6. fejezet

A héten én (nyc_girl) is sorra kerültem a történet írásában. Lehet, hogy most sokan utálni fogtok a hirtelen váltásért, de a történet megkövetelte a háborús hangulatot! :)

Jó olvasás, és várunk minden jellegű véleményt!

Ha eddig azt hittem, hogy az este folyamán a Jake-kel való beszélgetéstől már nem lehet rosszabb, akkor tévedtem… méghozzá nem is kicsit. Az arcomat az egyik pillanatról a másikra lepte be az a kellemetlen melegség, amelyet mindenképp el akartam kerülni. Ilyenkor kívánja azt az ember, hogy bárcsak megnyílna alatta a föld, de velem közel sem ez történt. Jake karjaiban megsemmisülten néztem végig, ahogy Rob gúnyosan, Kristen mosolyogva, míg Tom meghökkenve sétált el mellettem. A találkozás kétségkívül az kettőezer tízes top ötös „hogyan kerüljünk minél kellemetlenebb helyzetbe” listám élére ugrott, hiszen a Robbal aligha mondható baráti kapcsolatomat is sikerült porig rombolnom. Épphogy eljutottunk arra szinte, hogy végre két értelmes felnőtt ember módján kommunikáljunk egymással, amikor egy ilyen, mindenképp félreérthető szituációban kell újra szembesülnöm lesajnáló pillantásaival.
Úgy éreztem, hogy menten szétszakadok. A kíváncsiság, hogy vajon Robert mit csinálhat, vagy egyszerűen mit gondolhat ezek után rólam, hatalmas vehemenciával csapott le rám, és nem hagyott szabadulni. Az izgalom, amelyet Jake váltott ki belőlem, hirtelen csak szellőcskének tűnt, a Rob utáni tornádó pusztításával. Nem értettem, hogy honnan jött ez a hírtelen késztetés iránta, hisz még csak nem is ismertem őt kellőképpen ahhoz, hogy tökéletes véleményt formálhassak róla. A hívogató ismeretlenbe való ugrás mindig is felvillanyozott, de az, hogy Kristen barátja, némiképp csökkentette a rá irányuló figyelmem száz százalékát.
Hiába volt számomra megfejthetetlen a viselkedése. Egyszerűen ott volt az hatalmas mértékű vonzás, amely egyre jobban kezdett elhatalmasodni rajtam. Viszont másrészt mégsem alázkodhattam meg előtte azzal, hogy odamegyek, ahhoz túlságosan is büszke voltam. A Blush bejáratához mégis Jake hangja húzott vissza.
- Hahó… Mila! – lengette meg előttem kezét. Ennyire elkalandoztam volna? – Itt vagy? – nézett a szemeimbe kíváncsian, de már közel sem volt meg az a kezdeti heves szívdobogás, mint szilveszterkor… alkoholmámoros állapotban. Emlékeim nem csaltak, sőt tényleg minden kétséget kizáróan helyes volt, és még a borosta is sokat lendített a kinézetén. Viszont a viselkedését nem tudtam tolerálni. Habár józanabbik énem rögtön megálljt parancsolt, mégis kíváncsi voltam gyenge indokaira, hogy vajon milyen sürgős és halaszthatatlan dolga akadt, amely arra késztette, hogy csak úgy ott hagyjon.
- Persze… mégis hol lennék?! – vetettem oda váll rántva. – De kérlek, gyorsan, ha lehet… benn elég sokan vannak, és Dan sem venné jónéven, ha pont most, a legnagyobb forgalom idején szünetelnék. Szóval, hallgatlak! – kibújtam az öleléséből, és egy lépést hátráltam miközben kezeimet összefontam magam előtt.
- Nézd, Mila… nem is tudom, hogy hol kezdjem… - szinte már csak suttogta. Ha nem figyeltem volna annyira, talán meg sem hallottam volna.
- Talán az elején…
- Igazad van. Egy bocsánatkéréssel tartozom. Szemét módon viselkedtem, nem is tudom, hogy mit hozhatnék fel mentségemre. – próbálkozott gyenge magyarázatával, ami kicsit sem hatott meg, sőt inkább azt vettem észre magamon, hogy minél előbb szabadulni szeretnék. Te jó ég! Mégis miket gondolok? Még magamnak is nehéz volt beismerni, nemhogy másnak… zavart, hogy Rob csak úgy lelépett, legalább ideköszönhetett volna, nem?
- Bocsánatkérés elfogadva, most viszont megyek! – épp meg akartam fordulni, amikor megfogta a karomat és visszahúzott. – Ez fáj!
- Ne haragudj – majd pedig kezével, amely eddig bilincsként fonódott a karom köré, idegesen beletúrt a hajába. Mintha nem találta volna a megfelelő szavakat. – Tudom, hogy most legkevésbé is erre a beszélgetésre vágysz, de azt tudnod kell, hogy én nem ilyen vagyok. Jó, talán az esetek nagytöbbségében nálam csak egy éjszakára kell kalibrálni, veled mégis mást terveztem. Viszont a rámenőséged és a vadságod megrémisztett, nem mindennap találkozom olyan nőkkel, mint te!
- Jó, azt hiszem… én ezt tovább nem szeretném hallgatni! Jake, nem vagyok értelmi sérült. Nekem tényleg semmi bajon nincs a te életviteleddel. Találkoztam már hozzád hasonló férfiakkal. Nehogy félreértsd, nem vagyok könnyen kapható, de az, hogy egy árva szó nélkül eltűntél, kicsit felháborító. Nehezedre esett volna legalább egy üzenetet hagyni? – az éjszaka csendjében egyenesen fülsüketítő volt a kitörésem.
- Tudom… már Summertől is megkaptam a magamét. Hidd el, én sem így akartam lelépni. Viszont, ha bármi mással kiengesztelhetnélek, csak szólj… - talán nem a legszebb módon váltunk el, mégis megvolt az a felettébb rossz szokásom, hogy képtelen voltam sokáig haragban lenni.
- Az lesz a legjobb, ha elfelejtjük ezt az egészet. Tekintsünk úgy az éjszakára, hogy mindkettőnknek jó volt, de ennyit. Nincs folytatás. Rendben?
- Azt hiszem, ez megoldható – húzta mosolyra száját. – Szerintem ideje lesz bemennünk. Gondolom, Summer már epekedve várja, hogy mit sikerült kihoznunk ebből a beszélgetésből. Meg persze már jól esne legurítani egy korsó sört… - majd pedig csibészesen rám kacsintott, viszont előbbi eszmefuttatásával ellenkezően, nem mozdult. Sőt, ismét önállósította magát, és közelebb jött hozzám. – Azért egy baráti ölelés még belefér, ugye? – hirtelen jött kérdésére nem igazán tudtam mit felelni, így csak bénán bólintottam. Mire feleszméltem, már csak annyit éreztem, hogy kezei oltalmazóan összekulcsolódnak a derekam körül. Jóleső érzés járta át a testem, tudva, hogy tőle már nem kell többre számítanom. Elégedetten hajtottam a fejemet a vállára, és mély levegőt véve megcsapott, a számomra kifejezetten andalító mentol illata.
Miután sikerült levergődnünk a tömegbe, rögtön Dan felé vettem az irányt, aki lévén, hogy egyedül volt, majd’ beleszakadt a kimerítő munkába. Miután Jake is levált rólam, azzal az indokkal, hogy megkeresi Summert és Jensent, kénytelen voltam egyedül szembenézni Dannel.
- Mila, drágám… mégis hol a fészkes fenében voltál? Épp a legnagyobb hajtásban kell itt hagynod engem? Vigyázz, te lány… nehogy túlságosan megerőltessem magam! – nézett rám megrovóan, de a szája szélén ott bujkált az a kis elfojtott mosoly, majd pedig az arcát a szokásos engesztelő puszira tartotta.
- Dan, csak a napi mozgásmennyiségedre ügyeltem. – mondtam a kelleténél kicsit hangosabban, persze a Blush-ban szóló zenét még így sem tudtam túlordítani.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy kövér vagyok?
- Dehogy! Én így szeretlek, ilyen mackósan! – kacagtam fel jóízűen.
Rekord gyorsasággal értük el az éjfélt, sőt az egy órát is épphogy magunk mögött hagytuk, de az emberek még mindig megállás nélkül szállingóztak be a pubba. Persze egy szusszanásnyi szabadidőm sem volt. Épphogy kivittem az egyik rendelést, a másik asztaltól jött a következő, nem értettem, hogy honnan ez a nagy érdeklődés hétköznap lévén. Dan is szorosabban fogta a gyeplőt, hiszen árgus szemekkel figyelte mindenegyes mozdulatomat… mintha ismét meg akarnék szökni Jake-kel. Még a gondolat is abszurd volt, hogy mi ketten újra együtt! Sajnos vagy épp szerencsére - kinek mi a szimpatikusabb -, Dan volt olyan kedves és magára vállalta Rob társaságának a kiszolgálását. Bármit megadtam volna egy találkozásért, hogy mégis miként viszonyuljak hozzá, de nem következett be. Úgy tűnt, tökéletesen elvoltak. Ráadásul Summer, Jensen és Jake is megunták a semmittevést, így még féltizenkettő körül likvidálták magukat.
Amikor már úgy éreztem, hogy végre leborulhatok a pultra, legalább egy fél másodpercig, Dan ismét lecsapott.
- Mila, ezt a pár üvegsört kivinnéd Robéknak? Nekem el kell szaladnom egy fél órára, Kelly most telefonált. – majd a kezembe nyomta az üvegeket, és kisietett az ajtón. A szívem pillanatok alatt váltott ritmust, és kezdett heves dobogásba. A kezeim is furcsamód remegésbe kezdtek, és legszívesebben elfutottam volna! Nem értettem, hogy mi van velem, mert elméletileg örülnöm kellene, hiszen itt a nagy találkozás, amelyet egész éjszaka vártam. De akkor miért szorongok ennyire?
Végül aztán leküzdve minden fenntartásom és félelmem, elindultam feléjük. Már pár méterrel arrébb is lehetett hallani, hogy a hangulat arra a bizonyos tetőfokra hágott, viszont egy valami, jobban mondva valaki hiánya rögtön feltűnt. Kristen sehol sem volt. A tudat, hogy nem láttam, még inkább mosolyt csalt az arcomra, és megszaporáztam lépteim. Habár legszívesebben pofon vágtam volna saját tükörképemet, hogy mégis mit művelek, elvégre nem pont ezt ígértem meg magamnak Kristennel kapcsolatban, de akkor senki és semmi nem érdekelt. Viszont, ahogy az asztalhoz léptem, rögtön az arcomra fagyott a mosoly. Annak ellenére, hogy Tom kacsingatva próbált jelzéseket adni, Rob magasról tett arra, hogy egyáltalán a világon vagyok. Minden jel szerint sokkal érdekesebbnek találta a sörösüveg oldalán lévő szöveget, minthogy rám nézzen. Csalódottan megfordultam, amikor szembe találtam magam Kristennel.
- Szia, Mila! – köszönt vidáman, ami nála ritkaszámba ment. – Na, mesélj! Milyen volt a koncert? Tomból már nem igazán lehetett kihúzni egy értelmes mondatot. Már Marcuséknál is elég hívogatóak voltak a sörök. – „Milyen volt a koncert? Kérdezd meg a barátod, ő több információval tud szolgálni.” Talán ezt tűnt a leglogikusabb válasznak, mégis más lehetőség mellett döntöttem. Válaszomra nem csak Kristen volt kíváncsi, Rob is feszülten várta, hogy mikor fog lesújtani a feje felett lebegő bárd, na… nem mintha figyeltem volna a reakcióját.
- Eszméletlen! Nem tudom elégszer megköszönni ezt a lehetőséget. Mindenképp új tapasztalatokkal lettem gazdagabb. – vetettem szúrós pillantásokat Rob felé, aki érzelemmentesen állta tekintetem.
- Oh, hát ennek nagyon örülök! – mesélte, mialatt ismét visszabújt Robert mellé. Elégedetten összekulcsolta ujjaikat, és tovább faggatózott. Kezdett túlságosan is fullasztóvá válni a kialakult helyzet. Viszont akaratlanul is kiböktem, ami már jó ideje foglalkoztatott.
- És, te vagyis ti? Mit csináltatok? Hogy-hogy nem ti mentetek a koncertre?
- Nos, úgy volt… de egyedül nem volt kedvem elmenni, ráadásul nem is éreztem túl jól magam. Szóval, így tegnap fiús napot tartottak a többiek. Igaz, Rob? – simított végig az arcán, aki jól kivehetően azt sem tudta, hogy mit kérdeztek tőle.
- Persze… persze. Tegnap Bobbyéknál zenélgettünk. – mire az említett félrenyelt. Viszont a kis jelenetből Kristennek semmi sem tűnt fel. Mialatt megütközve végignéztem, ahogy Rob szemrebbenés nélkül belehazudott a barátnője szemébe, kérdéseket vetett fel bennem. Vajon még miben hazudhatott? Viszont rövid eszmefuttatásomnak egy újabb sokk vetett véget. Úgy éreztem magam, mint akit nyakon öntöttek egy vödör jeges vízzel. Rob, hogy hazugságát még inkább hitelesítse, határozottan Kristen felé fordult, és mindenki előtt neki esett. Habár ajkaik vészjósolóan szinkronban mozogtak, Rob szemei nyitva voltak, reakciómat fürkészve. Ki érti a pasikat? Ez lenne az a fene nagy szerelem, amit Kristen iránt érez? Rá kellett jönnöm, hogy hiába a vonzó külső vagy a csibészes féloldalas mosoly… ő is ugyanolyan, mint a többi sztárpalánta, akit Hollywood mézes-mázas varázsa magával rántott egyre mélyebbre és mélyebbre.
Fejcsóválva megfogtam az üres korsókat, és megpróbáltam feltűnés nélkül elmenekülni a látottak elől. Viszont menekülési kísérletem nem volt tökéletes, ugyanis még fél füllel meghallottam, hogy Tom mindenkitől elnézést kérve utánam somfordált. Épp, amikor már ledobtam magam a bárpult mögötti székben, elérkezettnek látta az időt a rajtaütésre.
- Mila… rég találkozunk! Mi ez a gondterhelt arc? Talán van valami baj? – jöttek aggódó kérdései. Tényleg nagyon édes volt, hogy ennyire izgatta, hogy vajon mi lehet velem, de csak nem tálalhattam ki előtte az egész, utóbbi időben kisiklott életem. Még ha szót is ejtettem volna Jake-ről, a Robbal való talán kölcsönös vonzódásnak nevezhető fázist csak nem vele kellett volna megvitatnom. Ráadásul a mostani este után erőteljesen el kell gondolkoznom azon, hogy egyáltalán akarok-e további, hasonló kimenetelű élményeket… a válasz erősen a nem felé húzott.
- Jaj, nem… dehogyis… csak kicsit fáradt vagyok. Tudod, a tegnapi koncert kicsit sok volt! De nézzenek oda… - majd játékosan meglöktem a vállát – te nem pont úgy nézel ki, mint aki hajnali négyig éjszakázott. – mosolyogtam fesztelenül, mialatt kezdtem egyre kínosabban érezni magam. – És mondd csak, mostanában már nem zenéltek? Dan valami olyasmit rebesgetett, hogy itt ismerkedtetek meg…
- Dan már csak tudja! – vigyorgott ő is megállás nélkül. Miután némi körültekintés után úgy véltem, hogy senki sem szorul további alkohol utánpótlásra, rögtön Tom mellé telepedtem a bárpult másik oldalán, mialatt elé csúsztattam egy újabb sörös korsót. – Viszont abban tényleg igaza van, hogy itt ismerkedtünk meg. Anno, amikor Patty még nem volt ilyen befutott, mindannyian itt csöveztünk… ez amolyan törzshely volt, tudod pia-kaja… aztán még több pia. Viszont a történet kicsit sántít. Csak úgy, mint Rob, én is a színész szakmában utazom. Habár, Rob csillaga jóval fényesebben ragyog. – merengett el. Viszont mintha némi iróniát véltem volna felfedezni a hangjában.
- Áh, értem. De talán nem mindig olyan kedvező, hogy paparazzik ezrei lesik minden lépésed! Legalábbis én így gondolom.
- Nehogy félreérts. Tényleg nagyra tartom, hogy Patty ilyen jól bírja, sőt… teljesen higgadtan kezeli a körülötte lévő felhajtást. Mert, ha belegondolok, ő nem pont ilyen életet képzelt el magának. Talán legvadabb rémálmaiban vágyott ekkora nagy cirkuszra. Tudod, Rob egyáltalán nem olyan, mint amit a külvilág felé mutat. – ezen a kijelentésén, mintha akaratlanul is megrándult volna a szám. Ráadásul a késztetés - hogy Tomot felvilágosítsam állítólagos legjobb barátja viselkedéséről -, is felszínre akart törni.
- Hát akkor mégis milyen? Csak azt ne mondd, hogy kedves, aranyos és imádnivaló?! Mert szerintem egyáltalán nem! Hiába próbálja azt bemagyarázni, hogy más személyiség. Őt is ugyanúgy magába szippantotta a hollywoodi külcsín. Azt hiszem, hogy nekem bőven elég volt ennyi ismeretség Robert Pattinsonnal! – kezdtem egyre jobban belelendülni, kitörni készülő beszédembe. Viszont Tom mély hallgatása és sokat sejtető arca, rögtön rávilágított a lényegre, már megint rosszkor nyitottam ki a szám.
Égővörös arccal fordultam hátra, hogy szembesüljek újabb baklövésemmel. Nos, valóban nem tévedtem, Rob állt mögöttem, és karba tett kezekkel méregetett, mire csak zavarodott felnyögéssel reagáltam.
- Jó tudni, hogy ilyen véleménnyel van rólam a pub pincérnője! – gúnyosan hümmögött, majd pedig leült Tom másik oldalára, és rágyújtott egy szál cigire. A torkom rögtön égni kezdett, ahogy cigije káros füstjét magamba szívtam. Legbelül reszkettem azért az utolsó szálért, ami a hanyagul asztalra dobott dobozban bujkált. Nem túl erős elhatározásomnak köszönhetően már szeptember óta sikert leállnom a cigiről. Az az egy-két különlegese alkalom igazán nem számított. De még a cigi utáni sóvárgásom sem segített a kínos csenden.
- Egyáltalán minek jöttél? Nem gondolod, hogy Kristennel kellene foglalkoznod? – bukott ki belőlem a kérdés. Egyáltalán nem tetszett, hogy itt van, hogy bámul, és egyáltalán a tudat, hogy csak Tom választ el minket egymástól.
- Nyugi, nem miattad! Mint már mondtam, te csak csinos kitérő voltál az életemben… jobban mondva ezt megengedhetem magamnak, nem? Még most keresem az egyéniségem, neked ezt csak tudnod kellene… vagy legalább illett volna észrevenni a gesztusaimból! Amúgy meg Tomért jöttem! Nem jól venné ki magát, hogy totál elázva kellene hazavinnünk. Szóval, ha most megbocsátasz. Mi megyünk… - majd pedig villámgyorsan felpattant a bárszékről, és Tomot megragadva ismét a VIP részleg felé vonult, de két lépés után megtorpant, és visszafordult. – Ja… és Mila, még valami! Holnap délelőtt, mondjuk úgy fél kilenc felé tedd szabaddá magad. Christinával meglátogatunk…
- Tudhatnád, hogy mindig ott vagyok! Ezt kérned sem kell, elvégre nem én voltam az, aki a legutóbb is elfutott önmaga elől! – mondtam neki szintén kimérten egy álmosoly kíséretében. Kedvem lett volna az arcába önteni Tom korsójában megmaradt sört, viszont csak nem tehettem meg a híres világsztárral, már csak Dan miatt sem.
Az éjszaka hátralevő része szinte eseménytelenül telt. Robék, rövid beszélgetésünket követően úgy döntöttek, hogy lassan nekik is ideje lesz távozni. Így félhárom felé már az ő társaságukat sem „élvezhettem”. Szarkazmussal átitatott megjegyzéseitől legszívesebben a falat kapargattam volna. Nem értettem, hogy miként változhat meg ennyire a véleményem róla. Minden idegesített benne, legfőképp a tenyérbe mászó képe, ahogy az arcomba vigyorgott.
Miután sikeresen lekéstem a taxit a hosszúra nyúlt pakolásnak köszönhetően – mivel Dan valamilyen furcsa oknál fogva nem jött vissza -, kénytelen voltam hazagyalogolni. Persze az út folyamán, ha ezerszer nem, akkor egyszer sem játszottam el azzal a gondolattal, hogy mosolygósan odaállok Kristen elé, és beszámolok neki a koncerten történtekről, elvégre nekem mi vesztenivalóm lenne? Talán nem lesz a legjobb barátnőm? Túlélem! Nem bírtam elviselni, hogy Robert ennyire a nyeregben érezte magát. Meg kellett osztanom valakivel a bennem felgyülemlett érzelmek sokaságát, de ahogy a telefonomon lévő órára pillantottam, rögtön elvetettem az ötletet, hogy felhívjam Summert, ugyanis majdnem háromnegyed négy volt. Szerencsémre, még az eső rákezdett, így amikor végre megláttam az ismerős lakástömböt, futva tettem meg az utolsó métereket. Habár a ruháimból csavarni lehetett a vizet, az első dolgom mégsem az volt, hogy levegyem. Mint minden kocadohányosnak, nekem is volt dugi cigim, így miután feltúrtam a legalább tízedik cipőmet, amelyben káros szenvedélyemet sejtettem, csillogó szemekkel ölelgettem magamhoz a felbontatlan cigis dobozt.
Túl ideges voltam az alváshoz, sőt meg sem fordult a fejemben, hogy ezután az éjszaka után, akár egy percet is képes legyek aludni. Ahogy újra és újra végigpörgettem magamban a „csodálatos” beszélgetésünk, képtelen voltam ellenállni a kísértésnek. Kiültem az ablakba, és rágyújtottam egy szálra. A tudatomra fokozatosan ereszkedett rá a jóleső köd, ami majdnem… de csak majdnem, elfeledtette velem, hogy holnap jobban mondva pár óra múlva újabb menet következik mindenki kedvencével. Idegesen beletúrtam a hajamba, miközben folyamatosan azon agyaltam, hogy mit csinálhat. Vajon őt is ugyanúgy bosszantja a jelenlétem, mint ő az enyémet? Nem túl gyakran, de megesik, hogy két ember nincs egy hullámhosszon akárhogy is akarják. Jó, talán az akarás nálunk egy kicsit túlzás volt, hisz még csak meg sem próbáltuk…

***

Nem tudom, hogy mikor, de csak elaludtam. Így másnap, amikor a telefon ébresztője megszólalt szokásos idegőrlő hangján, kénytelen voltam felkelni. A tükörbe nézve le sem tagadhattam, hogy egy hosszú éjszakán voltam túl. Még szerencse, hogy tartottam otthon szemcseppet, mert képtelen voltam akár egy fél percnél is tovább nyitva tartani a szemeimet, ráadásul a szemeim alatt húzódó fekete karikákat még a jó minőségű alapozóm sem tudta eltűntetni. Egyre jobban indul a nap!
Viszont a következő meglepetés akkor ért, amikor az órámra pillantottam. Már negyed kilenc is elmúlt, ami csak annyit jelentett, hogy késésben voltam. Ráadásul, amilyen szerencsés csillag alatt születtem, Rob még ki is használja ezt az alkalmat, hogy ismét földbe döngöljön. Viszont akármennyire rizikós volt a késésem, nem tudtam csak úgy egyszerűen elsétálni a 144. házzal szemben lévő pékség mellett. Miután a kiflik és croissant-ok mesés kínálata újabb perceket vett el az életemből, már nem érdekelt, hogy ki mit fog szólni. Elvégre napokat töltök el a nagy semmittevéssel! Talán nem fog senki sem belehalni a hiányomba, már ha valakinek feltűnik, hogy nem vagyok ott.
Miután elégedetten átsétáltam az út másik oldalára, megütötte a fülemet a csend. Tegnaphoz képest szokatlanul bántó volt a sikítozás vagy a sok elszánt tini rajongó hiánya. Már akkor fel kellett volna tűnnie valaminek, amikor kedvenc biztonsági őröm nem toloncolt ki az ajtón, sőt egyáltalán hol van ilyenkor?
Végül azonban egy vállrándítással elintézettnek éreztem az egészet, és az aktuális szobám felé vettem az irányt. Nem nagy meglepetésre, sem Rob, sem pedig Christina nem volt ott. Határozottan ledobáltam a cuccaimat a kanapéra, és elindultam az ablakhoz, majd pedig felhúztam a száz évesnek tűnő redőnyöket. Annak ellenére, hogy talán London volt az egyik legesősebb város, amit ismertem, most szokatlanul jó idő volt, még a nap is sütött. Bár figyelmemet egyáltalán nem kerülte el az asztalomon maradt mappaköteg.
Ahogy közelebb léptem, rögtön bevillantak a tegnapi képek. Akaratlanul is, de újra végighúztam az ujjaimat az asztalon, amit Rob tegnap készségesen rendbetett, csakhogy az egyik papírnál, jobban mondva a papír alatti kis fecninél megállt a kezem. Tétovázva, de csak érte nyúltam.

Ha esetleg nem lenne elég vendég vagy csak Dan érdekfeszítő társasága nem kötne le, nyugodtan felhívhatsz! Egy baráti beszélgetés mindig jól jön! A számomat meg úgyis tudod!

u.i.: Rob voltam! :)

Nem hittem a szemeimnek. Miért épp most kellett ezt megtalálnom? Ha legalább csak pár órával hamarabbra visszatekerhetném az időt, talán egy-két dolgot másképp csinálnék. Megbabonázva ledőltem a kanapéra, és újra meg újra elolvastam Rob rövid, de annál lényegre törőbb üzenetét. Levakarhatatlan mosoly ült ki az arcomra. Úgy viselkedtem, mint egy tini, aki most kapta meg élete első szerelmeslevelét. A tegnap este történtek egyszerre túl távolinak tűntek. A Robbal elképzelt beszélgetés sokkal hívogatóbbnak tűnt…

***

- Mila, ébredj! – kúszott be a fülembe egy ismerős női hang. Biztos nem aludhattam el, hiszen csak egy pillanatra csuktam le a szemeimet, azt is csak azért tettem meg, hogy pihentessem. – Mila!
- Ébren vagyok! – dörzsölgettem meg a szemeimet, miközben megpróbáltam értelmes mondatokat megformálni. Mikor már számomra is tisztázódott, hogy csak Lora az, nagy levegőt véve felsóhajtottam. – Jaj, ne haragudj… én tényleg nem akartam…
- Ugyan miért is kellene haragudnom? Neked senki sem szólt, hogy ma nem lesz forgatás? Hm… pedig Rob kihangsúlyozta a tegnap reggeli megbeszélés után, hogy majd szól neked, na mindegy! Mivel tegnapelőtt nem jöttek meg a szükséges kellékek, így kénytelenek voltunk elnapolni a forgatást. Szóval, drágám, te mi a fészkes fenét keresel itt ahelyett, hogy mondjuk, vásárolnál valamelyik plázában? – érdeklődött mosolyogva, mialatt az ablakhoz sétált, és bezárta.
- Hogy mit keresek itt? Nos, azt én is kérdezhetném! – még hogy rendes és visszahúzódó! Mi jogon, jön ahhoz, hogy csak így játszadozzon velem? A saját maga kis unalmas életét tegye rendbe! Mégis mit képzel? Attól, hogy ő egy színész, nem teheti meg! Elegem van ebből a kibírhatatlan alakból! Mindenegyes percet bánni fog, amit az elkövetkezendő időben itt fog tölteni! – Lora, azt hiszem, hogy félreértés történt! Biztos, csak félreinformáltak. Viszont, ha ma nincs forgatás, megpróbálom értelmesen eltölteni a napomat. – majd pedig feldúltan a kezembe kaptam a táskámat, és elővettem a telefonomat, hogy jól elmagyarázzam drága Robertnek, hogy a barátaival szórakozzon! Mégis milyen gyerekes viselkedésre vall?
- Rendben, de holnap a szokásos időpontban! Szia!
- Szia! – majd pedig a napszemüvegem mögé bújtam. Már csak másodpercek kellett ahhoz, hogy megnyomjam a hívás gombot, amikor letettem az ötletemről. Mivel lennék jobb, ha elhordanám mindennek? Biztos, erre a reakcióra vár. Most már csak azért sem fogja megkapni, így végül Summert hívtam. Természetesen Summernek kár telefont venni, gyakrabban beszél az ember a hangpostjával, mint vele. Most sem történt másként.
Viszont délután kettő lévén és mivel a pár méterre lévő kávézó hívogatóan csalogatta a gyalogosokat, én sem tudtam ellenállni. Higgadtságot magamra erőltetve, bevánszorogtam és a lehető legtávolabbi asztalhoz letelepedtem. Sejtéseim nem csaltak, egy vakító mosollyal rendelkező alig húszéves pincérlány jött felvenni a rendelésem. Miután a lehető legerősebb kávé és egy saláta mellett döntöttem, mint aki jól végezte dolgát, hátradőltem. Na, pont hogy nem kellett volna.
Tökéletes rálátásom volt a bejárati ajtóra, így pechemre kik léptek be az ajtón? Nem más, mint Tom és Rob! Miért kell ilyen balszerencsésnek lennem? Londonban millió meg egy kávézó van, és nekik pont ezt kellett kiszemelniük? Mi ez, ha nem a sors fintora?! Miért kell vele itt is összetalálkoznom? Mégis mit tehetnék, hogy megőrizzem méltóságom utolsó morzsáit? Kétségbeesetten kattogott az agyam megoldásért, de egyszerűen nem jutott eszembe tökéletes mentség, sőt még az sem, hogy miként menekülhetnék el feltűnés nélkül. Ha mindez nem lett volna elég, akkor boldogságom beteljesedéséhez még az is hozzájárult, hogy majdnem a közvetlen közelemben foglaltak helyet. Ilyenkor áldom a hatalmas szobanövényeket. Legalább akkor takar, amikor égető szüksége van rá az embernek!
Viszont egy röpke pillanat alatt minden kétségem elszállt. Megszületett a fejemben a tökéletes bosszú! Mosolyogva elhúztam a táskámból a telefonomat, és kikerestem a nekem szükséges nevet, és már hívtam is!
- Jake! Szia, Mila vagyok! – kezdtem bele határozottan. Szükségem volt Jake-re… ráadásul épp aktuálisnak ígérkezett, hogy törlesszen!
- Szia! Nem számítottam a hívásodra! Egy kicsit meglepett, esetleg túl sokat ittam, hogy nem emlékszem? – viccelődött a vonal másik oldalán.
- Nem! De égető szükségem van rád! Itt vagyok a Cafe Rouge-ban! Nagyon örülnék neki, ha ide tudnál jönni. Egy kicsit beszélgethetnénk… legalább tiszta lappal kezdhetnénk a jövőben! – vetettem fel nagyszabású ötletem. Tudtam nagyon jól, hogy nem fog tudni majd ellenállni. – Kérlek! Biztos vagyok abban, hogy te sem a rossz élményekre akarsz majd a későbbiek folyamán emlékezni. Nem kerülgethetjük egymást… Jensen és Summer mindig össze fognak minket kötni! Ez te is tudod!
- Jó, rendben! Max egy tíz perc és ott vagyok. Megfelel úgy?
- Persze, tökéletes! Várlak! – majd pedig a hatás kedvéért belecuppantottam a levegőbe, és kinyomtam a hívást.
Most már csak fel kellett hívnom magamra a figyelmet az kiszemelt „áldozatok” előtt. Így mit sem törődve azzal, hogy sokkal egyszerűbb módon is rendelhettem volna egy újabb kávét, egyszerűen felálltam, és az asztaluk mellett elsétálva próbáltam odatipegni a pulthoz. Viszont alig tettem meg egy lépést, amikor Tom hangosan felkiáltott.
- Mila! Micsoda véletlen! – mosolygott, majd pedig megszüntetve a köztünk lévő akadályt, gyorsan adott két puszit az arcomra. – Látom, nem tudok tőled szabadulni! Mi járatban? – érdeklődött elszántan. Habár megpróbáltam fenntartani a kapcsolatot, nem tudtam nem Robra figyelni. Már épp ő is felállt, hogy két puszival üdvözöljön, amikor elhajoltam előle.
- Sziasztok! – próbáltam összeszedni minden vidámságomat, de legfőképp minden önuralmamat, hogy ne rendezzek hatalmas nagy botrányt mindenki előtt. – Épp a közelben volt dolgom, aztán gondoltam beugrom, és ti?
- Gyere, ülj le mellénk! Vagy már indulni készülsz?
- Neeeem, még bőven van időm – kezdtem rosszul lenni magamtól, meg az imént levágott kis színjátékomtól. Biztos, hogy ezt akarom?
- Akkor nem tűrünk ellenvetést, igazam van, Rob? – bökte oldalba Tom.
- Ja… persze! – jött az unalmas válasz. Nem csak Tom számára volt válasz. Még inkább biztosabb lettem döntésem helyességét illetően.
- Tom, ha szépen megkérlek, kérsz nekem egy capuccinot? – megpróbáltam a lehető legcsábosabban Tomra nézni, sőt a tipikus női hajbabrálást is bevetettem. Talán kicsit szemét módon viselkedtem, de ez volt az egyetlen lehetőség, hogy kettesben maradjak Mr. Tökéllyel.
- Nos, Rob… csak, hogy tisztán lásd a dolgokat! Én is tudok játszani, csak velem nem érdemes kikezdeni! Nekem nincs vesztenivalóm azzal, ha mindent elmondok Kristennek, szóval jobban teszed, ha távol tartod magadat tőlem! – közöltem vele világosan!
- Édesem azzal már kicsit elkéstél… – vigyorgott bele önelégülten az arcomba. – Kristen már nincs Angliában. Így az esélyeid, hogy bármit is mondj, eléggé közel állnak a nullához! Meg amúgy is… az én szavam áll a tiéddel szemben. Mégis kinek hinne? Neked vagy nekem? Gondolom, a választ te is tudod!
- Talán… de még nem ismersz eléggé! – szúrtam neki oda a végére, mivel Tom is megérkezett a gőzölgő capuccinoval. – Köszi, Tom! Viszont lenne egy kérdésem… véletlenül nem tudjátok, hogy merre van a St. Claire könyvtár?
- De… véletlenül tudjuk! – büszkélkedett Tom, viszont Rob hírtelen átvette a szót.
- Ha szépen megkérsz, elkísérlek! – ajánlkozott.
- Köszi, de nem fontos… nem szeretnék másnap az újságok címlapján szerepelni, mint a legújabb szerelmed… vagy, az a nő, aki megpróbálja elválasztani az álompárost. Ebből azt hiszem, nem kérek. – majd közelebb hajoltam és tovább folytattam. - Jobban tennéd, ha te is inkább a saját magánéleteddel foglalkoznál, mint másokéval! Tudod, ez egy elég idegesítő szokásod! Meg talán a későbbiekben a hajtúrásról is leszokhatnál… rögtön elárul, hogy zavarban vagy… mint, ahogy most is! De azért ne aggódj, ez a kislányoknak biztos bejön. De megsúgom, mi nők a határozott férfiakat szeretjük – majd pedig mosolyogva rákacsintottam. – Viszont fiúk, ha nem haragszotok, nekem most mennem kell… kint vár a barátom, és nem szeret sokat várakozni! De azért örültem a találkozásnak. Tom, remélem, még összefutunk. Robert… akkor majd holnap! –végezetül elégedetten megmarkoltam az arcát, és mint egy ötéves kisfiúnak, meghúztam. Látszólagos mosollyal kisiettem az idők közben megérkező Jake karjaiba, természetesen egy heves csókkal jutalmazva!