3. fejezet

Ígéretünkhöz híven, itt a legújabb fejezet, amely, mint mindig, most is sok új információt és meglepetést tartogat számotokra. Sokaknak már nem mondok újat, hogy a 3. fejezetet Spirit Bliss írta! Jó olvasást és várjuk a véleményeket!

Az iskola felé menet végig a tegnap éjszakán járt az eszem. Idiótán viselkedtem. Nem, ennél sokkal rosszabbul. Mint egy könnyen kapható, részeges, erkölcstelen cafka. Egyfelől, nem lett volna szabad annyit innom, hogy kiforduljak magamból, másfelől, nem értettem, hogy bújhattam ágyba egy vadidegennel – még akkor is, ha az a vadidegen egy helyes pasi volt. Ez nem én voltam. Az utóbbi időben túlságosan elengedtem magam. Talán, Summer életmódja túl nagy hatással volt az enyémre. De attól még, hogy barátok vagyunk, miért kéne nekem is úgy viselkednem, mint neki…
Magamban vagy ezerszer megfogadtam a dékáni irodáig, hogy soha többé nem iszom, és soha, de soha többé nem leszek könnyű préda. Valamint azt is, hogy Jake-et akkor akarom újra látni, mikor a hátam közepét. Ha képes volt csak úgy lelépni egy szó nélkül, akkor arra sem méltó, hogy egyetlen gondolatot pazaroljak rá. Csak azt sajnáltam, hogy nem tudom meg nem történtté tenni az éjszakát.
A dékáni irodához érve már annyira felbosszantottam magam, hogy kellett pár perc, amíg lenyugszom. Lehuppantam az előtérben lévő egyik székre, lehajtottam a fejemet, és próbáltam mélyeket lélegezni.
- Miss Dennings? - A kérdő hangra felpillantottam. Nem is hallottam, hogy a dékáni szoba ajtaja kinyílt, ezért kissé meglepett képet vághattam elsőre.
- Jó napot, Mr. Fleming! – köszöntem végül illedelmesen, mikor magamhoz tértem.
- Látom, még nem pihente ki az előző év fáradalmait… - mért végig engem, amitől csak még inkább elöntött a szégyenérzet. Bár otthon megpróbáltam a külsőmön javítani egy hidegzuhannyal és egy kis sminkkel, biztos voltam benne, hogy látni rajtam a másnaposság jeleit. Még jó, hogy más szégyenteljes dolgok nincsenek a homlokomra írva – nyögtem fel magamban elkeseredetten, amit egy újabb fogadkozás követett. – Na, jöjjön… - intett, és szélesebbre tárta előttem az ajtót.
Egy kezdődő migréntől szédelegve álltam fel, és követtem a dékánt a szobájába. Egy újabb intés után helyet foglaltam, és vártam, hogy megtudjam végre, miről is van pontosan szó. A múlt félévben az egyik tanáromnak segítettem egy személyiségteszt kitöltetésében, így arra számítottam, hogy mint a pszichológia tanszék egyik hallgatóját, megint valami ilyesmire akarnak felkérni. Csak azt nem értettem, hogy miért annyira fontos egy ilyen kísérlet, hogy nem várhatott még pár napot, és muszáj volt az év első napján már bevánszorognom miatta az iskolába.
- Nos, Miss Dennings… - ült le a drágának látszó bőrfotelébe Mr. Fleming, és a mahagóni íróasztal tetejére könyökölve egymásba fűzte az ujjait. – Ha jól tudom, akkor a viselkedésdinamika egy igen érdekes ága iránt érdeklődik, és az emberi viselkedésből szeretné írni a szakdolgozatát.
- Igen, így van – helyeseltem. Igaz, a témám ennél sokkal összetettebb volt, de jelenlegi állapotomban nem igazán volt kedvem belemélyedni a kutatási területembe egy laikussal.
- Arról is hallottam, hogy szeretett volna jelentkezni a St. Cutler Intézetbe gyakorlatra, hogy részt vehessen egy a témájához kapcsolódó kutatásban, de túljelentkezés miatt elutasították.
- Így történt – bólintottam megfeszülő arcizmokkal. Ez a tény még mindig rosszul esett. Kiváló tanuló voltam, szorgalmasan részt vettem a külön munkákban és kutatásokban, imádtam, amit csinálok, és mindennél jobban szerettem volna a St. Cutlerben tölteni a gyakorlatomat, de persze, a két gyakornoki hely közül az egyiket az intézmény egyik támogatójának az unokaöccse, a másikat pedig egy külföldi üzletember lánya kapta. Rá egy hónapra, ennek az üzletembernek a pénzéből építettek új irodát az intézet igazgatójának. Merje valaki azt mondani nekem, hogy az élet igazságos!
- Mit szólna hozzá, ha azt mondanám, hogy el tudom intézni a St. Cutlerben a gyakorlatot… - vonta fel a szemöldökét várakozóan Mr. Fleming. Egy pillanatig azt vártam, hogy majd elneveti magát, és közli velem, hogy csak viccelt, aztán rájöttem, hogy Mr. Fleming még csak mosolyogni sem szokott soha, nemhogy poénkodni.
- Miért? – nyögtem ki az első kérdést, ami eszembe jutott. Az arcát elnézve biztos voltam benne, hogy ez a segítség nem ingyenes lenne.
- Okos kislány – csillant meg a szeme vidáman, annak ellenére, hogy az előző gondolatomhoz hűen a szája egyenes vonalú maradt. – Nos, lenne egy kérésem cserébe…
- Miféle kérés? – kezdett kicsit bosszantani, hogy mindent harapófogó-kérdésekkel kell kihúznom a dékánból.
- Gondolom, biztosan tudja, hogy a városban filmet forgatnak jövő héttől – nézett rám ismét komolyan.
- Nem, ezt nem tudtam – ráztam meg a fejemet, miközben azon gondolkoztam, mi a fene közöm van nekem ehhez.
- Furcsa… - töprengett el, mire kissé elpirultam. Ez a filmforgatás tényleg annyira nagy esemény volt, hogy illett volna tudnom róla? – A lényeg, hogy a film rendezője régi barátom, és felkért, hogy ajánljak neki egy szakembert, aki segít a film szereplőinek a karakterek kidolgozásában, valamint, magánszemélyként is felügyeli a lelki épségüket.
- Értem – feleltem, bár az igazság az volt, hogy semmit sem értettem. Még mindig fogalmam sem volt, hogy jövök én a képbe, és mit kéne tennem azért, hogy megkapjam a gyakornoki állást.
- Akkor benne van? – Mr. Fleming lelkesedése bizarr álomnak tűnt. Lehet, hogy ez a helyzet? Hogy még mindig otthon alszom, és ezt most csak álmodom? Tétován a szememhez nyúltam és megdörzsöltem, de Mr. Fleming nem foszlott szét a semmibe, csak furcsa tekintettel bámult rám. – Jól van, Miss Dennings?
- Persze – bólintottam gyorsan. – Csak… Mit is kell tennem pontosan? – vontam össze a szemöldökömet, és igyekeztem nagyon koncentrálni a halántékomon fájdalmasan lüktető, apró ér ellenére.
- A forgatás három hetére felmentést kap az órák alól. Bejár a forgatásokra, az ott dolgozók rendelkezésére áll, mint pszichológus, segít nekik a filmben és a magánéletük problémáiban is.
- Szóval, pesztrálnom kéne néhány celebet három hétig? – húztam el önkéntelenül a számat. Nem olvastam bulvármagazinokat és nem néztem a tévében sem a témával foglalkozó műsorokat, de Summer pont eleget csacsogott a sztárokról ahhoz, hogy semmi kedvem ne legyen belefolyni a világukba.
- Valahogy úgy – vonta meg a vállát a dékán.
- De miért pont én? – nyögtem fel már most utálva az egészet, miközben riadtan érzékeltem a gyomrom mocorgását. Vettem pár mély levegőt, mert nem lett volna túl jó ötlet a dékáni íróasztalra kiadni a taccsot.
- A tanárkollégáknak túl kevés az idejük ilyesmire, és valljuk be, nem az ő titulusuknak megfelelő egy ilyen munka – kaptam meg az őszinte választ. Legalább nem hazudik a szemembe… Egyenesen megmondja, hogy csak egy diáklány vagyok, akire rá lehet sózni a piszkos melót, amihez a felsőbb rétegeknek – vagyis a professzoroknak – nem fűlik a foga. – De azt hiszem, ezért a kis kellemetlenségért méltán kárpótolnám, nem igaz? – nézett rám kérdőn, amiből tudtam, hogy most azonnal választ kell adnom neki, ha akarom a gyakornoki állást.
- Rendben – egyeztem bele gyorsan. Egyfelől a St. Cutler szinte bármit megért, másfelől tartottam tőle, hogy ha pár percen belül nem jutok ki ebből a szobából, annak rossz vége lehet. A rám törő hányinger egyre rosszabb lett.
- Helyes döntés – csapta össze a kezeit elégedetten Mr. Fleming. – Akkor holnap délután négy órakor legyen ezen a címen – nyújtott felém egy papírdarabot. – A rendező és még néhány ember szeretnének elbeszélgetni önnel, mielőtt elkezdődne jövő hétfőn a forgatás.
- Értem – vettem át a címet, és anélkül, hogy elolvastam volna, betettem a táskámba.
- Akkor azt hiszem, ennyi lett volna… Köszönöm, hogy befáradt, Miss Dennings – állt fel a dékán jelezve, hogy a beszélgetést lezártnak tekinti.
- Nincs mit. További szép napot és boldog új évet! – siettem ki az ajtón. Az első utam azonnal a női mosdóba vezetett, ahol végre megkönnyebbülhettem egy kicsit.
A csapnál kiöblítettem a számat, aztán ittam pár kortynyi hideg vizet. A tükörbe pillantva csodálkoztam, hogy Mr. Fleming nem vágott ki azonnal az irodájából, amint meglátott. Nagyon kellhetett neki a segítség, ha ilyen másnapos képpel hajlandó volt tárgyalni velem. A szemeim alatt hatalmas táskák voltak, amit még az alapozó sem tudott eltűntetni. A szám cserepes volt, az arcbőröm pedig szürke. Soha többé alkohol, üdv józan élet!
A lehető legrövidebb úton mentem haza, és a ruháimat a földre dobálva azonnal bedőltem az ágyamba. Már éppen elszundítottam volna, mikor a mobilom hangosan elkezdte játszani a megszokott dallamot. Kitapogattam az éjjeli szekrényen a készüléket, és fél szemmel hunyorogva próbáltam leolvasni a kijelzőről, hogy ki zargat.
- Bocs, Summer, de most ne… - motyogtam a telefonnak, aztán a párna alá csúsztattam, hogy tompítsak a hangján.
Mikor legközelebb kinyitottam a szememet, már sötét volt. Kellett pár pillanat, amíg magamhoz tértem, és amint ez megtörtént, pánikszerűen rúgtam le magamról a takarót. Az éjjeliszekrényen álló óra tizenegyet mutatott, az én műszakom pedig már kilenckor elkezdődött. Vagy öt percig veszettül kutattam a telefonom után, míg végre megtaláltam a párnám alatt. A francba!
Gyorsan kikerestem Dan telefonszámát, aztán megnyomtam a hívógombot.
- Hol a fészkes fenében vagy, te lány? – hallottam meg köszönés helyett a másik oldalról. – Jól vagy? Nem esett bajod? – özönlöttek az aggódó kérdések. Még sosem késtem a munkából, így nem csodáltam, hogy Dan rögtön a legrosszabbra gondolt.
- Nyugalom, semmi bajom – nyugtattam meg azonnal. – Én csak… elaludtam… - ismertem be, és örültem, hogy nem látja, ahogy fülig vörösödök.
- Értem. Mikorra érsz ide? – érkezett a kérdés kissé keményebben.
- Fél óra? – kérdeztem kissé félénken. – Na jó, húsz perc. Nagyon sietek! – javítottam ki magam a vonal másik végén hallott csend miatt. – Már indulok is, szia! – köszöntem el. Három perc alatt lezuhanyoztam, aztán felkaptam az első ruhát, ami a kezembe akadt – egy farmert és egy egyszerű fehér pólót -, és már rohantam is.
Mire megérkeztem, már úgy fújtattam, mint egy tüdőbeteg, és a lépcsőről is majdnem legurultam kétszer sietségemben – csak a jószerencse mentett meg attól, hogy a nyakamat törjem.
- Itt vagyok! – léptem végül Dan elé. – Sajnálom, hogy késtem… - vettem elő a lehető legbűnbánóbb arcomat.
- Felejtsük el… Csak állj be végre a pult mögé, mert Erinnek haza kellett mennie a gyerekek miatt, és teljesen egyedül vagyok. Már lassan a beleim szakadnak ki a hajtástól – vett egy mély levegőt, aztán felmordult, mikor valaki egy hangos „Hé, még egy kört ide!” kiáltással próbálta felhívni magára a figyelmet.
- Tudod, mit? Maradj te a pultnál ma, én meg majd rohangálok az asztalok között – ajánlottam fel, hogy kárpótoljam Dant a késésem miatt.
- Rendben – bólintott kissé megkönnyebbülve.
Alig fél óra alatt megértettem, hogy Dan mitől fáradt el annyira. A hely zsúfolásig volt tömve, és mintha a rendelések sosem akartak volna elfogyni. A bokáim bedagadtak, a hátam majd beszakadt, és a migrénem is kezdett újra előjönni. Már azt hittem, hogy ez a mai este el van átkozva, mikor megláttam egy kapucnis férfit egy nővel besuhanni a hátsó boxok egyikébe.
- Menj, és vidd ezt ki Robéknak – nyomott a kezembe egy tálcát Dan megerősítve engem abban, hogy az előbb nem a szemem káprázott.
Fogalmam sincs, miért, de a kezeim között remegni kezdett a tálca, ahogy elindultam. Igyekeztem fesztelennek tűnni, de a nyugodtságom látszata azonnal romokba dőlt, ahogy a szürkéskék szempár rám pillantott.
- Sziasztok! – köszöntem, és gyorsan letettem az italokat az asztalra, nehogy kiborítsak valamit.
- Hello! – Rob hangja elég feszültnek tűnt, és mikor felpillantottam, az arcán is észrevettem, hogy valami gond lehet. Kristen bólintott felém egyet, de ezen kívül pillantásra sem méltatott.
- Hozhatok még valamit? – érdeklődtem remélve, hogy egyikük sem veszi észre a hangom remegését.
- Nem, köszönjük. Egyelőre ennyi lesz – eresztett meg Rob egy halvány mosolyt felém, mire sziszegő hangot hallottam Kristen felől. Botladozó léptekkel siettem vissza a pulthoz, de még időm sem volt lenyugtatni a szívverésemet, Dan már elém tolta az újabb adag italt, amit a fal melletti asztalnál rendeltek. Kezdtem értékelni a sok vendéget, mert legalább nem volt időm gondolkozni. Csak hordtam ki egyik üveg és pohár után a másikat, és figyeltem, hogyan issza magát részegre mindenki.
Valamikor hajnali három körül volt az első szusszanásnyi pihenőidőm. Lehuppantam a pult mellé, és végignéztem a bár vendégein. Egy lány az elülső asztalnál éppen úgy bújt a mellette ülő férfihoz, ahogyan én tehettem az éjjel Jake-kel. A szemein látszott, hogy el van kábulva már félig az alkoholtól, és nincs teljesen tudatában a tetteinek. Szánalmas látvány volt… Vajon, én is ennyire szánalmas voltam tegnap? Ezért volt Rob ma hidegebb és visszafogottabb? Mert megundorodott tőlem? Azt mondják, hogy egy részeg nőnél nincsen undorítóbb, és elnézve a lány viselkedését, egyet tudtam érteni a dologgal. Ma már másodszorra kívántam, hogy bárcsak visszapörgethetném az időt, és megváltoztathatnám az éjszaka történteket.
- Kérsz egy korsóval? – nyújtott felém egy adagnyi habos sört Dan. Munkaidőben ennél erősebbet sosem ittunk, de most erre sem vágytam.
- Nem, kösz, azt hiszem, ma kihagyom – ráztam meg a fejemet. Dan fürkésző tekintettel nézett rám, de végül megvonta a vállát.
Fél perc múlva, leugrottam a bárszékről, és a mosdó felé indultam, hogy a szünetem lejárta előtt elintézzek pár emberi szükségletet. Ahogy beléptem, először észre sem vettem, hogy nem vagyok egyedül, mivel éppen a kezemen lévő apró karcolást vizsgálgattam, amiről nem emlékeztem, hogy került oda. A halk szipogó hang döbbentett rá, hogy valaki áll az egyik mosdókagyló előtt.
De jó… - sóhajtottam fel magamban, mikor felismertem az illetőt. Először arra gondoltam, hogy csak simán kifordulok az ajtón – reggelig csak kibírják a veséim -, de végül mégis rávettem magam a helyes cselekedetre.
- Rosszul vagy? – léptem Kristen mellé. Kezeivel a mosdókagyló két oldalába kapaszkodott, és lehajtotta a fejét. A hajától nem láttam az arcát, így nem igazán tudtam eldönteni, hogy mi is a gond. Talán, túl sokat ivott, és szüksége van segítségre…
- Jól vagyok – jött a rekedtes válasz. Sír? – döbbentem rá.
- Segíthetek… valamiben? – kérdeztem, de csak egy fejrázást kaptam válaszként. – Szóljak Robnak?
- Ne! – kapta fel a fejét ijedten, így most már megbizonyosodhattam abban, hogy tényleg könnyesek a szemei. – Nem kell semmi, csak hagyj békén… Kérlek… - A hangja erőtlen volt. Egyáltalán nem olyan fensőbbséges és idegesítő, mint tegnap, inkább szomorú és megtört.
Elindultam az ajtó felé, de az újabb zokogó hang megakadályozott abban, hogy úgy tegyek, mintha mi sem történt volna. Sem emberként, sem leendő pszichológusként nem lehettem ennyire érzékeny. A zsebembe nyúltam, és előhúztam egy papír zsebkendőt, majd visszaléptem Kristen mellé.
- Tessék… - nyújtottam oda neki. Egy másodpercig tétovázva nézett rám, aztán elvette.
- Jó kis sztori lesz ez a lapoknak… - nevetett fel keserűen. – Vajon, az alkoholra, a drogokra vagy az idegösszeomlásra fogják majd a kiborulásomat?
- Mindenkinek van rossz napja. És különben is, honnan tudnák meg, hogy egy mosdóban pityeregsz? – ráncoltam össze a homlokomat.
- Tudod, hogy egy csomó pénzt kapnál azért, ha elmondanád egy újságnak? Sőt, ha van mobilod, készíthetnél pár képet is… Attól emelkedik az ár… - szipogott egy párat, aztán kifújta az orrát.
- Nem mondom el senkinek sem – ígértem.
- És ugyan, miért ne tennéd? – túrt bele a hajába, aztán a tükörbe bámult, és undorodó arcot vágott. Valószínűleg, a vörös szemek látványa nem volt az ínyére… - Tudom, hogy tetszik neked Rob. Simán keresztbe tehetnél nekem bosszúból.
- Miért akarnék keresztbe tenni neked emiatt? Rob helyes pasi, de nem az egyetlen. Ha minden foglalt helyes pasi párjának keresztbe akarnék tenni, az egész életem rámenne a bosszúra – próbálkoztam meg egy vigyorral.
- Mások nem így gondolkoznak – fordult háttal a tükörnek, és kezeit a háta mögé téve nekidőlt a mosdókagylónak. – Mindenkinek megvan a maga véleménye… Túl buta, ronda, tehetségtelen, mogorva és a többi vagyok ahhoz, hogy Robbal legyek. Az meg mit számít, hogy szeretem? – hajtotta le a fejét olyan hangot hallatva, amiből nem tudtam megállapítani, hogy keserű nevetés vagy sírás-e. Talán, mindkettő volt egy kicsit…
Elszégyelltem magam, amiért én is elsőre ítélkeztem felette, holott nem is ismerhettem rendesen. Ha neki nem is, legalább önmagamnak be kellett vallanom, hogy túl előítéletesen közelítettem felé az első pillanattól, és mivel ezt valószínűleg, érezte, így ő sem viselkedett velem kedvesen. Egyszerű védekező reakció volt a viselkedése.
- Nem tűnsz butának – szólaltam meg végül. – És ronda sem vagy – mosolyodtam el. Igazából, jobban megszemlélve, tényleg csinos lány volt, csak egy kicsit túl lazán öltözködött. Bár Rob sem az a típus volt, aki adott a divatra, így ebben tökéletesen összepasszoltak, bármennyire is rosszul esett ez a felfedezés. – A tehetségtelenség… Nos, még nem láttam egyetlen filmedet sem, de véleményem szerint, nem véletlenül jutnak az emberek ilyen magasra.
- Kivéve ha protekciójuk van… - húzta el a száját Kristen. – Az anyám forgatókönyvíró, az apám pedig producer – magyarázta, mikor látta, hogy kérdőn pislogok rá. – Az egyetlen, amit figyelmen kívül hagynak, hogy ők egyáltalán nem örültek annak, hogy színészkedni akarok. Ennyit a protekcióról… - sóhajtott.
- A lényeg, hogy te tudod, hogy önerőből jutottál eddig. Másokkal pedig nem kell törődni – tanácsoltam. Persze, tudtam, hogy ez nem olyan egyszerű. Az embernek önkéntelenül fájdalmat okoz, ha valaki rosszat mond róla, akármennyire is próbálja ezt leplezni. – Egyébként mogorva sem vagy – jutottunk el az utolsó tulajdonságig, amit az előbb Kristen felsorolt. Kétkedő arcot vágva nézett rám, amitől nevetnem kellett. – Na jó, nem mindig. Ha leveszed a maszkodat, akkor egész kedves vagy – vallottam be. Kristen szája halvány, de őszintén boldog mosolyra húzódott.
- Köszönöm.
- Igazán nincs mit – mosolyogtam vissza. – Örülök, hogy jobban vagy.
- Nah igen… - komorult el azonnal az arca, én pedig megbántam, hogy ismét eszébe juttattam a baját, bármi is legyen az. – Robbal egy kissé összekaptunk – szólalt meg fél percnyi csend után.
- Ó… - Ennél értelmesebbet hirtelen nem tudtam kinyögni.
- Azt hiszem, túl feszültek vagyunk mindketten – túrt bele ismét a hajába, és egy a zsebéből előhúzott hajgumival egyszerűen összefogta.
- Ezen tudok segíteni – löktem játékosan oldalba. – Hozd rendbe magad egy kicsit, addig én készítek két olyan koktél, amitől nem csak hogy kibékültök, de egész éjszaka ki sem gabalyodtok majd egymásból – erőltettem vigyort az arcomra. A gyomrom ugrott egyet a gondolattól, de nem foglalkoztam vele. Nem fogom lenyúlni egy másik nő pasiját, akármennyire is helyes. Főleg, hogy Kristen éppen az előbb nyílt meg nekem, és mondta el, hogy szerelmes. Önzetlen leszek, és segítek – született meg bennem az elhatározás. Akármennyire is nehéz…
- Tényleg megtennéd? – nézett rám Kristen hálásan.
- Persze – bólintottam.
- Köszönöm – fordult ismét a csap felé. Ellöktem magam a faltól, aminek eddig támaszkodtam, aztán elindultam az ajtó felé, hogy bevégezzem a mai jó cselekedetemet. – Mila… - Meglepődtem egy pillanatra, hogy Kristen a nevemen szólított. Nem hittem volna, hogy tegnap megjegyezte…
- Igen? – pillantottam vissza.
- Lehetnénk barátok… - harapta be a száját.
- Persze – mosolyodtam el, miközben beleegyezően bólintottam, aztán elhagytam a mosdót.
- Te meg hol a fenében mászkáltál? – villantak rám Dan szemei, ahogy meglátott.
- Bocsi, a mosdóban voltam… - húztam be a nyakamat önkéntelenül. – Női gondok – ferdítettem el az igazságot, hogy ne kérdezősködjön tovább. Végül is, tényleg női gondok tartottak fel, csak nem olyasmi, amire ő gondol.
- Oké, akkor ezeket vidd ki a hármashoz – tolt elém egy tálcát fejcsóválva.
- Egy fél pillanat, csak készítek két Lázas szenvedélyt hátra – pillantottam a boxok felé.
- Ó, értem… Akkor csináld csak, ezt majd kiviszem én.
- Kösz – mosolyogtam rá, aztán nekiálltam a koktéloknak. Vörös és narancs színek keveredtek a pohárban, miközben a fejemben is ezernyi gondolat kavargott. Bármennyire is nem akartam, önkéntelenül is elképzeltem Robot Kristennel, és ettől a mellkasomban furcsa szorítás keletkezett.
Nem foglalkozva az érzéssel tettem tálcára a két poharat, és hátra indultam. Robert meglepetten nézett rám, mikor megjelentem, és elé tettem a koktélokat.
- Nem kértem semmit…
- Ez… mondjuk úgy, hogy a ház ajándéka – vontam meg a vállam.
- Értem – eresztett meg felém egy olyan mosolyt, amitől a szívem felugrott a torkomba. – Nem akarsz leülni? – húzódott beljebb meg sem várva a válaszomat.
- Nem… Én… Bocsánat, de nem hiszem, hogy ez jó ötlet. A barátnőd – nyomtam meg a szót. - mindjárt visszajön, és nem akarok zavarni.
- Nem zavarnál – vágta rá Rob túl gyorsan ahhoz, hogy majdnem elcsábuljak. Lesütöttem a szememet, hogy ne kelljen az övébe néznem, de még így is zavaró volt magamon érezni a pillantását.
- Dolgoznom kell – jutott eszembe hirtelen egy tökéletesen érthető kifogás. Ahogy el akartam lépni az asztaltól egy kéz fonódott a csuklómra.
- És máskor?
- Máskor? – vontam fel a szemöldökömet értetlenül.
- Máskor nem lenne kedved… beszélgetni… - Robert hangja végigborzongatta minden porcikámat. Aztán eszembe jutott a fogadalom, amit nemrég tettem. Nem leszek többé könnyű préda! Megfeszültek az arcizmaim, ahogy próbáltam erős maradni, aztán végül kihúztam a kezem az ujjai közül.
- Ti pasik, mind ugyanolyanok vagytok! – néztem fel dühösen szikrázó szemekkel Robra, amitől meglepetten húzódott hátrébb. – Ha adhatok egy tanácsot, inkább foglalkozz a pároddal! – sziszegtem oda neki, aztán anélkül, hogy hátranéztem volna visszamentem a pulthoz. Remegve rogytam le az egyik bárszékre. Fogalmam sem volt, honnan merítettem elég erőt ahhoz, hogy eljátsszam ezt a kis színjátékot Rob előtt, ahogyan abban sem voltam biztos, hogy tényleg sikerült-e elhitetnem vele, hogy nem érdekel. Egy részem azt akarta, hogy átlásson rajtam…
- Mi van ma veled, hé! – lengette meg Dan a kezét az orrom előtt, mire összerezzentem. – Jól vagy?
- Igen… Csak fáradt… - álltam fel lomha mozdulatokkal.
- Nem pihented még ki a tegnapit, mi? – vigyorgott rám, mire megborzongtam. Nem akartam emlékezni a tegnapra.
- Ezt vigyem ki? – nyúltam a pulton lévő tálca felé anélkül, hogy válaszoltam volna a kérdésre.
A következő negyed óra megint munkával telt. Az egyik asztaltól fordultam vissza, mikor a pultnál megláttam Robot és Kristent. Éppen fizettek. Robert keze Kristen csípőjén nyugodott, és bizalmasan közelebb húzta magához. Úgy tűnik, hatásos volt a koktél… - szorult össze a gyomrom. Ahogy elindultak az ajtó felé, Kristen tekintete megtalált engem. Eltátogott egy köszönömöt, mire én mosolyt erőltettem az arcomra.
Az este további része nyugodtan telt, a hely kezdett kiürülni, és akik maradtak, azok is nagyrészt csak kómásan feküdtek – jobbik esetben az asztalon. Mire elérkezett a zárás ideje, és Dan mindenkit kiterelt a bárból – a súlyosabb eseteknek taxit is hívott -, úgy éreztem, állva el tudnék aludni. Szerencsére, erre nem volt szükség… Dan hazavitt autóval, így alig pár percen belül a pihe-puha ágyban tudhattam magam.
Beállítottam a telefonomat délután kettőre, hogy négyre biztosan odaérjek a találkozóra azzal a rendezővel meg a pereputtyával, aztán letettem a fejem a párnámra, és abban a pillanatban el is aludtam.
Az éktelen csengetés először el sem jutott a tudatomig, csak beleépült az álmomba, de végül mégis magamhoz térített. Egy nyűgös ásítással vettem le az éjjeliszekrényemről a mobilomat, de hiába nyomkodtam csukott szemmel a megszokott gombot rajta, az éles hang csak nem akart elhallgatni. Halk nyögéssel ültem fel az ágyban, mikor rádöbbentem, hogy az ajtócsengőt hallom.
- Megyek… Megyek már! – kiabáltam ki. – Hozzáragadtál a csengőhöz, vagy mi a franc? – tettem halkabban hozzá, magamban morgolódva. – Igen? – téptem fel az ajtót, amitől a küszöbömön álló húsz év körüli lány ijedten ugrott hátrébb egy lépésnyit.
- Én… csak… hoztam valamit Miss Denningsnek – felelte elvörösödve. Vettem egy mély levegőt, aztán megpróbáltam emberien viselkedni.
- Értem – bólintottam, miközben az ujjaimmal igyekeztem kissé helyrehozni a hajkócot a fejem tetején.
- Itt kéne aláírnia… - nyújtott felém félszegen egy kis bőrmappára tűzött papírt. Amíg lefirkantottam a nevemet, az járt a fejemben, hogy ezt a munkát biztosan nem ennek a lánynak teremtették. Ahhoz túl félénk volt, hogy idegen emberekkel foglalkozzon. Bár, legalább kitartó – gondoltam vissza a jó pár perces csengetésre.
- Köszönöm – vettem át végül egy közepes méretű borítékot, és némi aprót szórtam az ajtó mellett álló asztalkáról a lány kezébe borravalóként. Hálásan rám mosolygott, aztán elindult a lépcső felé.
Miután becsuktam az ajtót, kinyitottam a borítékot az ujjammal, és lehuppantam az ágyam szélére. Egy apró, összehajtott cetlit találtam benne, és két vastagabb papírdarabot. Ezeket félretettem magam mellé, és szétnyitottam az üzenetet.

Hálás vagyok a tegnapiért. Kérlek, fogadd el ezt tőlem! Baráti üdvözlettel: KStew

Meglepetten futottam újra végig a pár mondaton, de csak akkor kerekedtek el igazán a szemeim, mikor a kezembe vettem az ajándékomat. A két vastag papír valójában, két jegy volt a kedvenc együttesem koncertjére. Két VIP jegy, színpad mögötti belépővel. Félhangos visító hang hagyta el önkéntelenül a számat, és úgy bámultam a jegyekre, mintha azok bármikor elpárologhattak volna a kezemből, ha egy másodpercre is leveszem a szemem róluk.
De hát, Kristen honnan tudhatta, hogy ennyire el szeretnék menni erre a koncertre? Talán, Dantől? Egy héten át azon sírtam neki, hogy túl drágák a jegyek. Megkérdezte volna, hogy mi az, amire vágyom? Ez igazán kedves lett volna tőle… Vagy csak véletlen találta el az ízlésemet? És kit vigyek magammal?
Hirtelen elkomorult az arcom, és beestek a vállaim. Nem fogadhatom el… Két ingyen koktél és egy beszélgetés a közelébe sem ér ennek az ajándéknak. Nyüszkölve dőltem arccal előre a párnámba, miközben a lelkiismeretem viaskodott az önző énemmel. A párviadal végkimenetelét végül nem tudhattam meg, mert ezúttal kopogás hangzott fel a bejárati ajtón. Valamit elfelejtett aláíratni velem a küldönclány?
- Summer. Te meg, mit keresel itt? – néztem végig a barátnőmön álmos tekintettel, miután ajtót nyitottam. Az egyik Harrod’sban vett ruhát viselte, és mint mindig, most is tökéletesen nézett ki.
- Gondoltam, ha már nem veszed fel nekem a telefont, felkereslek személyesen – nézett rám szúrósan. Egy pillanatig értetlenül meredtem rá, aztán beugrott.
- Ó, persze, tegnap hívtál… - csaptam aprót a homlokomra. – Ne haragudj, de hulla voltam.
- És miért nem hívtál vissza? – lépett be mellettem a lakásba, én pedig azonnal le is mondtam arról, hogy még aludhatok indulásig egy keveset. Summer néha túl erőszakos volt, és ha neki éppen ahhoz volt kedve, hogy nálam töltse az időt, akkor semmi sem állíthatta meg.
- Elaludtam, aztán pedig dolgoztam egész éjszaka. Hazaérve pedig megint csak kidőltem – magyaráztam.
- Aha… - huppant le az ágyamra. Egy pillanatig azt hittem, hogy eljátssza majd a sértődöttet, de végül felderült arccal pillantott rám. – És, mi volt Jake-kel?
- Semmi – mordultam fel. Ez volt az utolsó téma, amiről beszélni akartam, de Summer valahogy nem vette észre.
- Én úgy hallottam, hogy azért az nem semmi volt – vigyorgott rám.
- Úgy hallottad?
- Az este összefutottunk Jake-kel – vonta meg a vállát Summer, mintha semmi sem lenne abban, hogy arról pletykálnak a hátam mögött, hogy Jake felírhatott az „elejtett prédák” listájára.
- Ő meg, persze, azonnal eldicsekedett, mi? – húztam fel magam.
- Tessék? – pislogott rám ártatlan szemekkel Summer.
- Azt is elmondta, hogy szemét módon szó nélkül lelépett? – fúrtam a tekintetem Summerébe.
- Lelépett? – kérdezett vissza úgy, mintha nem értené a szó jelentését.
- Igen. Se puszi, se pá, se levél, se semmi.
- Ugyan, nem kell ezt ilyen komolyan venni – legyintett, aztán felállt az ágyról, és a kezét a vállamra fektette. – A férfiak ilyenek… De legalább szórakoztatok egy jót.
- Persze. Szórakoztunk – fújtattam. Tudtam, hogy az én hibám minden. Én voltam túl gyenge nemet mondani Jake-nek. Mégis hirtelen minden magam iránt érzett megvetésemet Summerre zúdítottam.
- Nem értem, mi bajod… - sóhajtott fel.
- Persze, hogy nem érted. Mert számodra elég a szórakozás is… - húztam el a számat gúnyosan. Fogalmam sincs, mi ütött belém. A belső hang a fejemben tisztában volt vele, hogy szemétség, amit csinálok, mégsem bírtam leállni. – De nekem nem elég! – Ahogy Summer arca megfeszült, tudtam, hogy túl messzire mentem.
- Vagyis, én egy kurva vagyok, aki bárkivel ágyba bújik, te pedig egy szent? – A hangja a dühtől magasabbá vált.
- Nem… Én nem ezt mondtam… - józanodtam ki azonnal. Az alig pár pillanattal ezelőtt még intenzíven bennem lüktető harag teljesen elpárolgott. – Summer, én nem ezt… - próbálkoztam, de Summer keze a levegőbe emelkedett, hogy leállítson.
- Csak úgy elárulom, hogy nem én feküdtem le első este egy vadidegennel – döfött belém az igazság tőrével. – De ha te így vélekedsz rólam, akkor jobb, ha megyek! – indult el az ajtó felé.
- Summer, várj… - indultam utána azonnal, de mintha nem is hallott volna. Mikor a lépcsőknél megállt és felém fordult, megkönnyebbülten fújtam ki a tüdőmben rekedt levegőt. Tudtam, hogy mégsem hagy csak úgy itt…
- És tudod, mit, Mila? Baszd meg! – sziszegte még felém, aztán felemelt fejjel elindult lefelé.
Ahogy eltűnt a lépcsőház fordulójában a szemem elől, a fejemet az ajtóba vágtam.