22. fejezet

Ismét hosszú késés után, de megérkezett a legújabb fejezet, amelyet ezúttal Delirium írt. A következő részt most már tényleg megpróbáljuk hamarabb hozni… főleg, hogy a december csak az ünnepekről szól. :) Most viszont jó olvasást kívánunk a részhez!

Rendkívül zavarban voltam, pontosan magam sem tudom, miért. Tanácstalanul toporogtam félúton a bejárati ajtó és a konyha között, és ide-oda forgattam a fejem, az egyik vendégemről a másikra tekintgetve.
- Hogy jöttél be? – korrigáltam az iménti durva megszólalásomat, mialatt hallottam, hogy az ajtó becsukódott Rob mögött.
- Summer kulcsával.
- Summer…?
- Kulcsával, igen.
- Hogy került hozzád a kulcsa? – kérdeztem összevont szemöldökkel, miközben a cipőmet levéve kivettem Rob kezéből a film mellé vásárolt, elpusztításra váró nassolnivalót, amit eddig maga elé fogott.
- Beugrott hozzám délelőtt, és ott felejtette. Jensennél alszik, de semmi kedvem nem volt elmenni odáig, úgyhogy elhoztam ide.
- Ez kedves tőled – mosolyogtam. Lassan megnyugodtam, de a kezdeti zavartságom cseppet sem akart múlni. – Mit csináltál a konyhában?
- Unatkoztam, gondoltam főzök neked. Meg akartam várni, míg valaki hazaér, plusz én is éhes voltam.
- Máskor is átjöhetsz, ha éhes vagy… de csak ha nekünk is főzöl - célzott léptekkel haladtam a konyha felé, mire udvariasan kinyitotta előttem az ajtót, minek következményeképp rögtön erősebben éreztem a paradicsom és az oreganó együttes illatát. Ha eddig nem voltam éhes, ezek az illatok egészen biztos azzá tettek.
- Látom, programotok van, nem is zavarok tovább. Akkor jössz holnap?
- Holnap?
- Igen Mila, holnap szerda – nézett rám jelentőségteljesen, amitől még jobban összezavarodtam és félszegen tekintgettem Rob felé, aki ekkor meg sem próbált figyelni a beszélgetésünkre, hisz könyékig belemászott a mobiljába.
- Mennem kell, itt van Jake – kapta elő Eric gyors mozdulattal a telefonját, majd elutasította az éppen beérkező hívást. – Holnap számítok rád… tudod szabad-szerda nálam. Hónapok óta csináljuk…
- Szabad-szerda… persze! – kaptam a fejemhez egy bocsánatkérő mosoly kíséretében.
- Nagylelkű leszek, és úgy teszek, mintha nem vettem volna észre, hogy tökéletesen elfelejtetted. Hétkor várunk! Mindenki ott lesz – kacsintott jókedvűen mosolyogva, majd mikor látta az őszintén viszonzott gesztust a részemről, fél kézzel finoman magához ölelt. Tudta nagyon jól, hogy tanácstalan vagyok az emberi kapcsolatok terén egy ideje…
- Örülök, hogy találkoztunk – Eric futólag kezet fogott Robbal. Mindeközben mindkettő olyan bájfejet vágott, mintha egy világmegváltó beszélgetésen lennének túl, vagy minimum régen nem látott jó barátok lennének… holott egy árva szót sem beszéltek ezt leszámítva!
- Szabad-szerda? – vonta föl a szemöldökét Rob, amint Eric jól hallhatóan becsukta maga mögött az ajtót.
- Igen. Eric, Jensen és Jake évek óta csinálják, néhány hónapja pedig Summer és én is beszálltunk… - mondtam szórakozottan, miközben előhalásztam egy nagy tálat, és betettem a mikróba a pattogtatásra szánt kukoricát.
- Miről szól ez a dolog? – szinte árnyékként követett, mikor kisiettem az előszobába, és az összes zárat duplán ráfordítottam. Mostanában sosem lehetek elég elővigyázatos.
- Változó – vontam meg a vállam, mikor visszamentünk a konyhába. – Kártyázunk, beszélgetünk, esetleg filmet nézünk…
- Értem… akkor ez valami perverz rituálé? – vigyorgott, majd mikor látta, hogy nem értem a célzását, hozzátette – Most mi mit csinálunk?... Koedukált-keddet?
- Olyan éretlen vagy Robert… - ráztam meg a fejem, de nem bírtam elfojtani az arcomra futó széles mosolyomat.
Halk pukkanások sűrű egymásutánisága és a konyhában a bolognaival keveredő kukoricaillat jelezte, hogy hamarosan át kéne telepednünk a nappaliba. Rob csacsogni kezdett nekem valami filmes szokásról, ami az egyik forgatáson annyira megtetszett neki, hogy azóta minden egyes stábtagot rávett a néhány órányi mókázásra, de alig hallottam, hogy mit mond.
Üres szemmel meredtem le a kivilágított utcára, miközben minden figyelmemet lekötötte a mikró felöl jövő szapora durrogások számontartása. Sokszor megesett az utóbbi időben velem, hogy csak egy pillanatra feledkeztem meg magamról, vagy találtam valamit a környezetemben, ami a hónapokkal ezelőtti borzalmakra emlékeztetett. Minden egyes kipattogott kukorica tompa hangja egy intenzív dulakodás effektjeit juttatta eszembe… egy dulakodásét, ami a szemeim előtt zajlott le… amit a reszkető ujjaimon keresztül is csak fél szemmel mertem nézni.
Mozgás támadt a kapualjban, így az utcáról oda fordítottam a tekintetem. Eric leért, és kisétált a kapun. Pont abban a pillanatban, mikor becsukta maga mögött a rácsos ajtót, besétált a utcai lámpa narancssárga fénykörébe egy ismerős alak, mire a gyomrom fáradtan rándult egyet. Eric és Jake gyors kézfogás után rögtön elindultak az utca vége felé, én pedig addig követtem őket a tekintetemmel, míg a mikro éles hangja fel nem ébresztett a révedezésemből.

- Szóvalzért ráztál le mindig szerdánként? – kérdezte Rob néhány órával később, mikor mindketten félrebillentett fejjel néztük az éppen véget érő film stáblistáját.
- Mi? - értetlenül fordultam felé.
- Próbáltalak elérni szerdánként, de mindig kivágtad magad valamivel. Most már tudom, hogy béna hazudságok voltak – teátrálisan felhúzta a vállait, és tüntetően felkapta a kiürült kukoricástálat.
- Nem voltak béna hazugságok. Nem voltam ott az összes találkozón. Ha nem volt kedvem, Sebastian mindig elvitt valamerre, vagy csak itthon maradtunk – megvontam a vállam.
A következő adag kukorica kissé hangosabban landolt a miikróban, mint ahogy annak lennie kellett volna, de már fel sem figyeltem rá, sőt! Az sem ért különösebben váratlanul, hogy a következő pillanatban Rob megfordult, és egy jellegzetes arccal, éles levegővétel után belevágott.
- Hogy tudsz meglenni mellette?
- Ne kezdjük el, kérlek. Jó kedvet csinált nekem ez a film, nem szeretném, ha elrontanád, inkább mesélj, milyen…
- Mindig ezzel hárítasz. Torkig vagyok a mesélj inkább témaváltásokkal! Oké, nincs szabad-szerda, de attól még a hét többi napján is beszélhetsz az életedről. Kezdem úgy érezni, hogy teljesen kirekesztettél az életedből.
Fogalmam sincs honnan jött számára ez a hirtelen kifakadás, hiszen eddig minden a legnagyobb rendben volt. Jake és Sebastian nem voltak a kedvencei, ezért nem beszéltünk róluk… most meg hirtelen mindent mondjak el a kapcsolatomról?
- A magánéletem nem csak Sebastianból áll.
- Igazad van, ott a szabad-szerda – morogta epésen, majd hosszú ideig csönd állt be kettőnk között.
Mikor kivette az elkészült kukoricát a mikróból, és a tálba halmozta azt, közelebb léptem a pulthoz.
- Neked nem szeretek róla beszélni – vallottam be végül, mire megállt a mozdulata közepén, és rosszallóan felnézett rám.
- Miért?
- Mert tudom, hogy nem kedveled – elhúztam a számat, és háttal nekitámaszkodtam a konyhaszekrénynek.
- Nem mondtam sosem, hogy nem szeretem. Csak valami sántít vele kapcsolatban…
- De azt nem tudod, hogy mi – bólintottam unottan, majd kikaptam a kezéből a sótartót.
- De mégis mennyire mély a viszonyotok? – ezzel a mondatával visszataszított egy nappal ezelőttre, így vissza kellett szorítanom egy kacajt.
- Eléggé.
- Úgy értem tud rólad bizonyos dolgokat? Leszámítva azt, hogy hogy nézel ki, és hogy sokszor úgy reagálsz a dolgokra, mint egy rossz gyerek – mondta unottan, mire a bosszú által vezérelve reflexszerűen arcon hintettem egy kis sóval, ő pedig fintorogva pislogni kezdett.
- Na valami ilyesmire céloztam – rázta a fejét nevetve, miközben lesöpörte magáról a sót.
- Természetesen tud rólam elég sok mindent – mondtam magabiztosan.
- Például? – feszítette tovább a témát, mire a pultra csaptam a sót.
- Sok mindent, oké? Ott volt velem, mikor szükségem volt rá, mikor nem tudtam senkihez sem fordulni. Mikor megalázva éreztem magam… mikor nem hittem saját magamban, ő ott volt. Látta, hogy milyen vagyok igazán, mikor félek, mikor örülök, tudja az arcomról, hogy mi tetszik és mi nem. Ismeri minden mozdulatomat… ismer engem! Nagyon kedvelem Sebastiant, szeretném, ha elfogadnád végre. Ez a barátok dolga… támogatják a másikat.
- Most azt bizonygattad, hogy ismeritek egymást.
- Utálok veled ilyenkor beszélgetni… mindig azt hiszed, csak neked lehet igazad. Teljesen egysíkú a gondolkodásod…
- Tudja, hogy a zöld a kedvenc színed? Vagy, hogy mindig baloldalról sózód meg a pattogatott kukoricát? – mutatott a kezemre meg a zöld pulóveremre, mire értetlenül pislogtam.
- Most kiragadtál két dolgot, amit így ránézésre megmondtál rólam – sóhajtottam lesajnálóan mosolyogva.
- Nem erre céloztam. Komolytalan vagy.
- Ez egy ilyen nap… komolytalan-kedd – fogalmam sincs mi ütött belém, vagy hogy ez honnan jött, de a következő pillanatban már meg is hallottam Rob jóízű nevetését.
- Amire igazán ki akartam lyukadni az az, hogy a lehető legkevésbé sem neheztelsz rá a történtek miatt? – nem mondott semmi durvát, mégis összerándultam és beleejtettem a sót a kukoricába. Rob nem sietett rögtön a közelembe, nem próbált megölelni… egyből hasonló reakcióra számítottam, hiszen elképzeltem Sebastian mit tenne hasonló helyzetben. Rob egészen biztos nem döntene ugyanúgy… hisz olyanok ők ketten, mint tűz és víz. Mikor néhány hete ezt Robnak kifejtettem azt a választ kaptam, hogy ő akar lenni a víz.

- Miért? – emlékeztem vissza rögtön.
- Mert ha a vízhez és a tűzhöz köthető dolgokat nézzük, akkor a legelső, ami eszembe jut az a levegő. Te vagy a levegő, én a víz… a lovagod meg a tűz. A vízben megtalálod az oxigént… ezek vagyunk mi… tökéletesen megvagyunk egymás mellett, talán ki is egészítjük egymást. Ezzel szemben Sebastian minden pillantásában ott van valami olyasmi, hogy „nem tudok élni nélküled Mila”, ami ha engem kérdezel közhelyes, és túlértékelt, de ha neked ez tetszik… - itt egy rendkívül ronda pillantást küldtem felé. – Szóval a lényeg az, hogy a tüzet a levegő élteti… és mivel Sebastian él-hal érted… innentől nincs több kérdésem.

Nehezen sikerült visszatalálnom a valóságba, ahol Rob türelmesen, mindenféle megbánás nélkül pislogott rám.
- Sebastian nem tehet a világon semmiről. Én hálás vagyok neki.
- Találkoztál már a többi barátjával is? Lehet, hogy mindegyik olyan jó fej, mint az az utolsó szemétláda volt.
Viszketett a tenyerem, de nem azért, mert Robot akartam megpofozni, sokkal inkább saját magamat. Ennyire elszoktam ez alatt a rövid idő alatt a természetes szarkazmusától, és attól, hogy milyen az, ha nem szeret valakit, hogy képes lettem volna magamra venni minden egyes szavát.

**

Másnap reggel a késői elalvás ellenére korán ébredtem. Egy-két pillanat kellett ahhoz, hogy teljesen összeszedjem magam, s ezután egyenesen menekültem ki a hálószoba csendjéből. Reggel egyedül ébredni sok szempontból rossz, de mégis kedvező. Túlságosan megszoktam, hogy mindig van körülöttem valaki, aki lesi minden lépésemet. Néhány röpke pillanatig azt kívántam, hogy Sebastian, de minimum Summer legyen a konyhában, de nem… teljesen egyedül voltam.
Rutinos mozdulattal álltam neki a reggeli kávém elkészítésének, majd mikor ezzel megvoltam, ugyanúgy, mint eddig minden szabad pillanatomban az ablakkeretnek támaszkodtam, és némán figyeltem az utcát.
Az előnye az egyedüllétnek, hogy nyugodtan elhagyhattam magam néhány pillanatra. Nem volt ott senki, így nem kellett szembesülnöm sem szánakozó sem aggódó tekintetekkel. Fáradt és halvány mosoly futott az arcomra, ahogy felidéztem a tegnapi mozizás néhány pillanatát. Amolyan „akkor és most” képekben felsejlett a szemem előtt, hogy a kapcsolatunk Robbal mennyire megváltozott az idő múlásával. Mikor összekötött mindkettőnket a munka jóformán utáltuk egymást… a gyűlölet egy heves érzés, épp ezért lehetett, hogy néhány ostoba napra vagy hétre elhitettem magammal, hogy vonzódom hozzá. Utólag legalábbis ezt az elméletet szajkózom magamban sokszor.
És tessék… néhány hónappal később olyan közeli barátokká válhattunk, amiről álmodni sem mertem. Igazából minden vele töltött pillanat óriási felüdüléssel járt… nem próbált meg vigyázva közeledni felém. Mindig kimondta, amit gondolt, és bár sokszor még ő is érezte, hogy túlmegy a határon, egy fásult „bocs” elég volt, hogy helyre álljon a lelki békém. Könnyebb volt kilábalnom mellette az elszigeteltségből, mint bárki más mellett. Sebastian kihúzott a gödörből, amiért örökké hálás leszek, mégis Rob volt az, aki a vicceivel és az üdítő jelenlétével képes volt visszaterelni a régi önmagam felé.
A legnehezebb pillanatok akkor jelentkeztek, mikor egyedül voltam. Minél inkább igyekeztem nem gondolkozni vagy emlékezni annál erőszakosabban törtek be a tudatomba a szörnyű képek, melyek után szinte éreztem az erős kezek szorítását a karomon, derekamon… önkéntelenül nyúltam a hajam felé, mert úgy éreztem ilyenkor, hogy újra meg újra a copfomat rángatják…
Hiába volt a kezemben a forró kávé, és hiába jött be az ablakon az augusztusi langyos szellő, mégis tetőtől talpig libabőrös lettem, ahogy végigfutott a hátamon a hideg.
Nagyot sóhajtottam, mert tudtam, ha Summer most látna, nagyon mérges lenne rám. Jensen mellett ő sokkal könnyebben összeszedte magát, felszabadult, és kivirult a szerelemtől úgy, mint még soha. Ugyanakkor menthetetlenül aggódott értem… ő volt az aki megtiltotta elsők között számomra az emlékezést. Azt sem támogatta különösebben, hogy annak idején Robbal egy hosszú éjszakán át átbeszéltük a történteket… nekem nem bizonyult elégnek az, ami számára igen.
Sebastian odaadó kedvessége és szeretete sokszor kevés volt. A féltő érintéseit hajlamos voltam erőszakosnak érezni, egyik pillanatról a másikra hátráltam ki a hívogató ölelései és csókjai erdejéből, mert nekem nem erre volt szükségem. Hosszú-hosszú órányi Robbal való beszélgetés után esett meg az, hogy én lettem a kezdeményező, és nem Sebastian.
Át kellett gondolnom… nekem gondolkoznom kellett a történteken. Ha beszéltem róla az jó volt. Megtehettem volna ugyanezt bárki mással, de csak Robnál találtam meg azt, amire szükségem volt. Úgy beszélt hozzám, mint egy egyenértékű emberhez… és nem úgy, mint egy haldoklóhoz.
Sebastiannal együtt ő is fontos részévé vált az életemnek, mialatt valaki ezzel egy időben folyton távolodott tőlem.
Elhúztam a számat annak gondolatára, hogy mi történt néhány hónapja az előtt, hogy felsétáltam a lakásba és megtörtént a baj. Nem volt időm átgondolni a lehetőségeket… nem volt időm megemészteni a hallottakat. Jake szavai egy pillanat alatt elvesztették a jelentőségüket, s én hosszú heteken át még csak nem is gondoltam rá.
Mikor Eric ötletére beszálltunk mi is Summerrel a „szabad-szerda” programjukba, majdhogynem lelkesen mentem első héten. Az volt az első alkalom, hogy Jake és én találkoztunk az után, hogy a kezembe tette a szívét, én pedig egyszerűen csak nem foglalkoztam vele… reflexből utasítottam el őt.
Hétről hétre úgy mentünk fel Eric lakására, hogy egy udvarias sziát leszámítva nem beszéltünk egymással. Jake érezhetően kerülte a társaságom, nem kérdezte meg sosem, hogy vagyok, mi történt velem, vagy segíthet-e valamit – ezek voltak ugyanis a többiek top hármas kedvenc kérdései.
A fiúk közül ő volt a legszótlanabb, ő távozott elsőként, és mikor a srácok rákérdeztek, hogy hová megy, átlátszóbbnál átlátszóbb kifogások hagyták el a száját.
Rajtam kívül senki sem tudta, hogy mi történt. Jake nyilván nem dicsekedett el Jensennek és Ericnek, hogy kosarat kapott tőlem, nekem pedig nem volt lehetőségem elmondani Summernek, mert… később már elfelejtettem… annyira jelentéktelennek tűnt.
Aztán, mikor újra kezdtem nyitott lenni a külvilág felé, számomra is feltűnt, hogy Jake többször hamar elmegy, vagy teljesen kimarad, zavarba hozott a felém irányuló konok hallgatása, és az, hogy a továbbiakban egyáltalán nem volt vevő a társaságomra… egyetlen pillanat erejéig sem.

**

- Biztos ne jöjjek érted este? Hamarabb hazajutnál, és még én is nyugodtabb lennék.
Sebastian és én már percek óta a kapuban toporogtunk. Nehezére esett elengedni, és énem lényegesen gyengébb fele vele is maradt volna, de már negyed nyolc múlt, ami azt jelenti, hogy hosszú-hosszú percek óta késésben vagyok. Mindketten fel-feltekintgettünk Eric kivilágított nappali ablaka felé, s kisvártatva sikerült összeszednem magam.
- Megleszek. Majd hazamegyek Jensennel és Summerrel, te pedig menj haza nyugodtan. Pihenned kell, látom, hogy fáradt vagy – mondtam, majd szelíden megrajzoltam az ujjbegyemmel a szeme alatti karikákat.
- Megbirkózok vele – erősködött, mire elmosolyogtam magam.
- Azt elhiszem… Fogalmazzak úgy inkább, hogy szeretném, ha hazamennél pihenni?
- Tudok máskor is pihenni – motyogta, miközben a fülem mögé tűrte egy finom mozdulattal a hajamat.
- Hónapok óta ezt mondod – sóhajtottam fel lemondóan, majd lábujjhegyre állva, csókra várva közeledtem felé. Ismerősként köszöntöttem kezei lágy érintését az arcom két oldalán, immár hamar leküzdve a viszolygó és kiszolgáltatott érzést, miszerint satuba szorítottak. Az idő múlásával megtanultam különbséget tenni érintés és érintés között… tudnom kellett, kinek mik a szándékai azzal, hogy hozzám érnek. Hosszú időbe telt, de mára maximálisan biztos voltam benne, hogy az, ami ennyire simogat, ami ennyire csábít, az nem lehet rossz. Kedvtelve néztem a lázasan csillogó szemeibe, mialatt a hüvelykujjával újra meg újra megcirógatta az arcom két oldalát.
- Vigyázz magadra, rendben? – válaszképp csak bólintottam, mire ő lassan felém hajolt. A megszokott óvatossággal, mérsékelten, fakó szenvedéllyel csókolták édes ajkai az enyémeket.
Volt ez már jobb is – mondtam magamban. – Nem is olyan rég.
A pillanatok gyors egymásutánisága az eszemet vették, s hamarosan saját magamat is megleptem, mikor Sebastianhoz közelebb lépve egy semmiből jött, hevesebb iramba hajszoltam a kezdetleges és óvatos csókját.
- Holnap látlak? – leheltem, mikor kissé kifulladva elhúzódtam tőle. A szemeimet direkt nem nyitottam ki, még néhány pillanatig lebegni akartam az édes érzésben, amit az utóbbi pillanatok váltottak ki belőlem.
- Természetesen – szinte rácsókolta a szót a számra, s mikor kinyitottam a szemeimet láttam, hogy az ajkát beharapva, a fejét megrázva hátrál el tőlem.


- Helló – rögtön mosoly futott az arcomra, ahogy megláttam Eric mosolygós arcát, mikor ajtót nyitott nekem.
- Kisszívem eltévedtél? Nem tudtam elképzelni hol vagy – szólt, majd betessékelt. Gyorsan levettem a cipőmet, majd elvettem a poharat, amit felém nyújtott.
- Itt voltam lenn a kapuba, csak meg kellett győznöm Sebastiant, hogy minden rendben lesz. Tudod ő nagyon… gondoskodó.
- Nagyon helyes – kacsintott Eric. – Különben nem te vagy az egyetlen, aki késik. Summer pár perce hívott, hogy indulnak.
- Akkor, csak mi vagyunk? – pillantottam körbe.
- Nem, Jake a konyhában van – mondta, majd mikor megszólalt a csengő szélesen elvigyorogta magát. – A pizzánk pedig a kapuban. Bátorkodtam rendelni, hogy később ne kelljen várni rá… Ne félj, nincs rajta gomba – Eric félreértette a szólási szándékomat, mert azt hitte az ostoba gomba érdekel, ugyanakkor csak azt akartam ajánlani, hogy lemegyek a pizzáért, de…
- Leugrok egy pillanatra. Addig menj be, segíts Jake-nek a konyhában… nem igazán boldogul.
- Persze – mosolyogtam fásultan, de ekkorra Eric már kiviharzott, és félhangosan becsapta maga mögött az ajtót.
Ott álltam csöndben az előszobában, miközben magamban némán szitkozódtam, és olyan káromkodás sorozatot daráltam le magamban,amit hangosan egészen biztos nem mondtam volna ki. A konyha felől halk neszezést hallottam, miközben lesajnáló pillantást vetettem saját magamra a fogas melletti tükörben. Hamar beletörődtem a sorsomba, s úgy döntöttem a kínos részen jobb most túlesni… közönség nélkül.
Nagyot sóhajtva, pillanatnyi elszántsággal robogtam egyenesen Jake felé.
- Szia – kellemetlenül élesen hasított a csöndbe a hangom, de azért a felesleges műmosolyom töretlen maradt.
- Szia – jött a szokásos élettelen válasz.
- Szóval – kezdtem némi hallgatás után, mikor tüntetően, nekem hátat fordítva pakolgatni kezdte kanalakat és villákat a fiókban – hogy vagy?
Megdermedt a mozdulat közepén. Néhány hanyagolható másodpercig a saját kezeire meredt, majd mikor megfordult, úgy nézett rám, mintha most venné csak észre, hogy valóban ott állok.
- Megvagyok – mondta hanyagul, majd hogy érzékeltesse a nemtörődömségét még jobban, lassan megvonta a vállát. – Te?
- Én is – bólintottam összepréselt szájjal.
Feszülten doboltam a poharam oldalán az ujjammal… ez volt az egyetlen, ami hosszú ideig megtörte a csendet.
Hol van már Eric?
Lángol az arcom…
Irritál a csönd.
Ilyenkor nem illik elsétálni igaz?
- Megjöttem! – szólt Eric emelt hangon, mintha nem akarna alkalmatlankodni, vagy megzavarni egy különleges pillanatot. Összepréseltem ismét a számat és haragosan Jake-re néztem. Ezek szerint Jake egyvalakinek mégiscsak színt vallott, Eric pedig szándékosan húzta el az időt.
- Minden rendben? – kérdezte, mikor bejött a konyhába, és letette a pultra a két óriás pizzát.
- Hát persze – mosolyba kényszerítettem az arcvonásaimat, majd kissé feldúltan kortyoltam bele az italomba, amiről eddig fogalmam sem volt, hogy mi az. Rumos kóla volt… lényegesen több rummal.
Eric néhány pillanatig jobbra-balra tekintgetett – ugyanis elég nagy volt Jake és köztem a távolság – majd hirtelen a fejéhez kapott.
- Telefonálnom kell. El kell mennem… máshol lenni – motyogta teljesen értetlenül, mire felsóhajtottam.
- Oké, ki vele, mi ez az egész? – kérdeztem, mikor Eric bevonult a szobájába.
- Nem tudom, miről beszélsz – mondta Jake kételkedő hangon, miközben Eric szobája felé pislogott.
- Meséltél neki… valamit? Eddig nem viselkedett így.
- Nem meséltem semmit. Nem volt mit mesélnem – mondta némi keserűséggel a hangjában, miközben nekiállt poharakat előpakolni.
- Jake…
- Ne! – feltartotta a kezét, s belém fojtotta a szót. – Eddig olyan jól megvoltunk nélküle Mila. Ne kezdd a sajnállak Jake beszédet oké? Nagyfiú vagyok már.
- Jól megvoltunk? Jake rám sem néztél! Hozzám sem szóltál!
- Nem volt mit mondanom. Aznap elmondtam neked mindent, amiről tudtam és akartam beszélgetni… de ez már régen volt. Túlléptem… jól vagyok.
- Jól vagy? Te ezt így hívod? – ismét nagyot kortyoltam az italomból, Jake pedig nekitámaszkodott velem szemben a pultnak.
- Van valakim… neked is van valakid. Jól vagyok… túl rajtad. Én így hívom – bólintott. Belefúrta a tekintetét az enyémbe, az arckifejezése pedig annyira sajátos volt, hogy mielőtt észbe kaphattam volna, gondolatban heteket, sőt hónapokat repültem vissza az időben. Egy ismerős kapualjban egy ismerős ember ismeretlen csókjának lehengerlő emlékével telt meg az elmém. Nehezemre esett volna elfelejteni még ennyi idő és megrázkódtatás után is azt a különös érzést, amit Jake „búcsúcsókja” váltott ki belőlem.
- Te így hívod… - bólintottam, s ebben a pillanatban megszólalt a csengő, éles hangjával pedig elkergetett minden kusza és zavarodott gondolatot.