14. fejezet

Gondolom, senkinek sem okoz nagy meglepetést, hogy a mostani fejezetet ezúttal én (nyc_girl) bonyolítottam tovább. Remélem, sikerült újabb meglepetéseket okoznom. :)

Mint mindig, most is nagyon várjuk a véleményeket és az egyéb észrevételeket a résszel kapcsolatban. Jó olvasást!

A kezeim, melyekkel megpróbáltam kiszabadítani magam erős szorításából, egyszerűen lehanyatlottak a kimondott és ugyanakkor túlságosan hihetetlennek tűnő szavak hallatán. Már maga, a bocsánatkérés gondolata is túl abszurd volt az ő szájából, nemhogy az a feltételezés, hogy mi ketten, érett felnőtt emberek módján újra beszélgessünk. Bár már nem haragudtam rá, minden sejtem azt sugallta, hogy még nem állok készen egy újabb megmérettetésre. Nem viseltem volna el egy újabb szópárbajt, amely során ismét a porig aláz. Rá kellett döbbennem, hogy az alatt a hosszú idő alatt, míg nem láttam, csakis saját magamnak hazudtam. Hiába próbáltam túllépni azon a tényen, hogy a lehető legbunkóbb módon váltunk el, és hogy az eszmétlenül helyes arc csupán csak egy önmagát kereső elveszett huszonéves éretlen férfit takar, a pillanat, amikor vadul cikázó kék szemeibe pillantottam, ha csak egy másodpercre is, de lerombolta a magam köré, gonddal felépített menedéket nyújtó vastag falakat. A fájdalmas emlékképek, melyek egy expressz vonat gyorsaságának megfelelően peregtek le a szemeim előtt, megmásíthatatlan bizonyosságot adtak afelől, hogy számomra Robert egyáltalán nem volt közönyös, annak ellenére, hogy neki nem jelentettem többet egy jól kitervelt szórakozásnál. Azok után, amin az elmúlt időszakban átmentem, nem tudtam tovább színlelni a nemtörődömség látszatát. Az arcom, még ha nem is láttam önmagam, tudtam, hogy rettegő fintorba torzult.
- Rob, kérlek… szerintem nem ez a megfelelő hely és idő arra, hogy mi ezt megbeszéljük. Sőt, nincs is olyan hely vagy idő, amikor mi egyáltalán beszélgethetnénk. Már épp elég lehetőséged volt arra, hogy megalázz, az önbizalmam porba tipord, és hogy azt bizonygasd, én csak egy senki vagyok. Ezt már mind tudom, de ha esetleg a hosszú idő alatt, amit egyedül töltöttél és újabb sziporkázó eszmefuttatásokba kezdtél, vagy esetleg újabb vádakat akarsz felhozni arra, hogy már megint mit követtem el ellened, akkor el kell, hogy keserítselek. Nem érdekel, hogy mit akarsz mondani. Viszont, ha attól megnyugszik a lelkiismereted, már nem haragszom rád. Bevallom, az elején, amikor olyan emlékezetesen elbántál velem, akkor megpróbáltalak teljes szívemből gyűlölni, de nem ment… tudom, most gyengének és naivnak tartasz, de legalább ezeknek a tulajdonságoknak köszönhetően, különb vagyok tőled. – Még ha akartam volna sem tudtam volna magamban tartani a hirtelen viszontlátás okozta felgyülemlett sérelmeimet. Elegem volt abból, hogy folyton csak lenyelem az egyébként teljesen alaptalan rágalmakat. Egyszer nekem is elegem lehet mindenből, nem igaz?
- Hééé, Mila egy kicsit azért lassíthatnál és mondjuk vehetnél egy-két mély lélegzetet, hogy megnyugodj. Szerintem az őrjöngéseddel nem mész semmire. Attól, hogy minden tettemet és szemétségemet a szememre veted, még semmi sem fog változni. – Hogy mi volt az egészben a legidegesítőbb? Az a tökéletesen nyugodt és nem mellesleg idióta mosolyba hajló arca. A hangját még csak fel sem emelte, mégis minden szava ostorcsapásként hatott amúgy is háborgó lelkemre.
- Ugye ezt te is csak viccnek szántad? Ne pont te akard már megmondani nekem, hogy mit és mit nem kellene tennem. Nem vagy az apám, a pasim, de legfőképp barátom, hogy kioktass. Azt hiszem, ezzel egy kicsit már elkéstél. A te véleményed számomra ugyanolyan semmitmondó, mint amilyen szerepet nekem is szántál az életedben. Rémlik, ugye? – Annyira elvakultan nekiestem, hogy még a tudat, miszerint perzselő tekintetével engem pásztáz, nem tudta megenyhíteni ólommal burkolt szívemet. – És szerintem jobban tennéd, ha levennéd a kezeidet rólam. Ne akard, hogy jelenetet rendezzek. Most egy nyilvános helyen vagyunk, nem pedig egy kórházban, ahol védtelenül kihasználhatsz a hatalmadnak és a pénzednek köszönhetően. Attól, hogy világszerte ismertté váltál, az még közel sem azt jelenti, hogy te bármivel is több lennél egy átlagembertől. Most pedig, ha megbocsátasz… várnak rám. Nem érek rá értelmetlen dolgokról fecsegni. Minden jót Robert. – közöltem vele keményen. Talán nem pont az elhatározásaimnak megfelelően – miszerint megpróbálok nem tudomást venni róla – cselekedtem, de képtelen voltam magamban tartani az engem sújtó vádakat. Némileg nyugodtabban, de még mindig a torkomat feszítő sérelmek gyűrűjében fordítottam neki hátat. Épphogy csak kifújtam a tüdőmben rekedt levegőt, amikor a karomat ismét megragadta, így nem volt mit tenni, kelletlenül felé fordultam.
- Kérlek, Mila… nem tudok olyan emberről, aki nyomorult öt perce belehalt volna. Ennyit igazán megérdemlek azok után, hogy elküldtél egy melegbárba – meresztgette rám csillogó szemeit. Viszont épp egy olyan témát érintett, amely különösen érzékeny volt számomra. A dühöm, amely eddig alattomosan meglapult a feledés homályában, most, mint egy időzített bomba, pillanatok alatt felrobbant.
- Ezt nem hiszem el. Nem unod még? Meddig fogod még a szememre vetni ezt az egyetlen baklövésemet? Eddig akárhányszor találkoztunk, valahogy mindig sikerült kilyukadnunk ennél a témánál. Már meg ne haragudj… de ebben nem csak én vagyok a hibás. Talán egy kicsit magadba nézhetnél, még mielőtt vádaskodsz, mert szerintem ezt az egész elfajzott helyzet, amely körülvesz minket, nem csak miattam van. Ha jól emlékszem nem én kezdtem gyerekes tréfába azzal, hogy a szabadnapodon feleslegesen berángattalak dolgozni. Szóval az lesz a legjobb, ha nem dobálózol félmondatokkal vagy, ha esetleg mégis eszedbe jutna, először gondolkozz el, hogy te ugyanannyira hibás vagy.
- Jó, belátom… azt egy kicsit eltúloztam, de…
- Egy kicsit? Rob, az lesz a legjobb, ha erről nem nyitunk vitát, úgysem tudnám bebizonyítani neked az igazamat. De ez fordítva is ugyanígy van. Tudod… sokat gondolkoztam, míg a stábbal Budapesten forgattál. Teljesen biztossá vált számomra, hogy nem akarom megismerni azt a világot, amelyben te élsz és dolgozol. A közösen együtt töltött napok is csak azt igazolják, hogy az élet ismét egy tanulságos leckét adott számomra, amelyet nem fogok elfelejteni.
- Bassza meg, Mila! Nehezedre esne végighallgatnod? Nem hiszem, hogy olyan bonyolult lenne csendben kivárni azt a kis időt, míg én beszélek. Pont te mondod, hogy minden mondatom azzal kezdődik, hogy mi van velem. Az elmúlt percek során nem hallgattam mást, csakhogy miként élted meg ezt az időszakot. Tudom, hogy elcsesztem, oké?! – Zavarodottságát mi sem mutatta jobban, minthogy rövid mondandója során legalább ötször túrt bele szanaszét meredező barna hajába. Mintha csak a sors is közbe akart volna avatkozni az eldurvuló beszélgetésbe, ugyanis Summerrel az élen, megjelentek megmentőim. Summer dühös arca nem jelentett semmi jót, bár a háta mögött feszengő Sebastian és barátnőm legújabb hódításának az arca sem a felettébb jókedvről tanúskodott.
- Hát, te? Nem beszéltem világosan? Ha egy ujjal is bántani mered Milát, velem gyűlik meg a bajod. Nem fogod ezt még egyszer eljátszani. Minek képzeled magad, talán valami istennek? Nos, drágám erről lecsúsztál, ahhoz nem vagy elég jó kondícióban. Hallottál már te egyáltalán a konditermekről? Bár a kinézetedből ítélve, kötve hiszem. Nos, Rob… szólíthatlak így, ugye? Tisztázzunk egy-két dolgot. Belőled már egyszer is bőven elég volt. Hogy elkerüljük a kellemetlenségeket és a felesleges köröket, ideje lesz búcsút mondanod nekünk. Senki nem kíváncsi rád, legalábbis ebben a társagában. Jobban tennéd, ha a barátnőddel foglalkoznál! – Summer heves lerohanása még engem is meglepett. Az már eddig is világos volt számomra, hogy barátnőm bárhol és bármikor kiállna mellettem, de az is a természetéhet tartozott, hogy ennek érdekében nem válogatott a stílusban. Nyersen és indulatokkal megfűszerezve adta nemtetszését az illető tudtára. Zavarodottan ingattam a fejemet jobbról balra, de nem lettem sokkal okosabb.
- Na, idefigyelj! Nem ismerlek, szóval jobb lesz, ha nem teszel további megjegyzéseket. Az egy dolog, hogy Mila barátnője vagy, de ez a beszélgetés csakis rá és rám tartozik. Ha már a kinézetemnél tartunk, akkor hagy mondjak el neked valamit, amit a te drága barátnőd talán tapintatosságból még csak meg sem említett neked. Csodálkozol, hogy nem tudsz magad mellett megtartani egy pasit sem. Elhiszem, hogy nehéz… főleg olyan életmód mellett, mint amilyet te folytatsz. Nincs annál gusztustalanabb, amikor egy nő annyira részeg, hogy még csak nem is tud önmagáról. Megsúgom, a folyamatos öklendezések nem indítják be a férfiakat. Úgyhogy ne akarj engem kioktatni…
- Elég volt! Fejezzétek be! – kénytelen voltam közbeszólni. Halk, szinte suttogó szavaim semmit sem értek, hiszen a feszültség láthatatlan kis szikrái megállás nélkül pattogtak Summer és Rob között. – Summer, tényleg nagyon hálás vagyok azért, hogy itt vagy mellettem, de úgy érzem, ezt egyedül is el tudom intézni. Nyugodtan visszamehettek, öt perc múlva én is csatlakozom. Ha esetleg mégsem mennék, küldheted az egyenruhásokat. – mosolyogtam rá biztatóan, mire lemondóan megcsóválta a fejét.
- Biztos? – kérdezte amolyan utolsó utáni, már-már nem is számító jelleggel.
- Igen, biztos! – Az arcára adott gyors puszi után, újra Rob felé fordultam, aki időközben rágyújtott, és cigivel a szájában mutogatott az egyik sötét sarok felé, ahol pár lépés után egy üresen hagyott asztalt véltem felfedezni. Mintha egy teljesen más ember lett volna. A kérdés már csak az volt, hogy vajon meddig örülhetek ennek a kedves és mindenképp megnyerő tulajdonságokkal rendelkező énjének. A választ talán még ő sem tudta. Alighogy elértük az asztalt, kihúzta mögöttem a széket, amely még több okot adott az amúgy is hatalmasra nőtt meglepettségemre. Viszonylag csendes helyet szemelt ki, amely jelen esetben még az átlagosnál is zavaróbb volt. A kettőnk között beálló csend túlságosan zavaró volt. Nem tudtam, hogy mit kellene mondanom vagy, hogy egyáltalán megszólaljak-e, egyszerűen csak bambán bámultam, ahogy Rob az asztalra hanyagul ledobott cigis dobozzal játszadozik. Mi lesz már, Rob? Gyerünk már… szólalj meg!
- Elnézést – intett az egyik közelben álldogáló pincérnek -, két martini lesz. – Panaszom nem lehetett, elvégre megszólalt, bár nyilvánvalóan nem erre számítottam.
- Nem gondolod, hogy neked elég lesz mára? – fintorogtam, miután leadta az újabb rendelést.
- És te nem gondolod, hogy már megint túl ironikus voltál? – kacsintott rám elégedetten egy lábakat megremegtető mosoly kíséretében. Tényleg minden erőmmel azon voltam, hogy elfelejtsem, de egy ilyen kép után nem csak nekem dobbant volna hatalmasat a szívem. Zavartan beharaptam alsó ajkamat, ahogy az arcát vizsgáltam, annyira ártatlannak tűnt.
- Rendben, nem szólok közbe. Hallgatlak! – tettem meg a kezdőlépést, amint kihozták a két martinit. Mintha csak erre a kijelentésemre várt volna. Alighogy kimondtam, kíváncsiskodó szemeit az enyémekbe fúrta, mire furcsa borzongás járta át a testemet. Éreztem, ahogy melegség lepi el az arcomat, jobb is, hogy a közelben nem láttam tükröt, félő lett volna, kétségbeesettségemben odarohanok leellenőrizni, mennyire súlyos a helyzet. Mindenegyes mozdulatát várakozóan figyeltem, de a látottak alapján, nehezen születtek meg a nekem szánt szavak. Viszont hosszas hallgatás után, miután már a cigijét is elnyomta, hatalmasat nyelt, és az asztalon, lazán összekulcsolta az ujjait.
- Figyelj, Mila. Nem leszek szánalmas, hogy térden állva könyörögjek a bocsánatodért, mert szerintem nem csak én mentem el a végletekig. Viszont annyit mindenképp szeretnék tisztázni, hogy az az ember, akit volt szerencséd megismerni, nem én voltam. Részben a rám gyakorolt hatásod kívánta meg azt a viselkedést, amit feléd is tanúsítottam. Talán nem kellene előtted magyarázkodnom, elvégre ki is vagy te számomra? Joggal jöhetne a válasz, hogy senki. Mégis, ahogy a budapesti forgatáson egyre inkább magam mögött hagytam a napokat, valami nem hagyott nyugodni. Hiába mondogattam magamnak, hogy a véleményed nem számít, nem így volt. Igenis érdekelt, hogy milyen képet alakítottál ki rólam. Egy felszínes, lekezelő bunkóként viselkedtem, pedig akik ismernek, nagyon jól tudják, hogy nem ilyen vagyok. Az, hogy…
- Tudom, hogy legalább százhuszadjára vágok a szavadba, de Rob… én nem is azt sérelmeztem, hogy miként viselkedtél velem. Nekem ezzel már nincs semmi bajom. Megértettem és elfogadtam azt a tényt, hogy a hirtelen rád szakadt ismeretséget te így dolgozod fel. Ha mindezt csak azért mondod el, mert könnyíteni szeretnél a lelkiismereteden, akkor megismétlem, nem haragszom rád. De azt meg kell értened, hogy semmiképp nem szeretnék az életed része lenni sem most, sem pedig a későbbiek folyamán. Ezt a munkát, mert fogjuk fel így, megpróbálom minden rossz emlék hátrahagyása nélkül elfejteni. Ez lesz mindkettőnknek a legjobb. Legalább nem kell miért magyarázkodnod majd Kristennek. – próbáltam pozitívan összegezni azt a kapcsolatnak nem mondható állapotot, amely Robert és köztem volt. Az egész helyzet kezdett fullasztóvá válni számomra, nem akartam mást, csak végre olyan embereket magam mellett tudni, akik között biztonságban érezhettem magam, és jelen esetben ő egyáltalán nem szerepelt a képzeletbeli listámon.
- Mila, ha már ennyire eltökélten kitartasz a véleményed mellett, valamit azért megtennél nekem? – kérdezte várakozóan.
- Attól függ, hogy mit szeretnél. – Bár őrült módon rögtön rávágtam volna, hogy bármit megtennék, a kedvéért, de a méltóságomat csak nem veszthettem el.
- Holnap kettőkor ebédelj velem a Camdenben! Ha már tényleg meg szeretnél velem szakítani minden kapcsolatot, legalább adjuk meg a módját. – mosolygott rám bátortalanul, mire legszívesebben a nyakába vetettem volna magam. De ahogy józanabbik felemmel is végiggondoltam, számos buktatót láttam benne. És ha ez egy újabb terv? Nem tudtam, hogy kivel állok szemben, nem ismertem. Mintha csak ingoványos talajra léptem volna, nem tudtam, hogy mikor és hol kell számítanom újabb kínzó meglepetésre, így teljesen érhető volt frusztráltságom.
- És mi a bizonyíték arra, hogy ez nem egy újabb csapda? – vetettem fel csendesen. Bár leginkább magamnak szántam, mégis meghallotta.
- Nincs rá garancia. De, ha téged az megnyugtat, Pattinson névre lesz foglalva egy két személyes asztal. Én ott leszek és várni fogok… az egész egyedül csakis rajtad áll. Most viszont jobb lesz, ha visszamész a többiekhez, ugyanis Summer elég gyakran pillant ide, mintha kicsit feszült lenne. Üzenem neki, hogy az olasz macsó, akit összeszedett, szívesen kezelésbe venné. Gondolja át a javaslatot.
- Muszáj volt ezt? Nem lehet kulturáltan elbúcsúzni? Figyelj, nem ígérek semmit, ahogy az időm engedi – próbáltam titokzatos maradni. Meg sem várva válaszát, elindultam a többiek felé. Bár megpróbáltam elsiklani a feltorlódott tömeg között, jellegzetes hangjára, rögtön visszafordultam.
- Mila?
- Tessék? – kérdeztem tőle türelmetlenül.
- Ugye a számod még mindig ugyanaz?
- Igen, de miért kérdezed?
- Csak jobb felkészülni az eshetőségekre. Akkor majd holnap! – egy laza kézmozdulattal intett nekem, majd hirtelen felállt, a már jól ismert csuklyát magára húzta és kilépett a legközelebbi kijáraton. Olyan gyorsan zajlott minden, mintha meg sem történt volna. Talán percek telhettek el, de én még mindig ugyanolyan elszántsággal szuggeráltam az ajtót, mintha képes lettem volna a világ megváltására. Kár volt tagadni, azt vártam, hogy visszajöjjön. Nem értettem, miért voltam csalódott, elvileg örülnöm kellett volna, hogy végre elment, de valahogy mégsem éreztem azt a felhőtlen boldogságot, amelynek ilyenkor kellett volna következnie. Bár legszívesebben hazamentem volna, mégsem tehettem meg, hogy egy árva szó nélkül nekivágok az éjszakának, már csak Summer kedvéért sem tehettem meg. Lassú, döcögős léptekkel közeledtem a hármas fogat felé, akik minden jel szerint már túl voltak néhány körön, legalábbis az üvegasztalon feltorlódott kristálypoharakból ítélve. Tettetet jókedvvel lehuppantam Summer és Sabastian közé, és bár barátnőm erősen magához szorított, kívülállónak éreztem magam. Egyszerűen képtelen voltam rájuk koncentrálni, a beszélgetésbe is csak egy ahával vagy egy igennel szóltam közbe. Folyamatosan Rob, a holnap és persze az itt elhangzottak jártak körkörös táncot feszült elmémben. Akárhogy törtem a fejem, be kellett látnom, hogy annak a valószínűsége, miszerint Rob bármire is emlékezni fog az éjszakából, elég kevés. Muszáj voltam túltenni magam ezen az értelmetlen önsajnáltatáson, elvégre mióta szorulok én Robert Pattinson állítólagos barátságára? Akárhogy rágódtam okfejtésemen, egyre értelmetlenebbé vált, nem értettem, hogy miért nem vagyok képes elfelejteni a vele történteket. Talán csak azért, mert nem is akartam.
Oda-vissza cikázó gondolataim közül Sebastian susogó hangja húzott vissza. Zavarodottan felé kaptam a fejemet, de csak áhítatos pillantásával találtam szembe magam. Robnak köszöntően teljesen elfelejtettem, hogy milyen jóképű „hódolóra” tettem szert. Sötét szemei úgy csillogtak, mint a mélykék óceán, képes lettem volna kísértésbe esni, de azt is tudtam, hogy ez az este nem arról szól, hogy ismét ugyanabba a hibába essek, mint Jake-kel vagy Roberttel. Ha valóban be akarom tartani a Summerrel közösen kötött megállapodásomat, miszerint megpróbálunk mindent újrakezdeni, akkor most nem ronthatom el a dolgokat azzal, hogy lerohanom Sebastiant. Kétség sem fért ahhoz, hogy valamilyen furcsa, megmagyarázhatatlan erővel csalogatott maga felé.
- Minden rendben van? – érdeklődött látszólagos aggodalommal az arcán.
- Persze… - suttogtam neki elhalóan. Viszont jobb kezét hirtelen átvetette a vállamon, és közelebb húzott magához.
- Mila, ha esetleg valami komolyba tenyereltem bele, szólj… nem szeretnék felesleges harmadik lenni! – lehelte érzékien hangon, melynek köszönhetően a hideg alattomosan átjárta az egész testemet.
- Mi? Jaj, nem… dehogyis! Ami az előbb történt… az nekem nem jelentett semmit! – biztosítottam az igazamról, de nem úgy tűnt, mint aki el is hiszi.
- Nem kell tapintatosodni. Ha valami most nincs rendben a barátoddal, megértem. Most még megbeszélhetitek, de… - hirtelen felindulásból, immár másodjára hallgattattam el a tenyeremmel. Fejcsóválva felé fordultam, miközben mutató ujjammal csendre intettem.
- Jól figyelj, mert ezt többször nem mondom el. Az a pasi nem a barátom… és ezt többféleképp is lehet érteni. Sajnos a munkám velejárója volt, és a dolgok nem végződtek túl jól. De erről most nem szeretnék beszélni… amúgy is, ez egy nagyon hosszú és unalmas történet – próbáltam hárítani a szintvallást.
- Nem hiszem, hogy olyan unalmas lenne. Egy ilyen szép hölgy szájából minden sokkal érdekesebb. Sőt, az idővel sincs gond, abból nekem bőven van. Szóval? – a pajzán vigyor, amely az arcára kúszott, majdnem levett a lábamról, de csak majdnem… és ezen van a hangsúly, nem?
- Nos, ha majd úgy lesz alkalom, megígérem, minden mocskos titkomba beavatlak, de addig is… nem akarsz meghívni valamire? Még utol kell érnem benneteket! – kuncogtam miközben végigsimítottam tökéletesre beleállított haján.
Summernek igaza volt, valóban az újrakezdés lehetőségét rejtette magában ez a nap. Most az egyszer nem azon gondolkoztam, hogy mikor kapok az élettől egy újabb, nem várt pofont, a problémáimat a szőnyeg alá söpörtem, legalábbis ideiglenesen. Talán most nem kell csalódnom a magamban rövid idő alatt felépített, számomra igen imponáló képpel. Sebastian egy igazi úriember volt. Már ha csak kinyitottam a számat, leste mindenegyes szavamat. Kezdtem azt érezni, hogy ez az éjszaka egy megtestesült álom. Egyenesen rettegtem attól a gondolattól, hogy könnyen átcsaphat egy rémálommá. Ezt nem teheti velem a sors, most nem! Bár a szórakozóhelyen töltött idő nagy részét nem a táncparkett meghódításával töltöttük, mégis úgy éreztem, hogy nem bántam meg semmit, bármeddig képes lettem volna hallgatni Sebastian magával ragadó történeteit és eszmefuttatásait. Mindenről megvolt a véleménye, és a szarkazmus, amely megfűszerezte az egész jellemét, még inkább dobott pozitív iránymutatóján. Viszont hajnali négy felé, már senkinek sem maradt értelmes gondolata, így a távozás mellett döntöttünk. Summer és a Rob szavaival ismert olasz macsó, Gerardo - akiről, időközben kiderült, hogy valóban olasz – heves egymásnak esés után, egy motoron elhajtottak. Kábultan figyeltem kettőjük vidám párosát, amikor Sebastian keze a derekam köré fonódott.
- Gyere, menjünk mi is! Hazaviszlek, rendben? – villantotta rám hófehér fogsorát. Legszívesebben ott a helyszínen elolvadtam volna a karjai között. Puha tenyerébe belecsúsztattam a kezemet, és hagytam, hogy maga után húzzon. Egészen addig, míg meg nem láttam a sötétben várakozó fényes fekete luxusautót, csak sejtettem, hogy nincs pénzszűkében, de azzal, hogy kinyitotta nekem az ajtót és betessékelt, már szemernyi kétségem sem maradt. Pár pillanat után, meglepetésségemre mellettem nyílt az ajtó és beinvitálta magát a hátsó ülésre. Miután csendesen bediktáltam a címet, a sofőr készségesen beindította motort.
Az út nagy részén leginkább a gondolataimba temetkezve figyeltem a mellettünk elhaladó már jó ideje alvó város képét, de így is csak egy-két kósza járókelőt láttam. Viszont, amikor már az ismerős utcában gurult az autó, sokkal éberebb lettem. A fejemet megrázva próbáltam észhez téríteni magam, és kis nyújtózással megpróbáltam visszavarázsolni elgémberedett testrészeimet eredeti állapotukba. Amint megálltunk, Sebastian villámgyorsan kipattant a kocsiból és még mielőtt bármit is csinálhattam volna, teljesen elkápráztatva, kinyitotta nekem a kocsiajtót és a kezét nyújtotta. Talán csak az alkohol hatása miatt, de az is lehet, hogy csak ügyetlenül léptem, de elvesztettem az egyensúlyom. Csak pillanatok alatt történt, mégis jól kidolgozott testének keményen nekifeszültem és mélyen magamba szívtam az ingére fújt valószínűleg elég drága parfümöt, mialatt erős karjaival szorosan magához ölelt. Kábultan hajoltam el tőle, de a szorításán kicsit sem engedett. Lehet, hogy csak rég randiztam, de kétségkívül izgultam az este hátralevő részétől. A torkom kiszáradt, de a szívem kétszer olyan gyorsan pumpálta a vért az ereimbe.
- Öhm… azt hiszem, ideje lenne mennem – törtem meg a csendet, de zavaromban a földet pásztáztam, mintha bármi érdekeset láttam volna.
- Igen, szerintem is! – ahogy a derekamat elengedte, rögtön megszűnt a feszítő érzés. Viszont olyan nevetségesen festhettünk, ahogy egymás mellett, legalább egy méter távolságban sétálunk a lakás hatalmas faajtaja felé. Úgy viselkedtünk, mint a tinik, akik most vannak túl az első randijukon, pedig közel sem ez volt a helyzet. Idegesen és persze tudatosan az időt húzva, a táskámba nyúltam a kulcsomért. Nagyon is jól tudtam, hogy melyik zsebbe dobtam, de ahogy ártatlan arcára pillantottam, nem volt szívem ott hagyni, viszont felhívni sem szerettem volna. Nagyot sóhajtva, meglebegtettem előtte a számos darabból álló kulcscsomómat, de az arca semmilyen érzelmet nem tükrözött. Így csalódottan behelyeztem a zárba.
- Sebastian, nagyon örülök, hogy megismerhettelek – kezdtem bele. – Remélem a híres tánctudásod megismerésére még lesz alkalmam. Nem is tudod, hogy mikor volt ilyen kellemes éjszakám – vallottam be az igazságot. Annyira könnyű volt mellette önmagamnak lenni.
- Mila, én is nagyon élveztem ezt az éjszakát. Ha rajtam múlna, akár már holnap este elvinnélek vacsorázni, de nem szeretnék túl tolakodó lenni.
- Ahelyett, hogy következtetéseket vonnál le, inkább kérdezd meg, mert szerintem a válaszom igen lenne! – vigyorogtam pimaszul, miközben a mutatóujjammal a kézfején köröztem.
- Szóval így állunk? Megfelel, ha nyolcra érted jövök? – tudakolta vidáman. Megfelel-e? Még szép!
- Tökéletes. Addigra minden valószínűséggel elkészülök. De most már tényleg mennem kellene, tudod… szükségem van a szépítő alvásra. Jó éjt, Sebastian! – doromboltam neki, ahogy a hajamat a fülem mögé simítottam. Az arca már csak pár centire volt tőlem, de minden bizonytalanságom elpárolgott, ahogy minden távolságot megszakítva puha ajkai lágyan az enyémekre siklottak. Eleinte csak óvatosan becézgette a számat, de amint az egyik keze a tarkómra siklott, végem lett. Vágyakozva húztam még közelebb magamhoz, nem volt ennyi elég. Ahogy először felső, majd alsó ajkamat szívogatta, milliónyi érzelem lepte el bizsergő tudatomat. Óvatosan nekitolt a falnak, hogy még véletlenül se szökhessek el. Mintha bármikor is szerepelt volna ilyesmi a terveim között. Talán inkább az ellenkezője fogalmazódott meg a fejemben. Mikor nyelve érzéki felfedezőútra indult a számba, engedtem a kísértésnek, és az ujjaimmal erősen beletúrtam hullámos tincseibe. A szívem őrülten dübörgött a mellkasomban, majdhogynem kiszakította a bordámat az izgatottság hevében. Az elmémre telepedő köd teljesen elhomályosította józan ítélőképességem, de egy ilyen férfi mellett, nem bántam. Kezeim izgató köröket jártak le a hátán és a nyakán, de talán pont ez volt a vesztem. A tökéletes csókot megszakította, a kezeimet lefejtette magáról és mélyen a szemembe nézett.
- Jó éjt, Mila – még egy utolsó puszit hintett az arcomra, de a bennem viaskodó érzelmekkel, egyedül hagyott. Kipirultan és mindenképp zavarodottan figyeltem a ház elől elhajtó kocsit, amelyet szépen lassan magába szippantott az éjszaka feketesége.
***
Másnap már csak a telefonom megállás nélküli csörgésére keltem fel. Morgolódva kiszabadítottam magam a takaróm fogságából, de még mindig csukott szemmel tapogattam az álmom megzavarójáért. Viszont, amikor megláttam a kijelzőt, nem tudtam mozdulni a meglepettségtől. Muszáj volt megdörzsölnöm a szemeit, biztos csak képzelődöm, elvégre Rob miért akarna velem beszélgetni? Az lesz a legjobb, ha nem veszem fel, úgysem akartam elmenni az ebédre. De mi van, ha valami fontosat szeretne? Kétségek között őrlődtem, amelyen a folyamatos zümmögés kicsit sem segített. Úgy tűnt, az ő kitartása is véges, mert végre elhallgatott a telefonom. Nyugodtan fellélegeztem, hogy megszűnt a nyomás, amikor újabb rezgésbe kezdett a kis vacak. Most már nem tehettem meg, hogy nem veszem fel.
- Szia, Rob. Mit szeretnél? – tértem a lényegre.
- Szia! Remélem, nem ébresztettelek fel… - búgta a vonal másik végén. A kezdeti morgolódásom pillanatok alatt elszállt, és a helyét a kíváncsiság vette át.
- De… de nem baj, már muszáj volt felkelnem – mondtam neki bambán.
- Csak azért hívtalak, hogy még mindig áll-e az ebéd? – Ahogy az órámra pillantottam, majdnem eldobtam a telefont, hiszen fél kettőt mutatott.
- Persze… pár perc és összeszedem magam, hamarosan ott leszek! – Mintha valami teljesen megfordult volna bennem. Izgatottan lecsaptam a telefont, és kinyitottam a hatalmas szekrényem. Mit vegyek fel? Legalább egy tucat ruhát dobtam az ágyra, de még mindig nem sikerült eldöntenem, hogy melyik legyen a tökéletes választás. Mila, szedd már össze magad! Ez csak egy ebéd. Végül, miután sikerült túljutnom a pillanatnyi elmezavaron, egy viszonylag átlagos viselet mellett döntöttem. Kapkodva rohangáltam el-vissza a lakásban, de kettő után már sikerült elindulnom.
Igaz, már így is jócskán késésben voltam, de a tegnap esti élmények emlékképeinek dagonyázásában, az sem érdekelt, ha a megbeszéltek helyett Rob nem lesz ott. Gyors fizetés után már a Camden ajtaját nyitottam. Meg kellett hagyni, Robnak volt ízlése. Egy Temze-parti felkapott étterembe hívott, de mégis miből gondolta, hogy mindezt majd tudom finanszírozni? Kezdtem egyre nyugtalanabbá válni, mert akárhogy nézelődtem, nem láttam. Mikor már teljesen eluralkodott rajtam a kétségbeesés, valaki megérintette a vállamat. Rémülten hátrapillantottam, de csak Rob volt az… szerencsére.
- Azt hittem, nem fogsz eljönni – kezdett bele, miközben a zsúfolt asztalok között vezetett.
- Amint látod, itt vagyok! – válaszoltam neki közönyösen, miután egy, az árnyékban meghúzódó asztalhoz vezetett. Sejthettem volna, hogy a legeldugottabb helyen kellene keresnem. Rá sem lehetett ismerni, ha nem lettek volna vele fájdalmas, rossz tapasztalataim, biztos bedőltem volna lenyűgöző stílusának, egyszerűen kifogástalanul viselkedett.
- Szóval, Robert… mi az a sürgős és életbevágó dolog, ami nem tűrt halasztást? – kérdeztem tőle kicsit indulatosan. Nem szerettem volna újra beleesni abba a hibába, hogy elhiszem minden szavát. Elég volt neki egyszer megnyílni, annak is következményei lettek.
- Ne ilyen gyorsan… - mosolygott rejtelmesen, amit nem tudtam mire vélni. Nos, egy előétellel, egy főétellel és egy desszerttel később, már sejtettem, hogy a nagy beszélgetést mostanra akarta időzíteni. Miután türelmesen megvárta, hogy az összes tányér és felesleges evőeszköz eltűnjön, megsimította az asztalon pihenő kezemet, mire zavarodottan rápillantottam, de rögtön elkaptam.
- Mila, tudom, hogy most egy komplett idiótának tűnök a folytonos személyiség változásokkal, de ezzel az ebéddel csak azt akartam elérni, hogy átgondold mindazt, amiről eddig azt hitted, hogy biztos. Annak ellenére, hogy mi történt köztünk, én úgy érzem, ezt még meg tudjuk oldani, persze, ha te is akarod.
- És mégis, hogy lehetne ezt az egészet megbeszélni? – tettem fel neki aggályomat. Hitetlenkedve figyeltem az arca mindenegyes rezdülését. – Te magad mondtad, hogy nem akarsz beengedni az életedbe, akkor mégis mit vársz tőlem? Most, hogy nincs Kristen, felszabadult valami hely? Rob ez nem egy hullámvasút, amire csak úgy kedved szerint megváltod a jegyet. – emlékeztettem a durván hozzám vágott szavakra, mire az arca furcsa fintorba torzult.
- De, ha én mégis azt szeretném, hogy megismerj?
- És, ha én ezt már nem akarom? – fordítottam ellene a kérdését. - Egészen idáig arról álmodtam, hogy megtapasztaljam, hogy milyen lehet az olyan emberek élete, mint a hozzád hasonlóké. De ahogy szembesültem mindazzal, hogy a hatalom és a pénz milyen undorító módon befolyásolja az életeteket, rájöttem, jobb nekem, ha semmiről sem tudok. Talán csak a Blush-ban dolgozom, és még csak nem is álmaim munkája, mégsem sajnálok egyetlen ott eltöltött percet sem.
- Én egy szóval sem mondtam, hogy bármivel is kevesebb lennél akárki másnál. Mila, hogy juthat ilyen az eszedbe?
- Azok után, ami kettőnk között történt, már nem tudom, hogy mit gondoljak rólad. Igazad volt mindenben. Valóban nem ismerlek. – Viszont még mielőtt tovább folytathattam volna, ismét megszólalt a telefonom, ezúttal Sebastian nevével. – Ne haragudj, de ezt most fel kell vennem. – Rob, aki nem tudott mit tenni, egy vállrándítással beleegyezett, így gyorsan félrevonultam.
- Szia! – mosolyogtam bele a telefonba.
- Szia, Mila! – a hangja komor volt, de az is lehet, hogy csak én akartam kihallani belőle? – Van egy kis gond. Nem is tudom, hogy hol kezdjem…
- Talán az elején? – vetettem fel tétován.
- Szóval, a nyolc óra mégsem lesz jó, ugyanis egy fontos megbeszélésen jelen kell lennem. Kilenctől hamarabb pedig nem tudok elszabadulni. Esetleg…
- Nekem az is megfelel. Nem szeretném, hogy miattam bajba kerülnél. Várni fogok! További szép napot! – susogtam a telefonba.
- Neked is! – Hatalmas mosollyal az arcomon mentem vissza Robhoz, akinek láthatóan nem tetszett.
- Csak nem a kis lovagod volt? – kérdezte gúnyosan.
- Szerintem ebbe ne menjünk bele. Először is én tettem neked szívességet azzal, hogy eljöttem, nem pedig fordítva. Így semmi jogod, hogy számon kérd, hogy kivel beszélek. Másodszor pedig, ha ő volt, ahhoz sincs semmi közöd. Én sem kérdezősködöm Kristenről.
- Nos, semmi titkolnivalóm nem lenne. Kristennel már azóta nem vagyunk együtt mióta a fejébe vette, hogy van valakim. A gyanúja akkor igazolódott be, amikor meglátta a közös képünket, amikor a lakásod előtt ölelkezünk, de semmi okod a pánikra, nem ismert fel téged. Bár belegondolva jobb is így… az utóbbi időben amúgy is csak veszekedtünk. De Mila, ha egy kicsit is józanul gondolkoznál, akkor végiggondolnád, hogy ezt a pasast alig egy napja ismered, és nem tudsz róla semmit. Vagy esetleg közös ebédet terveztetek? De akkor nem értem, hogy miért ül egy másik nő társaságában ahelyett, hogy itt lenne?
- Tessék?
- Jól hallod, a te drága Casanovád épp egy másik nőt fűz.
- Hazudsz! – vágtam a képébe. Kezdtem elveszíteni a fejemet.
- Már miért tenném? Ha nem hiszel nekem, nézd meg a saját szemeddel. – mutatott az egyik távoli asztalra. – Ha egy kicsit is félretennéd az előítéleteidet, rájöhetnél, hogy nem akarok neked rosszat. Bármennyire is szar alaknak tartasz, attól függetlenül még nem vagyok az… és törődöm az emberekkel. – Képtelen voltam elhinni a szavait, de amikor realizálódott bennem, hogy Robnak igaza van, és Sebastian valóban egy másik nő társaságában szórakozik, muszáj volt átgondolnom, hogy ezek után kinek higgyek. Talán Rob mégsem olyan rossz?