4. fejezet

Zazi vezényletével megérkezett a negyedik fejezet, amelyben ismét tovább gyűrűzik a bonyodalom. Ki? Kivel? Hogyan és mikor? Nos, ezekre a kérdésekre hamar választ kaptok, ha elolvassátok a részt! :) Jó olvasást!
p.s.: Minden hozzászólásnak nagyon örülünk! Nem kell sajnálni az időt! (Tíz nap bőven elég egy vélemény megfogalmazására!)

Pár pillanatig még a lépcsőt bámultam és vacilláltam, hogy utána rohanjak vagy sem, de a büszkeségem győzedelmeskedet. . A lakásba érve aztán az egyik felem azonnal felhívta volna, de a másik el akarta felejteni az egészet. Ekkor jutott eszembe a celeb-pesztra, amihez most duplán semmi kedvem nem volt, de a St. Cutlerért bármit megtettem volna, úgyhogy gyorsan összekészültem. A megadott címre menet még mindig Summerön járt az eszem, úgyhogy elsőre nem is találtam meg. Valami nagy hangárra és rengeteg autóra számítottam, ami viszont nem volt a környéken, úgyhogy idegesen nézelődtem az utcasarkon, kezemben a proftól kapott cetlivel.

-Calm street 144. – olvastam fel magamban újra.

- Egy korsó sört kérnék, kisasszony! – kiabált utánam valaki.

Zavartan fordultam meg, és már készültem, hogy kiosszam az illetőt, de nem a teli szájjal vigyorgó Tomra készültem.

-Ohh, Tom. Szia.

- Emlékszel rám? Hát ez tök jó – felelte kicsit meglepve.

- Persze, hogy emlékszem. Mit csinálsz te erre fele?

- Beugrottam Robhoz – rántotta meg a vállát, mire nagyot dobbant a szívem.

- Erre lakik?

- Nem, csak itt forgat – bökött egy egyszerű házra. 144.

Nem nem nem nem nem! Ennyire nem lehet kicsi a világ. Pont arra van szükségem, hogy Robert lelki világával foglalkozzak és naphosszat a közelében legyek!

- Minden ok? Olyan sápadt vagy, mint egy vámpír – nevetett fel idétlenül.

- Mi? Ja, igen. Csak… szóval velük kell dolgoznom – mondtam fájdalmasan.

- Hogyhogy?

- Az egyetemen megkért a prof, hogy foglalkozzak a színészekkel.

- Csak nem te leszel a pszichomókusuk?

- Csak de. Honnan tudsz te erről?

- Hát Rob panaszkodott, hogy a nyakukra küldenek valakit – felelte a betont rugdosva.

- Ez remek! Még el se kezdtem a munkát, de máris utál a fél stáb

- Ne vedd a szívedre. Veled tuti rendesek lesznek – kacsintott rám

- Jah…

- Egyébként örülök, hogy összefutottunk, már épp hívni akartalak. Lenne kedved valamikor velem kávézni?

- Ohh… hát nem tudom, hogy milyen lesz ez a munka, meg most elég rossz passzban vagyok – magyarázkodtam végtelenül átlátszóan

- Oké, bár elég lett volna egy ’nem’ is – mosolygott.

- Ne haragudj!

- Semmi gáz. Azért megadom a számom, ha meggondolnád magad.

- Oké – hagytam rá, majd elvettem a kis papírt.

- Na én lépek, mert próbánk lesz. Jó munkát!

- Köszi – intettem utána.

Összekapartam minden lelki erőmet és becsöngettem. Pár pillanat múlva egy kopasz biztonsági őr feje jelent meg az ajtóban és barátságtalanul méregetni kezdett.

- Jó napot kívánok. Mila Dennings vagyok és Fleming professzor úr küldött az egyetemről.

A férfi motyogott valamit az adó-vevőjébe, majd szélesebbre tárta az ajtót és egy terembe vezetett.

- Itt várjon – dörmögte.

Belülről se volt semmi különös a házban, azon kívül, hogy mindenféle fények és leplek voltak szerte-szét. Kikukucskáltam a folyosóra, de egy teremtett lelket nem láttam, viszont kettővel arrébb résnyire nyitva volt az ajtó és hangok szűrődtek ki. Nem is akármilyenek…
Lábujjhegyen odamentem, hogy ne hallatszódjon a csizmám kopogása és belestem.

- Úristen – szaladt ki a számon, mire természetesen mindenki rám nézett.

- Leállunk! – hallatszott a mérges rendezői utasítás – Maga mit csinált itt? Nem látja, hogy épp forgatunk?!

- Elnézést… én csak… bocsánat – makogtam egyre vörösödő arccal és inkább visszaiszkoltam a szobába.

Bent Robert éppen egy szőke nővel hempergett az ágyban akkora hévvel, hogy itt-ott lecsúszott róluk a lepedő.

- Te meg mit csinálsz itt? – kérdezte egy ismerős hang pár perc múlva, mire megpördültem a tengelyem körül.

Rob egy szál köntösben álldogált előttem egy cigit szívva.

- Itt dolgozom – közöltem a tőlem telhető legnagyobb nem-törődömséggel.

- Nem tudtam, hogy pincérnőt is kapunk – mondta gúnyolódva.

- Bunkó – vetettem oda neki, majd elindultam kifelé.

- Hé, várj. Most komolyan.

- Komolyan bunkó vagy!

- Na – döntötte a fejét oldalra.

- Én… én leszek a stáb pszichológusa – mondtam ki nagy nehezen.

- Ne már. Ez komoly?

- Ajánlom, hogy ne nevesd el magad – figyelmeztettem látva az egyre nagyobb vigyorát.

- Jó bocs, csak nem tudtam, hogy mást is csinálsz a pincérkedésen és a jó tevésen kívül…

- Micsoda?

- Semmi. Mennem kell vissza – rázta meg a fejét, majd elnyomta a cigit.

Egyértelmű volt, hogy a Kristenes békítő akciómra gondolt, de nem volt sok időm ezen agyalni.

- Mila Dennings? Lora Kayne vagyok, én egyeztettem a professzor úrral – nyújtott kezet.

- Nagyon örülök!

- Most, hogy túl vagyunk a formaságokon, elmondanám, hogy mit várunk öntől, majd bemutatom a színészeknek.

- Felesleges – motyogtam.

- Kérem?

- Semmi, elnézést. Szóval mi lesz a dolgom?

- Az alapszabály az, hogy nem nyaggathat senkit, ha akarnak, beszélnek magával. Kivétel ez alól a ’párterápia’. Akik egy párt játszanak a filmben, azokkal találkoznia kell. Nagyjából ennyi lenne.

- Értem. És meddig tart a munkaidőm?

- A legjobb az lenne, ha egész nap itt tudna lenni, hogy mindig elérhető legyen a színészeknek, de meg fogom adni nekik az ön számát, hogy fel is tudják hívni.

- Akkor ez gyakorlatilag egy 24 órás munka…

- Így is mondhatjuk, de azt hiszem önnek is megéri, nem csak nekünk. Ráadásul milliók lennének az ön helyében.

- Bizonyára – feleltem szkeptikusan.

- Kérem, jöjjön utánam, lesz egy kis szobája, ahol fogadhatja őket. Ma még nem kell későig maradnia, 7 körül befejezik a forgatást, utána bemutatom magát és mehet is. Ja és szerintem jobb lenne, ha tegeződnénk, úgyis én vagyok az idősebb.

- Rendben, köszönöm – mosolyogtam el magam először mióta itt vagyok

A kabátom és a táskám ott hagytam a szobában, majd próbáltam a legkisebb feltűnéssel elütni a fennmaradó 2 órát, ami igazság szerint nem volt nehéz, mert mindenki levegőnek nézett.

- Mila, gyere velem – szólt ki egy ajtón Lora.

- Emberek ő Mila Dennings és azért van itt, hogy segítsen nektek feldolgozni a problémáitokat.

Tudom, hogy nem pont erre vágytok, de ez kell ahhoz, hogy támogatást kapjunk – csitította a háborgókat – Szeretném, ha kedvesek lennétek vele, mert szívességet tesz. Ha bármi van, itt megtaláljátok

Mindenki elmormogott egy ’heló-t’, majd szétszéledtek én pedig úgy álltam ott, mint egy idióta.

- Mila?

- Kristen! He-heló – köszöntem meglepetten.

- Mit keresel te itt?

- Hosszú sztori… itt fogok dolgozni. És te?

- Robhoz jöttem, elmegyünk elvileg vacsizni – újságolta tőle szokatlanul vidáman.

- Szia, Kris – jött oda Rob és látványosan átölelte miután megcsókolta.

- Na, nekem mennem kell.

- Oké. Akkor holnap – kacsintott rám pofátlanul.

- Jah… - húztam el a szám.

Ugyanolyan idegesen mentem haza, mint ahogy jöttem, csak épp nem Summer volt az oka. Hirtelen ötlettől vezérelve előkotortam a reggel kapott papírt és pötyögni kezdtem a számot.

- Szia, Tom! Mila vagyok!

- Nem is – hallatszott a mosolygós hang.

- Jó, akkor nem – nevettem el magam

- Ne érts félre, örülök, hogy hívtál, csak nem gondoltam rá

- Semmi gond. Van 2 jegyem egy koncertre és arra gondoltam, hogy mehetnénk együtt…

- Milyen koncert?

-U2!

- És ezt csak így mondod?! Naná, hogy megyek. Imádlak! – ujjongott kisfiúsan.

- Ja, és VIP jegyek. Lehet, hogy ezt elfelejtettem – mondtam ártatlanul.

- Na jó, most már tuti, hogy a Kész Átverésben vagyok. Pillanat. Keresek pár kamerát.

- Majd meglátod. Találkozzunk vasárnap 8-kor a bárban, ahol dolgozok. Rendben?

- Tökéletes. Legalább helyben leszek, hogy leigyam magam, amikor kiderül, hogy csak ugrattál.

- Én mindenre gondolok – nevettem el magam.

- Az biztos. Akkor vasárnap! Szia!

- Szia!

Ha jobban belegondolok mást nem is tudtam volna elhívni. Summer kiesik, Jake miatt Camille is, és itt nagyjából ki is fújt.

Bármennyire is kicsinyes és tisztességtelen, amit tettem, úgy éreztem, hogy elégtételt vettem valamennyire. Ugyanazt játszottam, amit Rob, csak ő Kristent használta én pedig Tomot. Ahogy ezt így kimondtam magamban, azonnal Summer arca villant be és újra eszembe jutott az egész veszekedős mizéria. Kezdtem beismerni, hogy én lőttem túl a célon, és szükségem is volt valakire, akinek elmondhattam ezt az egészet. Mivel a telefont biztos nem vette volna fel, inkább becsöngettem hozzá.

- Szia! Nem akarlak zavarni, csak szeretnék bocsánatot kérni. Igazságtalan voltam veled és hülyeségeket vágtam a fejedhez!

- Ez így van – felelte összefont karokkal.

- Most jöttem a forgatásról… Kettőt találhatsz, hogy ki a főszereplő – mondtam kesernyés mosollyal.

- Nem mondod, hogy Rob? – mozdult azonnal a témára, de szinte rögtön rendezte is a vonásait.

- De. Kell valaki, akivel beszélhetek. Nem tudom elviselni, hogy rosszban vagyunk.

- Jaj. te! Gyere befele! – rántott be az ajtón mosolyogva.

Az egész estét átbeszéltük és természetesen azt mondta, hogy Rob megérdemli, egyébként meg az is lehet, hogy összejövök Tommal…

Az első pár nap elég eseménytelenül telt, természetesen senkinek nem kellett ’segítenem’, viszont páran már rám köszöntek, ami nagydolog volt.

-10-kor megy hozzád Christina és Robert, mert délután felveszik a közös jeleneteiket – közölte pénteken Lora, majd el is tűnt a szemem elől.

Ránéztem az órára, még volt 20 percem, hogy kitaláljam, hogy miről fogok beszélgetni velük. Kicsit összepakoltam a szobámban, kiszellőztettem és kitettem 2 széket a kanapé elé.

Már jócskán elmúlt 10 óra, amikor végre kopogás hallatszott.

- Tessék!

- Hát hello… – terült el hanyagul Rob a székben.

- Szia. Úgy tudtam 10-re jöttök. A partnered hol hagytad?

- Elhúzódott a forgatás, Chris pedig mindjárt jön.

A Chris-re kibukott belőlem egy kis nevetés, de szerencsére a papírjaimmal el tudtam takarni magam.

- Juj, bocsi a késésért. Christina Ricci vagyok – mutatkozott be mosolyogva egy barna hajú nő

- Szia, semmi baj. Én ráérek. Gyere, ülj le!

- Köszi. Szerintem nem fogunk sokáig feltartani, Robbal már ismerjük egymást egy jó ideje, úgyhogy nincs köztünk feszültség a szexjeleneteknél sem. Ugye szivi? – bökte meg nevetve.

- Nem. Nincs – motyogta elpirulva.

- Ne legyél ilyen nyuszi, előbb még nagyobb volt a szád – szurkálódtam kíméletlenül, mire csak egy fintorral felelt.

- Látom nektek is van előéletetek – mutatott ránk somolyogva.

- Nem mondanám… Ennek így semmi értelme. Én elmegyek – állt fel Rob, és már ott se volt.

- Ne is foglakozz vele! Lora nem fogja megtudni, majd azt mondom neki, hogy megvolt a ’terápiánk’ – simogatta meg a vállam.

Megkövülten ültem a kanapén és azon morfondíroztam, hogy mégis mi értelme van annak, hogy én itt dolgozom, mivel senki nem igényli a velem való beszélgetést. Így vagy úgy, de kibírom ezt a 3 hetet, utána pedig irány a St. Cutler!

Megittam egy kávét, majd visszavonultam olvasni és vártam, hogy hazamehessek.

- Bejöhetek? – kérdezte Rob félszegen az ajtóban

- Ha muszáj…

- Én… figyelj, én sajnálom, ha bunkó vagyok veled, csak kicsit össze vagyok zavarodva – piszkálgatta a cigis dobozát.

- Miért?

- Mert azt hittem, hogy a bárban volt esetleg valami köztünk, de utána meg segítettél Kristennek, hogy kibéküljünk meg… meg ilyenek – harapta el a végét

- Neked barátnőd van, meg egyébként se lehet köztünk semmi – ráztam meg a fejem.

- Értem. Ne haragudj, hogy zavartalak – állt fel lehajtott fejjel és elindult kifelé, de megtorpant.

- Igen?

- Tom nagyon boldog a koncert miatt. Örülök, amikor ilyen… – célozgatott, majd becsukta az ajtót.

Legszívesebben visszarángattam volna a szobába, hogy elmondjam neki, hogy vele mennék legszívesebben a koncertre és Tom csak barátként érdekel, de magamhoz híven nem tettem meg. Munka után megint Summernél kötöttem ki, aki továbbra is Rob ellen beszélt, annak ellenére, hogy nem csípte Kristent.

Egész vasárnap U2 lázban égtem, még mindig alig tudtam elhinni, hogy találkozni fogok Bonoékkal. Summer jó szokásához híven átjött hozzám, hogy kiválassza nekem a randi-ruhámat, annak ellenére, hogy én nem akartam ennyire felfújni ezt az egész dolgot. Fél 8-kor aztán teljes harci díszben indultam el a bárba, ahol Dan kitörő örömmel fogadott, ami csak akkor hagyott kicsit alább, amikor közöltem vele, hogy nem dolgozni jöttem.

- Pedig nem utálnálak meg 1-2 plusz műszakért… Látod, mennyien vannak itt – mutatott körbe a zsúfolt helyiségen.

- Te vagy az első bár tulaj, aki a sok ember miatt panaszkodik.

- Tudod, hogy értem. Egyébként miért jöttél? Hiányzott a kisfiús sármom? – rángatta meg a szemöldökét.

- Majdnem. Találkozom valakivel – mondtam mosolyogva

- Óó, talán a szilveszteri sráccal?

- Nem – vágtam rá azonnal.

Érezhette, hogy érzékeny pontra tapintott, mert nem faggatózott tovább, hagyta, hogy elvonuljak egy asztalhoz.

-Na, mutasd azokat a jegyeket, vagy már megyek is pár sörért a pulthoz – lépett hozzám hirtelen Tom.

- Neked is, szia. És itt vannak a jegyek – vettem elő a táskámból a borítékot.

- Az anyja!

- Én mondtam!

- Istennő vagy Mila! – örvendezett két cuppanós puszi kíséretében.

- Örülök, hogy feltűnt – kacsintottam rá.

- Ez eszméletlen. Egyszer már voltam U2 koncerten, de olyan messzire ültem, hogy a színpadot is alig láttam – nevetgélt a jegyeket csodálva – Amúgy honnan vannak?

- Kaptam. Egy barátomtól

- Mutass be neki, mert én szeretnék jóban lenni vele – vigyorgott töretlenül.

Könnyű volt jól érezni magam Tom mellett, annyira vibráló és vidám személyiség volt, semmi feszültség. Igazság szerint tökéletes barát-alapanyag lett volna, de mégsem éreztem azt a bizonyos dolgot, ami kell nekem egy kapcsolatban. Nagyon jó hangulatban indultunk el az arénába, ami előtt már tömérdek ember és kocsi vesztegelt. Még jócskán volt idő a kezdésig, úgyhogy a kapuk zárva voltak, mi viszont soron kívül bemehettünk, amiért egy nagy adag csúnya pillantás volt a ’jutalom’.

- Ott vannak – mutatott Tom átszellemülten egy pár ember felé.

- Ne felejts el lélegezni – nevettem el magam és kicsit megráztam, hogy jöjjön utánam.

- Jah, igaz. Te az ott nem…?

- Robert – nyögtem, miután felismertem a nekünk háttal álló férfit, aki épp Bonoval beszélt

- Hé, haver! Mit csinálsz te itt? – veregette hátba barátját

- Hát csak úgy eljöttem – rántotta meg a vállát, majd úgy nézett rám, hogy megremegett a térdem.

- Ez tök jó – bólogatott Tom és úgy vigyorgott a körülötte állókra, mint a jól lakott napközis.

- Rob, bemutatnád a barátaid? – kérdezte Bono pár pillanatnyi kínos csend után.

- Jah, persze. Bocsi. Ő Tom Sturridge, gyerekkori barátom, a hölgy pedig Mila Dennings, titulusa ismeretlen…

- Tom barátja vagyok – vetettem egy szúrós pillantást Robra, majd kezet fogtam mindenkivel.

Ezután egy elég felszínes csevegés kezdődött, majd a zenekar lelépett, mert el kezdtek hangolni, Tom pedig örömmel ment velük, egyedül hagyva minket.

- Mégis mit csinálsz itt? – kérdeztem mérgesen.

- Szórakozok!

- Nyilván. Pont most, pont itt…

- Tévedsz, ha azt hiszed miattad jöttem.

- Én nem mondtam ilyet, de valaki találva érzi magát – vetettem oda neki.

- Kristen nincs itt – jegyezte meg.

- Ezt meg ki kérdezte?

- Senki, csak gondoltam jó, ha tudod, hogy… szóval, hogy nincs itt – makogta és turkálni kezdett a zsebében.

Annyira felidegesített ezzel a cicázásával, hogy végzetes lépésre szántam el magam.

- Miért csinálod ezt? – léptem hozzá közelebb.

- Ne… kérlek ne – dadogta, de állta a pillantásom.

- Mit ne? Itt szívózol és durván bánsz velem, közben meg elvileg… - most rajtam volt a sor, hogy zavarban legyek.

Rob pár másodpercig az arcomat fürkészte, majd megragadta a kezem és a falhoz nyomja megcsókolt.