15. fejezet

Mikor már teljesen eldőlni látszott a szavazás, a lányok előtt is felfedtem az írókat, így a következő fejezet Spirit Bliss „tollából” származik. Igazából semmi érdemlegeset nem fűznék az aktuális részhez, de az a szabály még most is fenn áll, hogy aki nem tudja szép szavak keretein belül megválogatni a mondandóját vagy esetleg beképzel dolgokat, annak nem kötelező olvasni a történet további fejezeteit. Mi nem erőltetjük rátok a dolgokat.

Viszont azt talán nem árt tudnotok, hogy innentől fogva moderáljuk a kommentárokat az esetleges félreértések elkerülése végett. De minden építő kritikának és egyéb megnyílvánulásnak nagyon örülnénk. :)

Magamban fortyogva fordultam vissza Rob felé, és komolyan elgondolkoztam azon, hogy bekuporodok az asztal alá egy pár órára. Igaz, legszívesebben odamentem volna Sebastianékhoz, hogy felelősségre vonjam őt, de tudtam, egy nap után semmi jogom nem lenne ehhez, és ezzel csak hülyét csinálnék magamból. Így csak ültem összepréselt szájjal, és az üres tányérokra meredtem.
- Nos, semmi vélemény? – hallottam meg Rob jókedvű hangját.
- Véleményt akarsz? – húztam gonosz mosolyra a számat. – Én is itt ülök most veled, nem igaz? Pedig még csak a barátom sem vagy… Miért jelentene ennél többet, ami a másik asztalnál folyik? – vontam fel a szemöldökömet, mire az eddig vidám arcvonások megkeményedtek.
- Szóval, barátok sem vagyunk… Akkor mik vagyunk egymásnak? – szólalt meg fél percnyi csend után.
- Semmik. Ezt próbálom megértetni veled – szorultak össze az ujjaim az asztal alatt a térdemen. Nem tudom, miért, de szó szerint, fizikailag nehezemre esett kimondani ezeket a mondatokat.
- Akkor miért ülsz itt velem most? – Rob keze is ökölbe szorult az asztalon, én pedig fáradtan felsóhajtottam.
- Fogalmam sincs róla. Talán, mert sajnállak az életed miatt… Vagy csak szimplán mazochista vagyok – vontam meg a vállamat.
- És ő? – intett a fejével a másik asztal felé, mire behúztam a nyakamat. Nem akartam, hogy Sebastian észrevegyen, mert biztos voltam benne, hogy akkor nem tudom tartani a számat, és ha burkoltan is, de rá fogok kérdezni arra, ki az a nő vele. – Mennyivel jobb nálam? Mi az, ami miatt ő érdekel téged, de én nem?
- Talán, hogy ő nem alázott meg többszörösen is – vetettem fel csevegő hangon, de a torkom összeszorult az emléktől. Szinte égni kezdett a mellkasom, ahogy visszagondoltam, milyen érzés volt, mikor Robert becsúsztatta a dekoltázsomba a pénzt, mint egy olcsó ribancnak.
- Azt mondtad, hogy már megbocsátottál – hajtotta le a fejét.
- Ez így is van, de az, hogy megbocsátottam neked, nem jelenti azt, hogy el is tudom felejteni a dolgot. El tudod te képzelni, hogy mennyire iszonyatos érzés volt? – néztem egyenesen a szemeibe, pár fogalmam sem volt róla, honnan szedtem ehhez elég bátorságot.
- Csak sejtem… - motyogta. – El sem tudom mondani, hogy mennyire szörnyen…
- Ne! – emeltem fel a kezemet. – Nem kell, hogy újra és újra bocsánatot kérj. Csak felejtsük el egymást, rendben? – nyúltam a táskámért, hogy végre lezárhassam ezt a kínos beszélgetést, aztán fel akartam állni a székről.
- Az nem fog menni – állított meg Rob halk, de határozott hangja. A döbbenettől eltátott szájjal ültem vissza.
- Hogy mondod? – kérdeztem tőle hitetlenkedve.
- Azt mondtam, hogy nem foglak tudni elfelejteni. És nem is akarlak – vonta meg a vállát lazán, de az arca komoly maradt.
- És akkor mit tervezel? Követni fogsz, telefonon zaklatni, leveleket irkálsz majd nekem? – nevettem fel.
- Ettől megenyhülnél? – vigyorgott rám bosszantóan öntelten.
- Nem! Természetesen, nem! – csattantam fel. – És ha ilyesmiket mersz csinálni, én… - kezdtem volna fenyegetőzésbe a rendőrséggel többek között.
- Hé, nyugi, lehet, hogy lelki beteg vagyok, de azért őrült még nem – túrt bele a hajába zavartan nevetve. – Sosem zaklatnálak – komolyodott meg, miközben a tekintete összekapcsolódott az enyémmel.
- Tudom – fújtam ki a levegőt a tüdőmből. Tisztában voltam vele, hogy Robert lenne az utolsó, aki zaklatni kezdene bárkit is. Ő pontosan tudta, milyen is az, mikor az embert nem hagyják békén még a legintimebb pillanatokban sem. – De fogalmam sincs, mihez kezdjek veled – ismertem be. A józan eszem azt diktálta, hogy álljak fel, menjek haza és felejtsem el őt, amilyen gyorsan csak lehet. Valami mégis az asztal mellett tartott.
- Csak találkozz velem néha… - A hosszú ujjak az asztalterítőt kezdték babrálni. – Semmi kötelezettség. Nem randi, nem vagyunk barátok sem, ha nem akarod. Csak néha összefutunk egy-egy közös programra. Aztán később eldöntöd, mihez is akarsz kezdeni velem – mosolygott rám, de ebben a gesztusban most nem volt semmi fölényes vagy gúnyos. A szürkéskék szempár inkább könyörgött nekem, hogy mondjak igent.
A számat harapdálva próbáltam rájönni, mi lenne a helyes, de minden annyira zavaros volt. Ha Robot bármilyen kis mértékben is újra az életembe fogadom, azzal azt kockáztatom, hogy megint megsérülök. De ha elküldöm őt… Nem, elküldeni nem lenne erőm – döbbentem rá.
- Rendben – suttogtam erőtlen hangon. – Csak pár haveri program. Nem több! És ha mégis szemétkedni mernél velem, azt megbánod, remélem, megértetted – próbálkoztam egy esetlen fenyegetéssel, de Rob komolyan vette, mert beleegyezően bólintott.
- Ígérem, hogy jófiú leszek!
- Ajánlom is, különben rád küldöm Summert! Ha engem kell megvédenie, olyan, mint egy anyatigris – kuncogtam fel.
- Igen, ezt már észrevettem, ijesztőbb, mint a testőreim, pedig ők aztán benga állatok – húzta el a száját, de mikor látta, hogy rosszalló tekintettel nézek rá, gyorsan témát váltott. – Akkor mit szólnál egy mozihoz ma este?
- Bocs, de ma este randim van – pislantottam a hátam mögé. Sebastian még mindig azzal a nővel volt, de nem úgy tűnt, mintha lenne köztük valami – bár a nő feltűnően csinos volt. Csak ettek és beszélgettek, Sebastian arcán pedig inkább udvarias, semmint csábító mosoly volt.
- Még mindig találkozni akarsz vele? – Rob ajkai összepréselődtek, de egy újabb pillantásomra védekezően felemelte mindkét kezét. – Oké, igaz, semmi közöm hozzá… - sóhajtott fel.
- Helyes, jófiú – vigyorogtam rá, mire elfintorodott, nekem meg muszáj volt kuncognom rajta.
- De azért vigyázz magadra, jó? – nézett rám aggódva. – Mi, férfiak, elég szemetek tudunk lenni… Nem akarom, hogy megbántson – fektette a kezét az enyémre. Először önkéntelenül vissza akartam vágni neki, hogy már ő is épp eleget ártott nekem, de aztán visszanyeltem a hirtelen feltörő múltbeli sértettséget. Új alapokra helyeztük a kapcsolatunkat – vagyis a haverságunkat -, én pedig tartani akartam magam ehhez.
- Nagylány vagyok, tudok vigyázni magamra. Ne aggódj! – húztam ki a kezem az övé alól nem törődve a bizsergéssel.
- Megpróbálok – vetett futó pillantást a mögöttünk lévő asztal felé. – De valamiért nem tetszik nekem ez a pasi – csóválta meg a fejét. – De a te életed, a te döntésed, én csak egy haver vagyok – kezdte idegesen rendezgetni az evőeszközöket a tányérjában.
- Így van. Nekem viszont, lassan mennem kéne – pattantam fel, miután Sebastian bocsánatot kérve a partnernőjétől kivonult a mosdóba. Ha most gyorsan el tudnék tűnni innen, megúsznánk a kínos pillanatokat, és később, miután már emésztgettem magamban a dolgot, értelmesen meg tudnám beszélni vele, ki is ez a nő.
Rob is azonnal felállt, és tekintete megint a másik asztal felé fordult. Tudtam, hogy érti, miért akarok indulni.
- Rendben – bólintott. – Menjünk.
- …jünk? – vontam fel a szemöldökömet.
- Gondolom, nem autóval jöttél. Hazaviszlek – ajánlotta.
- Erre semmi szükség – tiltakoztam.
- Le akarsz lépni innen minél előbb, nem? Akkor ne tiltakozz, csak gyere – ragadott kézen. Annyira meglepődtem, hogy még tiltakozni sem jutott eszembe. Ahogy kiléptünk az utcára, megkönnyebbültem, hogy megúsztam a Sebastiannal való találkozást.
- Hé, nem fizettünk! – Annyira lefoglaltak a gondolataim, hogy már csak az autóban kaptam észbe. – Fordulj vissza! – pillantottam hátra az étterem távolodó épületét nézve, de Rob csak nevetve indexelt, és lefordult balra. – Lehet, hogy vannak biztonsági kameráik, ha miattad a rendőrök otthon várnak majd, én esküszöm, hogy… - dühöngtem, de ez mintha csak fokozta volna a jókedvét.
- Nyugi, kis fúriám! Számlám van abban az étteremben – magyarázta még mindig vigyorogva. – Csak hozzáírják a többihez, és kiküldik a végösszeget hónap végén.
- Ó – nyögtem fel. – Elmondhattad volna még azelőtt, hogy infarktust kapok! – morogtam félhangosan, miközben matatni kezdtem a táskámban. Mikor végre megtaláltam a pénztárcámat, gondterhelten ráncoltam össze a homlokomat. Igaz, próbáltam az olcsóbb ételek közül rendelni, de így is többe került az ebédem, mint egy heti élelem, amin tengődni szoktam. – Tessék, ez azt hiszem, elég lesz – nyújtottam Robert felé a bankjegyeket, mire meglepetten arcot vágott. – Az ebédre – magyaráztam.
- Meghívtalak – rázta meg a fejét Rob.
- Szó sem lehet róla! – tiltakoztam. Nem akartam semmivel sem tartozni neki, nehogy a végén megint rosszul süljön el valami, és az orrom alá dörgölje. Inkább éhezem a hónap végén, mintsem hogy megint azt éreztesse velem, hogy ki akartam használni. – Tedd el!
- De…
- Semmi de. Vagy az én szabályaim szerint játszunk, vagy sehogy! – lóbáltam még mindig felé a pénzt. Nagyot sóhajtott, aztán végül átvette.
- Nem értem, miért nem hagyod, hogy kedves legyek veled… - meredt az útra, miután a bankjegyeket a műszerfal tetejére hajította.
- Mert ez nem randi volt. Ha Summerrel kajálok, akkor is kifizetem a saját részem – magyaráztam.
- Kénytelen leszek máskor olcsóbb helyre vinni, ha nem akarom, hogy az önérzeted miatt éhen halj hónap végére – mosolyodott el majdnem pontosan elismételve a gondolataimat.
- Azt hittem, hogy csak a szereped, az az izé… Hogy is hívják azt a vámpírsrácot? – néztem rá kérdőn.
- Edward – segített ki.
- Szóval, azt hittem, hogy csak ő tud gondolatot olvasni… - fejeztem be a mondatomat.
- Hát, úgy tűnik, a forgatások során sikerült vele teljesen azonosulnom – nevetett Rob. – De melyikre is gondoltál? Hogy olcsóbb helyre kéne járnunk, hogy túlzottan önérzetes vagy, vagy hogy éhen fogsz halni? – érdeklődött.
- Az utolsóra. De ne aggódj, legrosszabb esetben majd beosztatom magam minden napra Dannel, és lopok az ingyen sósmogyoróból, amit a pultra szoktunk tenni.
- Szép kis kilátások… - rándult meg Rob szája. – Biztos, hogy nem akarod inkább eltenni azt a pénzt? – biccentett a műszerfal felé. – Nekem igazán nincs szükségem rá.
- Azt tudom, de a pénz a tiéd – feleltem határozottan.
- Te tudod… - fordult be ismét balra. Felismertem az utcát, és rájöttem, hogy már nem is vagyunk olyan messze a végcélunktól. Valószínűleg, Rob is rájött erre, mert lassított egy kicsit, mintha még tovább akarná húzni a búcsúzás időpontját. Ettől a gondolattól pillangók kezdtek verdesni a gyomromban, csak azért, hogy utána leszidjam magam gondolatban. Csak haverok vagyunk!
- Mit szólnál a holnap estéhez? – törte meg a csendet Robert.
- Tessék?
- Ma este elfoglalt vagy – fintorodott el. – De holnap? Mozi? Velem?
- Nem fognak szétszedni az emberek, ha csak úgy besétálsz egy moziba? – értetlenkedtem.
- Megoldom – villantotta meg ismét a vigyorát, mire kíváncsian felvontam a szemöldökömet. – Majd meglátod… - felelte titokzatosan. – Csak legyél kész holnap este nyolcra, rendben? – fékezett le a ház előtt, aztán kérlelő pillantással fürkészte az arcomat.
- Mozi, nyolckor… - próbáltam meg tiszta fejjel végiggondolni. Summer ezért meg fog ölni… - Rendben – egyeztem bele végül.
- Remek! – pattant ki a kocsiból, hogy aztán az én oldalamra sietve kinyissa nekem az ajtót. – Hát, akkor… - kísért el a ház bejáratáig.
- Hát akkor?
- Jó szórakozást estére! – sütötte le a szemeit, és a cipőjével egy igen érdekesnek tűnő kavicsot kezdett rugdosni.
- Köszönöm. Holnap találkozunk, szia! – köszöntem el, mire végre felnézett rám. Egy leheletnyit előre mozdult, mintha arcon akarna puszilni, de aztán meggondolta magát, és a tarkóját dörzsölve indult vissza az autójához. Amint beszállt, bementem a házba.
Felfelé menet a lépcsőn próbáltam kitisztítani a fejemet, de túl zűrzavaros lett megint magánéltem. Persze, csak magamnak köszönhettem…
Robon már nem is próbáltam meg törni a fejemet, mert egyszerűen képtelen voltam megérteni a vele kapcsolatos érzéseimet. Az egyik pillanatban el akartam küldeni még a pokolba, a másikban pedig adtam neki egy újabb esélyt. Igaz, csak mint… távoli ismerősnek. De ez is épp elég… Elég jól ismertem magam ahhoz, hogy tudjam, valójában nem ebbe a kategóriába sorolom őt. Ha elmondom Summernek, tényleg meg fog ölni. De legalább is leordítja a fejemet.
Summer végig velem volt abban az időszakban, mikor teljesen ki voltam borulva Rob miatt, és pontosan tudja, mennyire nem tudom kezelni a vele kapcsolatos dolgokat. Nehéz lesz vele elhitetni, hogy most pontosan tudom, mit csinálok, mikor még én magam sem vagyok biztos ebben.
Na és persze, ott volt Sebastian is. Tegnap annyira kedvesnek tűnt, és be kellett vallanom magamnak, hogy vonzódtam is hozzá, de ez a nőügy teljesen összezavart. Megpróbáltam visszapörgetni a fejemben az étterem emlékképeit, de még mindig úgy gondoltam, hogy nem volt túl intim Sebastian viselkedése az étkezőpartnerével. Robert és én inkább néztünk ki szerelmespárnak, mint ő és az a nő.
A hangos dörömbölésre összerezzentem – valaki egy ajtót vert ököllel a folyosón. Lelassítva a lépteimet másztam meg egy újabb lépcsősort, miközben hallgatóztam. Semmi kedvem nem volt belefutni egy őrültbe – vajon, az ötödiken lakó nő férje az, akit nemrég dobtak ki otthonról? – elmélkedtem el. Egy másodpercre csend lett, de mikor kezdtem volna megnyugodni, újra kezdődött a durva kopogás.
- Nyisd már ki! – hallottam meg Summer hisztérikus hangját, néhány halkabb és tompább koppanás kíséretében. Futva tettem meg a hátra lévő másfél emeletet.
- Hé, te meg mit rugdosod az ajtómat, bántott téged? – mértem végig, de csak lehajtott fejjel félreállt az utamból. Gyorsan előkerestem a kulcscsomómat, és miközben kinyitottam az ajtót, igyekeztem nem foglalkozni Mrs. Bromwellel, aki a saját lakásának az ajtaját résnyire tárva leskelődött. Meglepetten néztem Summer után, mikor egy szó nélkül elviharzott mellettem a hálószoba felé.
- Hol voltál? – kérdezte olyan hangon, ahogy egy férj követelné a választ a feleségétől, miközben a megcsalás gyanúja kínozza.
- El. De neked mi a fene bajod van?
- Kerestelek, de nem voltál itthon – nézett rám, és most már tényleg megijesztett, mert megtelt könnyel a szeme.
- Sajnálom, ebédelni mentem – mentegetőztem eltitkolva a Robos részt, mert nem voltam biztos abban, hogyan reagálna rá ilyen állapotban Summer. – Miért nem hívtál fel? – halásztam elő a mobilomat a táskámból, de nem volt rajta egyetlen nem fogadott hívás sem. Summer egy másodpercig csak nézett rám, aztán lerogyott az ágyra, és kitört belőle a sírás. – Summer? – ültem le azonnal mellé, és riadtan nyúltam a kezei után. Remegve kapaszkodott bele az ujjaimba, de nem nézett rám. – Mi történt? – kérdeztem meg halkabb hangon, hátha akkor megnyugszik majd.
- Eltört a mobilom – rázkódott meg a sírástól. – Hívni akartalak, de… kiesett a kezemből… - motyogta.
- Semmi baj. Most már itt vagyok – feleltem. – Miért akartál felhívni? – próbáltam egy közvetett kérdéssel kiszedni belőle, mi történt.
- Nem tudtam, mit csináljak… - rázta meg a fejét. Most, hogy elmúlt a dührohama, és volt időm rendesen megfigyelni, rájöttem, hogy halálsápadt, és elég zilált állapotban van.
- Hozok neked egy pohár vizet, jó? – próbáltam meg felállni mellőle, mire rémült szemekkel nézve rám olyan erővel kezdte szorítani a kezemet, hogy az sajogni kezdett.
- Ne! Ne hagyj egyedül, kérlek!
- Rendben… Rendben, nem hagylak – ültem vissza mellé, hogy megnyugodjon. – Miért nem tudtad, mit csinálj? – folytattam tovább a kérdezést, miközben a szívem vagy ezerrel kezdett verni.
- Mert fáj. Mindenem fáj – nyöszörgött fel halkan. Összepréselte az ajkait, majd elengedte a kezemet, és hátrébb kotorva a haját lejjebb húzta a felsőjét egy kissé. A lélegzetem elakadt és a szemeim kikerekedtek a sokktól. A nyakán és a vállán kék-zöld foltok és véres horzsolások voltak. A kezét félre tolva még lejjebb húztam a rajta lévő toppot. Halkan felszisszent, én pedig remegve állapítottam meg, hogy az egész felső teste ugyanolyan állapotban van, mint a válla.
- Máshol is… - A zihálástól nem tudtam befejezni a kérdést. Mikor bólintott, ökölbe szorultak a kezeim. Lehunyta a szemeit, és újabb könnycseppek gördültek végig az arcán. – Ki? – Képtelen voltam ennél többet kinyögni.
- Gerardo. – A nevét szinte tátogta, úgy kellett leolvasnom az ajkairól. Nem mertem megkérdezni, mi történt. Egyfelől, mert féltem a választól, másfelől, mert nem tudtam, nem ártanék-e azzal még jobban Summernek.
- Bemegyünk a kórházba – jutott eszembe az első értelmes gondolat a sokk után.
- Ne! – Summer rémült kiáltása visszhangot vert a szobában.
- Summer…
- Ne, ezt te nem értheted! – tiltakozott kétségbeesve. – Az én hibám volt, én tehetek róla!
- Dehogy tehetsz róla, hogy is tehetnél? – simítottam a tenyeremet az arcára.
- De, de igen. Én szedtem fel, én mentem haza vele, én… én akartam… Először akartam… - zihálta a levegőt kapkodva. – Én igent mondtam neki. Nem is értem… - túrt bele a hajába és hisztérikus nevetés hagyta el a száját. – Az egyik pillanatban még csókolóztunk, és akartam… Aztán… Hirtelen befogta a számat, és… - Meg kellett támaszkodnom az ágyon, hogy ne essek oldalra, mikor Summer hirtelen felpattanva az ágyról véletlenül meglökött engem. Egyenesen a fürdőszoba felé rohant, és pár pillanat múlva hallottam az öklendezést. Teljesen kiborulva siettem utána, és legszívesebben ordítottam volna a tehetetlenségtől, mikor a haját összefogva – hogy le ne hányja -, észrevettem a hátán lévő sebeket is.
Jó tíz perc elmúltával Summer összekuporodott a padlócsempén, miközben én igyekeztem összeszedni magam. Nem omolhattam össze pont most, mikor szüksége volt rám.
- Muszáj megvizsgálnia egy orvosnak… - szólaltam meg pár perc után. – El kell… el kell látni a… Muszáj, szívem… – nyúltam a karja után. Hagyta magát felhúzni a földről, én pedig eltámogattam az ágyig. Tétován néztem szét, mert fogalmam sem volt, hová tettem a táskámat. Mikor végre megláttam az ágy mellett, felkaptam, és elővettem a telefonomat, de az ujjaim tétován álltak meg a gombok fölött. Ha a mentőket hívom, az egész ház tudni fogja, hogy történt valami – már így is épp elég figyelemfelkeltő volt Summer dörömbölése, nem akartam, hogy az összes lakó ezen csámcsogjon -, taxira pedig nem volt pénzem a mai ebéd után. - A francba… - töröltem meg a szememet, hogy Summer ne lássa a kicsorduló könnycseppet, majd kikerestem az egyetlen személy nevét az ismerőslistámból, aki most segíthetett.
- Mila vagyok! Ide tudsz jönni a lakásomhoz most rögtön? – kérdeztem, és mikor igenlő választ kaptam, azonnal kinyomtam a telefont. – Jól van, mindjárt indulunk, nem lesz semmi baj… - kuporodtam le Summer elé a földre.
Szótlanul bámultunk mindketten magunk elé, egészen addig, míg nem csöngettek. Ahogy szembetaláltam magam Dan aggódó pillantásával, egy hajszálon múlt, hogy nem kezdtem én is zokogni.
- Mi történt? Jól vagy? – lépett beljebb, és azonnal vizsgálgatni kezdett.
- Nekem semmi bajom – szólaltam meg halkan egy torokköszörülés után. – De Summert be kell vinni a kórházba. Nem tudtam, ki másnak szólhatnék… - tördeltem az ujjaimat.
- A kórházba? – ismételte meg Dan, amit mondtam, majd a háló felé akart indulni, de még időben elkaptam a karját.
- Bántották… Egy férfi… - tettem hozzá remélve, hogy Dan megérti, és nem kell kimondanom, mi történt. A mindig kedves vonások dühösen keményedtek meg.
- Ki volt az? – kérdezte mély hangon.
- Ez most lényegtelen… - ráztam meg a fejemet. Majd, ha a barátnőmet biztonságban tudom, kitalálom, milyen módszerrel csináljam ki azt a szemétládát! – Menj le kérlek, leviszem a kocsihoz. Nem hiszem, hogy most jó lenne, ha bejönnél… - suttogtam. Dan egy pár pillanatig tétovázott, aztán elindult a kijárat felé.
- Közvetlenül a bejárat előtt leszek – ígérte.
- Kösz, Dan! – csuktam be utána az ajtót, aztán visszasiettem Summerhez. – Jól van, szívem, gyere… - húztam fel őt óvatosan az ágyról, aztán a karját a nyakam köré fontam. Valószínűleg, mostanra került teljesen a mélypontra, mert ellenkezés nélkül hagyta, hogy azt tegyek vele, amit csak akarok. Mint egy rongybaba…
Elvánszorogtam vele a liftig, miközben azon gondolkoztam, hogy juthatott el hozzám ilyen állapotban. És egyáltalán, miért csak most jött? Fogva tartotta az a szemét, miután… Miért is hagytam, hogy elmenjen vele egyedül? Miért nem állítottam meg Summert? A barátnője vagyok, az lett volna a dolgom, hogy vigyázzak rá…
Dan tartotta az ígéretét, és tényleg közvetlenül előttünk parkolt le. Gyorsan beültettem Summert hátsó ülésre, aztán bemásztam én is mellé. Egész úton egy szót sem szólt egyikünk sem. Dan előre szegezett tekintettel vezetett, Summer csukott szemmel dőlt neki a vállamnak, én pedig elszoruló torokkal próbáltam visszanyelni a feltörni akaró zokogást.
Azt hittem, hogy majd ha megérkezünk a kórházba, akkor megnyugszom, de nem így történt. Summerrel akartam menni a vizsgálóba, de nem hagyták, a folyosón várakozva pedig hajszálnyira voltam az összeomlástól. Dan az egyik műanyagszéken ülve figyelte egy darabig, ahogy fel-le mászkálok, aztán mikor ismét elé értem, finoman megfogta a csuklómat.
- El fogsz szédülni – szólalt meg, aztán lehúzott a maga melletti üres helyre.
- Hogy történhetett ez? – néztem rá, aztán hirtelen kitört belőlem a sírás. Az arcomat belefúrtam a vállába, és megkönnyebbültem, hogy végre utat engedhetek a könnyeimnek.
- Ki tette? – ismételte meg Dan a már otthon is feltett kérdést.
- Csak annyit tudok, hogy valami Gerardónak hívják – motyogtam az ingébe. – Summer tegnap ismerte meg egy szórakozóhelyen.
- Minden helyre jön majd – éreztem meg a hatalmas tenyeret a hátamon. Ebben a pillanatban Dan volt az egyetlen, akinek ezt el tudtam hinni.
Mikor Farell doktornő kijött a vizsgálószobából, azonnal felkaptam a fejemet, és gyorsan megtöröltem az arcomat.
- Elláttuk a barátnője sérüléseit, és levettük a mintákat a feljelentéshez – nézett rám együttérző tekintettel. – Nem sokára lejön egy pszichológus hozzá, és egy rendőrt is ideküldenek, hogy felvegye a jegyzőkönyvet, addig mindenképpen bent tartjuk – mondta el a szokásos eljárást, amivel a tanulmányaim miatt teljesen tisztában voltam. – De éjszakára nem akart itt maradni. Lehet, hogy ha beszélne vele… - tanácsolta.
- Persze, persze, megyek – dörzsöltem meg újra az arcomat, aztán Danhez fordultam ellenőrzésképpen.
- Nem látszik, hogy sírtál – nyugtatott meg, mielőtt még feltehettem volna a kérdést. Hálásan nyomtam egy puszit az arcára, aztán feltápászkodtam, és a vizsgáló felé indultam. Mikor kinyitottam az ajtót, Summer épp háttal állt nekem, és próbálta óvatosan magára venni a ruháit. A sebeit látva egy pillanatra le kellett hunynom a szememet, aztán felnézve megköszörültem a torkomat. A hangra összerezzent, és maga elé kapta a felsőjét.
- Csak én vagyok – léptem beljebb. Azt hittem, hogy ez majd megnyugtatja, de még mindig mozdulatlanul állt a ruháját szorongatva. – Gyere, segítek – fejtettem le róla az ujjait, aztán öltöztetni kezdtem, mint egy gyereket. – Jól van, emeld fel szépen a kezedet, ez az… - biztattam, és próbáltam nem kimutatni, mennyire megvisel minden egyes fájdalmas szisszenése. – Dr. Farell azt mondta, hogy jobb lenne, ha itt maradnál éjszakára… - próbálkoztam, miután leültettem a vizsgálóasztal előtti székre, és letérdeltem elé, hogy ráadjam a cipőjét.
- Haza akarok menni – szólalt meg halkan.
- Tudom… De ha szükséges…
- Jól vagyok – felelte, de a hangja annyira megtört volt, hogy még a világ legnaivabb embere sem hitt volna neki.
- Itt maradnék veled – ígértem, de csak fejrázást kaptam válaszként. – Jól van… - sóhajtottam fel. – Nem sokára jön majd pár ember, akikkel beszélned kéne – mondtam el, amit valószínűleg már a doktornő is közölt vele.
- Nem akarok feljelentést tenni – markolt bele a szék szélébe.
- Tessék? – néztem fel rá meglepetten.
- Nem fogom feljelenteni – kezdett ismét heves fejrázásba.
- Az a szemét… ő… téged… - A dühtől képtelen voltam összerakni egy értelmes mondatot. – Muszáj feljelentened! – pattantam fel előle.
- Nem, nem muszáj.
- De hát… Az a mocsok… megerőszakolt! – préseltem ki a szót a számon az erőfeszítéstől egész testemben remegve.
- Nem, én mentem fel hozzá, nem tiltakoztam – fehéredtek el az ujjai a szék szorításától.
- Mert befogta a szádat. Bántott téged, Summer… – térdeltem vissza elé, és a kezeim közé vettem az arcát. A szemei fókuszálatlanul néztek mindenfelé, csak éppen rám nem. Megvártam, amíg rájön, addig nem engedem el, amíg a szemembe nem néz, és mikor pár perc múlva ez megtörtént, csak akkor folytattam. – Az a férfi megerőszakolt téged – mondtam ki határozott hangon. Egy pillanatig csak hitetlenkedve bámult vissza rám, aztán a szék hangosan csattanva dőlt hátra, ahogy előrevetette magát a nyakamba.
- Megerőszakolt – zokogta a nyakamba, miközben ringatni kezdtem. – Megerőszakolt.
- Semmi baj, drága, semmi baj – susogtam, miközben ő újra és újra elismételte a tényeket. Eddig valószínűleg, fel sem fogta, mi történt vele – vagy legalább is, nem akarta bevallani önmagának -, és csak remélni tudtam, hogy jót tettem azzal, hogy beismerésre kényszerítettem.
Mikor kinyílt az ajtó, és egy rendőr jelent meg a résben, megráztam a fejemet, hogy még adjon nekünk egy kis időt. Megértően biccentett egyet, aztán ismét magunkra hagyott. Summer csak szép lassan nyugodott meg, de a végén fáradtan szuszogva hunyta le a szemeit.
- Gyere, kérünk neked egy ágyat, alszol egy kicsit, a többi most ráér – mozdultam meg. Beletelt pár percbe, mire felkászálódtam vele a földről, és sikerült visszaültetnem a székre. – Maradj csak itt, mindjárt visszajövök… - indultam Dr. Farell keresésére.
Amint kiléptem a folyosóra, Dan felkapta a fejét, és kérdőn nézett rám.
- Hadd mondjam el később – kértem. – Dr. Farell merre van? – néztem körbe.
- Arra fele ment – mutatott Dan a jobb oldali folyosóra. – Várj – szólt utánam, mikor elindultam a megadott irányba.
- Igen? – fordultam vissza.
- Csörgött a telefonod – emelte fel a táskámat, amit kint felejtettem nála. – Valami Sebastian volt a mai vacsora miatt. Mondtam neki, hogy a kórházban vagyunk, és holnap felhívod.
- Kösz, Dan – bólintottam, majd elsiettem. Teljesen kiment a fejemből a vacsora, de jelen pillanatban, igazából nem is érdekelt.
Szerencsére, két folyosóval arrébb rábukkantam Farell doktornőre, akivel visszaindultunk Summerhez.
- Örülök, hogy sikerült hatnia a barátnőjére – írt fel valamit egy kórlapra menet közben. – Keresünk neki egy szobát, ahol nyugodtan kipihenheti magát.
- Köszönöm – feleltem, miközben elhaladtunk egy vérző fejű férfi és egy influenzásnak kinéző kisgyerek és az anyukája mellett.
Ahogy visszaértünk a szobához meglepetten vettem észre, hogy Dan eltűnt a váróból. Már éppen kezdtem volna idegeskedni, mikor kinyílt a nem messze lévő férfimosdó ajtaja, és kilépett rajta. Ha nem ebben a szörnyű helyzetben lettünk volna, akkor viccesnek találtam volna, hogy az én női kistáskámmal jár az illemhelyiségbe, de így egy röpke mosoly nélkül nyomtam le a vizsgáló ajtajának a kilincsét, hogy aztán az üres helyiség látványától halálra rémüljek.