12. fejezet

A chatben Delirium már tett utalásokat, hogy esetlegesen ő írhatja a következő fejezet, most viszont én leszek az, aki megerősítette. Kiderül, hogy mekkora absztraktot kanyarított a „ceruzájával”, és hogy sikerült-e megoldani a helyzetet… A következő fejezet már csak júniusban érkezik!

Mint az eddigi fejezetéknél, most is minden hozzászólásnak nagyon örülünk! Hajrá!

A Legfontosabbat majdnem elfelejtettem. Híreim vannak Szaszáról. Gondolom, mindannyian tudjátok, hogy Szaszának van egy kislánya, Bella. Neki most ő a legfontosabb. Így remélem, mindenki megérti, hogy egy időre most ő is kiszáll a blogból. Lehet ez még változni fog, hiszen hamarosan itt a nyár. Ez még a jövő kérdése. Amint megtudok valami újat, jelzem!

Abban a feszült pillanatban, amikor megláttam az éjjeli, és nem kevésbé hívatlan látogatóm arcát, egyből kiugrott az álmosság a szememből. Összepréselt ajkaim sehogy sem akartak felengedni, a szemeim villámokat szórtak, ahogy a kórterem ajtaja automatikusan becsukódott, kizárva ezzel a kintről beszűrődő fényt, és halk zajokat.
- Mit akarsz? – kérdeztem újra, nem kedvesebb hangnemben. Nem hallottam sem cipők koppanását a kórházi linóleum padlóján, sem a farmer vagy épp a kabát anyagának súrlódását, és hiába pislogtam magam elé vaksin, nem láttam a világon semmit.
Sajgó bordákkal, elmacskásodott végtagokkal és ropogó gerinccel ülő helyzetbe küzdöttem magam az ágyon, és felnyúltam jobbra nagyjából arra, amerre a villanykapcsolót sejtettem. Rövid céltalan tapogatózás után aztán mikor végre a kezeim célba értek, felkattintottam a kapcsolót, és a kislámpa az ágyam fölött először szaggatottan villant fel, majd néhány pillanat után már teljes fény volt a szobában.
- Ne haragudj, hogy ilyen későn zavarlak – mondta Rob először kissé félszegen, majd egy dacos vállrándítással megindult felém. Lopva körbenéztem, majd mikor bal oldalt megtaláltam a kezem mellett a nővérhívó gombot, észrevétlenül rátettem a kezemet. Csak végszükség, és egy újabb nyolc napon túl gyógyuló megaláztatás esetére…
Talán arra számított, hogy majd valami válasz-félét kap tőlem. Lehet, hogy várt arra, hogy „ugyan, nem zavarsz”. Bár ha van némi sütnivalója, akkor inkább olyasmire számíthatott, hogy „engem innentől kezdve minden pillanatban zavarsz”.
Némán, felháborodott arccal figyeltem, ahogy az ágy alól kihúzza a látogatóknak bekészített széket, és odahúzódik az ágyam mellé. Tüntetően elfordítottam a fejemet, és mereven magam elé bámultam. Látszólag nagyon elfoglalt voltam, de hiába néztem annyira a szemben lévő semmitmondó három ecsetvonásos festményt a kopott szekrény fölött, semmit sem láttam belőle.
- Mila? – szólított meg olyan hangon, mintha a legutóbbi beszélgetésünk meg sem történt volna.
- Mit akarsz tőlem? – vetettem oda foghegyről a kérdést.
- Csak úgy éreztem be kell jönnöm – mondta, nekem pedig megfeszült az ujjam a hívógombon, és hangosan kifújtam a levegőt. Nagy kegyesen felé fordítottam a fejemet, és engedtem, hogy néhány hosszú másodpercen át egyenesen a szemembe nézzen.
Én jóformán nem is láttam őt, mert emlékeztem.
Visszaemlékeztem a mai estére, minden egyes becsmérlő szavára, a lekezelő és megalázó mozdulataira, és engedtem, hogy az arcom mindent elmondjon helyettem. A szám újból egy vonallá keményedett, szinte nem is pislogtam, annyira igyekeztem hatásosan visszaadni neki mindent.
Mikor aztán láttam, hogy a homlokán és a szemöldöke között megjelennek a ráncok megvetően és keserűen elmosolyogtam magam, és fejcsóválva lehajtottam a fejem.
- Ha ennyit akarsz mondani, akkor mehetsz is.
- Nem… én nem csak ezt akartam.
- Nos, tudod, ezt igazán sajnálom, mert innentől kezdve egyetlen szavadat sem hiszem el – felkaptam a fejemet, és újra a tekintetemet az övébe fúrtam. – Mostantól, amit mondasz, az egyik fülemen bemegy, a másikon pedig ki. Innentől kezdve nem létezel számomra.
Egy pillanatra meghökkent, de aztán csak bólintott. Mikor előredőlt a széken egy keserédes pillanatig azt hittem, hogy menni készül, de tévedtem. Csak közelebb húzta a székét.
- Én azért mégis elmondanám, hogy miért jöttem.
- Inkább azt mondd meg, hogyan jutottál be ide? – kérdeztem, szinte meg se hallva a szavait. Ránéztem a lustán ketyegő faliórára, ami szerint nemrég múlt el hajnali negyed kettő.
- Ügyesen – felvonta a szemöldökét.
- Képzelem… kinek csúsztattál még pénzt a dekoltázsába? Ez már úgyis nagyon megy neked.
- Ó, nem Mila, azt ki kell érdemelni – susogta bizalmas hangon, mire felment bennem a pumpa, és lenyomtam a nővérhívó gombot. Semmi kedvem nem volt egy újabb megaláztatáshoz.
- Miben segíthetek? – dugta be a nővér a fejét a ajtón.
- Kérem, szóljon a biztonságiaknak, hogy az urat ki kéne kísérni – mondtam kedvesen mosolyogva, Rob pedig értetlenül meredt rám. A nővér bólintott, és eltűnt az ajtó mögött.
- Mit csinálsz?
- Nem látom értelmét annak, hogy tovább beszélgessünk. Rosszul vagyok tőled, és jobban járnál, ha máson köszörülnéd a nyelved tovább.
- Ez most fenyegetés volt? – felvonta a szemöldökét, és közelebb hajolt.
- Csupán egy amolyan figyelmeztetés féle.
- Mit tennél velem Mila? Beküldesz egy újabb melegbárba, vagy a szemem láttára megcsókolod az összes srácot, akihez valaha közöd volt? Mert ha ez a legtöbb… - megvonta a vállát, és közben megcirógatta az arcomat.
- Vidd innen a kezed! – löktem el nagy lendülettel, majd összeszűkített szemekkel néztem rá, és gúnyos mosolyra húzódott a szám. – És nem Robert, nem lesz több melegbár, és az, hogy kit csókolok meg, amikor te épp nem tudod rólam levenni a szemed, az a te bajod. Kiszálltam a szánalmas kis játékaidból. Feladom… te nyertél! – értetlenül meredt rám hosszú pillanatokig. Mérlegelte a szavaimat.
- Mit akarsz elérni ezzel a fordított pszichológiával?
Mielőtt válaszolhattam volna, nyílt az ajtó, és bejött rajta egy idősebb, kissé kopaszodó, nagy pocakú férfi, de mielőtt becsukódott volna mögötte az ajtó, a nyomában bejött egy számomra ismerős férfi. Minden nap láttam őt a forgatáson. Ő volt Rob személyi testőre.
Mielőtt megkérhettem volna a kórházi alkalmazottat, hogy vezessék ki a hívatlan vendégemet, addigra már ki is hátrált a szobából.
- Mi volt ez? – kérdeztem elhűlve.
- Szeretem befejezni a beszélgetéseimet, remélem nem bánod – mosolygott rám csatátnyert mosollyal, mire dühösen meredtem rá. – Szóval? Mire készülsz Mila? Mert ugye képtelenség, hogy nem fordult meg semmi abban a csinos kis fejedben.
- De, tényleg megfordult néhány dolog benne. Először arra gondoltam, hogy kitálalok mindent Kristennek…
- Nem hinne neked. – legyintett kényelmesen.
- …, és bizonyítékokkal támasztanám alá a szavaimat. Úgy, mint az ominózus melegbáros felvételek, szemtanúk az edzőteremben, és a telefonom híváslistája, amin ugye elég sokszor ott volt a neved mostanában. – A szavaim hallatára valami megvillant a szemében, és már nem volt olyan fölényes arca. – Tudom, hogy ez az, amitől a legjobban félsz, és ezzel árthatok neked a legtöbbet, ugyanakkor mégsem fogom megtenni. Kristen nem ártott nekem semmit, őt nem akarom bántani a te saraddal. Úgyhogy úgy döntöttem nem számít.
- Hogy nem számít?
- Tudod, elgondolkoztam… és arra jutottam, hogy elég elcseszett személyiséged van.
- Ugyan már… - nevetett fel, és kaparászni kezdte az ágyneműhuzatot. – Már megint ezzel az elemezgető dumával jössz?
- Komolyan… milyen lelki sérülés jelét mutatja az olyasmi, amit te csinálsz? Mert szerintem elég nagyot. Nézd, azt vágtad az arcomhoz, hogy te bíztál bennem, de én átvertelek. Számodra egy történet mindig ott kezdődik, ahol veled történik valami? Meg sem fordult az eszedben, hogy annak a melegbáros dolognak is volt előzménye? Vagy később meg sem fordult a fejedben, hogy az után az este után én megpróbáltam Summerrel elsimíttatni az ügyet? Kértem, hogy ne küldje el a képeket, de késő volt. Azon az estén bennem tényleg valami pozitív irányba mozdult el veled szemben, és tényleg féltem attól, hogy hogyan fog téged érinteni ez az eset. De te… téged, egy cseppet sem érdekelt, hogy velem mi van, igaz?
- A bizalom nagy dolog Mila, amit ha egyszer eljátszol…
- Hallod, amit beszélsz!? – csattantam fel. – Bizalomról beszélsz te nekem? Közel engedtelek magamhoz… megnyíltam előtted, te pedig mindvégig az orromnál fogva vezettél! Az istenért Robert megcsókoltál többször is, miközben megvolt rólam a véleményed! Hogy tudtál így egyáltalán a szemembe nézni? Mégis milyen vastag a bőr a képeden? – a zaklatottságom a felszínre tört egyetlen mondatától. Most rajta volt a sor, hogy leblokkoljon, mint ahogy tettem én is a Blush előtt még este. Akkor annyira meglepett a szavaival, hogy nem tudtam volna visszavágni neki, de most, hogy idejött, és önként szembenézett a haragommal, most már nem tudtam visszafogni magam. – Hogy néztél ezek után a barátnőd szemébe?
- Nem volt itt Londonban. Semmi közöd ahhoz, hogy hogyan számolok el magammal Kristen előtt. Semmi jogod nincs arra, hogy bármit is számon kérj tőlem. Férfi vagyok Mila, nekem ezek nem jelentenek annyit, mint neked. Nem mondom, már az első pillanatban felkeltetted az érdeklődésemet minden téren, de a gyenge visszavágásod után, hogy a karrieremen keresztül akarsz nekem ártani… onnantól kezdve nem tudtam mit tenni. A helyzet megkövetelte a nyilvános megaláztatásodat.
- Úgy viselkedsz, mint egy gyerek – mordultam fel és fintorogva végigjártattam rajta a szemem. – Még hogy nyilvános megaláztatás? Semmi nyilvános nem volt abban, hogy négyszemközt mindennek elmondtál, és a tetejébe még utcalány módjára kezeltél azzal, hogy pénzt adtál nekem. Ebben semmi nyilvános nem volt, és ha belegondoltál volna akár egy kicsit is abba, hogy mit tettél, biztos vagyok benne, hogy saját magadtól is hányingered lenne.
- Talán igazad van, és olyan vagyok, mint egy gyerek, de a megfelelő kioktatást azt hiszem, nem tőled kell megkapnom. Egyetlen szavadban sem bízhatok meg… ugyanolyan vagy, mint a többi lány. Szörnyen hétköznapi jellem, csinos pofi mögé rejtve. Egyszerűen csak szerencséd volt ezzel az agyturkász melóval a forgatáson. Találkozhattál velem, kipipálva. Beszélgethettél velem, kipipálva. Sok lány erről álmodik… Közel kerültél hozzám, ezért mások biztosan irigyelnének.
- Szerinted az irigylésre méltó, hogy találkozol valakivel, akiért tény és való több millióan rajonganak, beszélgetsz vele, de mielőtt igazából elkezdenéd megkedvelni, kiderül róla, hogy csak egy sztárallűrös, gátlástalan bunkó, akit nem érdekel csak a saját igaza? Ez lennél te Robert? Ez?
- Te jellemeztél engem. Nem tehetek az idétlen észrevételeidről. Talán tévedsz.
- Nem tudom eldönteni, hogy ki vagy te valójában. Az egyik pillanatban kedves voltál… valóban egy szeretetreméltó ember. Mikor kész voltál engem megvédeni a Blush-ban, az mi volt? Csak szerepet játszottál, és valóban érzések nélkül képes vagy átgázolni rajtam? Nagyon szeretném azt hinni, hogy nem így van, és nem csak magam miatt. Sok lány álma dőlne romba, ha megtudnák, hogy valójában milyen vagy. – mondtam csendesen. Valóban elbizonytalanodtam, ahogy így végiggondoltam az elmúlt napokat, elidőzve néhány friss emléken.
Rob hosszú ideig meredten nézett rám, kifújta a levegőt, és az ujjait tördelte. Az arca haragos volt.
- Nem akarom, hogy a szavaim keményen csattanjanak, de ezzel már rég elkéstem, de… Mila, nem érzem úgy, hogy jogod lenne igazán megismerni engem.
- Tessék? – felvontam a szemöldököm, és újra elfogott a méreg. – Szóval te valami olyasmi vagy, amit csak a legjobbak ismerhetnek meg?
- Nem ezt mondtam. Nem tudok lépést tartani a saját életemmel… nincs időm ilyenekre. Nincs időm rád. Nem tudok azzal foglalkozni, hogy miként viselkedem másokkal, és nem tudok új embereket befogadni az életembe. Megvan a saját közegem, amibe te nem tartozol bele, így aztán nem is éreztem fontosnak, hogy foglalkozzak azzal, hogy mi bánt téged, és mi nem. – Miközben a nyers szavakat szinte hozzám vágta, keményen nézett a két szemem közé. Valóban közönyös volt a hangja, mint amilyen közönyös voltam én számára. – A családomon, barátaimon és Kristenen kívül nem tudom, kit engedhetnék be az életembe, de téged eszemben sem volt… ezt már az első pillanatban tudtam.
Elhűlve pislogtam, tehetetlen dühvel küzdve. Semmibe néztek… egy senki voltam. Rob egy kis szünetet tartott, majd folytatta.
- Mila, te meg én egyszerűen csak egy helyen dolgoztunk, és dolgozunk. Munka közben pedig aztán tényleg mindenre van időm, csak ismerkedni nem. A Blush-ban, mikor találkoztunk, ott igaz, hogy csak te dolgoztál, de velem ott volt Kristen. Nem akartalak megismerni, mert komoly kísértést jelentettél nekem még azokban a pillanatokban, mikor ott volt mellettem Kris. Igazából nem tudom, miért mondom el ezt neked, mert semmi jelentősége nincs. Ami akkor volt, az már a múlt.
- Nem… nem jelentettem neked semmit? – kérdeztem elcsukló hangon. Most sikerült tompa aggyal végre felfognom, hogy újra megaláznak.
- Semmit a világon – mondta a linóleumot bámulva, majd megrázta a fejét. – Különben nem tudtalak volna bántani, nem igaz?
- Nem tudhatom… nem ismerlek. – mondtam torokhangon, de utána rögtön összeszorítottam a fogaimat. A könnyeim dühösen döfködni kezdték a szemeimet, ami ettől rögtön égni kezdett, s Rob arca egy pillanat alatt elhomályosodott előttem.
- Ebben végre egyetértünk – bólintott, majd a keserű mosolyt letörölve az arcáról felsóhajtott, és felállt a székből.
- Mennem kell, holnap korán kelek – motyogta, és visszalökte az ágy alá a széket. Elfordítottam az arcomat tőle, és a szoba sarkába bámultam. A testemben minden izom megfeszült az erőlködésben. Nem akartam, hogy sírni lásson.
Vártam ugyanazt a cipőkopogást a linóleumon, és a kabát anyagának súrlódását, mint mikor bejött, de nem hallottam semmit. Így ment ez majdnem öt percen át.
- Mila?
- Menj már el! – mondtam furcsa hisztérikus hangon, amitől még én magam is megilletődtem. Túl fájdalmasan hangzott. Ahelyett, hogy szót fogadott volna, leült az ágyam szélére, és a kezébe vette az én kezemet, de rögtön elrántottam onnan, és ökölbe szorítva a mellkasomra tettem. Dühösen meredtem rá, könnyekkel teli, őszintén megbántott szemekkel. Elmosolyogta magát.
- Gyűlölsz… remek. Így sokkal könnyebb nekem is, és neked is.
- Nem akarom, hogy könnyű legyen neked! Azt akarom, hogy minden nehéz legyen számodra. Azt akarom, hogy legyen bűntudatod, mikor rám nézel! Hogy mikor a barátnődet akarod megcsókolni, kapjon el a rosszullét, hogy mennyire kijátszottál engem, csak azért, mert neked nehéz az élet! Azt akarom, hogy szenvedj úgy belül, ahogy én szenvedek most. – vetettem oda keményen, és elfordultam tőle megint.
- Jobb, hogy nem ismerjük egymást. Jobban jársz. – mondta csendesen, majd elfordította a fejét, és ő is a sarokba bámult egy ideig. – Gyűlölj nyugodtan így ismeretlenül. Én attól még sajnálni fogom, hogy bajod esett. – mondta csendesen, majd mit sem törődve a tiltakozásommal és a fészkelődésemmel, a két keze közé fogta az arcomat, és hosszan a szemembe nézett.
A szívem nagyot zökkent, aztán gyors vágtába kezdett, a szemeim az ajkára tévedtek, a lélegzetem elakadt.
- Nagy a kísértés – motyogta, majd kínosan elmosolyogta magát, a hüvelykujját végighúzta az arcomon, majd elengedett, és elindult a kórterem ajtaja felé.
Ha még akartam valamit kérdezni, úgy éreztem most, vagy soha.
- Leszámítva, hogy játszottál velem… ért neked valamit is az a néhány csók kettőnk között?
Menet közben megtorpant, de nem fordult meg. A hajába túrt, és habozott néhány pillanatig, míg végül megfordult, és a szemembe nézve, félvállról válaszolt.
- Olyan volt, mint egy film. Játszottam egy szerepet… ezekben a szerepekben néha meg kell csókolnod a partnered, de ez általában nem több, csak kellemes szórakozás, minden érzelem nélkül – mondta vállvonogatva, én pedig összepréselt ajkakkal bólintottam.
- Jobbulást… - motyogta, majd sarkon fordult, és már ott sem volt.

Kellemes szórakozás… érzelem nélkül. Szóval csak egy kihívás voltam számára… egy unaloműző bábú.
Ha lehet, most még nyomorultabbul éreztem magam, mint mikor indulatból pénzt adott nekem, vagy különböző dolgokat vágott a fejemhez. Ezek eddig csak lógtak a levegőben, de most…
Annyira összefüggéstelenül szövegelt magáról, rólam… a környezetéről. Tisztán látszott, hogy nem érti, hogy mi történik körülötte.
Bármennyire is gyűlölni akartam, mégsem tudtam annyira, mint amennyire kellett volna. A tettei és a szavai ellenére szánni valónak tartottam a helyzetét, megértettem a bizonytalanságát… mindössze ezen helyzetek kezelésével állt hadilábon.
Mindenesetre nem vagyok ostoba. Megbántott… pokolian megbántott, és ezen még az sem változtat, hogy ő azt hiszi, ennyi idő alatt egyáltalán nem ismertük meg egymást. Meg van riadva, össze van zavarodva, és csak kapálózik az élet tengerében. Én pedig csak belekeveredtem mindenbe.
Én voltam a naiv kívülálló, akinek valóban bármennyire is tagadtam, kecsegtetett ez az állás.
Felületesen lélegeztem, és miközben visszafojtottam a könnyeimet, végiggondoltam az együttöltött órákat. Mikor arra gondoltam, hogy mennyire idegesített, az arcom elkomorodott, mikor a mókás pillanatok jártak az eszemben, elmosolyogtam magam, mikor gondolatban a karjait éreztem magam körül, akaratlanul is érthetetlen vágyakozásba kezdtem, és mikor arra a néhány letagadott és tilos csókra gondoltam, ami elcsattant köztünk, szinte megbabonázva húztam végig az ujjamat az ajkamon.
A kísértés nálam ugyanúgy megvolt, mint nála. Úgy éreztem, pokolian kell, pont azért, mert tudom jól, nem lehet az enyém. Azt pedig, hogy minden nap láthatom, nekem kell eldöntenem, hogy ez jó dolog-e.
Kétségtelen, hogy ez a nap, és főként ez az éjszaka sok mindenre megtanított, sok mindent adott nekem, és sok mindent elvett tőlem. Néhány órája még azt hittem van egy kezdődő barátságom, némi izgalommal… most viszont az elképzelt viszony füstölgő romjai között álltam tehetetlenül a tény fölött, hogy képtelen vagyok megfelelően reagálni bizonyos dolgokra. Bosszúsan gondoltam vissza a szívem heves dobogására, ahogy nemrég két keze közé vette az arcomat… hogy ennyi megaláztatás után is ostobán borultam volna az ismerős ismeretlen karok közé. Ott és akkor jöttem rá, hogy féligazságban élek, mert talán ő azt hiszi, hogy nem adott nekem magából semmit, de valamit muszáj volt. Mindenképp… különben miért zsugorodott össze a gyomrom az elutasító, és semmibe vevő szavaitól?

*

Másnap reggel arra ébredtem, hogy kivágódik a kórterem ajtaja, beáramlik a folyosó hűvös huzatja, és az első dolog, amit felfogtam az új nap indulásából, az a barna hajzuhatag volt, ami rögtön az arcomba csapódott.
- Istenem, Istenem, Mila, mit csinálsz magaddal? – sopánkodott Summer, miközben hevesen megölelgetett, én pedig panaszosan felnyögtem, mikor néhány sajgó ponton szeretgetett.
- Semmit… Summer, megfulladok! Eressz… eressz el! – nyöszörögtem, majd levegőért kaptam, mikor elengedett. Aggódva végigjártatta rajtam a szemét.
- Jól vagy? – suttogta elfátyolosodott szemekkel.
- Persze – mondtam reflexből, és megvontam a vállam. Summer cinikusan felvonta a szemöldökét. – Tényleg, esküszöm. Csak bokaficam, meg néhány karcolás és zúzódás.
- Oké, ez a fizikai diagnózis. A szemeid be vannak dagadva, és vörösek. Nem most jöttem le a falvédőről Mila, úgyhogy ki vele. Dan tegnap mondta, hogy zaklatottan rohantál el a Blush-ból nem sokkal a baleset előtt.
- Ugyan már, ez nem balesett, csak egy kis… koccanás. Csak súrolt a kocsi. Nagyobb a pánik, mint a baj.
- Teszel feljelentést? – Summer már elő is kapta a telefonját.
- Nem, nem teszek, teljesen felesleges. Nincsenek sérüléseim.
- Már hogy ne lennének? Bokaficam? És mi van, ha megrepedt a bordád? – hadarta, és nyomkodni kezdte az oldalam, mire a kezére csaptam, és bosszúsan nézett rám.
- Ezt az orvosok jobban tudják. A bokaficam pedig különben is már azt hiszem korábbról volt meg. A Blush lépcsőit sosem kedveltem.
- Mesélj Mila… - mondta együtt érző hangra váltva, és kihúzta az ágy alól a látogatók székét. Néhány pillanatig ledermedve bámultam a kis fehér kerek vasszékre, majd visszarángattam magam a valóságba. Nem tudtam, hol kezdjem a dolgokat, mielőtt azonban eldönthettem volna, nyílt az ajtó, és megjelent mögötte a kezelőorvosom.
- Jó reggelt Miss Dennings.
- Jó reggelt doktor – motyogtam. Gőzöm sem volt, mi a neve.
- Nemsokára megérkezik a reggelije, de gondoltam előtte beugrok a zárójelentésével, hogy jobb étvágya legyen – mondta a doki kedves mosollyal.
- Zárójelentés? Szóval hazamehetek? Máris? – az arcom rögtön felvidult.
- Nem látom akadályát. A bokaficamját helyre tettük, így csak annyit kérnék, hogy a következő egy hétben ne akarja lefutni a maratoni távot. A zúzódásai otthon is lilák lesznek, és gyanítom, jobb szeretne otthon lábadozni, mint ebben a barátságos kórteremben – nézett körbe savanyú mosollyal, mire felnevettem.
- Köszönöm doki, ez igazán klassz! De várjon… muszáj megvárnom a reggelit? – kérdeztem bocsánatkérő arccal, mire megrázta a fejét. – Köszönöm!
- Csak írja ezeket alá, és rendben is vagyunk. Mehet haza. – tolta elém néhány papírt, amiket vígan firkantottam alá. Mikor végeztünk, a kezembe nyomta a szükséges papírokat és a leleteimet, majd elköszönt, és további jó egészséget kívánt nekem.

Summer szerencsére megkapta az üzenetemet, és hozott nekem ruhát, amiben hazamehettem. Menet közben megálltunk a kedvenc pékségünknél. Én a kocsiban maradtam, Summer pedig beszaladt néhány croissant-ért és kakaós csigáért.
Mikor megérkeztünk hozzám, én elmentem letussolni, és rendbe tenni magam, addig az egyszemélyes életmentő seregem teát főzött, és a meleg nappaliban tálalta a frissen beszerzett reggelinket. Mikor minden rendben volt, pokrócba tekerve üldögéltünk, forró feketeteát szürcsölve, és én a kakaós csigától porcukros szájjal meséltem Summernek a tegnapi napom minden egyes mozzanatát.
Nem volt jó beszélni róla. Ha lehet, még rosszabbul érintett a sok megaláztatás felelevenítése, mint ott, éles helyzetben.
Úgy éreztem, nincs értelme tovább Summer előtt mindenféle féligazságokkal és füllentésekkel jellemezni Robert és az én kapcsolatomat, hogy én miképp érzek, és hogy ő mit hisz, hogy én mit érzek. Hatalmas megkönnyebbülés volt, minden tekintetből.
Az órák múlásával maximálisan megnyugodtam. Az utóbbi napokban, hetekben nem sok időnk volt egymásra Summerrel, hisz mindkettőnknek megvolt a saját problémája. Neki Jensen, nekem pedig a vívódásom önmagam és Robert között, most viszont végre csak mi voltunk, és ettől úgy éreztem, hogy végre visszakaptam a barátnőmet.
- Tudod, úgy érzem, nekünk ez jár. Valamit nagyon elszúrhattunk, vagy odafenn a Nagyöreg nagyon nem bírhat minket. Kezdem úgy érezni, hogy ez a sok negatív dolog miatta van – hajolt közel hozzám Summer bizalmasan suttogva, és sokat tudóan bólogatott, mire felnevettem.
- Sosem hittél az ilyesmiben, miért pont most kezdenéd el?
- Nem tudom, Mila, ez most komolynak látszik. Nincs még két olyan szerencsétlen ember, mint mi.
- Talán csak túl nagy fába vágtuk a fejszénket – tippeltem, mire Summer bólintott.
- Nagyon nagy, és kemény fába.
- Talán nem is a mi hibánk…
- Igen, mert lehet, hogy a fejszénk nem elég éles. – helyeselt.
- Vagy csorba.
- Vagy már rég elrohadt – dünnyögte Summer a bögréjébe, majd mikor nem jött a részemről válasz, felpillantott, és belevihogott a teájába a kétkedő fejem láttán. – Nyugi, az utóbbi időkben ilyesmin jár az eszem.
- Ettől nem lettem nyugodtabb! – ráztam a fejem mosolyogva, és egy croissant-ért nyúltam, de mielőtt beleharaphattam volna, Summer kilopta a kezemből.
- Jellemző… - sóhajtottam, majd egy következőért nyúltam.
- Tudod… azért csodállak.
- Miért? – nyammogtam teli szájjal, és kérdőn felvontam a szemöldököm.
- Bocs, hogy felhozom megint ezt a témát, de emiatt a Robert miatt. Mármint… sajnálhatja, hogy nem ismer, mert hihetetlen jó ember vagy. Én nem tudom, hogy képes lennék-e ezek után valami pozitívot mondani róla. Te viszont még most is kedvesen beszélsz róla. Törődsz vele.
- Summer hidd el, ettől nem leszel rossz ember. Sőt, inkább talpraesettebb, és sebezhetetlen. Én téged irigyellek, mert akármennyire is tudom, hogy hülyeség, nem tudok nem foglalkozni vele. Szánalmas, de jó érzés, mert tudod… nagyon rég nem éreztem olyasmit, mint amit akkor érzek, mikor egy kicsit is kedvesebben néz rám, vagy hozzám ér. És tudom… tudom, hogy őrültség, hiszen igazán tényleg nem ismerem, de elcsavarta a fejemet az akaratomon kívül. És most, hogy kitálalt mindent, hogy én mennyire nem érdeklem őt, emiatt csak főhet a fejem. De látod egy jó dolog. A beletörődésben már nagy múltam és gyakorlatom van. – keserűen elmosolyogtam magam.
- Miért nem mondtad el neki?
- Hogy megsajnáljon? Vagy hogy újra átvágjon? Esetleg hazug taktikázósnak állítson be? Ugyan… Nem fogok belepusztulni az ilyesmibe. Tényleg nem ismerem őt…
- Te tudod, de…
Mindketten az ajtó felé kaptuk a fejünket, mert tétova kopogtatást hallottunk.
- Nem jó a csengőd? – kérdezte Summer.
- De… - vontam össze a szemöldököm. Kibújtam a pokróc alól, eligazítottam magamon a melegítőt, és az ajtó felé indulva felborzoltam a hajam.
Lábujjhegyre álltam, és kinéztem a kukucskálón. Kis híján felnyögtem.
- Ő az! – tátogtam szélesen artikulálva Summernek, mire nagyra nyíltak a szemei. Gyorsan visszafordultam az ajtó felé, és újra kinéztem a kis lyukon. A világért sem mukkantam volna meg, csak kapkodva vettem a levegőt. Rob türelmetlenül álldogált az ajtó előtt, és a telefonján pötyögött. Mikor aztán megszólalt, majd megállt a szívem.
- Mila ne bénázz. Tudom, hogy leskelődsz az ajtó másik oldalán. Hallom, ahogy szuszogsz – jegyezte meg unott hangom, majd a mondandója végére a farzsebébe csúsztatta a telefonját, s összefűzte a kezét a mellkasán. – Na, mi lesz, beengedsz, vagy még játszadozunk egy kicsit öt évesek módjára?
Tanácstalanul Summer felé fordultam, aki éppen a fürdőbe somfordált be, és elmutogatta, hogy tegyek úgy, mintha ő nem lenne itt, majd magára csukta az ajtót. Tudtam, hogy hallgatózni fog, és ha elmérgesedik a helyzet, előugrik a semmiből, és kihajítja innen Robot, ha én nem leszek rá képes.
Nagyot nyeltem, megköszörültem a torkom, és miközben kifújtam a levegőt, elfordítottam a kulcsolt a zárban. Az ajtó lassan, kattogva nyílt ki, de fél távon megállítottam, és kidugtam rajta a fejem.
Abban a pillanatban, ahogy kihajoltam, az állam a földet verte, és két kézzel kellett az ajtóban megkapaszkodnom a nem várt fordulattól.