem épp a megfelelő helyre nyúltam, így megilletődötten a földet kezdtem el tanulmányozni. – De ha nincs, az sem baj – szólalt meg csendesen kis idő után. Amikor képes voltam higgadtan rápillantani, már az egyik széken ült és zavarba ejtően figyelte mindenegyes mozdulatomat.
- Van a hűtőben. – közöltem vele, viszont tovább fűztem gondolataimat. – De, ha ma még szeretnél enni, akkor mondjuk, idejöhetnél segíteni. Azt hallottam, te sem mozogsz valami otthonosan a konyhában, legalább tanulhatnál valami egyszerűt, nehogy éhen halj a későbbiek folyamán. – Azt hiszem, most sikerült beletaposnom férfiúi büszkeségébe, mert összeszorított ajkakkal közeledett felém. Talán egy kicsit elvetetettem a sulykot, ő egyszer sem szólt be… miért kell mindig olyan önfejűnek lennem? Viszont a következő pillanatban csak megsemmisülten pislogtam, ahogy kivette a kezemből a serpenyőt, és beleütött egy pár tojást.
- Nézd csak, a bénák így csinálják – vetette oda csibészes vigyorral az arcán. Na, jó… mondjuk ki, megcsinálta helyettem a munka kötelező részét, így nekem nem volt más faladatom, mint megteríteni az asztalt két személyre. Épp végeztem a tányérok kipakolásával, amikor elégedetten mögém állt és közelebb hajolt. – Látom, az evőeszközök kipakolása nem okoz gondot. Na, gyere… gondolom, ma még nem túl sokat ettél – susogta bizalmasan a fülembe, melytől majdhogynem elgyengültem. Majdhogynem! A bizalmas állapotot a telefonom rezgése zavarta meg. A szám elé kaptam a kezem, és csillogó szemeimmel Robot kutattam, aki egy „na, mire vársz még?” pillantást lövellt felém. Gyorsan a nappaliba rohantam, a kijelzőn egy régi, vegyes érzéseket előhozó ismerős neve állt. Jake neve ma már másodjára villogott az éjszaka közepén a telefonom kijelzőjén, így csakúgy, mint az első alkalomnál, most is kinyomtam a zaklatását. Nem, Jake… most nem! Csüggedten hátradőltem a kanapén, és lehunytam a szemeimet, most nem akartam utat engedni a csalódottság nem kívánt könnycseppjeinek. De azt is tudtam, bunkóság lenne magára hagyni Robot, így erőt vettem magamon, és műmosolyt magamra erőltetve, visszacammogtam a konyhába, ahol ő már a tányérokra kiszedett rántottával várt.
- Ki volt az? – kérdezett rá minden kertelés nélkül.
- Nem fontos… téves hívás volt – közöltem vele tapintatosan, hogy lesz, ha ezt a témát jegeljük. Mivel több hozzáfűznivalója nem volt, csendesen el kezdett falatozni. Meglepetten figyeltem, ahogy tudomást sem véve rólam, minden figyelmét a rántottájának szenteli. Felvont szemöldökkel figyeltem a mozdulatait, de ő még csak hajlandóságot sem mutatott arra, hogy egyáltalán rám nézzen. – Jó, Jake volt az… de nem tudom, hogy mit akart, mivel kinyomtam a hívást. Most már boldog vagy? – kérdeztem tőle szemrehányóan, mire vigyorogva bólogatni kezdett. – Hogy, te milyen…
- Milyen vagyok? Bájos? Elbűvölő? – feszítette tovább azt a képzeletbeli húrt, amelyen borotvaélen táncolt. – Most viccet félretéve, haverok vagyunk, nekem bármit elmondhatsz! – erősködött továbbra is.
- Jó, azért annyira ne szaladjunk előre! Alig egy napja egyeztünk meg ebben, még bármi történhet – morcoskodtam továbbra is.
- Viszont kérdezhetek valami? – Sejtelmességével engem is kíváncsivá tett, így bár rosszat sejtve, de beleegyezően bólintottam. – Miért nem eszel? Nem olyan rossz, amit csináltam. Amint látod, még élek… téged sem akarlak megmérgezni. – A kijelentésére mindketten hangosan felnevettünk, és ki-ki a maga tányérja fölé hajolva falatozni kezdett. Meg kell jegyeznem, valóban finom volt…
Miután sikerült elpusztítanunk a vacsorát, és még együttes erővel elmosogatni is sikerült minden fennakadás nélkül, ismét a nappaliban találtuk magunkat, nem mindennapi témákat boncolgatva. Rob furcsa okfejtésein gyakran hangosan felnevettem, ilyenkor sikerült elérnem, hogy zavarba hozzam. Ugyanis akárhányszor felkacagtam, a fogait kivillantva, mosolyt erőltetett magára, de ezzel párhuzamosan ösztönösen beletúrt védjegyévé vált barna hajkoronájába. Mivel Rob mindenáron erősködött, hogy ő már pedig az éjszaka folyamán akkor is filmet akar nézni, megenyhülve, felfedtem előtte a dvd gyűjteményem. Az elém táruló jelenet mindenképp megmosolyogtató volt, ugyanis Rob olyan képet festett, mint egy kisgyerek, ami most bontogatja a karácsonyi ajándékokat. Némelyik film láttán érdekesen felvonta a szemöldökét, viszont akadt olyan darab is, amelynél elismerően bólogatott. Végül azonban egy Jack Nicholson klasszikus ragadt a kezében, amelyet vágyakozva meglobogtatott előttem. Így még én popcorn ellátásról gondoskodtam, addig ő betette a filmet a dvd lejátszóba, majd pedig egy viszonylag vastagnak mondható takaróval együtt befészkeltük magunkat a hívogatóan kényelmes kanapéra, csakis kizárólag, mint haverok.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a film lekötött, mert nem így van. Bár kétségkívül sikerült kikapcsolni folyamatosan pörgő elmémet, ugyanis Rob önfeledt nevetése, és ahogy a kezeink össze-össze súrlódtak, amikor a kukoricáért nyúlt, átmenetileg elfeledtették velem a problémáimat. Azt eddig is tudtam, hogy a Rob által nyújtott kísértés túlságosan is hívogató, de ennyire gyengének sem gondoltam magam. Nem viselnék el még egy olyan fájdalmas arcon csapást azok után, hogy bolond módon ismét megnyíltam neki. Hiába próbáltam magam győzködni, ragaszkodtam hozzá, és a ma esti megjelenése csak még inkább összezavarta, amúgy is kusza érzelmeim sokaságát.
Másnap reggel nem igazán tudtam, hogy mi történt, viszont a derekamon pihenő férfikéz biztosított afelől, hogy a tegnapi nap igenis megtörtént. Kíváncsian hátrafordultam, és megbabonázva figyeltem kisimult vonásait, amelyek a sok bosszankodás nélkül egész gyermeki külsőt kölcsönöztek neki, de amelyek ennél is szembetűnőbb voltak, azok a lányosan hosszú szempillái. Az arca bámulását ismét zengő-bongó telefonom zavarta meg. Most már kellően kíváncsi voltam arra az ürügyre, amiért Jake képtelen befejezni a zaklatást.
- Igen? – szóltam bele ingerülten.
- Szia. Jake vagyok – motyogott bele a telefonba. Mintha nem tudnám, hogy kivel van dolgom!
- Tudom, hogy ki vagy. De mi az a sürgős és halaszthatatlan, ami miatt már tegnap este óta nem hagysz békén? – kérdeztem tőle elég modortalanul, de abban a percben egyáltalán nem érdekelt, hogy mennyire vittem túlzásba a bunkóságomat.
- Csak gondoltam, szeretnéd tudni, hogy Summer már két napja nálam van. Megnyugodhatsz, minden rendben van. A gondját viselem. – biztosított a vonal másik végéről. Viszont az információ, amellyel szembesülten, rögtön sokkolt.
- Mégis hogy került hozzád? – kérdeztem tőle sürgetve, mialatt körbe-körbe jártam a lakásban.
- Ez nem telefontéma. Ide tudsz jönni a lakásomra? Tudod a címem?
- Igen… Summer még régen említette, hogy hol laksz. Sietek! Ne hagyd elmenni! Amint tudok, ott leszek! – kiáltottam a telefonba, mire rögtön Robra pillantottam, hátha felkeltettem, de úgy tűnt, ő már elég hosszú ideje figyelhetett, ugyanis a fotelben ülve rágcsált valamit, de amint kinyomtam a hívást, határozottan ennyit mondott:
- Én is veled megyek!