5. fejezet

Ígéretünkhöz híven meghoztuk a legújabb részt, amit most Deliriumnak köszönhettek. A történet ismét érdekes fordulatot vesz a koncert után, szóval érdemes velünk tartani! :)

Jó olvasást! Várjuk a véleményeiteket!

A hirtelen történt események némiképp összezavartak, de közel sem annyira, mint gondoltam, vagy talán amennyire Robert reménykedett benne. A mondandójával talán el tudott bizonytalanítani, és színész lévén még a mimikájával sem lett volna gond, de az érintése egyáltalán nem volt meggyőző.
A kezei ugyan megragadták a csuklómat, falhoz bilincselve azokat, ugyanakkor nem éreztem semmi olyasmit, amit szerettem volna, vagy amit egy ilyen helyzetben éreznem kellett volna.
Ha ennyire megszédítettem, hogy lehet, hogy mégse préselődik hozzám vágyakozva, de minimum akkora hévvel, mint ahogy belekezdett a csókba?
Nem hagytam magam sokáig rágódni ezen, mert vonzalom ide vagy oda, még egyszer nem leszek senki könnyű prédája!
Ki sem tudott teljesedni kettőnk között, a meghittnek még csak túlzással sem mondható csók. Rob ajkai éppen csak felfedezni félték az enyémeket, mikor kirángattam a kezeimet a gyenge szorításából. Egy pillanatig sem tétováztam, a szemeimet még csak be sem csuktam… a kezeim rögtön a mellkasához emeltem, majd a tőlem telhető legnagyobb lendülettel eltaszítottam magamtól. A hatás nem maradt el, szinte rögtön hátratántorodott, de mégsem tetszett nekem a helyzet.
Másfél lépésnyire tőlem szemtelenül vigyorogva méregetett, mire én bármi kérdés nélkül visszakézből meglendítettem a kezemet, ami rövid időn belül hangos csattanással landolt az arcán.
- Aú! Mi vagy te, pehelysúlyú bokszoló? A fenébe is, ez fájt! - Elégedettséggel töltött el, hogy a vigyorát egy pillanat alatt letöröltem az arcáról, s a következő pillanatban már fel is szakadt belőlem a jogos és felháborodott kérdés.
- Miért csináltad ezt? – igyekeztem nem átváltani rikácsoló üzemmódba, de ez a hirtelen jött csók sokkal jobban felzaklatott a vártnál. Túlságosan is eszembe juttatta a szilveszteri baklövésemet, ami immáron az új évem szégyenfoltjaként nőtte ki magát.
- Kíváncsi voltam… - morogta, de közben fájdalmas grimaszba torzult arccal nyitogatta a száját, és járatta az állkapcsát.
- És kíváncsiságból már meg kell csókolnod az első ellenkező neműt? – fújtattam, s közben egy cseppet sem sajnáltam azért, amiért az arca baloldalán vöröslő foltokban kezdett kirajzolódni a tenyerem vonala.
- Rád voltam kíváncsi, nem másra. – határozottan sértetten csengett a hangja, miközben nekem hátat fordítva elindult a szemben lévő üveghez, ami az idebent lévő fény és a kint lévő sötétség miatt jelenleg szellemképes tükörként szolgált, és óvatosan megnyomogatta az arcát.
- Remélem jó lecke volt, hogy ne kíváncsiskodj többet semmilyen téren velem kapcsolatban! – még mindig magasan a plafont verte a vérnyomásom, így haragos mozdulattal összefűztem a karomat a mellem előtt, így nem csak szóban, de fizikailag is elzárkóztam előle. Jelenleg a lehető legkevésbé sem akartam, hogy eszembe jusson, hogy tulajdonképp az iménti pillanat után ácsingóztam titokban azóta, hogy először rám villantotta a hamiskás mosolyát szilveszterkor. Nem akartam magam emlékeztetni arra sem, hogy nem voltam azért annyira elégetetlen az ideiglenes munkát illetően, miután megtudtam, hogy ő is ott dolgozik. Öröm az ürömben… azt hiszem, így mondanám.
- Azt hiszem, felfogtam… - dörmögte, majd egy utolsó lesújtó pillantást vetett a saját tükörképére, és újra felém fordult.
- Egyáltalán mi a ménkűnek csókoltál meg? – majdnem vigyorra rándult a szám, ahogy kimondtam a csók szót. Még a legnagyobb gúnnyal sem csúfolnám annak.
- Mondom, kíváncsi voltam. Te nem azért jöttél hozzánk, hogy kisegíts a kétségeinkből, és segíts azonosulni a szerepünkkel? – felvonta a szemöldökét – nos, pontosan ezt teszteltük. Felvettem egy pillanatra a karakterem jellemét, és teszteltem, hogy pszichológusféle létedre mire mész egy ilyen hirtelen jött érzelmi sokkal. De ahogy látom, kézben tartod a dolgokat. Szó szerint. – cinikus tekintettel nézett rám, miközben savanyú hangon mondta a magáét, az én figyelmem pedig a vöröslő arcára irányult újra.
- Pontosan ez a baj veletek celebekkel! Elfelejtitek, hogy mit lehet megtenni, és mit nem. Nem vagytok tekintettel más emberekre. Azt hiszed, hogy kedved szerint szórakozhatsz az emberekkel, és ha kedved támad egy kis szakmai túlórához, bárkit megcsókolhatsz?
- A mondandód elején még általánosságban beszéltél… jól érzem, hogy kiélesedett a téma rám? – gesztikulálva próbált követni, miközben tökéletesen játszotta az értetlent. Mélyet sóhajtottam, és kibámultam az ablakon.
- Miért nem vallod be, hogy egyszerűen csak meg akartál csókolni? Hogy nincs szó semmiféle szerepazonosulásról, egyszerűen csak vonzódsz hozzám, de mivel meg van kötve a kezed, mert foglalt vagy, nem tudod, miképp tudasd mindezt velem. Talán tudat alatt átléptem egy általad felhúzott határvonalat? – ez a feltevés az önbizalmamnak sokkal jobban tetszett, mint az ő állítása. A szavaim hallatán árnyék suhant át az arcán, majd egy pillanatig fürkészve méregetett.
- Tévedsz – mondta végül, és mosoly bujkált a szája szegletében. – Szeretem Kristent.
- Én egy szóval sem mondtam, hogy nem. Mindössze megjegyeztem, hogy te sem vagy más, csak egy egyszerű hormonvezérelt férfi. Ti semmi mással nem törődtök, csak magatokkal! Csábosan mosolyogtok, teszitek a szépet néhány percig, és amikor mi lányok elgyengülünk, azonnal lecsaptok, és elveszitek, ami szerintetek nektek jár. Hát hadd mondjak valamit! Ez nem normális dolog!
- Biztos rólam beszélünk? – most valamivel őszintébb értetlenség suhant át az arcán, mint az előbb, mikor kiparodizálni próbált. Zavartan pislogtam egyet, és morgolódva vettem tudomásul, hogy már megint Jake jár a fejemben. Dühösen fújtam egyet, majd Robert szemébe néztem.
- Te is csak férfi vagy…
- Igen, de szeretem Kristent. Csinos lány vagy Mila, de számomra ennyit jelenthetsz. Egy nagyon csinos lányt… - kissé elhúzta a száját, miközben a saját szaváról igyekezett meggyőzni engem.
Erősen próbálkozott, amit figyelemreméltónak tartottam, de közel sem csinálta olyan jól, hogy ne jöjjek rá, nem a teljes igazságot mondja. Zavarban volt, sűrűn pislogott, és a padlóval szemezett időközben. Tipikus esete annak, amikor az igazság útja szóban kimondva kissé elferdül…
Mosolyognom kellett, és idejét láttam, hogy távozzak, azonban egy utolsó elgondolkodtató megjegyzést nem tudtam nem megejteni.
- Mialatt azt bizonygatod nekem, hogy szereted Kristent, inkább mélyedj el a témában, és próbálj meg rájönni, miért nem a barátnődként nevezted meg őt… Ja, és ha legközelebb egy olyan lánynak akarod bizonygatni, hogy hidegen hagy, akit előtte hirtelen felindulásból a falnak préseltél, és megcsókoltál, fogadd meg a tanácsom, és gyakorold a tekintettel hazudozást. Később a munkád során is jól jöhet még. – lassú léptekkel, és emelt fővel sétáltam el mellette, de a végére még megengedtem magamnak egy kifejezetten szemtelen gesztust. Csatát nyert vigyor mellett rákacsintottam, majd a vállam mögé vetettem a hajamat, és elindultam abba az irányba, amerre Tomot sejtettem.

A koncert egyszerűen leírhatatlan volt. Egész különleges élmény volt ezúttal nem a tolongóban, korláthoz préselődve, sípoló tüdővel és talpig verejtékesen végigtombolni azt a néhány órányi mennyországot, amit számomra már kezdetek óta biztosított a U2. Nem csak Tom, és én voltunk az emeleti, erkélyszerű lelátón, rajtunk kívül még talán tízen lehettek, de egyikük sem tűnt annyira felajzottnak az eseményektől, mint én. A kedvenc számaimnál a korlátnak dőlve ugrándoztam és énekeltem önfeledten Tommal, akinek bár itt-ott hiányos volt a dalszövegtára, de azért elég derekasan végigüvöltötte velem a majd’ két órás koncert nagy részét.
Tudtam jól, ha legközelebb találkozom Kristennel, mindenképpen millió köszönömöt kell majd a nyakába zúdítanom, hiszen ha ő nem küldi ezeket a jegyeket, valószínűleg nem jöttem volna el erre a koncertre, vagy ha mégis, ekkorra már tenyérnyi lila foltjaim lennének.
Olyannyira jó kedvem volt, és annyira magával ragadott a hangulat, hogy csak a tombolás legvégén tűnt fel valami… Robert egyáltalán nem nézte meg a koncertet…

- Ez valami frenetikus volt! Te is élvezted, igaz? – a szám szélét a fülemhez sikerült ragasztanom, és már egy jó ideje csak vigyorogtam. Tom hitetlen tekintettel figyelte, hogyan pattogok mellette menet közben fel és le. Megfordult a fejemben, hogy talán megbánta a felvetését, miszerint sétáljunk hazáig.
- Igen, tényleg klassz volt! – bólintott mosolyogva, és közben szórakozottan nyomogatta a kezében maradt söröspoharat. Egy pillanatra meglepetten nézett a saját kezére, majd az első nyilvános szemetesbe hajította a poharat.
Saját magammal versenyezve emlegettem fel a koncert legjobb pillanatait, mire ő bőszen bólogatott, és kiegészítette a hiányzó részletekkel az együttest ismét az egekig magasztaló mondókámat. Összességében remekül megtaláltuk a közös hangot onnantól kezdve, hogy küszködő hangszálakkal próbálta elvisítani a számok többségének gitárszólóját emlékezetből – a környéken lakók nagy örömére. Könnyesre nevettem a szemeimet rajta, és valóban csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire jól döntöttem, hogy – bár akkor még más választásom nem révén – őt hívtam el magammal. Summer minden bizonnyal képtelen lett volna szívből örülni velem.
Egyáltalán nem tűnt hosszúnak a közel háromnegyed órás séta hazafelé, és még azt sem mondanám, hogy elfáradtam volna. Megfordult a fejemben, hogy talán felajánlom Tomnak, hogy ha van kedve, jöjjön fel hozzám, hogy tovább csevegjünk, de végül ezt az ötletet elvetettem. Talán félreértené a szándékaimat.
Így hát, mikor megérkeztünk az ismerős ház elé, lassítottam a lépteimen, majd jóval visszafogottabbra állítottam a mosolyomat, amit ő egy pillanatig sem habozott viszonozni.
- Szóval… köszönöm, hogy eljöttél velem! Tényleg remekül éreztem magam, és most legalább tudom, hogy veled érdemes koncertre járni. Legközelebbis téged hívlak, ígérem!
- Én köszönöm, hogy meghívtál! Feldobtad az unalmasnak ígérkező estémet, úgyhogy hálás vagyok érte. És természetesen legközelebb is a legnagyobb örömmel veled tartok majd. – zsebre vágta a kezeit, és felszabadultan mosolygott rám. Rögtön tudtam, hogy nem fogja magát rám erőszakolni, így ahogy azt eredetileg terveztem, közelebb léptem hozzá, és megpusziltam az arcát.
- Jó éjt, Tom!
- Jó éjt, Mila – kacsintott, majd hátrálni kezdett. Nyomban lakáskulcs után kezdtem matatni a táskámba, majd mielőtt beléptem volna a kapun, még egy utolsót intettem neki.
A lépcsőházban sötét volt, és mély csend. Mögöttem az ajtó visszhangozva csukódott be, én pedig vaksin tapogatóztam a feketeségben a villanykapcsoló után.
Mikor sikerült megtalálnom, gyorsan felkapcsoltam, majd felszaladtam a lépcsőn. Mikor felértem a lakásomhoz, meglepve pislogtam egy, az ajtóra akasztott kis cetlire, amin a következő állt: „Reggel hívj fel mindenképp! Fontos! S”
A rövid üzenetet bámulva rúgtam be magam mögött az ajtót, és kapcsoltam villanyt az előszobában. Sejtelmem sem volt róla, mit akarhatott Summer, amire azt írja, hogy mindenképp, és hogy fontos. Ha fontos, akkor egyáltalán miért ér rá holnap reggelig?
Megráztam a fejemet, és lerúgtam magamról a cipőt. Eszeveszettül cigaretta szagom volt, így az első dolgom az volt, hogy a fürdőszoba felé vettem az irányt. Menet közben már dobáltam le magamról a ruháimat, és mindet a karomba tartottam, mire csukódott mögöttem a fürdő ajtaja.
Miután a szennyes kosarat félig megtöltöttem a szagos ruháimmal, a tükör felé fordultam. Az arcom kipirult volt, ugyanakkor furcsa, kissé hamuszínű volt. A szemfestékem kellemetlen módon teljesen elmaszatolódott a szemem körül, így úgy néztem ki, mint aki egy kiadós orrtörésből gyógyulgat. Lesajnálóan kinevettem magam, majd szinte azonnal beálltam a zuhany alá, ahol percek alatt teljesen ellazultam olyannyira, hogy kis híján ott ragadott el az álom.
A melegvíz annyira kiszívta az energiámat, hogy zombi módjára vonszoltam magam az ágyam felé. Ahogy leroskadtam az ágyra, úgy éreztem, megmoccanni sincs erőm, de mivel fáztam, egy fáradt nyöszörgéssel betakargattam magam.
A testem lehet, hogy kornyadozott a kimerültségtől, de az elmém vadul zakatolt. Fel kellett dolgoznom pár perc alatt a mai este eseményeit.
Végiggondoltam mindent a legelejétől a legvégéig, és maximálisan elégedett voltam mindennel… Innen nézve még Rob ügyetlen próbálkozása is egész hízelgőnek tűnt, és bűntudat nélkül járattam rajta az agyamat egészen addig, míg el nem nyomott az álom.


Hétfő reggel az ébresztőórám undok és megmásíthatatlan csörömpölésére ébredtem. Száz százalékig állítom már évek óta, hogy az emberek emiatt a hang miatt olyan agresszívak… elrontja az egész napjukat.
Hunyorogva nyúltam a telefonom felé, és mivel sikerült nem elfelejtenem Summer sürgető üzenetét, ezért az első dolgom az volt, hogy felhívjam őt. Lustálkodva, kezem-lábam szétdobva nagyot nyújtóztam, majd a fülemhez emeltem a telefont, és vártam a választ a túloldalról.
- Na végre! Azt hittem, már sosem hívsz! – szólt bele Summer türelmetlenül csengő hangon.
- Most ébredtem. Van két percem rád… - a hangom a tegnapi kiabálás után némi bejáratásra szorult, hisz jelenleg igencsak repedtfazék-effektusban jöttek ki a hangok. Miután túljutottam az e feletti megrökönyödésemen, gyorsan hozzátettem: - Mit szeretnél?
- Találkozni veled. – a szavaira rögtön elhúztam a számat, és lemondóan lehunytam a szemeimet.
- Nem megy… mennem kell unatkozni a forgatásra. – a lelkesedésem hallatán Summer jóízűt nevetett rajtam, ám én egyáltalán nem tudtam ezt honorálni jelenleg. Egyrészt azért, mert valóban semmi kedvem nem volt egész nap a négy fal közé ragadva ücsörögni a téli szünetem utolsó napjaiban, plusz amihez végképp nem volt kedvem, az a Roberttel való találkozás. Egyik részem kíváncsi volt, hogy miképp fog a jelenlétemre reagálni, mialatt a másik a pokol legmélyebb bugyrába kívántam őt az összes férfival együtt.
- És este összefutunk?
- Este pedig be vagyok osztva… de Dan nem hinném, hogy megorrolna rám, ha egy kis pihenőt tartanék néha.
- Rendben, hánytól dolgozol este?
- Nyolctól, úgyhogy majd gyere, mikor tudsz!
- Rendben… - sóhajtást hallottam a másik oldalról. – Különben milyen volt a koncert? És Tom?
- Fantasztikus volt. Rég éreztem magam ennyire jól… Tom pedig egyszerűen csak nagyon kedves és vicces volt. Jól kijöttünk, viszont el sem hinnéd mi történt!
- Na mi? – a hangja élénkebb lett, én pedig elmosolyogtam magam. Summer le sem tagadhatná, hogy mekkora pletykafészek a saját tudtán kívül.
- Majd este elmondom… nagyon meg fogsz döbbenni!
- Hát rendben. – hagyta rám. – De egy dolgot mondj… csók volt? – Hát persze, csak nem Tommal… morogtam magamban.
- Nem, Summer nem volt. Tommal mi nem úgy vagyunk… nem is leszünk úgy.
- Ha te mondod… - ebből a mondatból tudtam, hogy rögtön ki fog kérdezni minden apró részletről, amint este megpillant.
- Különben mi volt az üzeneted sürgető része?
- Jaj, tényleg, ezt mondani is akartam! Tegnap Jensennél voltam este, mert valami pókerpartyfélét tartottak a barátaival, és el sem hinnéd, ki volt ott!
- Brad Pitt? – tippeltem fáradtan.
- Majdnem… - nevetett Summer. – Jake! – a szemeim rögtön kipattantak, és lendületből felültem az ágyban. Álmosságnak már nyoma sem volt.
- Te találkoztál Jake-kel? – kérdeztem elhűlve.
- Igen-igen. Érdeklődött rólad, de kicsit szerintem megbántottam. Felvilágosítottam róla, hogy elég negatív dolgot művelt szilveszterkor.
- Summer… nem kellett volna akcióznod. Ez belefér… Ő egy ilyen srác.
- Nem ilyen Mila… Rátört a bűntudat, és találkozni akart veled, de én mondtam, hogy előbb inkább veled egyeztetnék. Szóval… te akarod őt látni?
Kattogni kezdett az agyam, és a lehetőségeket mérlegeltem. Ha nem találkozom vele, megkímélem magam egy szörnyen kínos beszélgetéstől, viszont nem tudok majd továbbra sem nyugodt szívvel aludni. Ha találkoznánk, az mindent megoldana, plusz jól megmondhatnám neki a magamét… mindent, amit gondolok.

Summer és én megegyeztük abban, hogy megpróbálja este magával csábítani Jensent és Jake-et, így ő sem fog unatkozni, míg mi beszélgetünk. Nyűgösködve rúgtam le magamról a takarót, és vettem tudomásul, hogy elkerülhetetlenül megint egy új nap kezdődött.

Reggel, mikor megérkeztem a 144-es szám alatt lévő ház alá, már nagy volt a felfordulás nem úgy, mint eddig. Az utcán és a környéken sok ember lézengett, legtöbbjük fiatal lány, úgy tűnt, várnak valamire, hiszen általános izgatottság jelent meg az arcukon.
Ráérősen sétáltam a bejárati ajtó felé, és már majdnem túl volt a cipőm orra a küszöbön, mikor mellbevágó élményként megjelent előttem egy erős kar, én pedig nekimentem, és a szusz belém szorult.
- Sajnálom hölgyem, ide nem mehet be!
- Már hogy ne mehetnék be! – pislogtam fel némileg felháborodva a magas biztonsági emberre. Hogy hatásosabb legyen a szúrós tekintetem, lekaptam a nagy napszemüvegemet, s így már premier plánból láthatta az arcomat a feledékeny őr. Lehetetlen, hogy nem emlékszik rám!
- Ez itt egy forgatási terület, magánemberek nem mehetnek be. Kérem, ne háborgassa a dolgok menetét, és fáradjon vissza az utca másik oldalára! – kifogástalanul udvarias mozdulattal intett, hogy csatlakozzak az odaát álldogáló lányok sleppjéhez.
- Ez azért már mégiscsak sok! – fakadtam ki – Újra elmondom magának, ahogy már múltkor is megtettem! Nem magánemberként vagyok itt, én dolgozom! A nevem Mila Dennings, és az egyetemről küldtek ide erre a hülye forgatásra!
Hiába voltam határozott, és őszintén felháborodott, az őr ugyanazzal az unott monotonitással darálta be az információkat az adó-vevőjébe, mint múltkor, én pedig egyre rosszabb néven vettem a nevetséges megvárakoztatást.
- Rendben, mehet! – egy perccel később már nem volt előttem semmilyen testi akadály, és könnyűszerrel nekilódulhattam. Végigtrappoltam a folyosón, egyenesen a számomra berendezet jellegtelen szoba felé, amikor az egyik szobából szintén valaki kirobogott villámsebességgel. Az ütközés és néma szitkozódás persze nem maradhatott el, ám rögtön elakadt a lélegzetem, mikor felnéztem.
- Bocs… - motyogta összevont szemöldökkel Rob, de mielőtt reagálhattam volna a szavaira, már kereket is oldott. Kifelé menet az orrára biggyesztette a napszemüvegét, és elvett az egyik polcról egy alkoholos filcet. Megsemmisülten bámultam utána.
A tegnapi elgondolkodtató szövegem után arra számítottam, hogy legalább egy kicsit kellemetlenül érzi majd magát a jelenlétemben, de pont az ellenkezője történt. Nem váltott ki belőle a jelenlétem semmit… csak annyit, hogy bocs. Se egy mosoly, se egy grimasz, vagy megjegyzés. Semmi.
Egészen addig bámultam a hűlt helyét, amíg odakinn hangzavarral megspékelt sikítozás nem vette kezdetét. Rögtön megértettem, hogy miért álldogálnak ott azok a lányok kinn.


Nem szakadtam meg a munkában ezen a napon sem. Többet beszélgettem a sminkesekkel és a takarítókkal, mint a színészekkel. Mivel a mai napon nem számíthattam arra, hogy Rob néhány gúnyos vagy épp provokatív megjegyzéssel felgyorsítja az idő múlását, így teljesen halálra ítélve gubbasztottam a folyosó végén, olyan arccal, mint egy büntetésben lévő óvodás.
Játszottam a szövegkiemelőkkel, elfeküdtem a kanapén, kibámultam az ablakon, mereven bámultam a padlót és a plafont, sétáltam néhány kört… de sehogy sem akart eljönni a forgatás vége.
Ebédidőben ugyan volt részem egy kis akcióban, ugyanis kicsit előbb merészkedtem elő a „barlangomból”, és belestem a forgatásra. A jelenet és a körülmények nem változtak… Rob megint Chrisszel hempergett az ágyban, meglehetősen alulöltözve. Lopva szétnéztem, hogy valaki szemmel tart-e, majd mikor láttam, hogy tiszta a terep, megengedtem magamnak, hogy biztos távolból végigmérjem Robertet. Igaz, sokat nem tudtam felfogni a látványból, mert a heves csókok és a kéjes nyögdécselések nem engedtek száz százalékosan koncentrálni, de amit láttam az a legnagyobb örömömre és sajnálatomra, meglehetősen tetszett. Elidőztem hosszan Rob félmeztelen felsőtestén, valamint, mikor a hempergés közepette felülre került, néhány szemvillanással elraktároztam magamban a fenekéről egy képet. Egészen addig bámészkodtam, míg le nem álltak a jelenet felvételével, és széledni nem kezdett a stáb. Rögtön elhúztam a csíkot, mikor Rob az ágyról leheveredve rögtön az ajtó felé nézett, és meglátott engem. Egy pillanatig néztünk egymásra, ő dacosan, én pedig attól tartok még mindig elismerően néztem rá.
Nevetséges, hogy ezt tartottam a mai napom csúcsának, de valóban meglehetősen unalmasnak bizonyult minden itt töltött perc. Nem tudtam, hogy örüljek-e, hogy lett egy ilyen lehetőségem, és így máris jobb lehetőségeim voltak a St. Cutlernél, vagy pedig bosszankodjak, amiért a napom nagyját elunatkozom, mikor hasznosabb teendőim is akadtak volna.

Valósággal kőkeményre ültem a fenekemet a nap végére, és mikor eljött a háromnegyed hét, úgy kezdtem el készülődni, mint akit üldöznek. Az ablakokat becsuktam, a kikészített cuccokat elpakoltam, valamint lázasan matattam a táskámban a holmim után, mikor halkan kopogtak a nyitott ajtón. Kérdőn felpillantottam, majd a szám szabályos O formájúra kerekedett.
- Sajnálom, már nem érek rá a lelked ápolására, mennem kell dolgozni. – hadartam, mikor Rob a válaszomat meg sem várva beengedte magát a szobába, és megállt velem szemben, az asztalom előtt. Nem válaszolt, pedig vártam – majdhogynem akartam -, hogy felvegye velem a kesztyűt, és egy kicsit civakodjunk, de nem… csak továbbra is állt ott némán, félszegen, és szórakozottan tologatta az asztalon lévő papírokat, tollakat és ceruzákat. Türelmesen megvártam, míg teljesen rendbe rakta az íróasztalt, és felnézett rám fáradt tekintettel.
- Nézd Mila… - ez után szinte rögtön habozott, így tudtam, hogy a következő szavak nehezen fognak jönni. Kivettem a kezeimet a táskámból, és fél lépést hátrálva az ablakkeretnek támaszkodtam. – Sajnálom, hogy tegnap úgy ajtóstul rád rontottam, elismerem, elég szemtelen húzás volt tőlem. – egyetértően morogtam, ő pedig folytatta. – Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy ilyen vagyok. Elég sok fejtörést okoztál nekem az utolsó néhány mondatoddal. Pontosan úgy viselkedtem veled, ahogy senkivel sem akartam soha… nem mondom, hogy kifejezetten fontos számomra, hogy mit gondolnak rólam az emberek, de azért mégis fontosnak éreztem, hogy tudd, én nem ilyen vagyok. Próbáltam mentséget találni a viselkedésemre, de csak nem jöttem rá, hogy miért csókoltalak meg tegnap. Nem szoktam ilyesmit csinálni… nem szoktam idegeneket megcsókolni, még akkor sem, ha rendkívül csinosak. – elfojtottam egy mosolyt. Nem gondoltam, hogy képes lesz így elém állni, és miközben bocsánatot kér, még bókol is nekem… - Azt hiszem igazad volt abban, hogy én is csak férfiből vagyok. De ez a többi dolgon mit sem változtat. – felnézett a szemembe, és halványan elmosolyogta magát. – Én tényleg szeretem Krist, mindössze hullámvölgyeink vannak, és én elbizonytalanodtam. De ha agyonütnek, sem tudom, mire volt jó ez a tegnapi akcióm… - megdörzsölte az arcát, majd várakozóan rám nézett.
Mérlegelnem kellett a szavait… megint ambivalens érzéseim támadtak, hiszen akartam is ezeket a szavakat hallani, meg nem is. Most egyszerűen csak hízelgőnek találtam a gesztust, hogy idejött hozzám, és már nem is éreztem felháborítónak a tegnap történteket. Ostoba módon inkább magamra voltam mérges, hogy miért löktem el őt olyan hamar magamtól.
Tudom, később aztán magyarázkodtam volna magamnak, de akkor most talán mégsem érezném azt a kellemetlen kíváncsiságot, ami mind ahányszor elkapott, mikor az ajkaira tévedt a tekintetem. Játszottam a lehetőséggel, hogy cserébe néhány megjegyzésért képes lennék-e őt úgy letámadni, mint ő engem. A válaszért reménykedő mosolyából ítélve a válasz igen volt, csupa nagybetűvel.
Magamban őt is szidtam egy kicsit, amiért a levegőforrósító mosolya mellett ilyen szerethető és lovagias gesztusokra is képes…
- Köszönöm, hogy ezt elmondtad. Nem mondom, hogy ezzel semmissé tehetjük a történteket, mert amit eddig mondtam, azt még mindig úgy gondolom.
- Persze, természetesen. – bólintott, majd tanácstalanul szétnézett. – Akkor nem is zavarlak tovább, látom, indulni készültél.
- Igen, vár a munka. – motyogtam, majd a vállamra kaptam a táskámat.
- Szőrösszívű főnökúr még most sem ad kimenőt?
- Ismerjük Dan szőrös szívét mindketten… - jegyeztem meg nevetve, mire Rob is mosolygott. Dannél engedékenyebb embert aligha hordott a hátán a föld.
- Lehet, hogy ma még összefutunk. Tommal meg még néhány haverral megbeszéltük, hogy beülünk egy-két sörre. Legalább tudjuk előre, hogy a pincérnő csinos lesz. – vigyorogva rám kacsintott, nekem pedig jóleső mosoly futott az arcomra. Miért kéne rossz néven vennem, hogy flörtöl velem? A kapcsolatok hullámvölgyébe belefér az ilyesmi, nem?


- Dan, megjöttem! – szóltam oda a pulthoz, mikor éppen csak betettem a lábamat a munkahelyemre. Dan felnézett a sörcsapolásból, és mosolyogva bólintott. Gyorsan hátramentem, és átvettem a ruhámat, lófarokba kötöttem a hajamat, és néhány perc pepecselés után már ki is nyargaltam Dan mellé a pultba.
- Szia Mila! – megsimogatta a hátamat fél kézzel, mikor eloldalazott mögöttem, és a pultra rakott két korsó sört.
- Hol a nagyra becsült tömeg innen ma este? – fintorogva körbenéztem, és a tekintetem megállapodott mind a hét jelenlévő vendégen. Azt már biztos nem élném túl, ha még itt is unatkoznom kéne…
- Nyugi, még csak nyolc óra lesz. Később nem fogjuk bírni az iramot! De addig is… adjuk át magunkat a Dan-perceknek. – indítványozta, majd lehajolt, a pult alól kivett két üveg kólát, mindkettőt kinyitotta, majd az egyiket felém nyújtotta. Mosolyogva koccintottunk, majd miután mindketten ittunk, várakozva nézett rám. A Dan-percek nála annyit jelentett, hogy én jártatom a számat az unalmas életemről, ő meg vagy kinevet, vagy együtt érez. Mivel semmi kedvem nem volt neki ecsetelni a frissülő viszonyomat Roberttel – tekintve, hogy Dan is ismeri Kristent -, ezért inkább meséltem neki Tomról, és a tegnapi U2 koncertről. Ő is, akárcsak Summer, egyből rákapott a Tom-témára, és faggatni kezdett. Mikor elmondtam neki, hogy Tommal már ő is találkozott Rob és Kristen lévén, na akkor aztán teljesen belelkesült, és mindenféle Rob-Kristen, Tom-Mila négyes randikat vizionált be maga elé, még a karjába nem csíptem, hogy ideje leállni.
Summer, Jensen és Jake nem sokkal fél kilenc után érkeztek meg. Ekkorra már beteljesedett Dan jóslata, hisz szűk fél órán belül a hely rendesen benépesült, így már nekem is behúzott hassal kellett a tálcával lavíroznom az asztalok, és a vendégek között. Annyira lekötött a munka, hogy először észre sem vettem, hogy megjöttek, mert háttal nekik éppen felvettem a kettestől a rendelést. Mikor aztán elindultam vissza a pulthoz, a mosoly az arcomra fagyott, mert megláttam, hogy Summer és Jensen Dannel nevetgélnek, míg Jake tökéletesen hátat fordított a többieknek, és fogva tartott a tekintetével.
Egy pillanat alatt érzelmek sokasága suhant át az arcomon. Első reakcióként elismerő pillantással mértem végig, mert most is rendkívül vonzó volt, s bár az arcáról hiányzott az általam már ismert féloldalas komisz mosoly, az arca jellegzetes vonásai most is rögtön felkeltették a figyelmemet. A testem úgyszintén rögtön reagált a jelenlétére. Ahogy a szemébe néztem akaratlanul is bevillant néhány emlék a szilveszter éjszakáról, az együttlétünkről, és egyáltalán… a rövid, de eseménydús ismeretségünkről.
Rögtön melegem lett, és kicsinek és túlzsúfoltnak éreztem a helyet ahhoz, hogy túl sokáig tartsam a szemkontaktust Jake-kel.
Félszeg léptekkel botorkáltam vissza a pulthoz, majd remegő kézzel Dan kezébe nyomtam a rendelést, és mosolyt erőltetve az arcomra, szembefordultam a látogatóimmal.
- Sziasztok! – köszöntem vidáman, mintha a világon semmi probléma nem lenne. Summert fél karral magamhoz öleltem, Jensent megpusziltam, Jake-nek pedig egy kurta sziát mondtam.
Most, hogy megjöttek, kezdhettem újra az élménybeszámolómat a koncertről, bár ez most jóval tovább tartott a szomjas vendégek miatt.
Szörnyen zavarban éreztem magam, és nem tudtam, miképp kéne kezelnem ezt az új helyzetet. Sosem hagytak még faképnél a srácok az után, hogy lefeküdtem volna velük, s most, hogy ez megtörtént, nem tudom, jogos-e a felháborodásom, vagy inkább lapítanom kéne-e, amiért ilyen könnyelműen viselkedtem. Néha-néha megengedtem magamnak egy óvatos pillantást Jake felé, és próbáltam rájönni a helyes viselkedési módra. Sehogy sem sikerült.
Az idő múlt, a vendégek jöttek mentek, de még mindig nem történt semmi azon kívül, hogy Jake egyre sűrűbben vonta magára a figyelmem. Szerettem volna vele beszélni a múltkor történtekről, de egyelőre annyi lélekjelenlétem nem volt, hogy egy tisztességes mondatot kisajtoljak magamból.
Az imáim végül meghallgattattak, mert alig fél óra múlva Jake odalépett mellém, a keze a karomra csúszott, és finom szorítás mellett közelebb hajolt hozzám, és halkan beszélni kezdett, egész közel a fülemhez.
- Van pár szabad perced? – nagyot nyeltem, mert kirázott a hideg, ahogy a leheletét megéreztem a fedetlen nyakamon.
- Persze… - motyogtam, majd a pultra tettem a tálcát, és egy Summerre vetett jelentőségteljes pillantás után követtem Jake-et az ajtó felé.
Kivezetett magával a bejárathoz, az életveszélyes lépcsőkhöz a sötétségbe. Annyira ügyeltem arra, hogy a lábaim ne remegjenek, és ne viselkedjek furcsán, hogy nem figyeltem arra, hogy merre lépek, és lecsúszott a lábam a legfelső lépcsőfokról.
Fel sem fogtam igazán, hogy mi történik, éppen csak reflexből volt időm megnyikkanni, de addigra Jake már elkapta a karomat, és egy nagy rántással visszahúzott. Erőteljesen a mellkasának ütköztem, mire ő kihasználva a közelségemet, magához húzta a derekamat, és ott is tartotta. A másik kezével visszasimította a copfomból kibomló tincset a helyére, majd merően nézett a szemembe. Rögtön átjártak az ismerős, kellemes-kellemetlen érzések, és csak zavartan hümmögtem, ő azonban nem eresztett. Feszülten néztem rá, és nem tudtam, hogy az ösztöneimre, vagy az eszemre hallgassak-e… mindkettő mást mondott.
A nagy dilemmámat aztán ismerős hangok oldották meg, én pedig olyan arccal néztem az újonnan jöttekre, mint akit épp rajtakaptak. Tom, Rob, Kris, és néhány számomra ismeretlen fiú volt ott. A tekintetem rögtön Robra villant, aki ugyan fogta Kristen kezét, kettejük között azonban még ezen a szűk lépcsőn is majd’ egy méter volt a távolság. Abból, ahogy nézett rám, mindent megtudtam… valóban olyan volt, mintha ő kapott volna rajta, és igaz, ezt még magamnak sem akartam beismerni, átjárt egy jóleső, kellemes bizsergés attól a képtől, amit akkor magam elé képzeltem.
Megjelent előttem, hogy csak ő és én vagyunk a tegnapi koncerten… és én nem tolom el őt magamtól, sokkal inkább közelebb húzom…
Nyomorult érzés volt, hogy nem ez történt.